Visit ebooknice.

com to download the full version and

explore more ebooks or textbooks

(Ebook) Doing Political Science and International

Relations: Theories in Action by Savigny,
Heather, Marsden, Lee ISBN 9780230245860,
9780230344136, 9780230245877, 0230245862,
0230344135, 0230245870
_____ Click the link below to download _____
https://ebooknice.com/product/doing-political-science-and-
international-relations-theories-in-action-55522356

Explore and download more ebooks or textbooks at ebooknice.com

Here are some recommended products that we believe you will be
interested in. You can click the link to download.

(Ebook) Biota Grow 2C gather 2C cook by Loucas, Jason; Viles, James

ISBN 9781459699816, 9781743365571, 9781925268492, 1459699815,
1743365578, 1925268497

https://ebooknice.com/product/biota-grow-2c-gather-2c-cook-6661374

(Ebook) Matematik 5000+ Kurs 2c Lärobok by Lena Alfredsson, Hans

Heikne, Sanna Bodemyr ISBN 9789127456600, 9127456609

https://ebooknice.com/product/matematik-5000-kurs-2c-larobok-23848312

(Ebook) SAT II Success MATH 1C and 2C 2002 (Peterson's SAT II Success)

by Peterson's ISBN 9780768906677, 0768906679

https://ebooknice.com/product/sat-ii-success-
math-1c-and-2c-2002-peterson-s-sat-ii-success-1722018

(Ebook) Master SAT II Math 1c and 2c 4th ed (Arco Master the SAT
Subject Test: Math Levels 1 & 2) by Arco ISBN 9780768923049,
0768923042

https://ebooknice.com/product/master-sat-ii-math-1c-and-2c-4th-ed-
arco-master-the-sat-subject-test-math-levels-1-2-2326094
(Ebook) Cambridge IGCSE and O Level History Workbook 2C - Depth Study:
the United States, 1919-41 2nd Edition by Benjamin Harrison ISBN
9781398375147, 9781398375048, 1398375144, 1398375047

https://ebooknice.com/product/cambridge-igcse-and-o-level-history-
workbook-2c-depth-study-the-united-states-1919-41-2nd-edition-53538044

(Ebook) Media, Religion and Conflict by Lee Marsden, Heather Savigny

ISBN 0754678539

https://ebooknice.com/product/media-religion-and-conflict-2142330

(Ebook) Capitalist Political Economy: Thinkers and Theories by Heather

Whiteside ISBN 9781138604308, 1138604305

https://ebooknice.com/product/capitalist-political-economy-thinkers-
and-theories-32759864

(Ebook) The SAGE Handbook of Research Methods in Political Science and

International Relations by Luigi Curini (editor), Robert Franzese
(editor) ISBN 1526459930

https://ebooknice.com/product/the-sage-handbook-of-research-methods-
in-political-science-and-international-relations-12309662

(Ebook) Resources and Applied Methods in International Relations (The

Sciences Po Series in International Relations and Political Economy)
by Guillaume Devin ISBN 9783319619781, 9783319619798, 3319619780,
3319619799
https://ebooknice.com/product/resources-and-applied-methods-in-
international-relations-the-sciences-po-series-in-international-
relations-and-political-economy-6789292
Doing
Political Science
and International
Relations
Theories in Action

Heather Savigny
Heather Savigny
and Lee
and LeeMarsden
Marsden
 P OLITICAL
A NALYSIS
Series Editors:
B.Guy Peters, Jon Pierre
and Gerry Stoker

Political science today is a dynamic discipline. Its substance, theory and methods have all
changed radically in recent decades. It is much expanded in range and scope and in the variety
of new perspectives – and new variants of old ones – that it encompasses. The sheer volume of
work being published, and the increasing degree of its specialization, however, make it diffi-
cult for political scientists to maintain a clear grasp of the state of debate beyond their own
particular subdisciplines.
The Political Analysis series is intended to provide a channel for different parts of the discipline
to talk to one another and to new generations of students. Our aim is to publish books that
provide introductions to, and exemplars of, the best work in various areas of the discipline.
Written in an accessible style, they provide a ‘launching-pad’ for students and others seeking a
clear grasp of the key methodological, theoretical and empirical issues, and the main areas of
debate, in the complex and fragmented world of political science.
A particular priority is to facilitate intellectual exchange between academic communities
in different parts of the world. Although frequently addressing the same intellectual issues,
research agendas and literatures in North America, Europe and elsewhere have often tended to
develop in relative isolation from one another. This series is designed to provide a framework
for dialogue and debate which, rather than advocacy of one regional approach or another, is
the key to progress.

The series reflects our view that the core values of political science should be coherent and
logically constructed theory, matched by carefully constructed and exhaustive empirical inves-
tigation. The key challenge is to ensure quality and integrity in what is produced rather than
to constrain diversity in methods and approaches. The series is intended as a showcase for
the best of political science in all its variety, and demonstrate how nurturing that variety can
further improve the discipline.
 P OLITICAL
A NALYSIS
Series Editors:
B.Guy Peters, Jon Pierre
and Gerry Stoker

Published Forthcoming
Peter Burnham, Karin Gilland Lutz, David Beetham
Wyn Grant and Zig Layton-Henry The Legitimation of Power
Research Methods in Politics Keith Dowding
(2nd edition)
The Philosophy and Methods of Political
Colin Hay Science
Political Analysis Lina Eriksson
Colin Hay, Michael Lister and David Marsh What can Rational Choice do?
(eds) Colin Hay
The State: Theories and Issues Globalization and the State
Andrew Hindmoor
Marc Hooghe and Dietlind Stolle
Rational Choice
Political Participation
David Marsh and Gerry Stoker (eds) Johanna Kantola and Judith Squires
Theory and Methods in Political Science
Gender and Political Analysis
(3rd edition)
Vivien Lowndes and Mark Roberts
Jon Pierre and B. Guy Peters
Why Institutions Matter
Governance, Politics and the State
David Marsh
Heather Savigny and Lee Marsden Political Behaviour
Doing Political Science and International
Relations Karen Mossberger and Mark Cassell
The Policy Process: Ideas, Interests and
Rudra Sil and Peter J. Katzenstein Institutions
Beyond Paradigms: Analytic Eclecticism in
the Study of World Politics Ioannis Papadopoulos
Democracies in Crisis
Martin J. Smith
Power and the State Gerry Stoker, B. Guy Peters and Jon Pierre
(eds)
Cees van der Eijk and Mark Franklin The Relevance of Political Science
Elections and Voters

Political Analysis Series

Series Standing Order
ISBN 978 – 0–333–78694–9 hardback
ISBN 978 – 0–333–94506–3 paperback
(outside North America only)
You can receive future titles in this series as they are published by placing a standing order.
Please contact your bookseller or, in the case of difficulty, write to us at the address below with
your name and address, the title of the series and one of the ISBNs quoted above.
Customer Services Department, Macmillan Distribution Ltd, Houndmills, Basingstoke,
Hampshire RG21 6XS, England, UK
Doing Political
Science and
International
Relations
Theories in Action

Heather Savigny
and

Lee Marsden
© Heather Savigny and Lee Marsden 2011
All rights reserved. No reproduction, copy or transmission of this
publication may be made without written permission.
No portion of this publication may be reproduced, copied or transmitted save
with written permission or in accordance with the provisions of the Copyright,
Designs and Patents Act 1988, or under the terms of any licence permitting
limited copying issued by the Copyright Licensing Agency, Saffron House,
6–10 Kirby Street, London EC1N 8TS.
Any person who does any unauthorized act in relation to this publication may be
liable to criminal prosecution and civil claims for damages.
The authors have asserted their rights to be identified as the authors of this work
in accordance with the Copyright, Designs and Patents Act 1988.
First published 2011 by
PALGRAVE MACMILLAN
Palgrave Macmillan in the UK is an imprint of Macmillan Publishers Limited,
registered in England, company number 785998, of Houndmills, Basingstoke,
Hampshire RG21 6XS.
Palgrave Macmillan in the US is a division of St Martin’s Press LLC,
175 Fifth Avenue, New York, NY 10010.
Palgrave Macmillan is the global academic imprint of the above companies and has
companies and representatives throughout the world.
Palgrave® and Macmillan® are registered trademarks in the United States, the
United Kingdom, Europe and other countries.
ISBN 978-0-230-24587-7 ISBN 978-0-230-34413-6 (eBook)
DOI 10.1007/978-0-230-34413-6
This book is printed on paper suitable for recycling and made from fully managed
and sustained forest sources. Logging, pulping and manufacturing processes are
expected to conform to the environmental regulations of the country of origin.
A catalogue record for this book is available from the British Library.
A catalog record for this book is available from the Library of Congress.
10 9 8 7 6 5 4 3 2 1
20 19 18 17 16 15 14 13 12 11
To Simon, Sam and Gill
Contents

List of Illustrative Material xi

Acknowledgements xiv

Introduction 1
A brief note on terminology: Politics and International
Relations 3
What is Politics (Political Science and International Relations)? 3
What are we trying to do as analysts of politics? 4
How do we ‘do’ Politics (Political Science and International
Relations)? 4
The importance of theory 5
Spatial levels of analysis 9
Structure and agency 9
Change or continuity? 10
What is the difference between IR and Politics and
how are they connected? 12
Layout of book 17
Conclusion 19
Reflection 19
Seminar activities 20
1 Themes and Issues in Political Science and International
Relations 21
Introduction 21
A note of caution! 22
Underlying philosophical issues 23
Ontological and epistemological positions 23
Approaches 29
Adjudicating between competing perspectives 39
Conclusion 41
Reflection 41
Seminar activities 42
2 Power 43
Introduction 43
Three dimensions of power 44
Approaches to power 47

vii
viii Contents

Conclusion 61
Reflection 62
Seminar activities 63
3 The State 64
Introduction 64
Power 65
Foundational positivist approaches 66
Foundational critical/scientific realist approaches 78
Anti-foundational interpretivist approaches 82
Comparison of theories and approaches 84
Adjudicating between perspectives 86
Conclusion 87
Reflection 88
Seminar activities 88
4 Policy 89
Introduction 89
Power 90
Foundational positivist approaches 92
Foundational critical/scientific realist approaches 99
Anti-foundational interpretivist approaches 103
Comparison of theories and approaches 107
Adjudicating between perspectives 108
Conclusion 109
Reflection 110
Seminar activities 110
5 Institutions 111
Introduction 111
Power 112
Foundational positivist approaches 114
Foundational critical/scientific realist approaches 121
Anti-foundational interpretivist approaches 123
Comparison of theories and approaches 128
Adjudicating between perspectives 129
Conclusion 130
Reflection 131
Seminar activities 132
6 Representation and Participation 133
Introduction 133
Power 135
Foundational positivist approaches 136
 Contents ix

