Download the Full Ebook and Access More Features - ebookmass.

com

Thomas Aquinas’ Mathematical Realism Jean W. Rioux

https://ebookmass.com/product/thomas-aquinas-mathematical-
realism-jean-w-rioux/

OR CLICK HERE

DOWLOAD NOW

Download more ebook instantly today at https://ebookmass.com

 Instant digital products (PDF, ePub, MOBI) ready for you
Download now and discover formats that fit your needs...

Anatomy Trains Thomas W. Myers

https://ebookmass.com/product/anatomy-trains-thomas-w-myers/

ebookmass.com

Woman 99 Greer Macallister

https://ebookmass.com/product/woman-99-greer-macallister/

ebookmass.com

The Open World, Hackbacks and Global Justice A. Jean

Thomas

https://ebookmass.com/product/the-open-world-hackbacks-and-global-
justice-a-jean-thomas/

ebookmass.com

His Spirit of Christmas (New Orleans Ladies Book 4) Liz

Talley

https://ebookmass.com/product/his-spirit-of-christmas-new-orleans-
ladies-book-4-liz-talley/

ebookmass.com
Universe of Stone Philip Ball

https://ebookmass.com/product/universe-of-stone-philip-ball/

ebookmass.com

The Radical Right: Biopsychosocial Roots and International

Variations 1st ed. 2020 Edition Klaus Wahl

https://ebookmass.com/product/the-radical-right-biopsychosocial-roots-
and-international-variations-1st-ed-2020-edition-klaus-wahl/

ebookmass.com

Introduction to Human Development and Family Studies 1st

Edition – Ebook PDF Version

https://ebookmass.com/product/introduction-to-human-development-and-
family-studies-1st-edition-ebook-pdf-version/

ebookmass.com

Colton Brothers 05 Black Range Revenge Melody Groves

https://ebookmass.com/product/colton-brothers-05-black-range-revenge-
melody-groves/

ebookmass.com

World Religions Today 6th Edition John L. Esposito

https://ebookmass.com/product/world-religions-today-6th-edition-john-
l-esposito/

ebookmass.com
Falling for the Charmer: Opposites Attract Road Trip
Romance (6ix Loves Book 5) S.M. West

https://ebookmass.com/product/falling-for-the-charmer-opposites-
attract-road-trip-romance-6ix-loves-book-5-s-m-west/

ebookmass.com
Thomas Aquinas’
Mathematical
Realism

j e a n w. r iou x
Thomas Aquinas’ Mathematical Realism
 Jean W. Rioux

Thomas Aquinas’
Mathematical Realism
Jean W. Rioux
Benedictine College
Atchison, KS, USA

ISBN 978-3-031-33127-5    ISBN 978-3-031-33128-2 (eBook)

https://doi.org/10.1007/978-3-031-33128-2

© The Editor(s) (if applicable) and The Author(s), under exclusive licence to Springer
Nature Switzerland AG 2023
This work is subject to copyright. All rights are solely and exclusively licensed by the
Publisher, whether the whole or part of the material is concerned, specifically the rights of
translation, reprinting, reuse of illustrations, recitation, broadcasting, reproduction on
microfilms or in any other physical way, and transmission or information storage and retrieval,
electronic adaptation, computer software, or by similar or dissimilar methodology now
known or hereafter developed.
The use of general descriptive names, registered names, trademarks, service marks, etc. in this
publication does not imply, even in the absence of a specific statement, that such names are
exempt from the relevant protective laws and regulations and therefore free for general use.
The publisher, the authors, and the editors are safe to assume that the advice and information
in this book are believed to be true and accurate at the date of publication. Neither the
publisher nor the authors or the editors give a warranty, expressed or implied, with respect to
the material contained herein or for any errors or omissions that may have been made. The
publisher remains neutral with regard to jurisdictional claims in published maps and
institutional affiliations.

This Palgrave Macmillan imprint is published by the registered company Springer Nature
Switzerland AG.
The registered company address is: Gewerbestrasse 11, 6330 Cham, Switzerland
 To Maria
“Da mihi basia mille, deinde centum.”
 Preface

Anyone who studies pre-Enlightenment philosophy will be struck by an

obvious difference—it begins with knowing, whereas doubt seems to have
characterized efforts at philosophizing from Descartes to our day. That
this was not—at some point—universally so was due in large part to math-
ematicians, or it at least seems that mathematics was the last area to be
challenged. But challenged it was—and philosophers of mathematics are
still reeling from it. We are very much in agreement with the spirit of
mathematical realism, which insists that there still are necessary truths to
be found in the mathematical realm—which is also the realm of the real. It
is one thing to prescind from the question whether there is a real founda-
tion for mathematical truths, and quite another to deny that basis
altogether.
This book is a contribution to the effort of restoring confidence in the
mind’s capacity to know. The sense that 2 + 2 = 4 is an eternal verity is still
out there—which is to say that the tendency to anti-realism has not yet
become a pervasive frame-of-mind. It is our contention that some of the
difficulties inclining contemporary philosophers of mathematics to anti-­
realism can be illuminated, and possibly avoided, by a careful and judicious
return to earlier views and methods. We see in the philosophies of Aristotle
and Thomas Aquinas much of value—both in itself and with a view to
clearing up some of the confusion surrounding mathematical foundations.
We hope you will find it worth your efforts.
I most gratefully acknowledge the help I have received in writing this
book—it is the culmination of a lifetime of wondering. To begin at the
beginning, many thanks to my tutors at Thomas Aquinas College, who

vii
viii PREFACE

instilled in me a love for the great works and the truths which can be
found within, especially my mentor and friend, Thomas Aquinas
McGovern, S.J., who showed me more clearly than anyone how brilliant
his namesake—albeit a Dominican—could be, and Dr. Ronald Richard,
who introduced me to the wonders of modern mathematics. I wish also to
thank Dr. Patrick Lee, who directed me through the writing of my dis-
sertation at the Center for Thomistic Studies—a man who well knew the
enduring universality of Thomas Aquinas’ thought. Among my colleagues
in the philosophy department here at Benedictine College I would be
remiss not to mention Dr. Donald Scholz, whose love for mathematical
philosophy was and has been an inspiration, and Dr. James Madden, who
persuaded me that a lingua franca does indeed exist between traditional
Thomism and the analytic school. To my family and departmental col-
leagues generally I also wish to convey my gratitude. Though I would not
go so far as to call it distracted, my work on this book over the years has
meant some sacrifice on their part, from a father whose grapplings with a
subtle problem or distinction did not wait, to late reports and recommen-
dations from a department chair. Thank you all.

