Tiziano Vecellio
Tiziano Vecellio (Pieve di Cadore, Veneto, 1477/1485? – Velence, 1576. augusztus 27.) a velencei érett reneszánsz egyik legnagyobb festője, a híres triász, Tiziano, Paolo Veronese (1528–1588) és Tintoretto (1518–1594) tagja. Munkásságuk együttesen reprezentálja a velencei festészet legragyogóbb korszakát.
| Tiziano Vecellio | |
 | |
| Tiziano önarcképe (1567) | |
| Született | 1490[1][2] Pieve di Cadore[3][4][5] |
| Elhunyt | 1576. augusztus 27. (85-86 évesen)[6][4][5][7] Velence[8][5][9] |
| Álneve | Veccellio, Tiziano |
| Állampolgársága | velencei |
| Házastársa | Cecilia Soldano (1525 – 1530. augusztus 6.) |
| Gyermekei |
|
| Szülei | Gregorio Vecellio |
| Foglalkozása |
|
| Tisztsége | udvari festő |
| Kitüntetései | Aranysarkantyú-rend |
| Halál oka | pestis |
| Sírhelye | Santa Maria Gloriosa dei Frari (Velence)[10][11] |
 | |
| Tiziano Vecellio aláírása | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Tiziano Vecellio témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Élete
Születési dátuma hivatalosan 1477, ahogy ezt egy II. Fülöp királynak írt levelében említette, de néhány művészettörténész ezt valószínűtlennek tartja, mivel ha ez igaz, 99 évesen halt volna meg. Jómódú paraszt szülei testvérével együtt kilenc–tízéves korában Velencébe küldték a Dolomitok déli lejtőjén épült falujukból nagybátyjukhoz, hogy mozaikrakó mesterséget tanuljon. Tiziano Sebastiano Zuccati mozaikkészítőnél, majd Gentile Bellininél, a legnevesebb velencei művészcsalád egyik tagjánál tanult, később átkerült Giovannihoz, az előbbi fivéréhez, majd Giorgione műhelyébe szegődött, ahol hamarosan mesterével egyenrangú tekintéllyé vált.
Giorgione haláláig több közös munkát vállaltak. Együtt fejlesztették ki az olajfestés új technikáit. 1511-ben Padovába ment, és ott több sorozat nagy freskóképet alkotott, illetve készítette el azok kompozícióit, ami után a Scuola del Carmine és a Scuola del Santo freskóit nagyrészt Campagnola Domenico padovai festő festette meg. Velencébe visszatérve nagyon sokat dolgozott. 1516-ban, Bellini halála után ő lett a köztársaság hivatalos festője, de a ferrarai és mantovai hercegtől is számos megrendelést kapott.
Életrajzírói szerint jó modorú, vonzó férfi és jó társalgó volt. „Tiziano mindig egészséges volt és oly boldog, mint kevés mester az ő szakmájában: az ég csupa szerencsét és áldást adott neki. Velencei házában látni lehetett minden fejedelmet, tudóst és kiváló személyt, aki ez idő tájt a városba jött vagy itt élt; mert ő nemcsak a művészetben volt nagyszerű, hanem szeretetreméltó, jó modorú, szelíd erkölcsű és viselkedésű ember is volt” — dicsérte őt 1568-ban megjelent életrajzában Giorgio Vasari.
Vezérszerepet játszott Velence művészi életében, a ferrarai és mantovai udvaron kívül az urbinói herceg is kereste barátságát, Rómában III. Pál pápa vendége volt, V. Károly császár pedig 1533-ban portréfestőjévé és palotagróffá nevezte ki; össze is barátkozott a festővel. Károly utóda, II. Fülöp is támogatta és megbízásokkal látta el. 1548–50-ben az ágostai német birodalmi gyűlésen is jelen volt.
Jó barátja volt a reneszánsz udvarok szatirikus költője, Pietro Aretino, akinek arcát több képén is megörökítette.