Foundational critical/scientific realist approaches 142

Anti-foundational interpretivist approaches 145
Comparison of theories and approaches 148
Adjudicating between perspectives 149
Conclusion 150
Reflection 151
Seminar activities 151
7 The Media 152
Introduction 152
Power 153
Foundational positivist approaches 155
Foundational critical/scientific realist approaches 160
Anti-foundational interpretivist approaches 164
Comparison of theories and approaches 170
Adjudicating between perspectives 171
Conclusion 172
Reflection 172
Seminar activities 173
8 Security 174
Introduction 174
Power 175
Foundational positivist approaches 179
Foundational critical/scientific realist approaches 183
Anti-foundational interpretivist approaches 187
Comparison of theories and approaches 192
Adjudicating between perspectives 193
Conclusion 194
Reflection 195
Seminar activities 196
9 International/Political Economy 197
Introduction 197
Power 200
Foundational positivist approaches 201
Foundational critical/scientific realist approaches 207
Anti-foundational interpretivist approaches 212
Comparison of theories and approaches 216
Adjudicating between perspectives 216
Conclusion 217
Reflection 218
Seminar activities 218
x Contents

10 The Environment 220

Introduction 220
Power 221
Foundational positivist approaches 223
Foundational critical/scientific realist approaches 231
Anti-foundational interpretivist approaches 236
Comparison of theories and approaches 241
Adjudicating between perspectives 242
Conclusion 242
Reflection 243
Seminar activities 244
11 Globalization 245
Introduction 245
Power 246
Foundational positivist approaches 250
Foundational critical realist approaches 254
Anti-foundational interpretivist approaches 259
Comparison of competing theories 263
Adjudicating between the different theories 264
Conclusion 265
Reflection 266
Seminar activities 266
12 Doing Your Own Political Science and International
Relations 267
Introduction 267
Theoretical concerns 269
The integration of normative theory and positive
approaches 282
Conclusion 283

Bibliography 286
Index 307
List of Illustrative Material

Tables

1.1 Overview of differing approaches informed by their

underlying positions 38

Figures

1.1 Summary of epistemological positions and their

underlying ontologies 29

Boxes

I.1 Summary: the role of theory in political analysis 8

I.2 Disciplinary boundaries 15
I.3 Journals 17
3.1 Case study. The ‘Credit Crunch’: the privatization of
profit and the socialization of loss? 66
3.2 The Credit Crunch: a pluralist view 69
3.3 The Credit Crunch: an elitist perspective 71
3.4 The Credit Crunch: a new right perspective 73
3.5 The Credit Crunch: a realist/neo-realist perspective 75
3.6 The Credit Crunch and neo-liberal institutionalism 77
3.7 The Credit Crunch: a domestic Marxist perspective 80
3.8 The Credit Crunch: Marxism and global capitalism 81
3.9 The Credit Crunch: a poststructural and constructivist
perspective 84
4.1 Case study. Climate change and the Copenhagen Accord 92
4.2 Climate change: behavioural systems approach to
Copenhagen 95
4.3 Climate change: bureaucratic politics and rational choice 97
4.4 Climate change: the Copenhagen Accord and feminism 98
4.5 Climate change: the Copenhagen Accord and Marxism 101
4.6 Climate change: the Copenhagen Accord and critical
theory 103
4.7 Climate change: the Copenhagen Accord, social
constructivism and poststructuralism 106
5.1 Case study. The durability of the North Atlantic Treaty
Organization (NATO) 114

xi
xii List of Illustrative Material

5.2 New institutionalist approaches to NATO durability 118

5.3 Neo-liberal institutionalism and NATO durability 120
5.4 Critical theory and the continuation of NATO 122
5.5 Marxist IPE and NATO durability 123
5.6 Poststructural feminism and NATO durability 126
5.7 Constructivist IR and NATO durability 128
6.1 Case study. Representation, participation and support
for Israel 136
6.2 Pluralism and support for Israel 140
6.3 Liberalism and support for Israel 142
6.4 Neo-Marxism and the Israel–Palestinian conflict 144
6.5 Critical theory and the Israel–Palestinian conflict 145
6.6 Postmodern feminism and the Israel–Palestinian conflict 147
6.7 Poststructuralist IR and the Israel–Palestinian conflict 148
7.1 Case study. Media and the coverage the Iraq war 154
7.2 Liberal theory, the war in Iraq and the Sunday Times 157
7.3 The Iraq war and CNN; the CNN effect 159
7.4 Manufacture of consent and the CNN effect 163
7.5 Critical theory, PR and privatized interests 165
7.6 Iraq, torture and feminism 166
7.7 Iraq wars and poststructuralism 168
8.1 Case study. Nuclear weapons proliferation 176
8.2 Liberal theory and nuclear proliferation 181
8.3 Structural realist approaches to nuclear proliferation 183
8.4 Radical feminist approaches to nuclear proliferation 185
8.5 Critical security and the proliferation of nuclear weapons 187
8.6 Postmodernism and nuclear proliferation 189
8.7 Critical constructivists and nuclear proliferation 191
9.1 Case study. The oil industry in Nigeria 201
9.2 Formal theory and oil 205
9.3 Realism, hegemonic stability and oil 207
9.4 Marxism, hegemony and the oil industry 210
9.5 Feminism and the oil industry 211
9.6 Constructivism and oil protests 213
9.7 Poststructuralism and the oil industry 215
10.1 Case study. Climate change and global warming 222
10.2 Behaviouralism and global warming 226
10.3 Global warming: liberal institutionalism and realism 230
10.4 Radical accounts and global warming 232
10.5 Ecofeminism and climate change 236
10.6 Social constructivism: climate change and the
Stern report 238
 List of Illustrative Material xiii

10.7 Postructuralism: climate change and water stress 240

11.1 Case study. Human rights and globalization 248
11.2 Globalism and human rights 252
11.3 Neo-liberal institutionalism and globalized
human rights 254
11.4 Critical theory and human rights 256
11.5 Internationalists and the globalization of
human rights 258
11.6 Poststructuralism, human rights and globalization 260
11.7 Postmodern feminism, human rights and
globalization 262
Acknowledgements

There are many people, both friends and colleagues, who have played
an extremely important role in shaping this book and to whom we
would like to extend our gratitude. To Henry Allen, Earl Gammon,
Simon Gerrard, Mike Gough, Stephen Greasley, Peter Handley, Colin
Hay, Nicola Pratt and Mick Temple we would like to say thank you for
taking the time to read, comment and engage with what we have done
here. We would particularly like to thank the series editor Gerry Stoker
and the reviewers, Cathy Gormley-Heenan and Jonathan Moses, whose
detailed, constructive and critical (not to say prompt!) comments have
been very much appreciated. We hope we have made this a better book
for your thoughts and observations.

We would like to thank all at Palgrave Macmillan, particularly Helen

Caunce, Keith Povey and Stephen Wenham. And, finally, we feel that this
book simply would not have been possible without the insight, encourage-
ment and engagement of our publisher Steven Kennedy – and to whom we
would like to say a massive thank you!
HEATHER SAVIGNY
LEE MARSDEN

On a personal note, Sam was ill for a long period while this book was
in preparation, and there are so many people that I wish to acknowledge
for their friendship and support. I would, however, particularly like to
extend thanks to Simon Gerrard and David Vaughan, Catherine Ball,
Steve Davies, Luke Garrod, Ann and Pat Gerrard, Barbara Goodwin,
John Greenaway, Gina Irving, Nicola Jervis, Lee Marsden, Matt Olczak,
Jean Savigny, Hazel Savigny and Catherine Waddams for their kindness
and support. And thank you to Chris and Linda, Steve and Paula, Pam,
Benito, Carl, Connor, Fern, Jenny and Nick, Sarah and Solay whose
friendship was (and still is) everything.
H.S.

xiv
Introduction

What is it that we ‘do’ when we engage in Political Science or International

Relations? Clearly, we study the world of politics, but what does this
activity entail? The aim of this book is to provide an understanding of
what it means to be a political scientist/analyst; that is, to demonstrate
what it is that we as students or analysts of politics do, and how we do
it. In this book we reflect upon the different ways in which we might go
about: tackling a particular question or political problem; analyzing an
issue or event; discussing the potential for political and/or social trans-
formation; or challenging dominant interpretations of the political world.
Our central argument is that the ‘doing’ of political analysis is an active,
and interactive, process of critical evaluation and application of theory,
and it is this skill which we hope to shed some light on in the pages that
follow.
This book is designed as a new kind of introduction to Political
Science and International Relations (which we will refer to by its abbre-
viation – IR). We focus in particular upon the different ways in which
we might analyze a similar issue or problem in both disciplines. Of
interest to Political Science and IR are questions such as: why do states
go to war? Is world peace politically possible? Why are some societies
more unequal than others? In whose interests does the political system
work? Is a solution to climate change possible? These questions are all
concerned with issues, problems or events which affect and transcend
both the domestic and international levels of politics. The disciplines of
Political Science and IR provide differing theoretical explanations as a
means to analyze or seek to provide answers to these questions. With this
in mind our book has a particular focus on the existence of a wide range
of theoretical perspectives and shows how they might be applied. We
also suggest that just as political questions and issues cross-cut domestic
and international boundaries, so our analysis needs to do the same.
Our book has three starting assumptions: first, that the ‘doing’ of
political analysis is theoretically informed; second, that there are several
different ways that we can approach our studies, all of which are legiti-
mate; and, third, that the disciplines of Political Science and Interna-
tional Relations are not discrete but overlap, asking similar questions,
albeit with a slightly different vocabulary and a slightly different focus of
enquiry. In part these differences stem from differences in subject matter –
a disciplinary divide. In part these differences stem from approaches,
or ways that we carry out our analysis; there is also a methodological

1
2 Doing Political Science and International Relations

divide. Political Science and IR both ask important questions about

our contemporary environment. They might explore the way history
or economics shapes our understandings of today. Both disciplines also
enable us to reflect upon and analyze the complexity of the ‘real world’
of politics and the possibilities of changing it. Nevertheless, this reflec-
tion is shaped not only by what we see in the ‘real world’ of politics, but
also by the way in which our disciplines have developed and have taught
us what are regarded as legitimate areas of enquiry. That is, the impor-
tant point here is that debates centre around not only what we study,
but how we study it.
The debate over how we study is an important one, but one which
can be incredibly complex and confusing. Our aim here is to simplify
this debate through illustrating that there are different ways to address
similar political questions and issues. We might have intuitive thoughts
about what the answer to a particular political problem is. What we are
trying to do in this book is show how these intuitions can be systemati-
cally and logically developed, to enable us to do coherent and rigorous
analysis. We are seeking to demystify some of the vocabulary that is
used within our disciplines, and give labels to those intuitions which lie
behind the analysis that we do.
We might have particular views about what the political world is
like, or what it should be like. These views translate into differing
ways in which we undertake our study. Our first example of how
these differences manifest themselves can be found in the title of this
book. While this book is entitled ‘Doing Political Science and Inter-
national Relations’ there are two key contentious issues here that are
worth briefly reflecting on. First, to term the study of politics ‘Political
Science’ reflects a set of assumptions about the way in which the dis-
cipline can and should be studied – as a science. For us this definition
provides only a partial account of what the analysis of politics entails
(the debate over whether Politics may be considered a ‘science’ will be
explicitly addressed in the following chapter and is a theme which runs
throughout the book). Second, the title acknowledges the existence of a
disciplinary split between Politics and IR, but another aim of the book
is to suggest that this is somewhat limiting. What we are seeking to
do here is to reflect upon these divisions which we do through a series
of substantive topics.
We proceed in the introduction by giving a short discussion of the ter-
minology which will be used to describe the two disciplines, and a brief
overview of what is conventionally regarded as their legitimate areas of
enquiry. As the need for theory to show us how we ‘do’ what it is we do
is a key theme of this book, the main part of the introduction provides
an overview of why theory is crucial in our analytical ‘toolkit’.
 Introduction 3

A brief note on terminology: Politics and

International Relations

It is easy to get confused about the terms IR, Political Studies and Political
Science, and whether they refer to the world ‘out there’ or the study that
we do. Conventionally, when referring to the discipline, the words begin
with uppercase – Political Science/ Political Studies and International
Relations. However, given our assumption that these divisions are arbi-
trary and limiting, we use the word Politics as an overarching umbrella
term to include the whole field of Politics/Political Science/International
Relations. We also assume an overlap of methodologies in both disci-
plines and so we use the term ‘political analysis’ to refer to the activity
engaged in by both disciplines.