Atchison, KS Jean W. Rioux

 Contents

1 Introduction  1
Bibliography   5

Part I Mathematical Realism in Plato and Aristotle   7

2 Plato
 on Mathematics and the Mathematicals  9
Platonism as Mathematical Realism   9
The Justification for, and Place of, Plato’s Mathematicals  13
Why Is Platonism Attractive to Some Philosophies of
Mathematics?  17
Bibliography  19

3 Aristotle
 on the Objects of Mathematics 21
Where Do the Mathematicals Exist?  21
Idealizing the Mathematicals  36
How Do the Mathematicals Exist Materially?  37
Realist or Non-Realist?  38
Bibliography  39

4 Aristotle
 on the Speculative and Middle Sciences 41
The Practical and Speculative Sciences  41
Necessary and Sufficient Conditions for Episteme  45
Pure Mathematics Is Episteme  47

ix
x Contents

The Middle Sciences  49

The Pure Sciences Are Prior to the Applied  51
Bibliography  53

5 Aristotle
 on Abstraction and Intelligible Matter 55
Formal Abstraction: A Middle Way Between Platonism and
Nominalism  55
Intelligible Matter  61
Intelligible Matter and the Reality of Mathematicals  66
Intelligible Matter and Access  70
Bibliography  77

Part II Mathematical Realism in Aquinas  79

6 Objects,
 Freedom, and Art 81
Mathematics and Existence  81
Mathematical Ideals  87
Mathematical Freedom  88
Mathematical Legitimacy  94
Mathematical Illegitimacy 100
The Art of the Fiction 106
Bibliography 108

7 To Be Virtually109
Virtual Reality 109
Intuitionism and the Excluded Middle 110
Remote and Proximate Objects 114
Bibliography 123

8 Mathematics
 and the Liberal Arts125
Episteme and Art 125
The Mathematical Arts 129
Bibliography 132

9 The
 Place of the Imagination133
Imagination: A Thomistic Development 133
What About Mathematics? 139
 Contents  xi

Aristotelian Hints 141
The Representative and Creative Imagination 142
Imagination and the Truth 144
Bibliography 146

Part III Modern Philosophies of Mathematics 147

10 Going Beyond149
Numerical Extensions 149
Geometrical Extensions 150
Non-Euclidean Geometries 158
Bibliography 162

11 Cantor,
 Finitism, and Twentieth-Century Controversies165
Finitism and Infinitism 165
The Big Three 187
Bibliography 215

12 Mathematical
 Realism and Anti-Realism217
The Controversy 217
Anti-Realisms 219
Realisms 222
Bibliography 230

13 Modern
 Aristotelian and Thomistic Accounts231
The Aristotelians 231
The Thomists 248
Bibliography 263

Part IV Conclusion 265

14 Mathematics
 Is a Mixed Bag267
Bibliography 276

Index277
 CHAPTER 1

Introduction

What Henry Veatch once observed of philosophy as a whole seems appli-

cable to the philosophy of mathematics in our day—thou art in a parlous
state!1 While mathematical realism was—more or less—presumed by those
either engaged in, or talking about, mathematics in centuries past, in mod-
ern times questions about why we are compelled to mathematical conclu-
sions and upon what basis this occurs have given rise to a new, critical
discipline within philosophy as a whole. This is not to say that there have
not always been philosophers of mathematics of a sort—one would not
expect philosophers with such widely ranging interests as Plato and
Aristotle, on the one hand, and Sextus Empiricus, on the other, to have
left such questions untouched, nor did they.2 Nevertheless, it is not
uncommon to hear of an ongoing crisis in mathematics today, something
which earlier thinkers would have found puzzling. Why the difference?
The development of non-Euclidean geometries in the early nineteenth
century raised fundamental questions for mathematicians and

1
Henry Babcock Veatch, “Philosophy, thou art in a parlous state!” in Thomistic Papers 1,
ed. Victor B. Brezik, C.S.B. (Houston: Center for Thomistic Studies, 1984), 9–44.
2
Platonism is among the oldest and most hotly debated philosophies of mathematics.

© The Author(s), under exclusive license to Springer Nature 1

Switzerland AG 2023
J. W. Rioux, Thomas Aquinas’ Mathematical Realism,
https://doi.org/10.1007/978-3-031-33128-2_1
2 J. W. RIOUX

philosophers of the twentieth century and beyond.3 While Euclid’s paral-

lel postulate had been a matter of debate for centuries, only through the
work of Gauss, Bolyai, Lobachevski, and others did non-Euclidean geom-
etries gain acceptance among mathematicians in general.4 Importantly,
mathematicians themselves seem to have gradually distinguished their
own work from that of their more philosophical colleagues. Aristotle him-
self adverted to this difference, when he said that denying the actual infi-
nite does not hamper mathematicians at all, as they do not need it.5 One
can find corresponding sentiments expressed by mathematicians and phi-
losophers throughout the history of mathematics.6 So, when I say that a
crisis occurred, it is not a crisis necessarily recognized as such by mathema-
ticians: most of the anguish surrounding the downfall of the most certain
of the sciences seems to have been on the part of philosophers and not
mathematicians, which latter went about their work as they have always
done. Indeed, mathematicians began to enjoy a new sort of freedom in
their investigations and in these unexpected avenues for exploration and
application. However much the development of non-Euclidean geome-
tries led to troubling metaphysical questions about the nature of the uni-
verse, mathematicians and scientists found in them opportunities for

3
One source of this view is Morris Kline, for whom “no more cataclysmic event has ever
taken place in the history of all thought.” Morris Kline, Mathematics in Western Culture
(London: George Allen and Unwin, 1956) 428. To be fair, others, for example, Hillary
Putnam, are not so sure the crisis is real. Still, real or not, the perception of one occasioned a
great deal of foundational work by mathematicians and philosophers alike and a splintering
of that part of philosophy into a dozen or more schools of thought. See the excellent and
varied selection of readings in modern mathematical philosophy compiled by Benacerraf and
Putnam. Paul Benacerraf and Hillary Putnam, eds., Philosophy of Mathematics: Selected
Readings (Cambridge: Cambridge University Press, 1983).
4
Morris Kline observes that the work of the later non-Euclideans, Bolyai and Lobachevsky,
did not begin to receive attention until posthumously published accounts defending non-­
Euclidean systems, from the hand of the better-known and already-respected Gauss, came to
light. Kline, Mathematics in Western Culture, 441–515.
5
“This argument [against an actual infinite] does not deprive mathematicians of their
study … for, in fact, they do not need the [actual] infinite (since they do not use it).”
Aristotle, Physica (Oxford: Oxford University Press, 1982), III 7207b27–30. οὐκ ἀφαιρεῖται
δ’ ὁ λόγος οὐδὲ τοὺς μαθηματικοὺς τὴν θεωρίαν … οὐδὲ γὰρ νῦν δέονται τοῦ ἀπείρου (οὐ γὰρ
χρῶνται). [This translation and all subsequent translations of Greek passages from Aristotle
and Latin passages from Thomas Aquinas are my own.]
6
One clear example of this divide is found in Heyting’s account of a discussion between a
classical mathematician and an intuitionist regarding the twin primes problem. Arend
Heyting, “Disputation,” in Benacerraf and Putnam, Philosophy of Mathematics, 66–76.
 1 INTRODUCTION 3

solving real problems which the idea of such spaces made possible. In a
similar vein, the development of transfinite numbers made it possible for
mathematicians to imagine fruitful comparisons between and distinctions
among infinite sets, despite the opposition thinkers like Georg Cantor met
from neo-scholastic philosophers and even some of his own colleagues.
What we propose in this volume is a reconsideration of one mathemati-
cal philosophy which seems to have been marginalized or even severely
misunderstood along the way: that of the medieval philosopher Thomas
Aquinas. We think some of the confusion confronting modern discussions
of the crisis in mathematical foundations can be averted by a careful review
and application of Aquinas’ account of human knowledge in general and
of the sciences of mathematics in particular.7 We plan to show that this
account supplies possible avenues for decisive solutions to the difficulties
which have dogged modern philosophies of mathematics just as they
began to develop.
Aquinas’ own mathematical education was apparently unremarkable.8
It is his reflections upon the nature of mathematics itself which begin to
distinguish him—reflections taking us directly back to the man he named
The Philosopher. It behooves us, then, to begin our forward-looking review
with a careful account of the key features of Aristotle’s own philosophy of
mathematics. This, in turn, requires that we begin with a brief account of
Plato, whose own school was reputed to have displayed a Dante-esque
warning to the uneducated: μηδείς ἀγεωμέτρητος εἰσίτω μου τὴν στέγην.9
The crisis in mathematical foundations has two facets: the nature of
mathematical reasoning and the classification of mathematical objects.10 We