Mivel ahhoz, hogy a megrendelések végtelen tömegének eleget tegyen, még hosszú élete végéig megőrzött, óriási alkotó ereje sem volt elegendő, képeinek megfestését gyakran tanítványaira bízta. Egy ismert anekdota szerint egy darabig az ő műhelyében dolgozott Tintoretto is, de az idős mester szakmai féltékenységi rohamában elkergette, majd később kizárta a velencei könyvtár egy pályázatáról.
1576-ban, több mint 90 évesen egy pestisjárvány vitte el.
Művészete
A velencei reneszánsz beteljesítőjeként a festészet csaknem minden műfajában alkotott. Azzal együtt, hogy elismerten ő volt korának legnagyobb portréfestője, ő festette az olasz reneszánsz első tájképét. Fő témája a tökéletes külsejű ember volt, aki testi és egyúttal lelki szépségével maga is része a táj, a természet szépségének. Az érzékletes jelenségek szépségét megörökítve nemcsak azok mulandóságát ragadta meg, de egyúttal klasszikus örökkévalóságukat is. Monumentális mitológiai és történelmi kompozícióit a reneszánsz szépség, biztonság és életöröm hatja át. Többségüket főúri paloták díszeinek festette; ezek olyan, bonyolult allegóriák, mint:
- „Égi és földi szerelem”,
- „Vénusz ünnep”,
- „Ámor nevelése”,
- „Pásztor és nimfa”,
- „Lukrécia és Tarquinius”.
Eredeti jelentésük, szimbolikájuk mára elhalványult; az értő kortársak számára nyilvánvaló utalásokat legfeljebb sejthetjük.
Vallásos képein Madonna és a szentek végtelen nyugalommal és derűvel töltik be a biblikus történetekben rájuk szabott szerepeket; környezetük (az épületek, a ruhák, a szereplők viselkedése) a korabeli Velencét idézi fel.
Festői módszere a barokkban vált majd hogy nem általánossá: sötét, vörösesbarna lapara fokozatosan hordta fel az egyre világosabb színek rétegeit. Az európai festészetben valószínűleg ő az első olyan mester, akinek ecsetkezelésén és színeinek változásán jól végigkövethető életútja. Fiatalon a gyorsan elérhető, nem kevéssé meglepő hatásokra törekedett; idősebb korában színezése végre egységes és ragyogó lett, de már nem oly üde, mint élete első kétharmadában. Utolsó éveiben látása megromlott, de a festést nem hagyta abba; ez korszaka már átvezet a manierizmusba.
Stílusa valószínűleg Giorgione hatása alatt fejlődött ki. Együtt készítették 1507-1508-ban a velencei Fondaco de’Tedeschi homlokzati freskóképeit — sajnos, ezek majdnem teljesen elpusztultak.
Velencébe visszatérte után első két nagyszabású munkája az Égi és földi szerelem (1512–1516) és a Mária mennybevétele (oltárkép, 1518, ferencesek temploma). Ez utóbbi hozta meg számára a hírnevet, ettől vált a város művészetének megfellebbezhetetlen tekintélyévé.
1531-ben fejezte be a Dózse-palota számára vászonra festett nagy, dekoratív falképét, mely a szent Márk által a szent Szűz kegyelmébe ajánlott Gritti dózsét ábrázolta. Ez és a palota nagy terme számára festett híres, nagy Háború (1537) 1577-ben elégett, tehát csak másolatokból ismerjük őket.
1555-ben kezdte el a Hit nagy dekoratív képét, amelyet Grimani dózse rendelt meg a Dózse-palota számára, és amelyen jól láthatók élete utolsó korszakának stílusjegyei.