What is Politics (Political Science and

International Relations)?

So what is it that we study when we analyze politics? For some people,

politics is about war. For others, war is the consequence of a breakdown
or failure of politics. For some politics is about government and the institu-
tions of the state, whereas for others, notably, but not exclusively, politics
is not only what happens in public life but is played out in private lives
too through the politics of family relationships. For some politics is what
happens on the news, while for others politics characterizes what happens
in popular culture, where we are taught values of citizenship and political
identities outside of a formal news setting (see, for example, Street, 1997).
Arguably, politics is also about the allocation of scarce resources, asking
Laswell’s (1936) famous question: who gets what, when and how? Related
to this is the idea of collective bargaining, the interests of which might
then be represented in public policy. Political study can also be about
political behaviour, for example of politicians or the electorate. For some
politics is about class conflict and the way in which this forms the basis of
systems of exploitation. Politics can also be about the possibility of social
transformation and as such provides an opportunity through which this is
possible. Politics can be about challenging the status quo and envisioning
alternative ways in which society can exist and operate.
Underlying this diversity of content, Leftwich (2004) suggests, are two
broad approaches to defining the study of politics. First is the ‘arena’
approach, which suggests politics is something which takes place in a certain
site, or set of institutions within certain kinds of societies, and is linked to
the idea of states. Second, Leftwich suggests, is a ‘procedural’ approach,
which is concerned with the processes of politics. That is, politics is not
4 Doing Political Science and International Relations

confined to geographic location or formal institutions, but takes place

between people and is a process. Feminists, for example, argue that the
‘personal is the political’. In their definition politics does not only occur in
public life, but also in the private lives of citizens. Feminism is interesting as
it blurs the boundaries of Leftwich’s definitions and shows us how politics
becomes a process of interaction, yet can also be embodied in institutions
(so can combine a processural and arena account). However, arguably what
underpins these definitional debates, and both disciplines, is a concern with
power. Who has it or where is it located? How is it used and with what
effects? Whose interests does it operate in? While these questions may not
always be explicitly addressed in the work that we read, they do inform
and shape the kind of questions that we ask about what we study. Given
the centrality of the notion of power for understanding both how politics in
the ‘real world’ works and in understanding how we, as analysts, formulate
our research, power is discussed in more depth in Chapter 2. However, the
study of politics isn’t simply about the topic, it is also about the approach
that we adopt, that is how we study our area of enquiry. We make a series
of assumptions before we even begin our analysis, and so it is useful, and
provides for much better analysis, if we are aware of our theoretical pre-
dispositions before we begin.

What are we trying to do as analysts of politics?

When considering what it is we do when we analyze politics, we need

to think first about what it is that we are seeking to do. Are we seeking
to provide causal explanation of phenomena? Are we aiming to uncover
statistically measurable regularities and generate general unifying laws in
order to provide both explanation and the possibility of predictions? Or
are we trying to understand a set of phenomena through reference to its
historical and cultural context? Do we need an awareness of the actions
and intentions of the participants and the meaning they attach to them?
These questions are related to one of the most fundamental questions
that underpins Politics: can it be conceived of as ‘scientific’? There is
an enormous debate around this issue within the disciplines and given
its importance in shaping the way in which we approach the study of
politics, this will be addressed in more detail in the following chapter.

How do we ‘do’ Politics (Political Science and

International Relations)?

In short, in this book we argue that the way in which we ‘do’ Politics
is through the application of a theoretical framework to a particular
 Introduction 5

political phenomenon, question, issue, process or event. Our argument

is that theory provides a mechanism through which we can make sense
of the world, but also we need to reflect on this. We also need to be
aware of the limitations and strengths of our theories. That is, the way
we use theory enables us to critically evaluate the world, but we should
also critically evaluate our theories. This is a skill which we learn and
refine and the aim of this book is to introduce the differing ways in
which we might do this.
When we do our political analysis we might begin by looking at a
particular problem or issue and think about how we might resolve it,
such as: why are some tax regimes more progressive than others? How
might participation in universities be widened? Why are ideas about
neo-liberalism dominant and largely unchallenged? How can wealth be
redistributed to address problems of inequality? Or we might have a
particular question that we want to answer, such as what caused World
War II? Why was a decision taken by the UK and US to invade Iraq? We
may want to ask how we can address problems of social inequality, or
how we can bring about political change. However, before we can apply
theoretical frameworks to address these kinds of questions, we need to
think about the assumptions that we are making about what is real, what
we can know about reality and how we can find out about it.
Before we do any kind of analysis we have already made a set of
assumptions about what the political world looks like and how we can
know about it. This discussion about our ability to know about political
reality reflects a complicated debate which we engage in throughout our
lives as political analysts. We give an overview of this debate in the next
chapter as it is crucial in helping us think about the way in which we
analyze Politics. One reason we need to think about this issue is that it
informs the theories that we adopt and a key argument in this book is
that critical use of theory is central for us in doing our political analysis.
We now turn to discuss why.

The importance of theory

The way in which we analyze politics and international relations is

through the use of theoretical frameworks. Much like a mechanic needs
a toolkit to do his/her job, so in order to do our job – to analyze politi-
cal phenomena – we need a toolkit. However, the toolkit of the political
analyst is not made up of spanners and screwdrivers; rather it com-
prises theoretical frameworks which provide us with a means through
which we can analyze, explain, understand and potentially change the
world.
6 Doing Political Science and International Relations

Theory is crucial for a number of reasons. First, what makes political

analysis different from journalism, or the kind of conversations we might
have in the pub, is that theory is employed not only to describe events or
issues but also to look for causation. It allows us to ask how and why
particular events have happened, and to enable us to think about the
likely implications of particular outcomes and observations. Theory helps
us establish what we are looking for and why what we are looking for
is relevant. When we analyze politics, we can collect stylized ‘facts’, but
how do we put them together to make a coherent story or argument? It
is not enough to establish what is (and so provide a descriptive analysis);
we need to establish why something might be the case. Why do a certain
set of ‘facts’ appear as they are? To ask these ‘how’ and ‘why’ questions,
we need to use theory. Theory provides the framework through which we
can understand or at least analyze why a certain set of ‘facts’ or a certain
set of behaviours link together in the way that they do.
Second, theory provides us with a way to simplify the world so that
we can analyze it. Political phenomena are inherently messy and so
theory enables us to identify the key features, which are significant
in analysis and so providing for understanding or explanation, and
this would seem intuitively appealing as, ceteris paribus, we tend to
be attracted to parsimony. However, this already raises complications.
The more simplified a theory is the more abstract it is from what is hap-
pening, or what is being observed or analyzed, so it may miss impor-
tant factors. But, at the same time, the more complex theory becomes
the more difficult it is to identify the cause or conditions which produce
that observation. So, getting the balance between simplification and
reflecting the complexity of political life is crucial. Third, relatedly,
through a critical evaluation of the theory we are using, we are able to
see what is missing from our analysis – are there other factors which
we should pay attention to? This then enables us to engage in theory
building, to provide for more sophisticated analysis in later work. As
we set out below, one of the key differences in the development of
International Relations as a discipline was its atheoretical approach,
its lack of theory. This led to a series of failings and weaknesses within
the discipline (such as its inability to predict the outbreak of World
War II or the collapse of communism). Although, this is discussed,
and widely accepted as a ‘failure’ of the discipline, it raises the ques-
tion: is it possible for any theory to make such a prediction? Whether
the function of theory is to produce predictions or to help us to make
sense of the world is something which we need to reflect upon when
we do our analysis. Today the leading IR journals focus on publishing
theoretical work, which aim to build and develop theory, not just for
Random documents with unrelated
content Scribd suggests to you:
mit kell neki tennie, majd tudni fogja a mostani tulajdonosa.
Azzal Zófi asszony ezer bocsánatot kért, hogy ilyen sokáig
alkalmatlankodott s másik ezret azért, hogy tovább nem maradhat
itten, mert még százfélét kell bevásárolnia a piaczon.
Aztán vette a kosarát, kiosont a sasos kapun, s egyfélét sem
vásárolt a piaczon, hanem egyenesen hazasietett.

DÓDI LEVELE.
Másfél év tölt már bele, hogy Mihály otthon volt a senki szigetén.
Egy napra sem távozott el onnan.
Nagy dolga volt másfél év alatt. Dódit megtanította írni.
Gyönyörűségteljes munka az. Mikor a kis tudatlan a legelső
ákombákot krétával a padlóra írja; diktálják neki a betüket: «írj egy
L-et, aztán egy Ó-t, olvasd össze!» Milyet bámul rajta, hogy ebből ki
lehet találni azt, hogy «ló», pedig ő nem rajzolt oda semmi lovat! És
aztán mikor másfél év múlva már egy szépen meglineázott papiron
egymásra dűlő betükkel irt névnapi köszöntőt nyujt át az anyjának.
Nagyobb mű ez, mint Cleopatra obeliszkje, teleirva
hieroglyphokkal.
Mikor az első névnapi köszöntője Dódinak ott remegett Noémi
kezében, Noémi szemében köny csillogott; azt mondta Mihálynak:
– Épen olyan irása lesz, mint neked.
– Hol láttad te az én irásomat? kérdé bámulva Mihály.
– Először is a Dódi elé irt mintákon. Azután meg a nekünk adott
engedélylevelen, melyben a szigetet nekünk adtad; már elfeledéd?
– Igaz; hisz olyan régen volt.