7
Of course, even his use of the word sciences will need to be qualified, given the view of
science dominating the minds of mathematical and philosophical thinkers of the last two or
so centuries.
8
His biographers barely mention what mathematics the teenage Aquinas would have
learned in the studium generale at Naples, except to say that he learned quickly and well.
Weisheipl suggests that he would have read Boethius’ De Arithmetica, Euclid’s Elements I–
VI, the Almagest of Ptolemy, and Boethius’ De Musica. James Weisheipl, O.P., Friar Thomas
D’Aquino (Garden City, New York: Doubleday, 1974) 13–7.
9
“Let no one ignorant of geometry enter within.”
10
Analytical vs. synthetic would be a way to divide the first, for example, while the various
realisms and anti-realisms is a possible division of the second. Of note, in his articles “What
Numbers Could Not Be” and “Mathematical Truth,” Paul Benacerraf presents realist math-
ematicians with a dilemma patterned after this same distinction, a dilemma which became the
focal point for a further splintering of views in the last twenty-five years or so. In Benacerraf
and Putnam, Philosophy of Mathematics, 272–94 and 403–20, respectively.
4 J. W. RIOUX

will begin our review of Aristotle with his account of the speculative and
middle sciences (mathematics occupies a place within each grouping), fol-
lowed by his account of mathematical objects. As these two considerations
form the stable points of an organic account, we will also investigate
Aristotle’s understanding of how one arrives from object to science, here
as elsewhere, which consideration brings us foursquare into questions of
mathematical abstraction.
While Aquinas’ own mathematical account is fundamentally Aristotelian,
there are developments and qualifications which he himself brings to the
question. One of these is his insistence upon mathematics as both science
(one of three) and an art. Furthermore, Aquinas sees specifically mathe-
matical abstraction as bearing upon what the human imagination brings to
the picture. Finally, while Aristotle finds in his distinction between potency
and act a solution to the precision problem of his day and ours, Aquinas
gives us both the language and distinctions necessary to develop that into
a full-blown solution. The key is his notion of virtual existence.
While sufficient for a historical account of mathematics in the peripa-
tetic tradition, we bring a reconsideration of Aristotle and Aquinas to the
modern mathematical view in order to fruitfully address the parlous state
we mentioned earlier. If the confusion inherent in the differing and diverg-
ing accounts we face is to be at least diminished, perhaps it would be help-
ful to see what these men would have said about such difficulties as we face
today. No doubt, some will think the introduction of such an account as
this might only worsen the situation. We disagree and offer in its place a
Thomistically based solution to problems arising in number theory, Kline’s
revolution in geometry, the difficulties inherent in a mathematics of the
infinite, and the more recent controversies between realists and anti-­
realists. We think there is something to be gained in rejecting the type of
all or nothing reasoning we see prevailing in the mathematical thought of
our day. On the other hand, philosophy of mathematics is not the same as
mathematics (both Aristotle and Aquinas would have included it under
metaphysics) and we know that the present volume will not end the
debate. Still, we think it is an important step in bringing the philosophy of
mathematics back to a reasonable state of health, and if it achieves some
part of that outcome, it will have been worth the writing of it.
 1 INTRODUCTION 5

Bibliography
Aristotle, Physica. Oxford: Oxford University Press, 1982.
Benacerraf, Paul and Hilary Putnam, eds. Philosophy of Mathematics: Selected
Readings. Cambridge: Cambridge University Press, 1983.
Benacerraf, Paul. “Mathematical Truth.” In Philosophy of Mathematics: Selected
Readings, edited by Paul Benacerraf and Hilary Putnam, 403–20. Cambridge:
Cambridge University Press, 1983a.
Benacerraf, Paul. “What Numbers Could Not Be.” In Philosophy of Mathematics:
Selected Readings, edited by Paul Benacerraf and Hilary Putnam, 272–94.
Cambridge: Cambridge University Press, 1983b.
Heyting, Arend. “Disputation.” In Philosophy of Mathematics: Selected Readings,
edited by Paul Benacerraf and Hilary Putnam, 66–76. Cambridge: Cambridge
University Press, 1983.
Kline, Morris. Mathematics in Western Culture. London: George Allen and
Unwin, 1956.
Veatch, Henry Babcock. “Philosophy, thou art in a parlous state!” In Thomistic
Papers 1, edited by Victor B. Brezik, C.S.B., 9–44. Houston: Center for
Thomistic Studies, 1984.
Weisheipl, James O.P. Friar Thomas D’Aquino. Garden City, New York:
Doubleday. 1974.
 Another Random Document on
Scribd Without Any Related Topics
újra és megsimogatja hüvös, fehér kezével a homlokát. Fájt neki a
tudat, hogy többé sohasem ölelheti meg, bánkódott utánna és
egészen elhagyatottnak érezte magát.
Más elválásokra gondolt, nőkre, a kik eddig tetszettek neki,
Eriksenné is eszébe jutott, meg az a délután, mikor kirobogott a
vonatja a drezdai állomásról és az asszony alakja eltünt a szemei
elől. Akkor szeretett volna visszafordulni és mégis örült, hogy volt
ereje elmenni.
Maryt sokkal jobban szerette, mint Eriksennét, Maryt egész
lelkével visszakivánta.
Ajtócsukódást hallott aztán és halk nevetést a mellékszobában. A
szomszédja jött haza a kis barátnőjével, a kit mindig ölben hozott fel
a lépcsőn a nagy német diák, mert így nem hallhatta meg Schulzné,
hogy ketten jönnek. Nagyon vigan voltak, Oszkár irigyelte őket a
vékony falon át, ma este jobban, mint rendesen és Maryt hívta,
szólította.
Egy fehér szegfűjének a letörött feje ott maradt a diványon,
Oszkár két kezébe fogta a hervadó virágot, szétsimította a már
barnás szélű, csipkés szirmokat és a mint a virágot nézte, egyszerre
elfelejtette azt, a kinek adta, hogy eszébe jusson az, a kiért vette, a
kinek szánta.
Nem gondolt többé a Mary szomorú, hervadó szépségére,
hanem azt szerette volna tudni, hogy mit csinál most az a leány, a ki
olyan nagyon megtetszett neki januárban.
Visszaemlékezett arra a régi időre, mikor megismerkedett vele, a
mikor még rövid lerakott szoknyát, aranygombos matrózkabátot
hordott és kék szalagot a hajában. Eszébe jutott lassan minden
találkozásuk és az is, a hogy most újra látta.
– Szeretsz? – hangzott át a szomszéd szobából.
Oszkár türelmetlen lett, egyszerre Pesten kivánt lenni, hogy
beszélhessen a kékruhással és ő is megkérdezhesse végre egyszer
valakitől: «Szeretsz?»
 Kinyitotta az ablakot, kinyujtotta a karjait, maga elé képzelte,
belerajzolta a levegőbe a fehérszegfűs nő kedves alakját. A
márcziusi hüvös éjszakában messze küldte a vágyódását és a
szegény, szomorú Mary virrasztásának egyetlen sóhaja sem jutott el
hozzá.
Mégis örült, hogy el hagyta menni.
 VIII.

