Download the Full Version of ebook for Fast Typing at ebookmass.

com

The Struggle for Health: Medicine and the politics

of underdevelopment 2nd Edition David Sanders

https://ebookmass.com/product/the-struggle-for-health-
medicine-and-the-politics-of-underdevelopment-2nd-edition-
david-sanders/

OR CLICK BUTTON

DOWNLOAD NOW

Download More ebook Instantly Today - Get Yours Now at ebookmass.com

 Recommended digital products (PDF, EPUB, MOBI) that
you can download immediately if you are interested.

Botanical medicine for women's health 2nd edition Edition

Hardy

https://ebookmass.com/product/botanical-medicine-for-womens-
health-2nd-edition-edition-hardy/

ebookmass.com

Governing Health: The Politics of Health Policy 5th

Edition, (Ebook PDF)

https://ebookmass.com/product/governing-health-the-politics-of-health-
policy-5th-edition-ebook-pdf/

ebookmass.com

(eTextbook PDF) for Biostatistics for the Biological and

Health Sciences 2nd Edition

https://ebookmass.com/product/etextbook-pdf-for-biostatistics-for-the-
biological-and-health-sciences-2nd-edition/

ebookmass.com

The Nature of Disease: Pathology for the Health

Professions 2nd Edition, (Ebook PDF)

https://ebookmass.com/product/the-nature-of-disease-pathology-for-the-
health-professions-2nd-edition-ebook-pdf/

ebookmass.com
Biostatistics for the Biological and Health Sciences 2nd
Edition, (Ebook PDF)

https://ebookmass.com/product/biostatistics-for-the-biological-and-
health-sciences-2nd-edition-ebook-pdf/

ebookmass.com

Money and Medicine: The Evolution of National Health

Expenditures Thomas E. Getzen

https://ebookmass.com/product/money-and-medicine-the-evolution-of-
national-health-expenditures-thomas-e-getzen/

ebookmass.com

The future of the world: futurology, futurists, and the

struggle for the post-Cold War imagination First Edition
Andersson
https://ebookmass.com/product/the-future-of-the-world-futurology-
futurists-and-the-struggle-for-the-post-cold-war-imagination-first-
edition-andersson/
ebookmass.com

Perioperative Medicine: Managing for Outcome, 2nd Edition

Mark Newman

https://ebookmass.com/product/perioperative-medicine-managing-for-
outcome-2nd-edition-mark-newman/

ebookmass.com

The Future of the World: Futurology, Futurists, and the

Struggle for the Post Cold War Imagination Jenny Andersson

https://ebookmass.com/product/the-future-of-the-world-futurology-
futurists-and-the-struggle-for-the-post-cold-war-imagination-jenny-
andersson/
ebookmass.com
David Sanders was founding Director of School of Public Health at the University of the
Western Cape (UWC), South Africa (1993–2019), and an internationally recognized
academic. As one of the founding members of the global People’s Health Movement, and the
co-chair from 2013–2019, he was also well-known as a health activist who was not afraid to
speak truth to power.
He was a paediatric and public health specialist, who believed passionately in the Primary
Health Care approach as envisaged in the Alma Ata Declaration of 1978. He had over 40
years’ experience in health policy and programme development in Zimbabwe and South
Africa, with a particular interest in child health and nutrition, and in optimizing human
resources for health – and specifically advocating for greater recognition and investment in
the work of Community Health Workers.
He had published extensively in these fields, as well as on the political economy of health
and globalization. The first edition of The Struggle for Health: Medicine and the Politics of
Underdevelopment, published in 1985, inspired a generation of young health care workers to
see beyond curative care, to the social determinants of health.
David was remarkable for bridging the often-divided worlds of academia, socialist politics
and activism. He combined research and service development with grassroots and global
activism, for the pursuit of health justice. The second edition of this book, with inputs by
fellow travellers, is part of David’s legacy and will contribute to furthering the struggle for
Health for All.
The Struggle for Health
 The Struggle for Health
Medicine and the Politics of Underdevelopment