É
 – És te most nem irsz levelet senkinek?
– Senkinek.
– Már másfél év óta nem voltál ki a szigetből. Nincs semmi
dolgod ott künn a világban?
– Nincs; és nem is lesz.
– Hát a mi dolgaid eddig voltak, azokkal mi lett?
– Meg akarod tudni?
– Szeretném tudni. Elszomorít az a gondolat, hogy ilyen eszes
ember, a minő te vagy, itt van most bezárva e szűk helyre, e
szigetbe, csak azért, mert minket szeret. Ha neked csak az az okod
van, mindig itt lenni a szigeten, hogy minket nagyon szeretsz, úgy
nekem fáj a te szerelmed.
– Jól van, Noémi. Én tehát el fogom neked mondani, hogy ki
voltam én odakinn a világban; mit tettem ott; s miért akarok itt
lenni? Tudj meg mindent. Majd ha a gyermeket lefektetéd, jöjj ki
hozzám a veranda alá: ott el fogok mindent mondani. Fogsz borzadni
is, fogsz ámulni azokon, a miket hallani fogsz. De végül mégis meg
fogsz bocsátani nekem, mint a hogy megbocsátott Isten, midőn
ideküldött.
Noémi az estebéd után lefektette Dódit, s aztán kijött Mihályhoz s
leült melléje a nyírfából tákolt lóczára, kezét Mihály karjába akasztva.
A tele hold odavilágított a lugas levelei közül reájuk: most már
nem a kisértő csillag, nem az öngyilkosok jégparadicsoma, hanem
egy ismerős jó barát.
És aztán Mihály elmondott mindent Noéminek, a mi vele történt a
világban.
A rejtélyes vendég hirtelen halálát a hajón: a hajó elsülyedését, a
megtalált kincseket.
 Elmondá neki, mily végtelen gazdag ember, mily hatalmas úr lett
ő a világban; hogy hordták kincseit a hajók a föld egyik oldaláról a
másikra; hány hajója, hány háza volt, milyen nagyra volt becsülve!
Hogyan vette el Timéát?
Lerajzolá azután előtte Timéa szenvedéseit s a bánatot, mik e
szenvedésekért osztályrészeül jutottak. Úgy szólt Noémi előtt
Timéáról, mint egy szentről. És mikor elmondta előtte igaz
őszinteséggel azt az esteli jelenetet, a melyen ő Timéára a házi
rejtekből rálesett, hogy védte férjét a nő a rágalom ellen, hogy védte
kedvese ellen, hogy védte saját szive ellen: ah! akkor Noémi úgy
zokogott, úgy siratta Timéát…
És aztán elmondta neki Mihály, miket kellett szenvednie
önmagának e szörnyű helyzetben, melytől nem tudott szabadulni,
lelánczolva egy helyen világi állása, vagyona, Timéa hűsége által;
vonzatva máshova szerelme, boldogsága, lelke ábrándjai által, ah, –
akkor úgy vigasztalta őt Noémi szelid csókjaival.
És végül mikor elbeszélte előtte azt a rettenetes éjszakát, melyen
a kalandor megjelent puszta kastélyában, egész odáig, a hol a
kétségbeesés a sír partjára vitte, a midőn már lenézett a hullámba s
a midőn a víztükörből egyszerre saját képe helyett üldözője halott
arcza tekintett rá szemközt s az istenkéz egyszerre összecsukta
előtte a nagy jégsír nyilását, ah, akkor Noémi oly erőszakkal ölelte őt
keblére, mintha vissza akarná őt tartani, hogy a sírba bele ne
essék…
– Tudod már most, hogy mit hagytam ott a világban s mit
találtam itt? Megbocsáthatsz-e nekem azért, a mit szenvedtél
miattam, a mit vétettem ellened?
Noémi csókjai, könyei feleltek.
Az elbeszélés sokáig tartott, a rövid nyári éj el is mult azalatt,
egészen megvirradt, midőn Mihály elvégzé élte történetének
meggyónását.
 Feloldoztatott!
– Ezzel kifizettem minden adósságomat! monda Mihály. Timéa
megkapta birtokomat s megkapta szabadságát. A kalandor az én
öltönyeimet viselte, tárczám is nála volt; azt helyettem fogják
eltemetni s Timéa özvegy lesz. Te hozzád pedig elhoztam a lelkemet,
s te elfogadtad azt. – Most már ki van egyenlítve minden.
Noémi karját Mihály karjába öltve, bevitte őt a szobába, s
odavezette az alvó gyermekhez.
A gyermek felébredt a csókokra, felnyitá a szemeit, s a mint azt
látta, hogy reggel van, első dolga az volt, hogy térdre állt s kezeit
összetéve elkezdé reggeli imáját:
«Isten, áldd meg jó apát, jó anyát!»
… Minden ki van már fizetve, Mihály!…
Egyik angyal a sírod fölött, másik angyal az ágyad fölött
imádkozik, hogy boldog légy…
Noémi felöltöztette a kis Dódit s aztán hosszasan mélázva tekinte
Mihályra. Idő kell ahhoz, a míg azt fel birja fogni, a miket tőle hallott.
Pedig a nőknek olyan gyors elméjük van.
Egyszer azt mondá Noémi – férjének:
– Mihály! te egygyel mégis adós maradtál a világban.
– Mivel? És kinek?
– Timéának maradtál adósa azzal a titokkal, a mit az a másik nő
fedezett föl előtted.
– Minő titokkal?
– Azzal, hogy az ő szobájába egy rejtekajtó nyilik. Ezt tudatnod
kellett volna vele. Hisz azon a rejteken akárki bejuthat hozzá, –
mikor alszik, mikor egyedül van.
 – De hisz azt a rejteket nem ismeri senki Athalien kívül.
– Hát nem elég az?
– Mire gondolsz?
– Mihály! Te nem ismersz minket. Te nem tudod, hogy ki az az
Athalie? de én tudom. Most megsirattam Timéát, mert szenved; –
mert téged nem szeret; – mert te az enyim vagy; – de ha azt érezné
irántad, a mit ama másik férfi iránt, s ha te engem megvetnél ő
miatta, mint az a férfi azt a másik leányt: oh! akkor az Isten őrizzen
attól a gondolattól, hogy valaha alva lássam őt magam előtt.
– Noémi, te engem megrettentesz.
– Ilyenek vagyunk. Hát te ezt nem tudtad? Siess tudósítani
Timéát erről a titokról. Én azt akarom, hogy Timéa boldog legyen.
Mihály megcsókolta Noémi homlokát.
– Kedves jó gyermek te! Én nem irhatok Timéának, hisz irásom
megismerné s akkor ő nem lehet az én özvegyem, s én nem lehetek
a te feltámadott halottad, a te paradicsomod üdvözültje.
– Megirom neki én.
– Nem! Nem! Nem! A te irásod nem megy ő hozzá. Aranynyal,
gyémánttal elárasztottam őt; de te tőled egy betüt sem szabad neki
kapni. Azok már az én drágaságaim. Timéától nem hoztam el
Noéminek semmit. Noémitől sem adok Timéának semmit. Te nem
szólíthatod meg ezt az asszonyt.
– Jól van, szólt Noémi mosolyogva. Tudok én még egy harmadik
embert, a ki irhat Timéának. Megirja a levelet Dódi.
Timárt elővette a nevetés erre a szóra.
Annyi tréfa, annyi gyönyör, annyi gyermekes bohóság, annyi
fenkölt dicsekedés, annyi komoly méla gondolat volt ebben a
szóban: irja meg a kis Dódi Timéának, hogy őrizze magát a
veszélytől!
A kis Dódi… Timéának!
Timár nevet; – a könyei csorognak.
S Noémi komolyan vette a dolgot. Ő maga eléje irta Dódinak a
lemásolandó levelet s a komoly sorokat szépen leirta a gyermek a
vonalozott papirra, egy hibát nem ejtett benne. A tartalmát nem is
értette még.
Noémi szép sötét violaszín tintát adott neki a levéliráshoz: fekete
málvalevélből volt az főzve s a levelet lepecsételte fehér
szűzviaszszal, s minthogy czimeres pecsétnyomó nincsen a háznál,
sem pénz, a mivel a viaszt lenyomtassák, Dódi fogott egy szép
aranyzöld bogarkát, azt ragasztá oda a viasz közepébe: ez volt a
czímer.
A levelet rábizták a gyümölcsárusra, hogy tegye postára.
A kis Dódi levele elment Timéához.

