Ugrás a tartalomhoz

Pliocén

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Pliocén
(5,333 – 2,58 millió évvel ezelőtt)
Előző kor
Következő kor
Miocén
Pleisztocén
Környezeti jellemzők
(átlagos értékek az időegységen belül)
Idővonal
A kainozoikum idő eseményei
m • v • sz
-65 —
-60 —
-55 —
-50 —
-45 —
-40 —
-35 —
-30 —
-25 —
-20 —
-15 —
-10 —
-5 —
0 —
6
7
8
9
10
11
5,332 –
3,600 Ma
7,246 –
5,332 Ma
11,608 –
7,246 Ma
13,82 –
11,608 Ma
15,97 –
13,82 Ma
20,43 –
15,97 Ma
23,03 –
20,43 Ma
28,4 ± 0,1 –
23,03 Ma
33,9 ± 0,1 –
28,4 ± 0,1 Ma
37,2 ± 0,1 –
33,9 ± 0,1 Ma
40,4 ± 0,2 –
37,2 ± 0,1 Ma
48,6 ± 0,2 –
40,4 ± 0,2 Ma
55,8 ± 0,2 –
48,6 ± 0,2 Ma
58,7 ± 0,2 –
55,8 ± 0,2 Ma
~61,1 –
58,7 ± 0,2 Ma
~65,5 ± 0,3 – ~61,1 Ma
1
2
3
4
5
Kainozoikum
Mezozoikum
NNegyedidőszak
P.Pleisztocén
Plio.Pliocén
1K-T esemény
2Paleocén-eocén
hőmérsékleti maximum

3Az Antarktisz első
állandó jégtakarója[1]
4Messinai sókrízis[2]
5Az észak-amerikai préri
kiterjedése
6Piacenzai (3,600 – 2,588 Ma)
7Gelasi (2,588 – 1,806 Ma)
8Calabriai (1,806 – 0,781 Ma)
9Ioni (0,781 – 0,126 Ma)
10Felső (0,126 – 0,0117 Ma)
11Holocén (0,0117 Ma – )
A kainozoikum eseményeinek
hozzávetőleges idővonala.
A skálán az évmilliók láthatók.

A pliocén földtörténeti kor, a neogén földtörténeti idő két kora közül a második, amely 5,333 millió évvel ezelőtt kezdődött a miocén kor után, és 2,58 millió évvel ezelőtt ért véget a pleisztocén kor kezdetekor.[3] Az egyik legrövidebb földtörténeti kor - a korok 2009-es revíziója során tovább rövidült, amikor valamennyi eljegesedést a pleisztocénba helyeztek át (korábban 1,806 millió évvel ezelőtt volt a kor vége).[4]

A kort Sir Charles Lyell nevezte el, a pleión (πλεῖον, több) és kainosz (καινός új) görög szavak után. A kor kezdetének és végének megállapíthatósága bizonytalan. Általánosságban elfogadott azonban, hogy a miocén és a pliocén határa a messinai sókrízis idejére esik, amikor a Földközi-tenger hosszabb időszakokra kiszáradt. A kor végét nagyjából az első európai gleccserképződésekre teszik.

Éghajlat

[szerkesztés]

Az átlagos hőmérséklet a pliocén közepéig 2-3 fokkal magasabb volt, mint ma,[5] az északi sarkkör környékén a maihoz képest akár 8 fokkal is több lehetett nyáron.[6] A szén-dioxid szintje a légkörben a maival körülbelül megegyező volt,[7] a tengerek szintje pedig világszerte 25 méterrel volt magasabb.[8] Az északi félgömbön nem volt tartósan fagyott terület, de a késő pliocénben megjelentek az első gleccserek Grönlandon, nagyjából 3 millió évvel ezelőtt.[9] Az északi sarkköri jégsapka kialakulását az oxigénizotópok arányának hirtelen változása jelzi, valamint a jég által erodált kőzetek megjelenése az óceánok fenekén. A pliocén legvégén már a sarkkörön inneni eljegesedés is elindult. A klíma változása az erdők visszahúzódását és helyette a füves puszták és szavannák terjedését hozta magával.[10]

A Csendes-óceán keleti partján a víz felszíni hőmérséklete az Egyenlítőnél lényegesen magasabb volt, mint napjainkban. Ez egy permanens El Niño-t jelentett, amit "El Padre" névvel is illetnek. A jelenség fokozott trópusi ciklon-aktivitással járt együtt, és késleltette a jégkorszak beköszöntét.[11]