Hideg, ködös estén érkezett Mary Feldaffingba, az apja várta a

vonatnál.
– Jó estét gyermekem, örvendek, hogy ismét itt vagy nálam –
mondta, mikor a lánya kiszállt, feléje nyujtotta mindkét kezét, aztán
homlokon csókolta. Szeretett úgy viselkedni, mint egy fejedelem,
még a néptelen sötét állomáson is.
Gyalog ballagtak haza a sáros úton. Mary keveset beszélt,
nyomasztólag hatott rá a régi környezet, ő úgy megváltozott ősz óta
és most egész hihetetlennek tünt fel, hogy mint egészen más ember
újra úgy éljen itt épen, mintha soha, soha el sem is ment volna.
Az apja, a szép szakállú öreg festő, nagy ruganyos léptekkel
ment mellette, az időjárásról beszélt, meg az új feldaffingi lakókról.
Aztán egyszerre megállt, belevágta sétabotját a földbe és nagy
elszántsággal mondta:
– Roth Ervin vasárnap megint itt volt, sajnálta, hogy nem
találkozott veled, én elfelejtettem megírni, hogy még nem érkeztél
meg, két hete azt hittem, hogy bizonyosan hazajösz már. No de
mindegy. Azt mondta, mihelyt az ideje engedi, eljön újra.
Tovább mentek, Mary nagy gonddal került ki egy pocsolyát,
egészen az út másik szélére jutott és így nem kellett válaszolnia.
Mikor végre meglátta a kivilágított házukat, belekapaszkodott az
apja karjába hozzásimult és úgy mondta:
– Milyen jó megint itthon lenni!
 Milyen jó megint itthon lenni! Még melegebben érezte, mikor
vacsora után ismét együtt voltak a műteremben. Az apja végig
feküdt az alacsony kereveten, rágyujtott kis angol pipájára, Mary
pedig odaült melléje egy nagy párnára, úgy mint régen is mindig,
mint egészen kis gyermekkorában már.
Az öreg Kaftan szép, fehér kezét a leánya fejére tette.
– Örvendek, hogy ismét nálam vagy gyermekem. Nos aztán mit
felelünk Roth Ervinnek, ha megint eljön? Ugy-e, mert mind a ketten
tudjuk jól, hogy ő miért jön?
– Most örültél csak, hogy nálad vagyok és már el is küldenél
megint. Ugy-e, mert mind a ketten tudjuk jól, hogy te azt szeretnéd,
ha én férjhez mennék Ervinhez? – Mary hizelkedve simította bele az
arczát az apja kezébe.
– Nézd gyermekem, nekem legnehezebben esnék, ha te férjhez
mennél, de nem szabad önzőnek lennem. Nem, nem szabad
önzőnek lennem, elhatároztam erősen. Én öreg ember vagyok,
maholnap mennem kell és mielőtt elszólítanak mellőled, előbb mint
jó apa szeretnék gondoskodni a jövődről.
– Ugyan papa, hogy mondhatsz ilyeneket, úgy nem illik hozzád,
ha így beszélsz.
Mary nevetett, nevetnie kellett, ha ránézett az öreg úrra, a mint
ott feküdt fiatalos külsejével, még alig-alig őszülő selymes, szőke
szakállával, senki sem hitte volna el, hogy már közel jár a
hatvanhoz.
Tele volt életkedvvel, a sors mindig kényeztette és talán épen
azért szerette úgy az elmulást emlegetni, mert még nagyon távol
hitte és érezte magától a halált. Nagyon kedvesen furcsa volt, ha ő
ezekről a dolgokról beszélt, még hozzá egy jó apa szempontjából.
Mary nagyon, nagyon szerette őt, mint embert, mint művészt, de
apja igazán nem igen volt neki. Az öreg Kaftan is imádta a lányát,
szabad óráiban, ha épen ráért, de másként keveset törődött a
nevelésével, vagy a jövőjével és soha egy perczig sem zavarta meg
mulatságaiban a Mary létezése.
Azért mosolygott Mary, mikor apai aggódással beszélt az ő
jövőjéről.
– Ne nevess gyermekem, egyszer komolyan is kell beszélnem
veled. – Az öreg úr felkönyökölt, összehúzta sürű, bozontos, szőke
szemöldökét, a mely alatt fényesen világítottak szürke szemei. Az
egyiket kicsit mindig összehúzta, mintha állandóan valami fény
bántaná.
– Szóval te azt kivánod, hogy én férjhez menjek Ervinhez? –
kérdezte Mary.
– Valóban óhajtanám ezt a házasságot, mert ismétlem leányom,
én mindennap meghalhatok és akkor ki gondoskodik rólad, akkor
egyedül maradsz egészen.
– Nézd papa, először is te még nagyon soká fogsz élni, a milyen
fiatal vagy, még engem is túlélhetsz, a ki nagyon sokszor
idősebbnek érzem magam náladnál. Férjhez menni nem akarok sem
Roth Ervinhez, sem máshoz, nekem mindig elég lesz a magam kis
mestersége, abból meg élek itt kinn egyedül is, ha kell, holtam
napjáig. Ne beszéljünk róla többet, kérlek papa.
– Tudom én, hogy megélni megtudsz, nem is arról van szó, én
mást, én többet óhajtanék számodra. Férjet, otthont és gyermekeket.
Hidd el, nincs szebb egy igazi meleg otthonnál, tele sok-sok
aprósággal. – Egy nagy gesztust írt le a levegőben és ebben a
pillanatban hitte igazán, hitte, hogy nincs szebb egy nagy családnál,
a mely után eddig még sohasem jutott eszébe vágyakozni.
– Ó papa nem is tudtam, hogy benned egy pater familias veszett
el.
– Hidd el Mary, hidd el, belőlem kitünő családapa vált volna. Jó,
hogy legalább te voltál nekem, legalább egy, a kiről
gondoskodhatom.
 – Épen azért ugy-e megengeded, hogy itt maradjak mindig
nálad?
– Nem birod megérteni Mary, hogy én csak a te javadat akarom.
Reggeltől estig csak az jár a fejemben, hogy mi lesz veled ha
meghalok. Éjjel felriadok álmomból és a te jövőd miatt aggódva,
gyakran reggelig virrasztok. Hidd el Mary, hidd el, ez nagyon komoly
dolog. Ervinnél jobb férjet sohasem kaphatsz. Minden más lány
ujongva borulna a nyakába. Az irodája pompásan megy és egy
ügyvédből igazán minden lehet, meglátod, az a fiú még miniszter
lesz.
Az öreg Kaftan tűzbe jött, elragadta a képzelete, a gesztusai
mind nagyobbak és hevesebbek lettek és egészen felborzolta
hosszú őszülő haját.
Marynek nevetnie kellett.
– Jó, jó, papa, majd meggondolom.
– Meggondolom! Az nem felelet, az ember aggódik érted, az a fiú
szeret és ő meggondolja, meggondolja!…
– Nézd, most igazán nem dönthetek az utazástól fáradtan, majd
holnap beszélünk róla.
– Igazad van gyermekem. Gyere csókolj meg és menj aludni,
csakugyan fáradt lehetsz.
Az öreg megnyugodott, ismét szájába vette kis pipáját és Mary
felment a szép, sárgabutoros szobájába.
Minden épen úgy volt, mint a hogy ősszel hagyta, még a
kályhában is égett a tűz, mint azon az októberi estén, mikor először
bucsúzott el hosszabb időre az otthonától.