TE ÜGYETLEN!…
Timéának még egy másik naptári neve is volt: Susanna. Az elsőt
anyjától kapta, ki görög nő volt, a másodikat a keresztségben
nyerte. Ezt használta hivatalos okmányokon, mint névaláirást s ezt
tartotta fel mint nevenapját.
Vidéki városainkban a névnapokat meg szokták ünnepelni.
Rokonok, ismerősök hivatlanul, sőt kötelességszerűen sereglenek a
megtisztelt névünneplő házához, a hol kész vendégség vár
mindenkire. Nehány előkelőbb ház azonban azt a szokást hozta be,
hogy a megünnepelt családi névnapok estélyeire nyomtatott
meghivókat küldözött szét. Ez már egy kis aristocratia; mert ez által
ki volt mondva az, hogy a kik meghivót nem kaptak, azok a jó
kivánságaikat tartsák meg maguknak.
Susanna napja kétszer is esik egy esztendőben; Timéa a télit
tartotta fel, mert akkor férje is otthon volt. A meghivók előtte egy
héttel szétküldettek.
A másik nevének a napjára senki sem tartott számot. «Timéa»
benne sincs a komáromi naptárban, sem a Trattner-Károlyi nemzeti
kalendáriumában, egyéb naptár pedig abban az időben még nem
termett ezen a vidéken. Nagyon utána kellett annak járni, a ki meg
akarta tudni, micsoda napjára esik az évnek «Timéa?»
A szép május hóban esett az. Mikor már Mihály úr régen távol
volt.
És Timéa azért mégis minden májusban kapott egy szép
virágbokrétát csupa fehér rózsákból szent Timéa napján. Ki küldte
azt? nem volt mondva. A postán érkezett, katulyába pakolva.
A Susanna napi estélyekre, míg Timár «élt», Kacsuka úr rendesen
kapott meghivót, a mit azután rendesen a kapusnál átadott
névjegyével szokott viszonozni. Az estélyre nem ment soha.
Ebben az évben a Susanna napi estély is elmaradt. A hű Susanna
gyászolt.
Hanem azon a szép májusi nap reggelén, a melyen Timéa fehér
rózsái meg szoktak érkezni, a Levetinczyek talpig gyászba öltözött
inasa egy levelkét hozott Kacsuka urnak, melyet az őrnagy felbontva,
a szokott fényes papirra nyomtatott meghivót találta benne; de nagy
bámulatára nem Levetinczy Susanna, hanem Levetinczy Timéa volt a
meghivóra felülirva, s a névnapi meghivás a mai napi estélyre szólt.
Kacsuka úr nem értette ezt a dolgot. Micsoda ötlet ez Timéától?
Az egész komáromi világot felháborítani azzal, hogy a jó kálvinista
Susanna helyett a régi görög Timéát ünnepli meg az idén? de még
sokkal inkább azzal, hogy az ünnepély reggelén hivja meg magához
az nap estére az egész társaságot? Hisz ez minden civilizált
fogalommal diametraliter ellenkezik.
Kacsuka úr úgy vélekedett, hogy ezuttal erre a meghivásra el kell
menni.
Este úgy intézte a dolgot, hogy ne legyen a legelső vendégek
között, fél kilenczre volt híva, fél tizig várt; akkor ment oda.
Mikor az előszobában az inasnak átadta a kardját és köpenyét,
azt kérdezte tőle, hogy vannak-e már itt sokan? Az inas azt felelte rá,
hogy senki sincs.
Az őrnagy megdöbbent. A többi meghivott vendégek bizonyosan
megnehezteltek, összebeszéltek, hogy senki se jöjjön el.
Ezt az aggodalmát még jobban megerősítette az, hogy mikor az
előszobából a terembe belépett, a csillárokat mind meggyujtva
találta, minden szobát végig ünnepélyesen kivilágítva, mint mikor
nagy társaságot várnak.
A szemközt jövő komorna utasítá, hogy úrnője legelső
szobájában van.
– Ki van nála?
– Egyedül van. Athalie kisasszony mamájával mai nap
kikocsikázott Fabula úr jószágára, az most nagy halebédet ád.
Most meg már épen nem értette, hányadán van Kacsuka úr? A
névestélyen nem hogy vendégek volnának, de még a háziak is
itthagyták az urnőt.
De még több talányon is keresztül kellett mennie.
Timéa elfogadó-szobájában várt reá. S ehhez a vidám estélyhez,
ehhez a körülvevő pompához Timéa most is feketébe volt öltözve.
Gyászol és névestélyét üli. Fekete ruha, aranyos csillárok, ezüst
kargyertyatartók fénye közepett.
 Hanem az urnő arcza ismét nem felelt meg a gyászruhának.
Timéa arczán üde mosoly volt és halavány pir. Nyájasan fogadá
egyetlen vendégét.
– Ah! ön ugyan soká váratott magára! szólt kezét nyujtva.
Az őrnagy hódolattal csókolá meg e kezet.
– Én ellenkezőleg attól tartok, hogy első vendég vagyok.
– Ah, dehogy! Mindenki itt van már, a kit meghívtam.
– Hol? kérdé az őrnagy elámulva.
– Itt az étteremben; már mind az asztalnál vannak, csupán önre
vártak.
Azzal a bámuló férfi karjába akasztva kezét, odavezette őt az
étterem szárnyajtajához, s felnyitá az ajtót előtte.
Most azután igazán nem tudta az őrnagy, hogy mit gondoljon.
Az étterem is ragyogott az asztalon meggyujtott viaszgyertyáktól,
mik pompás ezüst ágbogas tartókban égtek, s egy hosszú asztal
végig meg volt terítve, tizenegy teriték ugyanannyi rococo
támlásszékkel; – hanem az asztalnál nem ült senki.
Egy ember sem.
Hanem a mint az őrnagy az asztalon végignézett, – akkor aztán
értett mindent s mentül jobban megértette a rejtélyt, szemeit annál
jobban ellepte a köny.
Kilencz teriték előtt a pompásan feldiszített asztalon egy-egy
fehér rózsabokréta állt, üvegharanggal letakarva; a legutolsó még
friss, ma szakított virág, a többiek aszu, halavány, száraz
rózsacsokrok.
– Ime itt vannak azok mind, a kik engem Timéa napján meg
szoktak köszönteni, évről-évre; ezek az én Timéa-napi vendégeim.
Kilenczen vannak. Akar ön tizedik lenni közöttük? Akkor mind együtt
lesznek, a kiket erre a napra meghívtam.
Az őrnagy szótlan boldogsággal szorítá a szép kezet ajkaihoz.
Aztán eltakarta kezével szemeit.
– Az én szegény rózsáim!…
Timéa nem tiltotta neki, hogy ismételve megcsókolja kezét: tán
többet is engedett volna. De az a gyász főkötő olyan nagy akadály.
Timéa vette azt észre.
– Akarja ön, hogy ezt a gyászfőkötőt felcseréljem mással?
– Attól a naptól kezdek el élni.
– Mondjuk, hogy majd igazi névnapomon, a mit mindenki tud.
– Ah! az végtelen messzeség.
– Ne ijedjen meg. Van nyáron is Susanna-nap; azt fogjuk
megtartani.
– Még az is távol van.
– De nem örökkévalóság már. Nem tanult ön tűrni! Lássa, nekem
idő kell rá, hogy hozzá tudjak szokni az örömhöz. Az nem megy
egyszerre. Elébb meg kell tanulnom, hogyan kell a boldogságot
reményleni? Elébb álmodnom kell róla. Addig is minden nap láthatjuk
egymást; elébb csak egy perczre, azután kettőre, végül örökké. Ugy-
e, jól lesz így?
Az őrnagy nem mondhatott ellent, olyan szépen kérték.
– No és most vége van a vendégségnek; sugá Timéa. Ugy-e,
meg van ön elégedve? A többi vendégek már aludni akarnak menni.
Térjen ön is haza. De várjon elébb. Utolsó névnapi köszöntőjéből
egy szót visszaadok.
 Azzal leszakított az üde rózsabokrétából egy félig nyilt virágot, azt
alig láttatva, ajkaihoz érinté s az imádott férfi gomblyukába tüzte.
Hanem az elébb odaszorítá ajkaihoz azt a rózsát, azt az egy szót, s
hogy rím legyen belőle, ő is megcsókolta azt…
Mikor az őrnagy eltávozott s visszatekintett az utczáról a
Levetinczy-ház ablakaira, már akkor azok mind sötétek voltak. Ő volt
az utolsó vendég…