A pliocén klímája számos kutatás tárgya már csak azért is, mert a tudósok kiindulási alapként kezelik a jövőbeli klímaváltozás megértéséhez. A napfény intenzitása, a földrajzi sajátosságok, valamint a légköri szén-dioxid tartalom hasonló volt, mint napjainkban, így modelleket lehet építeni rájuk. Eszerint a jövőben a magasabb szélességi körökön akár 10-20 Celsius fokkal többet is lehet majd mérni, mint napjainkban, de a trópusokon nem lesz jelentős a változás. Eszerint a tundra és a tajga északabbra húzódik, Afrikában és Ausztráliában pedig a szavanna és a trópusi erdők terjeszkednek.[12]

Az utóbbi ötmillió év hőmérsékletváltozásai

Ősföldrajz

[szerkesztés]

A kontinensek ekkortájt már nagyjából a mai helyükön voltak, egészen apró eltérésekkel (70–250 km). A korszak elején Afrika és Európa összeért, a Tethys-óceán végleg bezárult, mai maradványa a Földközi-tenger. Mivel átmenetileg a Gibraltári-szoros is lezárult, létrejött a messinai sókrízis néven ismert jelenség: a Földközi-tenger medencéje kiszáradt és sós sivataggá vált - a pliocén kezdetének az újbóli feltöltődés tekinthető.[13]

Amerika és Ázsia között a tengerszint csökkenése miatt létrejött a Bering-földhíd, amit periodikusan hol elöntött a tenger vize, hol visszahúzódott.[14] India és Kína környékén is a szárazföldre kerültek tenger alatti kőzetek, ahogy a korszak végén visszahúzódott a tengerszint, és a partvonal is kijjebb húzódott a ma ismertnél.

A korszak végén kiemelkedett Észak- és Dél-Amerika között a panamai földszoros, ennek következtében beindult a nagy amerikai faunacsere, kihalt a dél-amerikai ragadozó erszényesek és őshonos patások túlnyomó többsége.[15] A földhíd a klímára is komoly hatással volt: megszűnt az Atlanti- és Csendes-óceán közvetlen kapcsolata, amelyen a kisebb sótartalmú Csendes-óceánból meleg tengervíz áramlott az Atlanti-óceánba. Az így elszigetelődött Atlanti-óceán sarkvidéki hideg vizeket is áramoltatott, ami lehűtötte a klímát.[9]

A pliocén során Norvégia és Svédország déli része is megemelkedett, ez hozta létre Norvégiában a Hardangervidda fennsíkot,[16] illetve a Dél-Svéd-felföldet - ez utóbbi miatt a mai Balti-tenger helyén található Eridanosz folyórendszer irányt változtatott és dél felé folyt tovább.[17]

Növényvilág

[szerkesztés]

A hűvösebb, szárazabb klíma a trópusi fajok globális visszaszorulását eredményezte. Teret nyertek a lombhullató erdők, északon a tűlevelű erdők és a tundra hódítottak. Az összes kontinensen megjelentek a füves puszták, a szárazabb éghajlat miatt pedig sivatagok keletkeztek Afrikában és Ázsiában.

Állatvilág

[szerkesztés]

Mind a tengeri, mind a szárazföldi fauna igen hasonlatos volt már a maihoz, bár a szárazföldön valamivel primitívebb fajok voltak találhatók. A növényevők mérete megnőtt, a ragadozók pedig specializálódtak. Ekkor jelentek meg az első előemberek, mint az Australopithecus, illetve a kor vége felé a Homo nemzetség tagjai.

Emlősök

[szerkesztés]

Észak-Amerikában rágcsálók, hatalmas masztodonok, gomphotheriumok és oposszumok fejlődtek sikeresen, miközben a patások hanyatlani kezdtek, ahogy a tevék, szarvasok és lovak száma csökkent. A háromujjú őslovak, oreodonták, chalicotheriumok, protoceratidák kihaltak, akárcsak az Agriotherium medvék és a "csontroppantó kutyák". Elterjedtek viszont a menyétfélék, a kutyafélék és a rövidfejű medvék. A panamai földszoroson keresztül óriáslajhárok, glyptodonok, armadillók érkeztek.

