Pentarchia (kereszténység)

A pentarchia (görögül: Πενταρχία) a kereszténység történetében az öt ősi patriarchátus (egyházkormányzati központ): Róma, Konstantinápoly, Alexandria, Antiochia és Jeruzsálem. A patriarchátusok vezetői a pátriárkák vagy másképp a püspökök.

Történelem

A hagyomány alapján az öt patriarchátust az apostolok alapították:

Az őskereszténységben a gyülekezetek élete teljességgel a „Lélek” irányítása alatt állt, a tisztségviselők súlya kicsi volt, hiszen a „lelki” funkciókat a "Lélek hordozói" látták el, azok a karizmatikus ajándékokkal megáldott apostolok, ún. próféták és tanítók, akik az egész egyházért munkálkodtak. A püspökök (vagy presbiterek) és a diakónusok csupán a külső dolgokban segédkeztek.^[1] A püspökség presbiterátus fölé rendelése – miközben egy szinten is maradt vele – akkortájt történt, amikor az apostolok eltűnőben voltak, vagy már el is tűntek, és a gyülekezetek megerősödésével az utazó hittérítők és a próféták szerepe háttérbe szorult.^[2] A püspökség intézménye az ún. "páli fordulat" kapcsán (2. század) az egyház kialakulásával kapcsolatban szerveződött meg.^[3]

A 2. század folyamán az addig jelentéktelen szerepet betöltő püspökök döntő szerephez jutottak a keresztény élet irányításában és meggyorsult a vezetői hatalom egy kézben történő összpontosulása.^[4] A püspök kiemelkedése a presbiterek közül azzal egy időben történt, ahogy a missziós papság helyét fokozatosan a pasztorális papság vette át.^[5] A püspöki intézmény, az episzkopális egyház csak a 2. század közepétől jött létre, ezért püspökökről is csak ettől kezdve beszélhetünk.^[6]

A népesebb, jelentősnek mondható keresztény gyülekezetek többnyire Keleten voltak, főleg görög nyelvterületen; Alexandria, Efezus, Antiókhia, Jeruzsálem központokkal. A római közösség is erős volt, amely nagy vonzerőt gyakorolt a többi gyülekezetre is.^[7] Mivel ezek a vallásközpontok még nem rendelkeztek egységes szervezettel, intézményrendszerrel, így nem beszélhetünk a mai értelemben vett 'egyház' létezéséről. Ugyanakkor igyekeztek megállapítani, hogy mely gyülekezetek őrzik legjobban a hagyományt. A legfőbb tekintélyt Rómának ítélték. Azt is megállapították, hogy mely gyülekezetekben kik képviselték az apostoli hagyományt. Így keletkeztek elsőként a római, a jeruzsálemi, az alexandriai és az antiókhiai püspöki listák. ^[8]

A 325-ben összehívott első egyetemes zsinat 6. kánonja szerint Alexandria, Antiokhia és a „többi eparchák” (egyházmegye) a maguk területén ugyanazokat a jogokat élvezik, mint a római püspök. Ezáltal a zsinat az addig – Róma kivételével – egyenlőnek tekintett püspökegyházakat metropolitarendszerbe fogta össze. A határozattal Róma, Alexandria és Antiokhia püspök-metropolitái a többi metropolita elé kerültek, s ezzel kezdetét vette a többi provincia metropolitái fölé emelkedő patriarchátus kialakulása. A kialakuló patriarchátusok megfeleltek egy hatalmas regionális birodalmi egységnek: Alexandria a hellenisztikus Egyiptom, Antiokhia a Kelet, Cilicia és Ciprus, Róma pedig a latin Nyugat felett kapott elsőséget.^[9]

A 4. század végétől nyugaton az államhatalom gyengesége lehetővé tette a római püspök primátusának elismertetését, a keleti egyházi hatalmasságok is igyekeztek Nagy Theodosius utódainak tehetetlenségét kihasználva saját politikai hatalmukat megerősíteni. Keleten azonban az egyházi primátusra törekvés folyamata a nyugatitól eltérően zajlott, mindenekelőtt azért, mert itt több főmetropolita versengett az elsőségért.^[10]