Timéa tanulta lassan azt a tudományt, hozzászokni a boldogság

reményéhez.
Jó tanítója volt. E naptól fogva Kacsuka úr mindennapos volt a
háznál; de biz az őrnagy nem igen tartotta meg a rendeletet az
először egy percz, azután két percz számtani haladásáról.
A menyegző napja az augusztus havi Susanna-napra volt kitüzve.
Athalie is úgy látszott, hogy megnyugodott már sorsában;
elfogadta Fabula uram jegygyűrűjét. Hát biz az nem első eset, hogy
derék özvegy emberek szép fiatal leányt kapnak feleségül. Sőt
inkább az ilyenről már be van bizonyítva, hogy jó «asszonytartó»
ember, s inkább nőül lehet hozzá menni, mint holmi inczifinczi ifju
gavallérhoz, a ki még nem tette le a rigorosumot.
Áldás legyen a frigyükön!
Timéa föltette magában, hogy Athalienak nászhozományul azt az
összeget fogja adni, a mit Mihály kinált neki, s a mit az akkor
visszautasított.
Zófi asszony nagyon meg volt elégedve az életpályáknak ilyetén
találkozásával. «Kiki párjával.» Azt hitte, hogy ez az ő munkája volt.
Igyekezett is a kötelékeket majd szorítani, majd tágítani ott, a hol
kellett. Timéa előtt magasztalta az őrnagyot, Athalie előtt pedig
leszólta.
 Mikor Athalie elfogadta Fabula János uram jegygyűrűjét, az
ugyan csak olyan ujjravaló abroncs volt, mint minden más
karikagyűrű, de Zófi asszony azt állította, hogy ő annál szebb
jegygyűrűt soha sem látott életében.
Meg is czirógatta Athaliet szépen.
– Ez bizony elég szép szerencse te neked, kedves leányom.
Bizony jobban jártál vele, mint ha az a másik vett volna el, a kinek
egyebe sincs, mint egy rozsdás kardja, meg egy rozsdás czirkalma.
Fogadom, hogy most is kontóra hordatja az ételt a vendégfogadóból.
Én előttem bizony még embernek is sokkal különb Fabula uram, mint
az a másik. Mikor ő azt a szép hosszú bajuszát kipödri s aztán az
ezüstlánczos mentéjét felölti! Ugy-e, hát pödörje ki a bajuszát a
major, ha tudja! Ugy-e, de nincs neki. No én meg nem tudnék
csókolni egy ilyen nyúzott pofáju embert, a kinek bajusza, szakálla
mind le van borotválva. Biz az nem is valami fiatal ember már; tán
nem észrevenni, hogy huzza át a haját egyik oldalról a másikra, hogy
azt a terjedő holdvilágot ott a feje tetején eltakargassa vele? Aztán
micsoda tiszteletben részesül Fabula uram a városban! Minden
ember köszön neki az utczán. A papok is megsüvegelik. Vicecurator!
Levetinczy úr volt a főcurator. Úgy állt a rangjuk, mint a főispán meg
a vicispán egymás mellett. Levetinczy úr volt a «Nádasdy», Fabula úr
volt a «Kürthy». Igaz, hogy nem nemes ember, de «hatvan személy»
és csak a kisujját mozdítsa, hát megválasztják «kamarásnak» s te
kamarásné asszony fogsz lenni! «Nagyasszony» lesz a neved, mint
az enyim.
Hatvan személy, kamarás pedig akkoriban nevezetes méltóságok
voltak Komáromban: az egyik a külső tanács tagja, a másik a város
minden ökreinek és lovainak teljhatalmu parancsnoka.
Athalie engedte magát ilyen gyámoltalan vigasztalásokkal
dédelgettetni. Mióta Kacsuka úr a házhoz járt, annyira tudta
erőszakolni a természetét, hogy még az anyjával is nyájasan bánt.
Minden este theát főzött neki, a mit Zófi asszony nagyon rhumosan
szeretett. Athalie maga készítette el azt a számára. A cselédekhez is
igen jó volt, azokat is traktálta theával, a mi a férficselédeknél,
inasnál, kocsisnál, kapusnál a punch categoriájáig erősödött. A
cselédek (Zófi asszony legelől) nem győzték a kisasszony jóvoltát
magasztalni.
Zófi asszony ennek a nagy nyájasságnak is kitalálta az okát. Az
olyan cselédtermészet mindig keresni szokta az okát, ha a háziak
kedveznek neki, s gyanakodással fizet érte.
«Ez az én leányom azért kedvez most úgy énnekem, hogy majd
mikor férjhez megy, én is menjek el vele, mert ő maga nem ért a
gazdasághoz; egy rántást sem tud megcsinálni. Azért vagyok most
neki olyan kedves mama. Azért van thea minden este. Hej, tudom én
jól, hogy mi lakik az én Athalie leányom szivében!»
… Hiszen majd nemsokára meg fogja tudni még jobban.
Timéa és az őrnagy irányában pedig egész a cselédi
szolgálatkészségig vitte Athalie az alázatosságot. Nem árult el se
arcza, se magaviselete régi igényeket. Az érkező őrnagynak
mosolyogva nyitott ajtót, nyájasan vezette be Timéához, részt vett a
társalgásban, s ha elhagyta a szobát, vidám dudolása hangzott a
mellékszobákban.
Azt a szolgálós modort, a mit affectált, művészileg el birta
sajátítani. Egyszer Timéa arra szólította fel hogy zongorázzék vele
négykézre, mire Athalie naiv szégyenkedéssel mondá az őrnagy
hallatára, hogy ő már egészen elfelejtett zongorázni; az egyedüli
hangszer a min még játszik, a «Hackbrett», tudniillik nem az, a mit
magyarul czimbalomnak hínak, hanem a min a kolbásztölteléket
aprítják. Athalie a nagy átváltozás óta csak olyankor zongorázott, ha
senki sem hallotta.
Mindenki azt hitte, hogy készül Fabula uramhoz méltó és hozzáillő
feleséggé átalakulni.
Csak Kacsuka urat nem csalta meg. Az ő szemei beleláttak
Athalie lelkének sötétségeibe. Ő tudta, hogy mivel adósa ő
Ő
Athalienak. Ő tudta, hogy mi számadása van Athalienak Timéával?
S az adósságokat nem szokta a sors elengedni.
Vajjon? Te szép fehér arczú asszony, nem gondolsz arra, hogy
mielőtt te ehhez a házhoz jöttél, ez a másik leány úrnő volt ebben a
házban: gazdag volt, ragyogott, menyasszony volt, szeretve a férfitől
és irigyelve a nőktől? És attól a percztől kezdve, a mikor téged a víz
kidobott ide a partra, elkezdődött te veled az ő balsorsa? Koldus lett,
megvetésbe, gyalázatba sülyedt, vőlegényétől elhagyatott,
kicsufoltatott?
Nem a te bűnöd, hogy így történt, de miattad történt; magaddal
hoztad ezt a balsorsot. Ott ül az fehér arczodon, egymást csókoló
fekete szemöldeiden; s elsülyed hajó és ház, a melybe lépsz. Nem
tehetsz róla: de veled hordod. Elvész, a ki üldöz s elvész a ki
megszabadít. Nem vagy oka, hogy úgy szeretnek; s nem vagy oka,
hogy úgy gyűlölnek; – de birod mind a kettőt…
S te mersz egy födél alatt aludni Athalieval! «Ez alatt» a födél
alatt!
Nem borzad össze minden ideged, mikor ezt a leányt szemedbe
mosolyogni látod? nem érzesz jéghidegséget végigfutni ereidben,
mikor ez lehajol, hogy a kezedet megcsókolja? Mikor a czipőszalagot
összefonja lábaidon, nem érzed-e, mintha kigyó tekergőznék fel
azokon hideg gyűrűivel? s mikor poharadat teletölti, nem jut-e
eszedbe, hogy a pohár fenekére tekints?
Nem, nem! Timéa nem gyanakodik. Hisz ő olyan jó. Athalieval
úgy bánik, mint édes testvérével. Nászhozományul százezer forintot
tart készen a számára. Ezt Athalienak megmondta. Ennyit szánt neki
Mihály is. Ő meg akarja alapítani Athalie szerencséjét. Azt hiszi, hogy
az elvesztett vőlegénynek az árát ki lehet fizetni! És hogy ne hinné?
Hisz Athalie maga mondott le önkényt róla. Ő szólt így, mikor Timár
a nászhozománynyal megkinálta: «nekem ez az ember sem ezen a
világon, sem a másvilágon nem kell többé!» Timéa nem tud arról az
éjjeli jelenetről semmit, a mikor Athalie titokban látogatta meg elvált
É
vőlegényét, s egyedül, szerettelenül lett tőle elbocsátva. És Timéa
nem tudja azt, hogy a férfit, a kit gyűlöl a nő, még kevésbbé engedi
oda másnak, mint azt, a kit szeret. Hogy a nő gyűlölete csak
méreggé vált szerelem; de még akkor is szerelem.
Hanem Kacsuka úr jól emlékezik arra az éji találkozásra, azért
retteg Timéa miatt, és nem meri azt neki megmondani.
Csak egy nap volt még a nyári Susanna-nap előtt. Timéa ez alatt
apródonkint hagyogatta el a gyászt; mintha rosszul esnék attól
egyszerre megválnia, mintha lassan akarná magát hozzászoktatni az
örömhöz. Elébb a fekete öltönyhöz fehér csipkefodrokat engedett
meg magának; azután felváltotta a feketét a hamuszín, a szőrkelmét
a fényes selyem; utóbb a szürke színbe fehér koczkák vegyültek;
végre nem maradt más, csak a fekete csipkefőkötő, mely még
Levetinczy Timár Mihályt gyászolta.
Susanna napján ennek is az ereklyék tárába kell vándorolni majd.
A szép új főkötő, drága valencienne csipkéből, itthon is van már, s
csak fel kellene azt próbálni.
Valami szerencsétlen hiuság azt sugallta Timéának, hogy az új
főkötő felpróbálásával várja meg az őrnagyot. Hisz a fehér
csipkefőkötő az ifjú özvegyre nézve az, a mi a hajadonnak a
menyasszonykoszorú.
Az őrnagy pedig sokáig váratott magára e napon. Oka volt rá. A
Bécsből megrendelt fehérrózsa-csokor későn érkezett meg. Ez évben
már a második névnapi bokréta. Hisz most már Susanna napján is
szabad neki üdvözölnie Timéát.
A névnapot megelőző napon pedig özönlenek levelek és levélkék
Timéához. Tömérdek az ismerős távol és közel: hivatalos és
önkéntes tisztelők. Azon levelek közül egyet sem bont fel most
Timéa, mind egy ezüst kosárkába halmoztatnak azok fel az asztalon.
A levelek közt sok gyermekirás szemlélhető. Timéának
százhuszonnégy keresztfia, leánya van a városban és a vidéken.
Azoknak a primitiv gratulácziói ezek. Máskor mulatta is magát a naiv
köszöntőkön, gyönyörködött bennük. De most minden gondolatját
lefoglalja az, a ki még hátra van.
– Nézd, milyen furcsa levél ez; mond Athalie, egyikét az érkezett
leveleknek kezébe véve. A pecsétjére czímer helyett egy aranyos
bogár van ragasztva.
– És milyen különös színű tintával van írva a czímzet, szól Timéa.
Tedd a többi közé, majd holnap elolvassuk.
Pedig valami úgy súgta Timéának, hogy azt a levelet jó lenne
most elolvasni!
A kis Dódi levele volt az.
Odadobták a többi közzé.
De ím az őrnagy érkezik, s azzal mind a százhuszonnégy
keresztgyermek köszöntője azonnal feledve van. Timéa eléje siet.
A boldog vőlegény ezelőtt kilencz évvel tán épen ebben a
szobában nyújtott át egy díszbokrétát, égő piros rózsákból, egy
másik menyasszonynak.
És az is jelen van most.
S tán épen ott állt a nagy oszlopos tükör, a melyben Athalie még
egyszer körülnézte magát, hogy jól áll-e rajta a menyasszony-öltöny,
a hol most.
Timéa a szép fehérrózsa-bokrétát elvéve az őrnagytól, beilleszti
azt a pompás sévresi porczellán-vázába, s aztán azt sugja neki:
– És már most én is fogok önnek ajándékozni valamit, a mi nem
lesz az öné soha, hanem az enyim, és mégis az öné lesz.
A kedves talány előkerült a rejtő dobozból: az új főkötő volt az.
– Ah! minő kedves! szólt az őrnagy kezébe véve a főkötőt.
 – Akarja ön, hogy felpróbáljam?
Az őrnagy ajkán megfagyott a szó. Athaliera nézett.
Timéa gyermeteg jó kedvvel állt a tükör elé, s levette fejéről a
gyászfőkötőt; aztán megint elkomorodott, ajkához emelte a gyász
csipkéket s csendesen megcsókolta azt, halkan rebegve: «Szegény
Mihályom!…»
S azzal letette özvegysége utolsó jelvényét.
Kacsuka úr még mindig kezében tartotta a fehér főkötőt.
– Nos, adja ide, hadd próbáljam fel.
– Nem segíthetnék én?…
Timéának az akkori magas hajfonadéku divat mellett szüksége
volt a segítségre.
– Ah! ön ahhoz nem ért. Majd Athalie lesz olyan jó.
Timéa egész gyanútlanul ejtette ki ezt a szót; de az őrnagy
megdöbbent attól a halaványságtól, a mi e szónál Athalie arczán
megjelent, s eszébe jutott, hogy valaha épen így mondta Athalie
Timéának: «jer, tűzd fejemre menyasszonyfátyolomat». És talán
Athalie sem gondolt akkor arra, hogy minő vérfagylaló méreg van
szavaiban.
Athalie odalépett Timéához, hogy magas kontyára felilleszsze a
fehér főkötőt.
Azt meg kellett tűzni jobbról-balról mindenféle hajtűkkel.
Athalie keze reszketett. Az egyik hajtűvel érzékenyen megszúrta
Timéa fejét.
– «Ah, te ügyetlen!» kiálta Timéa fejét félrekapva.
Ugyanaz a szó… Ugyanazon ember előtt…
 Timéa nem látta, de Kacsuka látta jól azt a villámot, mely e
szónál Athalie arczát beviláglotta.
A pokoli düh vulkánkitörése, az elkeseredés vésztűzfénye, a
szégyen felhőpirulása volt az!
Minden vonása vonaglott, mintha egy kigyófészek volna ez arcz,
melyet vesszővel megütöttek. Minő öldöklő szemek! Minő
összeszorított ajkak! Mily feneketlen mélysége az örvénylő
indulatnak ez egyetlen ránézésben!…
Timéa, a mint kimondta ezt a szót, már megbánta azt; sietett az
engeszteléssel. Visszafordult Athaliehez, megölelte őt és megcsókolá.
– Ne haragudjál, kedves Tálim; elfelejtkeztem magamról.
Megbocsátasz, úgy-e? Nem haragszol rám?
Már abban a perczben Athalie ismét alázatos volt, mint egy kárt
tett cseléd s elkezdett hizelegve és selypítve beszélni.
– Oh! kedvesz sép Timéa, csak te ne nehestelj rám. Nem
akartam a kisz fejeczkéd megsúrni. Oh! be sép vagy ezszsel a
főkötővel. Mint egy tündér!
És csókolta Timéának a vállait.
Az őrnagy idegein valami borzadály reszketett végig…