Most megint itthon volt, visszajött a nagy, meleg butorok közé, az
íróasztalához, a könyveihez, a képeihez, a sok apróbb-nagyobb
fotografiához, metszethez, rajzhoz, a melyek mind ottmaradtak a
falakon, úgy a mint tíz éves kora óta felszegezte őket változó izléssel
és változó vágyakkal.
 Ismét itt fog élni közöttük, itt fog lefeküdni, itt fog elaludni a fehér
menyezet alatt.
Leült a nagy karszékbe a kályha elé. Vörösen izzó parázs hullott
egy-egy koppanással a hamutartóba, felidézve rég letünt, kedves,
téli alkonyok emlékét, a mikor olyan jól meg tudott itt melegedni, a
mikor nem volt szebb az ő számára, mint összekuporodva a puha
ülésen, beleveszni a bizonytalan, de olyan nagyot igérő ábrándjaiba.
Olyan jól esett akkor, ha kinn tél volt és hideg volt, hogy
alkonyodott, mert a tél csak arra való volt, hogy szép fehér legyen
minden, a hideg, hogy jégvirágokat fessen az ablakára, az alkonyat,
hogy legyen idő, a mikor az ember odabújik a kályha mellé és
bámulja a padlón végigtánczoló vörös fénysávot.
Mary beleveszett a mult emlékeibe, lelkéből, mint az Ezeregy éj
meséjének lepecsételt, bűvös palaczkjából, egymás után keltek ki
régen eltünt hangulatai. Megfakult, megtépett képek, egy-egy hang
csupán, egy érzés, a melyről azt sem tudta mi váltotta ki. Ő is
gyermek volt és milyen boldog gyermek… és most visszatért annak
a meleg, annak az örökre meghalt időnek egy-egy sugara, mikor
még árjegyzékekből kivágott képeket festett, vörösre, zöldre,
sárgára, mikor az apja még az ölébe ültette, csudálatos történeteket
mesélt neki és az a szép, tarkaképzeletű festő volt a legtökéletesebb
ember az ő szemében. Miért is kellett meglátnia egyetlen egy
gyengéjét is, miért nem tudott vakon bizni benne ma is,
engedelmeskedni neki, tenni, a mit ő kiván és férjhez menni Roth
Ervinhez? Talán, ha kis gyermeke lenne, a kinek ő mesélné a
gyönyörű meséket, ha egy az övéhez hasonló, ügyetlen
gyermekkezet látna, mindenféle furcsa emberkéket, vasútakat,
házakat rajzolni, akkor az ő számára is visszatérne az az ártatlan,
gondatlan idő, a mely ezekkel a furcsa, kis emberekkel, vasútakkal,
házakkal elveszett örökre.
De ő nem tudott az Ervin felesége lenni és rá már csak a
csendes, szomorú megvénülés vár. Felállt, odament a nagy tükre
elé, a melyben oly sokszor nézte magát, a mely előtt annyiszor
szerette gyönyörködve a szépségét, az alakját, a karjait, a finom,
fehér arczát.
Sima kontyából kihúzta lassan a hajtűket, a csavarás meglazult
és a mint aranyos fényű haja a vállára omlott, egyszerre benne is
elomlott, ellágyult minden érzés és nagy vágyakozás fogta el valaki
után, a ki beletemesse az arczát, a ki megcsókolja, a ki szeresse azt
a nagy, selymes szőke hajat, a kié legyen, a ki örüljön neki gyorsan,
gyorsan, a mig még aranyos, a mig még selymes.
Oszkár jutott eszébe és a hangját hallotta, a mint a nevén
szólította: «Mary».
Kitárta az ablakot, a szél tisztára fújta az eget és a csillagok
ragyogtak. Az éjszaka úgy borult az alvó földre, mint Csipkerózsa
fölé az ő királyfia. Nagy volt kinn minden és csudálatos a hűvös
márcziusi éjszakában. A levegő nedves volt még az esőtől és a
csillagok reszkettek, talán annak a mindent megtermékenyítő
csóknak a gyönyörűségében, a melyet a tavasz ad a természetnek.
Születni, szeretni, teremteni és meghalni, ez minden odakinn a tó
partján és milyen nagyon egyszerű, milyen szép, világos, milyen
tiszta.
Ilyen erősen, mint ebben a pillanatban, csak egyszer érezte még
ezt Mary és most az a meleg júniusi délután jutott eszébe, mikor
kinnjárt a párisi Père Lachaise temetőben. Egyedül ment végig akkor
a széles úton, a nagy dombormű felé, a melyet Bartholomé csinált a
halottaknak. «Aux morts.» Mary nem tudta, hogy ott van, nem várta,
nem kereste és bámulva állt meg előtte, a domboldalba volt
beleillesztve és egyszerre elzárta az útját.
Egy mezítelen fiatal férfi és egy nő feküdt a lábainál. Keresztül
fektetve rajtuk a kis gyermekük. Fölöttük pedig megint csak ők
ketten, ugyanez a férfi és ugyanez a nő, emelt fővel mentek be az
elmulás kilátástalan kapuján, a semmibe, a mely előtt remegve,
megtörten, roskadozva gyülekeztek öregek és fiatalok, más férfiak
és más nők, a kiknek nem telt be a sorsuk úgy mint nekik.
 Nagy csokor friss, piros rózsa volt a fiatal nő fejénél. Vajjon ki
tette oda? Ó Mary is szerette volna teleszórni virággal a nőt, a férfit
és a kicsi gyermeküket. Le tudott volna térdelni a fehér, kavicsos
úton a sírok között, hogy annak a két embernek a mindent betöltő
szerelmét imádkozza meg a maga számára.
Abban a pillanatban egész primitiven nőnek érezte magát és
egyszerű vágyakkal telt meg a szíve.
Másnap megvette a dombormű fotografiáját, mikor hazajött, az
íróasztala mellé akasztotta és azóta ott lógott. Sokszor tévedt rá a
tekintete, de annak a júniusi délutánnak kinzó, de olyan gyönyörű
nyugtalansága ma tért vissza először.
Levette a szegről a képet, a lámpához vitte és hosszan nézte. A
fiatal nőt nézte, a ki háttal állt hozzá a halál kapujában.
Aztán a tükörhöz ment, feltűzte a haját és lassan levetkőzött.
Neki épen olyan sima, egyenletesen csavart kontya, épen olyan
finoman karcsú teste volt mint annak, csak a férfi nem állt mellette, a
kinek olyan gyönyörű mozdulattal, annyi bizalommal tegye vállára a
kezét.
Újra az Oszkár hangját hallotta: «Mary!» Az ő ölelései jutottak
eszébe és szégyelni kezdte a mezítelenségét. Milyen más volt az,
mint a mit a kis szürke képen látott maga előtt, milyen más, mint a
rég elmult júniusi délután vágyakozása.
Feledni akarta furcsa, reménytelen, nevetséges szerelmét.
Lefeküdt, két kezét erősen rászorította a mellére és magyarázni
kezdte magának, hogy ő már harmincz éves, Oszkár huszonöt.
Oszkárt ő sohasem fogja többé látni… A körmeit belemélyesztette a
fehér bőrébe és a hirtelen fájdalomra egyszerre jól esett Roth
Ervinre gondolni, valakire, a ki nagyon, nagyon gyengéden szereti
őt, olyan régen már, mindig őt, csak őt.
 IX.