Second Edition

DAVID SANDERS
WITH WIM DE CEUKELAIRE
AND BARBARA HUTTON
 Great Clarendon Street, Oxford, OX2 6DP,
United Kingdom
Oxford University Press is a department of the University of Oxford. It furthers the University’s objective of excellence in
research, scholarship, and education by publishing worldwide. Oxford is a registered trade mark of Oxford University Press
in the UK and in certain other countries
© Oxford University Press 2023
Every effort has been made to contact copyright holders of material reproduced in this work. We would be pleased to rectify
any omissions in subsequent editions of this work should they be drawn to our attention.

The moral rights of the authors have been asserted

First Edition published in 1985
Second Edition published in 2023
Some rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored in a retrieval system, or transmitted, in any form
or by any means, for commercial purposes, without the prior permission in writing of Oxford University Press, or as
expressly permitted by law, by licence or under terms agreed with the appropriate reprographics rights organization.

This is an open access publication, available online and distributed under the terms of a Creative Commons Attribution –
Non Commercial – No Derivatives 4.0 International licence (CC BY-NC-ND 4.0), a copy of which is available at
http://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/.
Enquiries concerning reproduction outside the scope of this licence should be sent to the Rights Department, Oxford
University Press, at the address above
Published in the United States of America by Oxford University Press
198 Madison Avenue, New York, NY 10016, United States of America
British Library Cataloguing in Publication Data
Data available

Library of Congress Control Number: 2022946054

ISBN 978–0–19–285845–0
eISBN 978–0–19–267434–0
DOI: 10.1093/oso/9780192858450.001.0001
Oxford University Press makes no representation, express or implied, that the drug dosages in this book are correct. Readers
must therefore always check the product information and clinical procedures with the most up-to-date published product
information and data sheets provided by the manufacturers and the most recent codes of conduct and safety regulations. The
authors and the publishers do not accept responsibility or legal liability for any errors in the text or for the misuse or
misapplication of material in this work. Except where otherwise stated, drug dosages and recommendations are for the non-
pregnant adult who is not breast-feeding

Links to third party websites are provided by Oxford in good faith and for information only. Oxford disclaims any
responsibility for the materials contained in any third party website referenced in this work.
Editors
Ms Barbara Hutton (Research Consultant and Educational Writer/Specialist)
Dr Wim De Ceukelaire (Director, Belgian NGO Viva Salud)

Reviewers
Dr Richard Carver (Co-author of the first edition of The Struggle for Health; Visiting Research Fellow, Oxford Brookes
University; Co-editor, Journal of Human Rights Practice)
Emeritus Professor Sue Fawcus (Senior Research Scholar in the Department of Obstetrics and Gynaecology, University
Cape Town, and the wife of the late Emeritus Professor Sanders)
Ms Nikki Schaay (Senior Researcher, School of Public Health, University of the Western Cape)

Consultants
Professor Fran Baum (Director, Stretton Health Equity, University of Adelaide, Australia; Extraordinary Professor at the
School of Public Health, University of the Western Cape; and Member, People’s Health Movement, Advisory Council)
Dr Chiara Bodini (Researcher, Centre for International and Intercultural Health, University of Bologna; People’s Health
Movement)
Emeritus Professor David Legge (Emeritus Scholar, School of Public Health and Human Biosciences, La Trobe University,
Australia)

Contributors
Ms Jesse Breytenbach (Book cover designer, illustrator and artist)
Ms Colleen Crawford Cousins (Illustrator and artist)

Support from School of Public Health, University of the Western Cape

Professor Uta Lehmann (Director, School of Public Health, University of the Western Cape)
Ms Carnita Ernest (Project Manager, School of Public Health, University of the Western Cape)
This book is dedicated to the children and their mothers living in poverty in Zimbabwe, who made me learn something about
the struggle for health.
The untimely demise of David Sanders on 31st August 2019 was an irreparable loss to all of us personally, David’s family,
and the broader health movement globally and in South Africa. This second edition of his iconic book, The Struggle for
Health is part of his legacy and an inspiration to us all to carry forward his vision of strengthening the struggle for Health
for All.
 Foreword