ATHALIE.
A névnap előestéje egyszersmind a menyegző előestéje is volt.
Izgalmas éj.
A vőlegény és a menyasszony a legbenső szobában ülnek együtt.
Annyi elmondani valójuk lehet egymásnak!
Ki tudja, mi?
 A virágok beszédét csak a virágok értik, a sphærák beszédét csak
a csillagok, az egyik Memnon szobor beszédét csak a társszobor, a
valkürok beszédét csak az üdvözültek, a hold beszédét csak az
álomjárók, s a szerelem beszédét csak a szerelmesek. S a ki hallott,
a ki értett valaha e szentséges szent suttogásokból, az nem fogja
azokat profanálni; – megőrzi, mint a gyónás titkát. – Nincsenek azok
elmondva a bölcs Salamon Énekek Énekében, nincsenek elmondva
Ovid Amorum Liberében, sem Hafiz énekeiben, sem Heine
költeményeiben, sem Petőfi «Szerelem gyöngyei»-ben: azok titkok
örökkön örökké.
A ház tulsó részében pedig zajos társaság mulat. A házi cselédek.
Nagy munkanap volt ez a mai! Konyhai előkészület a holnapi
nagy ünnepélyhez. Az egy hadjárat.
Zófi asszony volt a vezér. Nem engedett sem czifra szakácsot,
sem czukrászt hivatni a házhoz; ő jobban érti azt a tudományt
valamennyinél. Büszke rá, hogy olyan sütő-főzőt nem találni messze
földön, mint ő. Még az anyjától örökölte ő is ezt a tudományt, a ki
nélkül nem történhetett meg a környékben lakodalom, uri mulatság.
A konyha mellékszobái, a pinczék, az éléskamrák mind rakva
vannak már elkészített tortákkal, czukorsüteményekkel,
mandulahajtás, spanyolszél, Krisztuslába, marczafánk, töltött csók,
apáczaposz, tálszámra felhalmozva, mint ágyútelepek, a tátongó
üregű dorongos fánkok, ostromra váró pástétomok bástyái
közelében. Míg a jégveremmel ellátott pinczébe áldozatul esett szelid
és vad pecsenyék vándorolnak alá, szalonnával kizsinórozva a
mellényükön.
A sürgős munka késő tizenegy óráig eltart; akkor aztán, mikor
már a minek sülni kellett, az megsült, a minek fagyni kellett, az
megfagyott, Zófi asszony is idején látja nagylelküségét gyakorolni;
összehívja a cselédszobába az egész jól iparkodott táborkart, s
megvendégeli őket azzal a sok drágasággal, a mi így előkészület
közben valahogy kárba ment. Mert biz az megtörténik. A minek fel
kellett volna fuvódnia, az lepénynyé lapul össze, a minek meg kellett
volna kocsonyává aludni, az lének maradt; más meg odapörkölődött
a rézmintához, nem lehetett kivenni egy darabban; itt is, ott is
elmaradt egy kis vakarcs, egy kis körömfaladék, felszeletelt sonkák
koncza, nyulak eleje, fáczánok hátulja, mind drága gyönyörűség az a
cselédnépnek, azért ha az uri asztalra fel nem adható is, még a
papirost is elviszik megnyalni, a mire a sütemények önnyomatú
képmása odasült s büszkék rá, hogy ők elébb ettek mindenből, mint
az uraságok.
Zófi asszony ma nagyon bőkezű. Nemcsak bőkezű, de bőbeszédű
is. Van publikuma, a ki hallgatja és háladatos érte. Kivált miután
veszett bor is akad a lakomához. Valami pépfélét elébb
asztalkendőbe téve vörös borban kellett kifőzni: most az a vörös bor
is elpocsékolni való. Annál jobbat képzelni sem lehet. Zófi asszony
szerecsendióvirágot, gyömbért, fahajat és czukrot is tesz bele, úgy
szürcsöli; a mi felséges. Inas, házmester leveses kanállal habzsolja a
vaniliás czukorlevet, s a kocsis kenyérrel mártogatja a
csokoládéhabot. Hiszen lakodalom előestéje van ma!
Hát Athalie hol van?
Sem itt, sem ott.
A suttogó szeretők azt hiszik, tán ő is anyjánál van, s mulatja
magát asszonyi gyönyörűséggel a konyhán. A konyhán pedig azt
hiszik, tán ő is a szerető pár mellett van, s élvezi azt a gyönyört,
hogy harmadik lehessen két epedő szerelmes között. Vagy tán nem
gondol rá senki, sem itt, sem ott? Azt sem tudja senki, hogy van-e ő
a világon?
Pedig jó volna, ha egy perczre félbeszakítaná a beszédet
mindenki itt és amott, és azt kérdezné: «hol van Athalie?»
Athalie egyedül van abban a teremben, a melyben legelőször
megpillantotta Timéát. A hajdani bútorzat rég újnak adott már
helyet, csak egy hímzett tabourette maradt meg a régiek közül
emlékül; Athalie azon ült akkor, mikor a fehér arczú leány Timár
kiséretében e szobába lépett. Ezen a széken ülve festette őt le
Kacsuka úr, mikor a kezében hordott pastellel olyan nagy tévvonást
rántott a regálpapiron, Timéára elbámulva.
Athalie most is ezen a széken ül.
Az arczkép régen a lomtárba vándorolt már, de Athalie most is ott
látja maga előtt a fiatal hadnagyot, hizelgő arczával, a mint
könyörögve kéri, hogy legyen egy kissé mosolygós, ne nézzen rá
olyan büszkén…
A teremben sötét van; senki sem gyujtott gyertyát, csak a
holdvilág süt be az ablakon, az is nem sokára el fog tünni a szent
András komor födélorma mögött.
Athalie itt a sötétben végigálmodja azt a rettenetes álmot, a
minek neve élet.
Fény, boldogság, büszkeség lakik idebenn. A legszebb hölgyet
királynénak csufolják a hizelgők s elhitetik vele, hogy imádják.
Akkor egy gyermek vetődik a házhoz. Egy ágról szakadt,
nevetséges váz; egy élettelen kisértet, egy hideg béka! Feltréfálni,
kigúnyolni, csuffá tenni, ide-oda rugdalni való tárgy.
S két év mulva ez a lidércz, ez a fehér árnyék, ez a hüllő! úrnője
lesz e háznak! és elfoglalja magának a sziveket; csinál igéző fehér
arcza varázslatával egy szolgájából az úri családnak hatalmas
ellenséget, milliomost, s csinál a menyasszony vőlegényéből egy
hitszegőt!
Minő menyegzői nap volt az!
Hogy találta magát egyedül, az ájultából felocsudó menyasszony,
a földön fekve. Senki sem volt mellette.
S ha vége volt a fénynek, az imádtatásnak, legalább szeretve
akart lenni: szerettetve titokban, homályban, elrejtőzve. Attól is el
lett utasítva. – Minő emlék volt az az út, a mit egykori vőlegénye
lakáig tett ama éjszakán, s onnan vissza, kétszer végig-végig a
félelmetes sötét utczán!
Hogy várt a férfira másnap hasztalanul! Hogy számlálta az
óraütéseket, mik közben a kótyavetyélés dobpergése hangzott! S ő
nem jött el!
És aztán a hosszú évei a kínos tettetésnek, az eltitkolt
megaláztatásnak!
Egyetlen ember volt a világon, a ki őt megértette; a ki tudta,
hogy e szívnek egyetlen gyönyöre az, hogy vágytársnőjét szenvedni,
elhervadni látja. S az az egy ember, a ki őt szivének irtózatában kellő
értékére becsülni tudta: a boldogság egyedüli akadálya, a minden
szerencsétlenséget előidéző bölcsek kövének feltalálója, elmegy a
jég alá, egy ostoba félrelépéssel! És most hazajön a boldogság ez alá
a tető alá s nem marad itt szerencsétlennek senki más, egyedül ő!
Oh! sok álmatlan éjszakán csepegett teli e keserű pohár!
Csak az utolsó csepp kellett hozzá, hogy kiömöljön.
Ez az utolsó csepp volt a mostani megalázó szó:
«Ah, te ügyetlen!»
Mikor menyasszonyi főkötőjét tűzte fel fejére, vonagló ujjaival!
Megszidatni, mint egy cseléd! Megaláztatni azon ember előtt!
Athalie tagjai reszketnek a láztól!
Mit csinálnak most ennél a háznál?
A holnapi menyegzőre készülnek.
A boudoirban a jegyesek suttognak, a konyhából a vihánczoló
cselédhad rikoltozása hangzik át annyi ajtón keresztül.
De Athalie nem hallja azt a víg rikongatást; Athalie csak azt a
suttogást hallja…
É
 És neki is van valami dolga erre az éjre…
A szoba sötét; hanem a holdvilág besüt.
A holdvilág elég fényes arra, hogy egy szelenczét felnyisson
Athalie s az abból kiszedegetett mérgek neveit elolvashassa nála.
Kitünő szerek!
Keleti vegyész csalhatlan arcanumai.
Athalie válogat közöttük.
Egyet nevet magában.
Haha! Milyen mulatság lenne az, ha holnap, mikor a legnagyobb
áldomásra emelik a poharakat, a vidám lakmározó sereg ajkán
egyszerre csak elfagyna a szó: minden ember zöldnek látná
szomszédjai arczát; a vendégek segélyt ordítva ugrálnának fel az
asztaloktól s kezdenének egy olyan pokoli tánczot, hogy az ördög
maga megveszne nevettében; a szép menyasszony arcza hogy
válnék igazi márványnyá, s a büszke vőlegény hogy fintorgatna
torzképeket a halál csontpofájával versenyt!
«Dzinnnn!»
Egy húr pattant le a zongoráról.
Athalie úgy összerezzent, hogy mindent kihullatott a kezéből, s
elkezdettek a kezei görcsösen reszketni.
Csak egy húr volt az, te gyáva szív!
Még nem vagy erős?
Ismét beletömte a szelenczébe a mérgeket. Csak egyet hagyott
kinn. De az nem halálos méreg: az csak álompor.
Ez a gondolat nem töltötte be az ő lelkét. Ez nem elég diadal. Ez
nem elég boszú azért a szóért, hogy te «ügyetlen!» A tigris nem tépi
meg a hullát: annak meleg vér kell.
 Valakit meg kell mérgeznie. De az saját maga. Azt a mérget
pedig nem árulják a vegyészeknél. Az ő halálos mérge ott van a
szent György lovag sárkánya szemében!
Nesztelenül kioson, hogy a rejteket fölkeresse, melyből Timéa
hálószobájába lehet látni.
Azok az édes suttogások, azok az epedő pillantások, azok lesznek
az a méreg, a mit még szivébe kell szívnia, hogy el legyen készülve.
Az őrnagy búcsúzni készül már: Timéa kezét kezében tartja.
És Timéa arcza olyan piros!
Ah! kell-e még gyilkolóbb méreg?
Nem beszélnek szerelemről, de még sem volna szabad azt hallani
másnak.
A vőlegény kérdéseket tesz, mik csak neki vannak megengedve.
– Ön egyedül alszik itt? kérdi, édes kiváncsisággal lebbentve meg
a mennyezetes ágy brocát-függönyét.
– Mióta özvegy vagyok.
(«És az előtt is!» sugja a sárkány mögött Athalie.)
A vőlegény tovább megy a szabadalmas kutatással menyasszonya
hálószobájában.
– Hová vezet ez az ajtó itt az ágy mögött?
– Az egy előszobába, hol nővendégeim felső öltönyeiket le
szokták vetni. Ezen át jött be ön hozzám, mikor legelőször
meglátogatott.
– És az a másik kis ajtó?
– Azt hagyja ön! Az egy kis kabin ajtaja, mosdó-készletekkel.
– S abból hova van kijárás?
 – Sehova. A vizet egy csapon eresztik le a földszintre, s egy
rézcsövön hajtják fel a konyhából.
– Hát az a harmadik ajtó?
– Hiszen jól ismeri ön, ez a ruhatár-szobámba vezet s innen a
látogató-terembe, a fő bejáráshoz.
– Hát cselédei hol vannak éjjel?