Csendes, egyforma napokat élt Mary Feldoffingban. Az apja nem

említette többé Roth Ervint. Ő, ha egyszer belebeszélte magát
valamibe, akkor nagyon tüzelt, aztán meg elfelejtette a dolgot
egészen. Már nem aggasztotta leánya jövője, az ilyesmi nála csak
addig tartott, a míg beszélt róla és még akkor is egyetlen szóval meg
tudta nyugtatni az, a ki eltalálta a kellő szót, vagy a ki épen
befolyással volt rá. Mary mindig befolyással volt rá, kis gyermekkora
óta az történt, a mit ő akart, ha egyáltalán érdemesnek találta akarni.
Általában keveset szóltak bele egymás dolgaiba, mindketten a
maguk útját járták, Mary gyakran napokig nem látta az apját, de ha
találkoztak, mindig úgy találkoztak, mint a jó pajtások. Nem űzte őket
össze soha a kényszerűség, a mindennapi családi ebédek és
vacsorák, a melyekhez ugyanazon órában, ugyanazon asztalhoz
ülnek le ugyanazon emberek, hogy korlátlanul meggyötörjék
egymást a kellemetlenségeikkel és rossz kedvükkel.
Nekik örömet szerzett minden ebéd, a melyet együtt költöttek el,
ünnepszámba mentek nagy sétáik és az esték, a melyeken
elbeszélgettek sokáig.
Most mégis örült Mary, hogy az apja majdnem állandóan
Münchenben volt és már napok óta haza sem nézett.
Az április gyönyörű volt és abban a magától érthetődő, csendes,
napfényes világban minden magától érthetődő, csendes és
napfényes lett. Kicsit álomszerű volt a helyzet a berlini élet után, de
tisztább és világosabb sokkal. Annyi izgalom után jól esett Marynek
otthon lenni megint, úgy érezte, mintha végre visszaült volna egy
kényelmes, régen megszokott karosszékbe, a melyből csak nagy
elhatározás után állt fel egyszer, hogy aztán ezerszer megbánja.
Belesimult a gyermekkora óta megszokott életbe, hagyta, hogy a
napok teljenek, a hogy épen a sors hozza őket, az ő akarata és
beleavatkozása nélkül.
Egy szombat éjjel azt álmodta, hogy kis gyermeke volt és
gyönyörű vasárnapra ébredt.
A nap nagy, széles sugárban esett az arczába, az ablak nyitva
volt és olyan friss fény áradt be, a milyen csak tavasszal lehetséges.
Gyorsan felkelt és sétára indult a széles, fehér úton, a még
többnyire üres, bezárt nyaralók között.
Egészen elhagyatott volt az út. Mary a berlini utolsó vasárnapjára
gondolt. Mennyi ember tolongott az utczákon. Szép volt akkor az
Unter den Linden, ünnepies és tarka. Sok díszruhás asszony járt
virággal a kezében és a gyermekek majdnem mind fehérben voltak.
Oszkár pedig ott állt a kirakat előtt háttal hozzá. Ő megszólította,
meg kellett szólítania, ajkára tódult az öröm akaratlanul is. Oszkár is
örült nagyon. – Mary! – Milyen kedvesen mondta a nevét.
A visszaemlékezésre meleg lett a Mary arcza, a szíve
sebesebben vert, kicsit elakadt a lélekzete is, elhagyta a napok óta
tartó nyugalma és szerette volna, ha megint találkozik Oszkárral, ha
feléje jönne most egyszerre, a már gyengén, nyáriasan fehérporos
úton.
Egy szép nyaralóhoz ért, a melynek jól ápolt kertjében már nyilni
kezdtek a jáczintok és tulipánok, nagy rácsos kapuja előtt pedig egy
kis nyomorék fiú állt. A lábai görbék voltak, túlnagy, kopott kabátja,
öreg arcza, nagy feje, rosszul illettek törpe kis alakjára.
Az iskolából jöhetett, a vasárnapi istentiszteletről, mert táska volt
a hátán, most pedig ott állt és várt.
Maryt nagyon meghatotta a kis fiú és ő is megállt az út másik
felén.
 Jött egy fiú, meg egy leány. A fiú nagy volt és erős, egykorú
lehetett a kis törpével, de az vállig sem ért neki.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte a nyomorék társától.
– Várok.
– Miért nem csöngetsz?
– Csengettem már, de nem hallják.
– Várj, majd rázom az ajtót.
A leány nevetni kezdett, rongyos, sötétkék gallérja hátra csúszott,
az akasztóláncz, a mely úgy látszik útközben szakadt le, a szájában
lógott és rágott rajta.
– Ne rázd az ajtót, minálunk nem szabad – kérte a kicsi fiú az
erős fiút.
De az nevetett, félrelökte a szegény görbelábút, jól megrázta az
ajtót, még gyorsan egyet lódított a kis sántán, hogy neki esett a
kerítésnek, aztán a galléros lánynyal együtt elszaladt. Mary és a kis
fiú pedig vártak tovább.
Végre jött egy férfi, a ki a házmester lehetett és a gyermek apja.
– Miért nem csengetsz, kis csúnya?
– Csengettem.
– Nem hallottam, szegény fiam.
– Kétszer is csengettem, akkor bizonyosan nem szól.
– Dehogy is nem szól.
A házmester megnyomta a csengőt, nem szólt, erősebben
nyomta és akkor szólt.
– Igazad van, nem szól jól, meg kell nyomni erősebben.
A kis fiú már benn volt a kertben.
 – Jaj apám, én nem bírom olyan erősen nyomni.
Megindult fel a lépcsőn, nehezen, lassan, a kezével segített,
ijesztő kis szörnyeteg volt a táskájával hátán, négykézláb a lépcsőn.
– Bizony én nem bírom olyan erősen, kétszer is nyomtam, nem
szólt – ismételte, miközben az apja bezárta a kaput, aztán ölbe vette
a szegény kis fiát.
Mary is tovább ment az úton, nagyon meghatotta a kis sánta, de
aztán ezzel kapcsolatban is magára kellett gondolnia.
– Nem szól, vagy csak nem bírom olyan erősen nyomni? Nem
tudom. – Ez járt a fejében folyton. Nem szól, csak az biztos.
Valakinek jönnie kellene, a ki megnyomja erősen, hogy szóljon,
aztán az ölébe vegye őt, mint a kis nyomorékot az apja.
A fehér út kanyarodott egyet, Mary a kis katholikus templomhoz
ért. Bement! A mise már vége felé járt. A pap gyorsan mormogta a
hosszú latin mondatokat, két egészen kis fiú ministrált, értelmetlenül
motyogva közbe, kemény, szigoru és szent dolgokat.
A miseruhát a pap vállán a Mary anyja hímezte volt, nagy, piros
selyemrózsákat keresztszemmel.
Három miseruhát hímezett az édes anyja, egyet az esküvője
emlékére, egyet a Mary keresztelőjére és egyet, mikor már nagyon
beteg volt… a halálára.
Mindig hímezett reggeltől estig. Az apja egy nagy képet festett
róla, ott lóg mindig a műteremben, azon is hímez. Mary nagyon
tudott csudálkozni ezen gyermekkorában, most nem csudálkozott,
most már bámulta.
A mai asszonyok számára nem is léteznek már ezek a végnélküli
kézimunkák.
És mégis gyönyörű lehetett az anyjának színes selyemszálakkal
nagy virágokat hímezni és egy üres szövetdarabot telis-tele szórni
velük. Ő bizonyosan átérezte az öltögetés fontosságát és tudott
hozzá gondolkodni szépen.
 Három ilyen miseruha, egy piros rózsás, egy nefelejtses, egy