Some books sit on shelves and gather dust. Few books start a movement. The Struggle for
Health was an example of the latter.
It wasn’t just a book. It became a slogan, the name of an international university on the
politics of health for young activists, and the battle cry of the People’s Health Movement.
It also became my life.
And I was not alone. You could sit in the breakfast room of a hotel with David Sanders
anywhere in the world preparing for an international health meeting and someone would
walk up to your table to introduce themselves. Invariably the person would explain how
much The Struggle for Health had meant for their personal development and choices in life.
Some of them had made a career in health ministries or in the World Health Organization
(WHO). Others were rural doctors, staff of non-governmental organisations or health
activists. All of them testified how important the book had been for them.
In his foreword to the book’s first edition, Professor David Morley wrote: “Perhaps books
such as this will awaken those, particularly in the less developed countries of the world, to
realize that improvement in the health of the vast majority of their patients in the shanty
towns and rural areas will come largely through political change rather than through pills
and injections.” And indeed, that came through. But Morley, a pioneering paediatrician in
colonial and post-colonial Africa, was a giant of another era. It was the era of ‘tropical
medicine’, a specialty that was taught in institutions that reeked of colonialism. Alternative
analyses were rare and hard to come by, in particular, those which located health and disease
in relation to the dynamics of colonialism, racism, capitalism, patriarchy and imperialism.
Even harder to find were books like The Struggle for Health, which brought together such
an analysis with a strong ethical position around injustice, and which offered accessible
pathways into activism for health and social justice. The Struggle for Health avoids a
simplistic dichotomy between health care versus political activism; rather it points toward
ways of approaching health care which also challenge the structures which reproduce
avoidable and inequitable burdens of disease and injury.
Today, almost every medical faculty has courses on ‘global health’ and even well-
established medical journals are publishing articles on the decolonisation of health and health
care. There is a vast amount of critical material available on the internet. Nonetheless there
remains an urgent need for the analysis presented in The Struggle for Health to be updated to
recognise the changing context. Many of the ideas in the first edition have found their way
into the thinking and writing of others. But there are very few books that present an
accessible, radical and comprehensive analysis of the political economy of health. The
Struggle for Health is accessible for anyone who wants to know more about the causes of the
inequities in global health and health care. It is an invitation, an inspiration, to an activist
engagement in the struggle for health.
As we are now entering the era of climate chaos and pandemics, the book needed an
update. Whereas the first edition recognised the double burden of infectious diseases and
non-communicable diseases, these burdens have multiplied. Changing geopolitics, the
fracturing of neoliberal globalisation, the urgency of climate change and the emerging threat
of a new fascism are changing the context in which the struggle for health is embedded.
The politics, the ethics and the activist orientation remain central to this second edition of
The Struggle for Health while adapting to changing circumstances.
We hope it will inspire even more people to join the struggle and the movement.

Wim De Ceukelaire
Director
Viva Salud
 Preface to Edition 1 (David Sanders, 1985)

Some time ago, a British volunteer agency published a recruiting poster which carried a
picture of the renowned German medical missionary Albert Schweitzer and the legend: “You
won’t be the first long-haired idealist to go into the jungle and teach his skills.” Unwittingly,
perhaps, this expressed a sentiment that has always underlain the relationship between
developed and underdeveloped countries—the notion of the West’s civilising mission.

Nobel Foundation, Public domain, via Wikimedia Commons

YOU WON’T BE THE FIRST LONG-HAIRED IDEALIST TO GO INTO

THE JUNGLE AND TEACH HIS SKILLS.
Tradesmen and craftsmen, graduates and teachers, engineers and technicians,
agriculturalists and foresters, medical auxiliaries, librarians and accountants, surveyors and
architects, urgently needed for voluntary service overseas.
If you would like more information please contact: Voluntary Service Overseas, 14 Bishops
Bridge Road, London W2. Tel. 01-262 2611
Hard work. Long hours. Low pay. The most memorable year of your life.