Nyugaton egyetlen apostoli alapításra visszamenő pátriárkai szék keletkezett: Róma; Keleten Jeruzsálem, Antiochia és Alexandria is – a hagyomány alapján – apostoli alapítású pátriárkai szék volt. Ehhez jött még a birodalmon belül betöltött vezető szerepéből fakadóan Konstantinápoly, amely előkelő pozícióját a 381-es konstantinápolyi zsinattal nyerte el.^[11]

A 381-es zsinat 3. kánonja kimondta hogy Konstantinápoly püspöke tiszteleti elsőbbségben közvetlenül Róma után következik, így rangban megelőzte Antiokhiát és Alexandriát is. A rangsor körüli harc teológiai formákat is öltött: Konstantinápoly volt az ortodoxia, Antiokhia és Alexandria az arianizmus fellegvára. A konstantinápolyi pátriárka rangemelkedése a reális politikai helyzetet tükrözte. A római pápa azonban felismerte az ebben rejlő veszélyt Róma primátusára, s ezért a 381-es zsinat 3. kánonját utólag sem volt hajlandó elismerni ökumenikus jellegűnek.^[12] A következő évben, 382-ben a római zsinaton Damasus pápa megfogalmazta, hogy az egyház élén annak a három városnak a püspöke áll, amelyek egykor Szent Péter működésének színterei voltak: : „Róma – mert Péter volt az első püspöke, Alexandria – mert Péter tanítványa, Márk volt a püspöke, Antiokhia – mint Péter első püspöki székhelye.”

Keleten a hatalmi harcokban csak Konstantinápoly és Alexandria maradt állva. 450-ig Alexandria pátriárkái élveztek előjogokat.^[10] Az ő legnagyobb ellenfelük a konstantinápolyi pátriárka volt, akinek javára Nagy Theodosius 381-ben elsőbbséget biztosított. Alexandria szövetségese ugyanakkor (eleinte) Róma volt, aki a konstantinápolyi riválist azáltal igyekezett gyengíteni, hogy Alexandriának kedvezett. Az ellentét első ízben az alexandriai Theophilosz és a konstantinápolyi Khrüszosztomosz (Aranyszájú Szt. János) küzdelmében tört felszínre.^[10]

A 450. év az alexandriai pártiárka hatalmának csúcspontját jelöli. A konstantinápolyi pátriárka megbukott, az antiochiai teológiát elítélték, Nagy Leó neve kapcsolatba került Flavianus vereségével.^[13] Minden jel arra utalt, hogy a gyenge bizánci állam hamarosan az egyiptomi egyházfő ellenőrzése alá fog kerülni. Ekkor azonban a bizánci udvarban uralkodóváltás történt. Bizánc kapcsolatot keresett a pápával, s ez a fordulat az alexandriai pátriárka bukásához vezetett.^[13] Pulcheria császárnő és férje, Markianosz 451-ben Khalkédónba összehívta a IV. egyetemes zsinatot. A császár a római pápa segítségével megbuktatta a veszélyes alexandriai pátriárkát: a zsinat Dioszkoroszt megfosztotta hivatalától.^[14] Dioszkorosz nem fogadta el letételét, ezzel viszont az alexandriai egyház kettészakadt: Dioszkorosz utódainak követőiből keletkezett a kiszakadó monofizita kopt egyház, a megválasztott Proteriosz utódainak követőiből az alexandriai ortodox egyház.

A jeruzsálemi patriarchátus, melynek fennhatósága Palesztínára terjedt ki, csak 451-ben önállósult. ^[14]

A 7. századi iszlám áradat végül elsodorta Alexandriát, Antiókhiát és Jeruzsálemet. A magára maradt Róma és Konstantinápoly vezető szerepét többé senki nem kérdőjelezte meg a keresztény világban.^[15]

A már századok óta fennálló ellentétek a római és a konstantinápolyi egyházközpont között oly erősen kiéleződtek, hogy aztán 1054-ben megtörtént az a végleges szakítás, amelynek következményeként kialakult a római katolikus és az ortodox (keleti) keresztény egyház.