Művei (válogatás)
- Mária gyermekével és Szent Pállal (1510 körül) (45,7x55,9 cm)
- Égi és földi szerelem (1512–1516) (118x279 cm) Galleria Borghese, Róma
- Bacchus and Ariadne (1523-24) (olaj-vászon, 175 x 190 cm), National Gallery, London
- Urbinói Vénusz (1538) (119x165 cm), Galleria degli Uffizi, Firenze
- II. Federico Gonzaga képmása
- Izabella császárné arcképe (1534-1536) (102x64 cm), Kunsthistorisches Museum, Bécs
- Mária templomba menetele (1534-38) (olaj, vászon, 345x775 cm), Gallerie dell’Accademia, Velence
- Mária mennybevétele (1534-38) (345x775 cm), Gallerie dell’Accademia, Velence
- Ecce homo (Íme az ember) (1543) (241x361 cm), Kunsthistorisches Museum, Bécs
- V. Károly császár (1548) (209,5x122 cm) Staatliche Pinakothek, München
- A szenvedő Szűz Mária (1550 körül) (68x53 cm) Prado, Madrid
- A velencei dózse portréja, (1554) (olaj, vászon, 100x86,5 cm) Szépművészeti Múzeum, Budapest
- Önarckép (1562 körül) (96x75 cm) Staatliche Museen zu Berlin, Berlin
- Önarckép (1567) (Prado, Madrid)
- Pietà (1570-1576) (378x347), Gallerie dell’Accademia, Velence
- Krisztus töviskoronázása (1570-1571) (280x182 cm), Staatliche Pinakothek, München
- Káin és Ábel
- Mária mennybevétele (1516-18)[12]
.jpg)
- Portrék
-
Lehetséges önarckép, (1510) -
Violante, Andrea del Vecchio lánya (c. 1515) -
-
Federico II Gonzaga, (1525) -
Önarckép (1550-1560)
- Egyéb festmények
-
Vénusz tükörrel (1555) -
Mária mennybevétele (1516-1518) -
V. Károly császár (1548) -
Sziszüphosz (1548 - 1549) -
Ádam és Éva (c. 1550)
.jpg)
Jegyzetek
- ↑ KulturNav (angol, bokmål norvég, svéd, finn, dán és észt nyelven), 2016. február 12. (Hozzáférés: 2016. október 23.)
- ↑ angol, https://www.nationalgallery.org.uk/artists/titian, National Gallery, 2019. május 1.
- ↑ Integrált katalógustár (német nyelven). (Hozzáférés: 2015. augusztus 12.)
- ↑ a b https://www.nationalgallery.org.uk/artists/titian
- ↑ a b c BnF-források (francia nyelven)
- ↑ RKDartists (holland nyelven), 2019. március 15. (Hozzáférés: 2019. május 1.)
- ↑ 2024. május 24., https://www.museabrugge.be/collection/work/id/2014_GRO1232_III
- ↑ Integrált katalógustár (német nyelven). (Hozzáférés: 2015. június 24.)
- ↑ Encyclopædia Britannica (angol nyelven)
- ↑ https://www.basilicadeifrari.it/en/opere/monumento-a-tiziano/
- ↑ heurisztikus algoritmus, Frari (Venice) nave right - Monument of Titian, 2024. május 4.
- ↑ Mária mennybemenetele - Tiziano szerint. spakli.blog.hu, 2013. július 5. (Hozzáférés: 2017. április 27.)
Szakirodalom (válogatás)
- Tiziano : 1490 k.-1576 / Ian G. Kennedy ; [… ford. Láng Zsuzsa Angéla, Fiametta]. Budapest : Vince K. ; Köln : Taschen, 2007. 96 o. : ill. ISBN 978-3-8228-4533-2
Források
- Művészeti lexikon. Szerk. Éber László. 2. köt. Budapest : Győző Andor kiadása, 1935. Tiziano, Vecellio lásd 539-541. o.
- Művészeti lexikon IV. (R–Z). Főszerk. Zádor Anna, Genthon István. 3. kiad. Budapest: Akadémiai. 1983. 556–560. o.
- Az érett reneszánsz. (Historia del Arte, tomo 6.) Budapest : Corvina, 1986. Emma Micheletti: Tiziano lásd 133-161. o. ISBN 963-13-2250-5
- Tizian. In A Pallas nagy lexikona. Szerk. Bokor József. Budapest: Arcanum – FolioNET. 1998. ISBN 963 85923 2 X
- Tiziano Tintoretto Veronese. Az én múzeumom 13. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1966. 31 old.
További információk