This book began life in the late 1970s as a manual for volunteer British health care
workers going to work in the underdeveloped world. Over the years, it has grown into
something rather broader, which I hope will be used by others as well—by health care
workers anywhere, exploring the roots of ill-health in their societies and questioning their
roles, indeed by anyone concerned with ‘development’.
 Many people can see that much ill-health is the result of widespread poverty, hunger or
unsanitary conditions. And of course, common sense tells us that ‘prevention is better than
cure’—an idea that has been enthusiastically taken up by the international health
bureaucracy. But there is still a firmly entrenched belief that the highly trained health
professional is important to the well-being of those who live in the tropical climates of the
underdeveloped world, with their ‘reservoir of diseases’.
This book offers a far more radical approach than simply the need for more preventive
medicine. It argues that medicine of any sort plays a very minor role in improving the health
of peoples—that their health is inextricably linked to the context in which they live and work.
Poverty and inequality impact on the patterns of ill-health within and across countries,
whether they are rich or poor. Improvements in health can only be made by combining more
appropriate health care with the struggle against inequality and underdevelopment. This
struggle must involve health care workers, among others.
For an overall improvement in the health of populations we need more than a heavily
doctor- and cure-oriented system of health care which only reaches a small and usually
privileged minority. The failure to radically improve nutrition, water supplies, sanitation,
living conditions and education, combined with the unequal distribution of resources and
political power within and across nations, leave many millions of people suffering and dying
from easily preventable conditions.
This book is no conventional health manual—though it has a similar starting point. It is
dedicated to the proposition that problems of health, development and underdevelopment are
intimately linked. It is for that reason that it might sometimes read like a lesson in history or
politics, rather than a book on health care. There is no reason to apologise for this. For too
long health has been widely looked upon as an issue apart from the real problems of society.
The time has come to redress the balance.

A NOTE ABOUT THE TERMS DEVELOPED AND

UNDERDEVELOPED
Some readers might object to the use of the word ‘underdeveloped’ to describe countries in
the Global South. This book takes the same approach as John Berger:
The term ‘underdeveloped’ has caused diplomatic embarrassment. The word ‘developing’ has been substituted.
‘Developing’ as distinct from ‘developed’. The only serious contribution to this semantic discussion has been made by
the Cubans, who have pointed out that there should be a transitive verb: to underdevelop. An economy is
underdeveloped because of what is being done around it, within it and to it (Berger & Mohr, 1975).
 Preface to Edition 2 (Sue Fawcus, 2022)