Eurázsiában a rágcsálók szintén fejlődésnek indultak, a főemlősök viszont lehanyatlottak. Az elefántok, gomphotheriumok és stegodonták sikeresek voltak Ázsiában, miközben megjelentek Afrikából a szirtiborzok. A lovak rovására a tapírok és az orrszarvúak fejlődtek, akárcsak a szarvasmarhák és az antilopok. Megérkeztek Ázsiába az első tevék is Észak-Amerikából. Megjelentek a hiénák és a korai kardfogú tigrisek, rajtuk kívül kutyák, medvék, menyétek voltak a ragadozók.

Afrikát a patás állatok uralták, és a korszak végén megjelent az Australopithecus, az első előember is. A rágcsálók és az elefántok különösen sikeresek voltak. A korábban nagyszámú disznófélék sokaságát a kérődzők váltották fel. Megjelentek az első zsiráfok. A menyétek, kutyafélék és medvék megjelentek a macskafélék mellett, a hiénák pedig a megjelent riválisok miatt specializálódtk, és dögevőkké váltak.

Dél-Amerikába először érkeztek fajok északról a kréta kor óta, és valóságos vegyülés kezdődött a kontinensen. A litopternák és a notounguláták szinte teljes egészben kihaltak, leszámítva a Macraucheniidae és a Toxodontidae családok egy-egy képviselőjét. Északról menyétfélék, ormányosmedvék, rövidfejű medvék érkeztek. A legelő glyptodonok, a levelekkel táplálkozó óriáslajhárok, a Caviomorpha rágcsálók, és különféle tatufélék pedig észak felé vándoroltak.

Egyelőre az erszényesek maradtak a domináns emlősfélék Ausztráliában, vombatok, kenguruk, és az óriási Diprotodon, valamint ragadozó erszényesek, mint az erszényesnyestfélék, az erszényes farkas, illetve a macskaszerű Thylacoleo. Megjelentek az első rágcsálók, és kialakult a kacsacsőrű emlős.

Madarak

[szerkesztés]

A dél-amerikai röpképtelen ragadozó madaraknak ekkoriban áldozott le, noha egy fajuk, a Titanis, Észak-Amerikába vándorolt, és ott az emlősökkel rivalizált.

Hüllők és kétéltűek

[szerkesztés]

Európában kihaltak az aligátorok és krokodilok, ahogy a hőmérséklet hűlni kezdett. A rágcsálók elterjedésével egyidejűleg a mérges kígyók is elszaporodtak, ekkor jelentek meg a csörgőkígyók is. Észak-Amerikában még éltek óriás teknősök. Az ősi Madtsoiidae kígyók kihaltak, akárcsak a tengeri kétéltűek.

Feltételezett szupernova-robbanás

[szerkesztés]

2002-ben Narcisco Benitez állt elő azzal az elmélettel, hogy 2 millió évvel ezelőtt, a pliocén vége felé, az O- és B-osztályú csillagokat tartalmazó Skorpió-Kentaur nyílthalmaz 130 fényévre közelítette meg a Földet, s így egy vagy több szupernova-robbanás történhetett a közvetlen közelünkben. Egy ilyen esemény komolyan felsértheti a Föld ózonrétegét, és a tengeri élővilágban komoly kihalásokat eredményezhet. Egy ilyen esemény magyarázatul szolgálhatna a pliocén legvégén történt tengeri kihalásra. Megtörténtére az ún. Lokális Buborék létezése lehet bizonyíték, illetve a vas-60 felhalmozódása a földkéregben.[18]

Tagolása

[szerkesztés]

A kort az alábbi két korszakra tagolják (a korábbitól a későbbi felé haladva):

  • zanclai korszak: 5,333 – 3,600 Ma, gyakran kora pliocénnak is nevezik
  • piacenzai korszak: 3,600 – 2,58 Ma, gyakran késő pliocénnak is nevezik

Magyarországon a kárpát-medencei fauna változásai alapján a pliocént speciális magyar alemeletekre tagolják, illetve más nevekkel látták el:

A kárpát-medencei fauna a pliocén és pleisztocén között nem mutat nagyobb változást, ezért a felső pliocént és az alsó pleisztocént együttesen villányiumnak nevezik, amelynek első fele a beremendium, második – pleisztocénre eső – szakasza a kislángium.