fehér liliomos fekete bársonyon, egész asszony-élet.
Mary a piros rózsákat nézte, ő bizonyosan sohasem lesz olyan
boldog, mint az anyja volt, mikor ezeket a nagy virágokat varrta a
műterem ablakában és közbe-közbe rámosolygott a férjére. Talán
mégis a régi asszonyoknak volt igazuk.
A mise véget ért, a rózsák eltüntek, a templom kiürült és Mary is
ment.
Lement a tó partjára, leült egy nagy kőre, épen a domb alatt, a
melyen a házuk állt.
Szemben ült a nappal, behunyta a szemét és a behunyt szemén
át piros volt minden, fényes, piros és azt hitte, soha ki sem nyitja
többé a szemét.
Nagyon szép volt és jó, megmagyarázhatatlan boldog érzés
beszélt hozzá, a mely épen olyan titokzatosan jön, mint a nagy,
oknélküli bánatok. A nap pedig sütött és úgy nyugodott a Mary
arczán, mint egy nagy, simogató kéz.
Az anyjára gondolt Mary, a hímzéseire, a gyermekkorára, a
vasárnap varázsát élvezte, egész valójára ráborult valami gyöngéd,
lágy, mosolygó emlék. Delet harangoztak és a harangzúgást követő
csendben ismét az Oszkár hangját hallotta… Mary!
Most ez is szép volt és egyáltalán nem szomorú. A tó csillogott a
déli fényben, a hegyek kéken látszottak a tavaszi, párás levegőben,
a túlsó parton, mint egy mesebeli vár, úgy állt virágos fák között, a
leonii kastély.
A starnbergi hajó ment el fehéren füstölve, széles barázdát
szántott a vizen, a mely hullámokba veszve simult el a part felé,
hogy benedvesedtek és fényesek lettek a kavicsok a Mary lábainál.
Mary meg volt győződve róla, hogy ma eljön Roth Ervin és reá
várt. Ott várt, mert tudta, hogy a házuk kapujából megláthatja őt.
 Egy vonatot hallott fütyülni messziről, a a szíve elszorult,
nehezebben kapott lélekzetet. Most jött, ha jön egyáltalán. Várt!
Izgatott lett. Inkább a bizonytalanság hozta magával. Ha nem jön,
azt sem bánja, talán megkönnyebbülést is érzett volna, ha nem jön.
De jött! A kertjük kapuja ismerősen nyikorgott, otthon kereste
előbb, minden úgy történt, a mint Mary gondolta. Még várnia kell egy
kicsit. Most felér a házhoz, megkérdi, hogy ő otthon van-e? Azt
mondják nem, sétálni ment. Ervin elindul, hogy találkozzék vele. A
kertkapuból meglátja őt és… Már lépéseket is hallott maga mögött.
Mary nem mozdult, egyszerre csend lett, a kavics már nem
csikorgott, Ervin megállt, mikor már egészen közel ért hozzá.
Ismét csak a hullámok csobogása hallatszott, a mint a köveket
mosták a napfényen.
Egy percz, két percz, aztán Mary lassan megfordult és újra látták
egymást hat év után.
– Jöjjön, üljön le mellém – mondta Mary és Roth Ervin leült egy
másik nagy kőre.
Nagyon elfogult volt, Mary kezdett beszélgetni. Aztán
elgondolkozott ő is.
– Emlékszik mikor utóljára ültünk itt? – kérdezte.
– Emlékszem Mary, egy szeles alkonyat volt, magának egészen
szétborzolta a haját a szél. Akkor is így ült mellettem, mint most,
hogy csak profilban láttam. Egyetlen egyszer sem nézett rám és úgy
mesélt soká. Arról mesélt, hogy régen a nők haja zenélt, ha a szél
belefujt és maga akkor egy indiai királyleány volt, a kinek sarkig ért a
fekete haja és abban hordott nagy különös színű bogáncsokat. A
Gangesben fürdött és tánczolt a holdfényen gyöngyökkel telehintett
zöld fátyolban. Aztán fekete ruhában feküdt egy puha, vörös
kereveten, sok, sok selyem párnán, a melyeknek orchidea szaguk
volt. Emlékszik még maga is?
 – Emlékszem. Milyen régen is volt, mikor én még ilyenekre
gondoltam. Azóta valaki beszélt nekem egy indiai lányról, de az
szőke volt és agyontánczolta magát, mert szeretett, elhervadt, mint
egy rózsaszínű orchidea. Így még szebb, de ez sem én voltam.
Szomorú mindez nagyon.
– Nem, nem szomorú, Mary. Én úgy vártam, hogy leteljék az idő
és újra eljöhessek magához. Egyszer Münchenben is jártam,
elmentem az atelierhez, a mely előtt annyiszor vártam magára,
akkor mentem, mikor tudtam, hogy senki sincs ott. Lipcséből jöttem
titokban… felmentem a lépcsőkön is, fel kellett mennem. Aztán
odatámasztottam a fejemet az előszobaajtó üvegéhez és talán arra
vártam, hogy valami meg fog elevenedni odabenn. Hogy maga fog
kijönni Mary. Nagyon szerettem hat év előtt is és most még sokkal
jobban szeretem. Nem tudtam soha sem egészen és igazán
megmondani mennyire. Nem értem, mindig olyan ostoba voltam, ha
mellettem volt, elbutított a boldogság. Miért is szeretem annyira?
Egy hétig csak látnom és hallanom kellene, a míg aztán telítve az
egyéniségétől, magamhoz jönnék… Nem tudok egy hétig várni már,
hat évig vártam a mai napra. Hat évig türelmetlen voltam és árva.
Nem akarja megpróbálni velem az életet Mary?
– Nem tudom, én már olyan fáradt vagyok.
– Ne mondja azt, az nem helyes, maga még fiatal és szebb mint
valaha. Csak az élnitudás hiányzik magából, mint a legtöbb
emberből. Igen sokat töri a fejét és gondolkodik az életen. Olyan az,
mint ha a művészek, a helyett, hogy hangszereiken játszanának,
azok elemzésével foglalkoznának, sorra vizsgálnák a húrokat,
kiszednének egyes részeket, míg végre már nem is adna hangot az
a hangszer.
A élet hangszer Mary, a melyet a természet formál, a mely
rejtélyesen formálódik olyanná, a milyen, a játszani tudók számára.
Úgy kell venni, mint valami kész egészet, valami magától érthetődőt,
a melynek készségébe avatatlan kézzel belenyulni nem szabad.
– Ezt Oszkár is mondhatta volna, ha ő tudna így beszélni –
gondolta Mary.
 Ervin folytatta: – Mary, próbálja meg szeretettel és művészettel
élni a maga életét és ne törje a fejét más lehetőségeken. Adja ide a
kezét. Én úgy szeretem magát. Lesz egy jó meleg szobánk, egy
kandallónk, nagy butorok és sok, sok gyönyörű esténk, mikor
megvárja míg befejezem a munkát, a puha vörös kanapén, a
selyemvánkusok között várja meg Mary és én azt mondom – Gyere
ide – maga hozzám jön Mary és mesél nekem és én minden mást
elfelejtek. Akarom, hogy maga is csak engem tudjon és semmi,
semmi mást a világon.
Szikrázott a napsugár a homokon, tülekedő bogarak zümmögtek,
forró volt az ég és Marynek jól esett erről a nagy szerelemről
hallania. Egy kicsit várt még, aztán két kezébe fogta az Ervin kezét,
az arczához szorította és valami gyöngéd, nagy megnyugvásra
gondolt, a mely kedves volt, derüs és finom, mint az édes anyja
hímzette miseruhán a piros virágok.
 X.