The first edition of The Struggle for Health was published in 1985 and has been widely read
and endorsed by those who seek a broader and more political understanding of ill-health that
went beyond the medical and commercial model. This revolutionary book charted new ways
of understanding and tackling the causes of ill-health, and suggested strategies to enable
Health for All. The book appealed to diverse audiences, including health care workers in both
developed and underdeveloped countries, health care workers in training, academics in health
science, sociology and health economics faculties, as well as activists for social change and
community-based workers. Many said the book was for them a ‘game changer’, ‘eye
opener’, ‘career changer’, to mention but a few of the comments received.
Since the book was written, the world has seen many changes in health and disease
burdens, and their social, economic and political determinants. Developments and challenges
related to health include, but are not limited to the HIV/AIDS epidemic; the COVID-19
pandemic; the increasing burden of non-communicable diseases; the dual burden of
malnutrition (undernutrition and overnutrition); and the increasing burden of mental health
disorders; whilst the plight of children which prompted the first edition has continued in
many parts of the world.
In relation to social determinants, poverty remains a major driver of poor health, with the
income gap between people who are rich and those who are poor increasing and lack of
access to housing, land, water and sanitation persisting for many, despite some progress.
Serious and urgent problems which have been more widely recognised in the twenty-first
century include the climate change crisis and its influence on health outcomes, armed
conflicts within and between countries that drive migration, and gender-based violence.
In the broader political and global context, we have seen globalisation with the
consolidation of multinational corporations and the predominance of neoliberal politics, the
fading of the welfare state and socially driven policies, and the emergence of new global
power alliances. Developments in Information and Communication Technology (fourth and
fifth industrial revolutions) have changed the nature of local, personal and global
communications, with mixed implications, often reinforcing existing inequities.
To counter the adverse effects of the above developments, new forms of social movements
have emerged to supplement that of organised labour, and include campaigns around social
justice issues, homelessness, the right to health, equality in education, elimination of gender-
based violence and combating climate change and its impacts.
In view of the major impacts on health from the 1980s due to the above factors, David
Sanders was in the process of updating The Struggle for Health to incorporate these issues.
He was assisted by Barbara Hutton and Wim De Ceukelaire. He was 75% through this task
when his sudden death sadly prevented him from completing the process. This project was
too important to be allowed to lapse, so a group of fellow travellers in health and politics
from the University of the Western Cape, the People’s Health Movement and others have
collectively helped to finish the book. This was done out of respect for David’s enduring
legacy, but also because we all know how important the messages and analyses in the book
are—continuing the urgent work of the struggle for health and equity.
When I first met David, I was a medical student considering giving up my studies due to
disillusionment with the narrow focus of a London teaching hospital and having been
exposed to the importance of the social determinants of health in a rural village in North
India. David encouraged me to ‘not give up’, suggesting that as a doctor there would be the
choice to be a kind, compassionate clinical doctor making individuals’ lives better, or to go
into public health and tackle the social determinants of ill-health, or to become a
revolutionary and fight to change the political system that perpetuates inequality. For David it
was not ‘either/or’; remarkably he did all three in his life’s work. All three archetypes can
become activists for social justice in health; and all three archetypes require awareness of
both the individual’s needs and the broader context.
The second edition of The Struggle for Health, therefore, has not departed from the core
message of the first edition: Health for All cannot be achieved without a change in the global
economic order, community involvement and mobilisation, social justice and a
Comprehensive Primary Health Care Approach—as enshrined in the 1978 Alma-Ata
Declaration, but watered down considerably in the 2018 Astana Declaration. This second
edition utilises the same approach as the first, with a narrative that starts with diseases, then
describes historical trends and the limitation of the medical (and commercial) model of care,
focuses on the social determinants of health, and examines the economic and political
determinants which influence both health and health care systems. It asks the question
‘WHY’ at each juncture and has used a similar analysis as in the original book to understand
and interpret all the changes since 1985. Most importantly, this second edition presents a
strengthened call to action, building upon the original work and advocating for systemic
changes to ensure justice and equity in Health for All.
Chapter 1 gives an overall impression of the conditions and diseases that most commonly
affect people globally, especially those who live in poverty within and across countries.