Kronosztratigráfiailag csak két szakaszra tagolható a kárpát-medencei pliocén, a dáciai és romániai emeletekre.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. Zachos, J.C., Kump, L.R. (2005). „Carbon cycle feedbacks and the initiation of Antarctic gaciation in the earliest Oligocene”. Global and Planetary Change 47 (1), 51–66. o. DOI:10.1016/j.gloplacha.2005.01.001. 
  2. Krijgsman, W., Garcés, M.; Langereis, C.G.; Daams, R.; Van Dam, J.; Van Dr Meulen, A.J.; Agustí, J.; Cabrera, L. (1996). „A new chronology for the middle to late Miocene continental rcord in Spain”. Earth and Planetary Science Letters 142 (3–4), 367–380. o. DOI:10.1016/0012-821X(96)00109-4. 
  3. International Stratigraphic Chart. International Commission on Stratigraphy, 2020. (Hozzáférés: 2020. július 12.)
  4. James G. Ogg: The concise geologic time scale. Gabi Ogg–F. M. Gradstein. 2008. ISBN 0-521-89849-8 Hozzáférés: 2022. április 12.  
  5. Robinson, Marci M., Mark A. (2008. december 22.). „Pliocene Role in Assessing Future Climate Impacts” (angol nyelven). Eos, Transactions American Geophysical Union 89 (49), 501. o. DOI:10.1029/2008EO490001. ISSN 0096-3941. 
  6. The last time carbon dioxide concentrations were around 400ppm: a snapshot from Arctic Siberia. Skeptical Science. (Hozzáférés: 2022. április 12.)
  7. website, NASA's Global Climate Change: Climate Change Adaptation and Mitigation. Climate Change: Vital Signs of the Planet. (Hozzáférés: 2022. április 12.)
  8. Dwyer, Gary S (2009. január 13.). „Mid-Pliocene sea level and continental ice volume based on coupled benthic Mg/Ca palaeotemperatures and oxygen isotopes”. Philosophical Transactions of the Royal Society A: Mathematical, Physical and Engineering Sciences 367 (1886), 157–168. o. DOI:10.1098/rsta.2008.0222. 
  9. a b Bartoli, G., M. (2005. augusztus 30.). „Final closure of Panama and the onset of northern hemisphere glaciation” (angol nyelven). Earth and Planetary Science Letters 237 (1), 33–44. o. DOI:10.1016/j.epsl.2005.06.020. ISSN 0012-821X. 
  10. The Pliocene Epoch. ucmp.berkeley.edu. (Hozzáférés: 2022. április 12.)
  11. Fedorov, Alexey V., Kerry (2010. február 1.). „Tropical cyclones and permanent El Niño in the early Pliocene epoch” (angol nyelven). Nature 463 (7284), 1066–1070. o. DOI:10.1038/nature08831. ISSN 1476-4687. 
  12. https://doi.org/10.1098%2Frsta.2008.0200
  13. Krijgsman, W., C. G. (1996. augusztus 1.). „A new chronology for the middle to late Miocene continental record in Spain” (angol nyelven). Earth and Planetary Science Letters 142 (3), 367–380. o. DOI:10.1016/0012-821X(96)00109-4. ISSN 0012-821X. 
  14. Gladenkov, Andrey Yu, Louie (2002. július 20.). „A refined age for the earliest opening of Bering Strait” (angol nyelven). Palaeogeography, Palaeoclimatology, Palaeoecology 183 (3), 321–328. o. DOI:10.1016/S0031-0182(02)00249-3. ISSN 0031-0182. 
  15. Webb, S. David (1991/ed). „Ecogeography and the Great American Interchange” (angol nyelven). Paleobiology 17 (3), 266–280. o. DOI:10.1017/S0094837300010605. ISSN 0094-8373. 
  16. Japsen, Peter, James A. (2018. május 17.). „Mountains of southernmost Norway: uplifted Miocene peneplains and re-exposed Mesozoic surfaces”. Journal of the Geological Society 175 (5), 721–741. o. DOI:10.1144/jgs2017-157. ISSN 0016-7649. 
  17. Lidmar-Bergström, Karna, Johan M. (2017. október 2.). „The South Swedish Dome: a key structure for identification of peneplains and conclusions on Phanerozoic tectonics of an ancient shield”. GFF 139 (4), 244–259. o. DOI:10.1080/11035897.2017.1364293. ISSN 1103-5897. 
  18. Supernova link to ancient extinction (brit angol nyelven). Physics World, 2002. február 13. (Hozzáférés: 2018. december 11.)