Öt évvel később októberben egy müncheni vendéglő ablaka

mellett ült Mary és vacsorázott. Faburkolatos, jellegzetesen német
sörcsarnok volt, gótbetűs verses feliratokkal a sötétbarnába illesztett
világosabb barna táblákon.
Fehérkötényes pinczérlányok hordták az ételt, a kik keveset
törődtek az egyedül ülő asszonynyal, inkább a férfiakat szolgálták ki
és soká megálltak tréfálkozni az asztalok mellett.
Végre Mary is megkapta a vacsoráját, disznócsülköt káposztával
és egy nagy korsó sört, a müncheni sörházak rendes étrendjét.
Mary Feldaffingban látogatta meg az apját és két napra bejött
Münchenbe, szétnézni ifjúkori emlékei között.
Nagyon örült ennek az egyedüllétnek, távol a férjétől, távol a kis
fiától. Úgy érezte, hogy el kell mennie tőlük, szabad levegőt szívni
egy kicsit.
Az apjánál volt, a leánykori szobájában lakott, a régi íróasztalát, a
kedves képeit látta újra, a melyek mind ott maradtak megszokott
helyükön. Néha majdnem elfelejtette, hogy asszony és újra járta a tó
partján a nagy erdőket.
Marynek egy kicsit mindig terhére volt a férje és örült, hogy ismét
egyedül élhetett a kis szobájában. Azért nem volt ő boldogtalan
Ervinnel, nyugodtan élt, a fiát nevelte és lassan egészen
megváltozott. Piros arczú lett és egészséges kinézésű, széles
csípőjű, beesett mellű, mint a német asszonyok. A haja megbarnult
és nem göndörödött többé aranyosan a kalapja alatt.
 A megelégedett családanyák nyugalmával ült a vendéglő
ablakában és evett disznócsülköt káposztával. Közben kinézett az
utczára és kötelességszerűen az elmúlt időkre emlékezett.
Leánykorában gyakran ebédelt itt és most bele akarta magát élni
a régi helyzetbe, de sehogyan sem sikerült.
Minden otthonos volt, de mégis szokatlan, valami, a mi régen
kedves volt és már kiszakadt az életéből, hogy valami idegen legyen
megszokottá.
Mary befejezte a vacsoráját és felnézett és mikor felnézett,
Oszkárt látta végigjönni az éttermen.
Az első pillanatban nagy örömet érzett, olyanformát, mintha
valakinek, valaki öregnek és fáradtnak váratlanul visszaadják a
fiatalságát. Felugrott. – Oszkár! – mondta meglepetten.
Akkor már Oszkár is meglátta és épen olyan csodálkozva mondta
ő is – Mary!
Oszkár a feleségével volt és az asszony mosolyogva biztosította
Maryt, hogy már sokat hallott róla, de azért nem ismerte volna meg,
egészen másnak képzelte, azután leült az asztalához.
Oszkár hamar visszanyerte teljes nyugalmát és vacsorát rendelt,
de Maryt túlságosan meglepte a viszontlátás. Régen tudta ő, hogy
Oszkár megházasodott, de az csak puszta tény volt, a mely eljutott
hozzá, hogy elszomorítsa egy pillanatra, a valóság egészen más
volt. A valóság egy csinos, fiatal asszony volt, a kit Oszkár nagyon
gyengéden Juditnak szólitott.
Az a szürkekesztyűs leány volt, a kit a virágkereskedésben
szeretett meg, a kinek az emléke fehér szegfűket juttatott Marynek, a
kit visszatérve Pestre újra látott Oszkár és a ki már egy éve volt a
felesége.
Oszkár kiszakadt a Mary életéből, mint az ifjúkori emlékei és
most visszatért, egy nővel tért vissza, a kit szeretett. Szép nő volt.
Mary úgy hitte, hogy még sohasem látott olyan gyönyörű színűre
lesült és olyan kemény karokat, mint az ő karjai, soha olyan
aczélosan formált testet. Új, divatos kalapja volt, kicsi, sötétkék és
ha férjére nézett, mindig nagyobbak és fényesebbek lettek a szemei.
Oszkár alig-alig is szólt, a felesége vacsorájáról gondoskodott és
Mary érezte, hogy alapjában véve terhére van.
Judit mesélte el, hogy két hétre utazni jöttek a házasságuk
évfordulójára, hogy kinn voltak Starnbergben és az a nehány nap
csudaszép volt. Feldaffingba is átsétáltak és sajnálja, hogy nem
találkoztak Maryvel. Elvitték volna csónakázni őt is, mert jóformán az
egész nap a tavon voltak. Egyszer délután áteveztek Leoniba, aztán
felmentek a Szépkilátóhoz uzsonnázni és mire visszaértek a
csónakhoz, már este lett. A starnbergi part sötéten veszett bele a
tóba és csak a csónakház előtt világított egy kis lámpa, hogy az
útjukat jelezze, úgy dolgoztak át négy kilométert az éjszakában.
Oszkár a feleségét nézte és hallgatta és Marynek eszébe jutott, a
mit régen mesélt neki a jövő vágyairól.
– Örvendek, hogy olyan boldogok, – mondta Oszkárnak – úgy
látszik mindazt megkapt a a mit régen kívánt magának.
Oszkár megsimogatta a felesége kezét és Mary még
megjegyezte: – Talán a sors is engedékenyebb azokkal szemben, a
kik hisznek benne, a kik az életet szeretik és erősen tudnak akarni.
Mondja különben, most mivel foglalkozik?
– Egy nagy gépgyárnak vagyok a mérnöke, a feleségem is
dolgozik, tanít, mint leánykorában és így nagyon örülünk a
szabadidőnknek. Az esték különösen szépek, akkor sétálni megyünk
vagy színházba. Judit a műveltségemet igyekszik kiegészíteni. Úgy-
e szívecském?
Az asszony bólintott, mosolygott és Oszkár bort töltött a
poharába.
– Hát maga, Mary, hogy él, mióta nem láttam? – kérdezte aztán.
Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and
knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a
vast collection of books, ranging from classic literary works to
specialized publications, self-development books, and children's
literature. Each book is a new journey of discovery, expanding
knowledge and enriching the soul of the reade

Our website is not just a platform for buying books, but a bridge
connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With
an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system,
we are committed to providing a quick and convenient shopping
experience. Additionally, our special promotions and home delivery
services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.

Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and

personal growth!

ebookmass.com