Jegyzetek

↑ Karl Heussi: Az egyháztört. kézikönyve 39. o.
↑ Henry Chadwick: A korai egyház 43-45. o.
↑ Vallástörténeti kislexikon → püspök, 1980
↑ Vermes Géza: A kereszténység kezdetei, 2012, Libri
↑ Henry Chadwick: A korai egyház 46. o.
↑ Gergely Jenő: A pápaság tört. 9-21. o.
↑ Karl Heussi: Az egyháztört. kézikönyve
↑ Karl Heussi: Az egyháztört. kézikönyve 55-56. o.
↑ Gergely Jenő: A pápaság tört. 33. o.
↑ ^a ^b ^c Karl Heussi: Az egyháztört. kézikönyve, 133. o.
↑ Egyházi intézménytörténet 28. o.
↑ Gergely Jenő: A pápaság tört. 37. o.
↑ ^a ^b Karl Heussi: Az egyháztört. kézikönyve, 137. o.
↑ ^a ^b Karl Heussi: Az egyháztört. kézikönyve, 138. o.
↑ Maxwell-Stuart: Pápák krónikája 56. o.

Források

↑ Egyházi intézménytörténet: Szuromi Szabolcs Anzelm: Egyházi intézménytörténet, 2003, Szent István Társulat
↑ Henry Chadwick: A korai egyház: Henry Chadwick: A korai egyház. Budapest: Osiris. 2003. ISBN 963 389 399 2
↑ Gergely Jenő: A pápaság tört.: Gergely Jenő: A pápaság története. Budapest: Kossuth. 1980. ISBN 963 09 1863 3
↑ Karl Heussi: Az egyháztört. kézikönyve: Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve. Budapest: Osiris Kiadó-Teológiai Irodalmi Egyesület. 2000. ISBN 963-379-686-5
↑ Maxwell-Stuart: Pápák krónikája: P. G. Maxwell-Stuart: Pápák krónikája: A pápaság története a pápák uralkodása szerint Szent Pétertől napjainkig. Budapest: Móra Könyvkiadó. 2007. ISBN 9789631182651

[1] Karl Heussi: Az egyháztört. kézikönyve 39. o.

[2] Henry Chadwick: A korai egyház 43-45. o.

[Vallástörténeti_kislexikon_→_püspök,_1980_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_--3] Vallástörténeti kislexikon → püspök, 1980

[4] Vermes Géza: A kereszténység kezdetei, 2012, Libri

[5] Henry Chadwick: A korai egyház 46. o.

[6] Gergely Jenő: A pápaság tört. 9-21. o.

[Karl_Heussi:_Az_egyháztört._kézikönyve_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_--7] Karl Heussi: Az egyháztört. kézikönyve

[8] Karl Heussi: Az egyháztört. kézikönyve 55-56. o.

[9] Gergely Jenő: A pápaság tört. 33. o.

[Karl_Heussi:_Az_egyháztört._kézikönyve,_133._o._-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_--10] Karl Heussi: Az egyháztört. kézikönyve, 133. o.

[11] Egyházi intézménytörténet 28. o.

[12] Gergely Jenő: A pápaság tört. 37. o.

[Karl_Heussi:_Az_egyháztört._kézikönyve,_137._o._-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_--13] Karl Heussi: Az egyháztört. kézikönyve, 137. o.

[Karl_Heussi:_Az_egyháztört._kézikönyve,_138._o._-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_--14] Karl Heussi: Az egyháztört. kézikönyve, 138. o.

[15] Maxwell-Stuart: Pápák krónikája 56. o.

[1]

[2]

[3]

[4]

[5]

[6]

[7]

[8]

[9]

[10]

[11]

[12]

[13]

[14]

[15]