– A nőcselédek a konyha melletti szobában, a férficselédek
földszint. Két csengetyű-szalag van ágyam mellett, egyik a nők,
másik a férfiak szobájába szolgál, ha fel akarom őket kelteni.
– Hát itt a mellékszobában senki sem szokott lenni?
– De igen, Athalie néném alszik ott Zófi mamával.
– Zófi asszony is?
– No igen. Ejh, de mindent meg akar ön tudni. Holnap már
másképen lesz rendezve minden.
(«… Holnap!…?»)
– S be szokta zárni ön az ajtajait, mikor aludni megy?
– Soha sem. Ki elől zárnám? Minden cselédem szeret és hűséges
hozzám. Az utczakapu jól be van zárva; idebenn bizton vagyunk.
– És nincsen ebbe a szobába sehonnan más valami titkos
bejárás?
– Haha! ön az én házamat valami rejtélyes velenczei kastélynak
nézi!
(«… Hát a te házad ez?… Te építtetted?»)
– De hát tegye meg az én kedvemért, hogy ezen az éjszakán
zárja be minden ajtaját, mikor aludni megy.
(Mi az? Kaczag az a sárkány ott az angyal lába alatt?)
 («… Hahaha!… Ez sejti, miről fogunk az éjszaka álmodni ennél a
háznál!»)
Timéa mosolygott s megsimogatá vőlegénye komor arczát.
– Jól van. Az ön kedvéért megteszem, hogy az éjjel bezárom
minden ajtómat.
(«… Csak zárd be jól!…» suttogá a sárkány.)
Most egy gyöngéd ölelés következik – s még egy suttogó szó.
– Szoktál-e imádkozni, kedvesem?
– Soha.
– Ah! Miért soha?
– Az az Isten, a kiben én hiszek, mindig ébren van…
(«… Hát ha ma alszik…?»)
– Bocsásson meg, kedves Timéa, a nőt nem ékesíti a philosophia.
Mienk a skepszis, önöké a pietás. Imádkozzék ön ez éjszakán!
– Tudja ön, hogy én mohamedán nő voltam, a kiket nem
tanítanak imádkozni.
– De most már keresztyén ön, s a keresztyén imák nagyon
szépek. Vegye ön elő ez éjjel imakönyvét.
– Jó. Önért megtanulok imádkozni.
Az őrnagy aztán előkereste Timéa imakönyvéből, melyet Timár
ajándékozott neki egykor ujév napján, a «férjhezmenendő hölgyek
imáját».
– Jó. Meg fogom azt tanulni az éjjel könyv nélkül.
– Ugy, ugy. Tegye azt: tegye azt!
Timéa végigolvasta az imát fenhangon.
 («… Ördög, pokoltűz, földrengés, méreg, orgyilok, fekély,
dögvész, pokolvar, kétségbeesés, őrjöngés, nyavalyatörés, tűzvész,
gyalázat, hazajáró kisértő lélek szállja meg ezt a házat… Amen!»)
A sárkány ott az angyal dárdájával a torkában, mondta ezt az ima
alatt…
Athalie a pokol dühét érezte szivében.
Ez az ember kitalálja a kővel lenyomatott titkot. Ráveszi Timéát,
hogy az reggelig ébren maradjon az imakönyv mellett!
Átok, átok! Még az imakönyvre is!
Mikor az őrnagy az előszobába kijött, már akkor Athalie is ott
volt.
A hálószobából Timéa parancsoló hangja szólt:
– Világítsanak a folyosón az őrnagy úrnak.
Azt hitte, hogy egy cselédje csak lesz ott, hisz oly hűségesek
mind. Azok bizony valamennyien a holnapi vendégség
előkóstolásában voltak épen.
Athalie fogta az előszoba asztalán levő gyertyatartót s
elővilágított vele a sötét folyosón az őrnagynak.
A boldog vőlegénynek nem volt ezuttal szeme más női arcz
számára; csak Timéát látta. Azt hitte, hogy a szobaleány az, ki az
ajtót nyitja s eléje világít. Nagylelkű akart lenni s egy szép ezüst
tallért nyomott Athalie markába.
Csak akkor riadt aztán fel, mikor megismeré a suttogó hangot.
– Csókolom a kezeit nagyságos úr!…
– Ah! Az Istenért, kisasszony! Bocsásson meg. Nem ismertem
meg a félhomályban.
– Nem tesz semmit, őrnagy úr.
 – Bocsásson meg vakságomért, s adja vissza, kérem, sértő
ajándékomat.
Athalie gúnyos bókolással huzódott hátra, eldugva kezét a kapott
tallérral háta mögé.
– Majd holnap visszaadom őrnagy úr; addig hadd legyen az
enyim; hiszen megszolgáltam.
Kacsuka úr átkozta az ügyetlenségét, s úgy érzé, hogy az a
megmagyarázhatlan alpes-nehézség, a mit keblén visel, ezzel az egy
tallérral még egyszer oly súlyossá növekedett.
A mint kiért az utczára, nem bírt lakására menni, félrekanyarodott
a főőrhelyre; ott a szolgálattevő főhadnagynak azt mondá:
– Te, bajtárs, én téged meghívlak a holnapi menyegzőmre;
hanem te meg ezért oszd meg velem e ma éjszakai mulatságodat,
hadd járjam veled együtt az éjjeli körjáratot.
A cselédszobában nagyon vígan voltak már.
Mikor az eltávozó őrnagy csengetett a kapusnak, arról
megtudták, hogy az úrnő egyedül maradt; akkor a szobaleány
bement hozzá megtudni, hogy nem parancsol-e valamit?
Timéa azt hitte, ez a szobaleány volt az, a ki az őrnagynak
világított a folyosón. Azt mondta neki, hogy menjen aludni, ő
egyedül fog levetközni.
A szobaleány aztán visszatért a cselédtársakhoz.
– «Urak a papok!» kiáltá jó kedvében az inas.
– «Hal szamár, hal barát, változik az apáturság!» viszonzá rá a
kapus, zsebébe dugva a kapukulcsot.
– Minden jó volna már, csak egy kis puncsot kapnánk még!
henczegett a kocsis.
 Mint a kivánság, nyílt az ajtó s jött Athalie kisasszony, kezében
egy tálczával, melyen párolgó puncsos poharak csörömpöltek
egymáshoz verődve, mint egy kisértetes harangjáték.
A mindennapi kedvezés ez, mely különösen a mai örvendetes
estélyre nagyon fölillik.
«Éljen a mi drágalátos kisasszonyunk!» rivall a cselédsereg.
Athalie mosolyogva helyezi le az asztalra a puncsot. A tálczán egy
porczellánvederkében felhalmozott czukor van, mely túlságos
gyöngédségből narancshéjhoz dörzsöltetett, attól olyan sárga és
illatos.
Zófi asszony így szereti a theát legjobban. Sok rumot hozzá, és
még több narancshéjlátta czukrot.
– Hát te nem tartasz velünk? kérdi leányától.
– Köszönöm; én már theáztam az urasággal. A fejem fáj, megyek
lefeküdni.
Azzal jó éjt kivánt anyjának s a cselédeknek meghagyta, hogy
jókor lefeküdjenek, mert holnap korán kelnek.
Azok mohón estek neki a puncsnak, meg a czukornak s
pompásnak találták az éjt berekesztő nektárt.
Csak Zófi asszony nem találta olyannak.
A mint a legelső kávéskanállal megizlelte, elfintorította az orrát.
«Ennek a puncsnak valami olyan szaga van, mint annak az
italnak szokott lenni, a mit nyügös gyermekek számára boszankodó
anyák szoktak főzni – mákhéjakból.»
Ilyen szagot érzett rajta.
S úgy megundorodott tőle, hogy nem birta a poharat többé
ajkához közel vinni. Odaadta a kuktának, az még sohase ivott ilyet,
annak jól esett.
Maga pedig azt mondá, hogy nagyon el van törődve az egész
napi fáradságtól s ő is lelkére kötötte a cselédségnek, hogy korán
lefeküdjék minden ember, s jól körülnézzék a kamrát, hogy macska
ne lopózzék be a drága sültek közé, azzal Athalie után sietett.
Mikor közös hálószobájukba érkezett, Athalie már feküdt. Az
ágyfüggönyök szét voltak húzva: láthatta őt, háttal kifelé fordulva s
fejéig takarózva.
Ő is sietett lefeküdni. De annak az egy kanálnyi puncsnak a szaga
még itt is üldözte; azt hitte, az egész mai vacsora kárba vesz miatta.
Mikor lefeküdt s eloltotta a gyertyát, még sokáig könyökére
támaszkodva nézte azt a fekvő alakot. És addig nézte, mig szempillái
leragadtak s elaludt.
S a mint aludt, odaálmodta magát vissza a cselédszobába.
Mindenki alszik. A kocsis a hosszú lóczán hanyatt fekve, az inas az
asztalra leborulva, a házmester a padlón elnyúlva s fejét egy
feldöntött szék támlájára nyugtatva, a szakácsnő a cselédágyon, a
szobaleány a tűzhelyen, a feje alácsügg a tűzhely széléről, s a kukta
az asztal alatt. És mindenik előtt ott hever az üres puncsos pohár.
Csak ő nem itta még ki a magáét.
S azt álmodja, hogy Athalie mezítláb, egy hálóingben odalopózik
a háta mögé s azt súgja fülébe: «Hát te miért nem iszod ki a
puncsot, kedves mama? kell bele több czukor még? Nesze czukor!»
S színültig rakja poharát czukorral. És ő folyvást érzi azt az undorító
bűzt rajta.
«Nem kell, nem kell!» mondja álmában Zófi asszony; de Athalie
erővel odaérteti ajkaihoz a párolgó poharat, melynek illatától borzad,
émelyeg. Küzd, nem akarja meginni, végre erőszakkal eltaszítja
magától a puncsos serleget, s azzal az ütéssel leveri az éji
szekrényéről az odakészített vizes poharat, az egész vizet magára
öntve.
 Erre aztán felébred.
Még ébren is maga előtt véli látni Athaliet azokkal a fenyegető
szép szemeivel.
Athalie, ébren vagy? szól nyugtalankodva.
Nem hall választ.
Hallgatózik; nem hallja az alvó lélekzetvételét a másik ágyban.
Fölkel remegve s odamegy Athalie ágyához. Az ágy üres.
Nem hisz a sötétségben szemeinek, kezeivel tapogatja végig az
ágyat. Nincs ott senki.
– Athalie, Athalie, hol vagy? suttogja félelmesen.
S azután, hogy nem kap választ, valami névtelen borzalom állja
el tagjait. Úgy tetszik, mintha megvakult és megmerevedett volna.
Nem tud mozdulni, nem tud kiáltani. Csak hallgat, s akkor meg úgy
érzi, mintha megsüketült volna. Sem a házban, sem az utczán semmi
nesz.
Hol van Athalie?

Athalie ott van a leskelődés rejtekében.

Már hosszú ideje, hogy ott van.
Hogy ez az asszony oly sokáig tudja azt az imádságot könyv
nélkül megtanulni!
Végre beteszi Timéa a könyvet s nagyot fohászkodik. Azután
felveszi kézi gyertyatartóját s megvizsgálja az ajtókat, ha jól vannak-
e bezárva? A leeresztett ablakfüggönyök mögé is betekint.
Vőlegénye szavai is már szivébe oltották a félelmet.
Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and
knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a
vast collection of books, ranging from classic literary works to
specialized publications, self-development books, and children's
literature. Each book is a new journey of discovery, expanding
knowledge and enriching the soul of the reade

Our website is not just a platform for buying books, but a bridge
connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With
an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system,
we are committed to providing a quick and convenient shopping
experience. Additionally, our special promotions and home delivery
services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.

Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and

personal growth!

ebooknice.com