Chapter 2 provides a deeper description of global disease patterns. It compares the
disease pattern of European countries before they were industrialised, with diseases in
underdeveloped countries today; and finds that many diseases we now regard as ‘diseases of
poverty or underdevelopment’ were once prevalent in the northern hemisphere. However,
instead of poorer countries following the same epidemiological transition as industrialised
countries, another type of transition has evolved in which countries are struggling with more
than one dominant disease pattern at the same time. Importantly, this is increasingly polarised
across income groups, both across and within rich and poor countries.
Chapter 3 asks why this is so. How were the countries of the West able to eradicate those
illnesses which were still prevalent in the early nineteenth century? Why are their former
colonies—the underdeveloped countries—not able to? Why indeed are they still
underdeveloped? Is there a connection between development in some countries and
underdevelopment in others? In any given country, are health standards roughly equal for the
whole population? Finally, this chapter discusses the question of population—so often seen
as the crucial factor for explaining underdevelopment and poverty. Again, it compares the
population structure of industrialised countries in the eighteenth and nineteenth centuries
with that of underdeveloped countries today and asks: Is there a lesson to learn?
Chapter 4 looks at the history of medical services in those societies dominated by
imperialism, which are the foundations of the present-day health care services in both
developed and underdeveloped countries. It asks, what about the medical contribution? What
about disease prevention, treatment and cure? Does the medical contribution significantly
counteract the imbalance in the spread of health-promoting resources?
Chapter 5 examines what has happened within the context of neoliberal globalisation in
the struggle for accessible and affordable health care for all. It explores some of the forces
that have led to and shaped the privatisation and commercialisation of health care.
Chapter 6 isolates the various influences that have shaped the dominant medical model.
It explores the role of doctors, of big business interests and of the State, looking at the areas
where the three interact. Is it possible to make the necessary changes in this model, in either
developed or underdeveloped countries, while the commercial determinants of health are still
at work?
Chapter 7 asks, what are some alternatives to the medical model? To answer this
challenge, the examples of China and Cuba in the twentieth century are given, where
victorious popular struggles resulted in a change of economic and political systems, enabling
underdevelopment to be successfully tackled and great improvements in peoples’ health to be
made. Significant changes and sometimes reversals in the last few decades for these two
countries are discussed. State-led community health worker programmes in Ethiopia, Iran
and India are examined as more recent examples of alternative approaches to health care and
promotion. Finally, the chapter describes the global movement for the right to health, the
People’s Health Movement, which grew out of these alternative models.
Throughout his life David directed his energies to working with communities in struggle,
whilst also challenging power and inequality in global forums, and performing rigorous
academic research to provide evidence for the strategies he (and others) advocated for. These
features are all central aims of the People’s Health Movement which he helped to found and
which he was a part of for many years. David never gave up on the struggle for health,
against all the odds, and this second edition is part of his legacy.
Other documents randomly have
different content
valóságos élő hús tapad. Nem választhatjuk el tőle. A Gloriosus
húsát alakjai adják meg. Figyeljük meg tehát a Gloriosus s ez által a
plautusi komédia másik fő-elemét: a jellemzést. Az atellai játékokban
a szereplő személyek Maccust, az egyedüli eredeti mimust kivéve,
mind a görög szatirjátékok alakjainak utánzatai voltak; a régi
együgyű Bakko, Dorsennus, Pappus s a szatirok családjából
származott többi alak szerepelt bennök új maszk alatt. A comoedia
palliata tehát, mely amint alakját egészen a görög vígjátéktól vette
kölcsön, anyagát is a görög vígjátéktól s ezen kívül csak az atellai
játékokból merítette, szükségképpen csak görög típusokat
tartalmazhatott. A Plautus alakjai tehát nemcsak névleg görögök,
mint a comoedia palliata alakjai egyáltalában, de származásukat
illetőleg is görög karakterek. Ezekből állott ki a Gloriosus egész
személyzete is.
Magában a hazug, dicsekvő Pyrgopolinicesben, aki elhagyva
kétezer éves sírját, egész parazita és rabszolga kiséretével jelent
meg Nemzeti Színházunk deszkáin, a szájhős katonán is
fedezhetünk föl egyes vonásokat, melyek közösek az irodalom-
történet által a görög Dorsennus-típusról följegyzett adatokkal. Pedig
a hetvenkedő maga a komédia leghatározottabban jellemzett alakja.
Hazugsága, nagy szája, gyávasága, aljas szenvedélyei, képzelgő
önhittsége élesen karakterizálják. Ha nem is törvényes fia
Dorsennusnak, kétségen kívül ősapja Capitanonak, a Commedia
dell’arte állandó hazug hetvenkedőjének, akit Arlecchino minden
darab végén megütlegel.
De csaknem annyi rokonsága van Pantaloneval is; legalább
Philocomasium őrizése, gyors szerelmi lobbanása, nevetségessé
tétele (azáltal, hogy mindenki ellene esküszik, mint Pantalone ellen
szokás), – mind a vén velencei kereskedőre emlékeztetnek. De
amint Plautus magvetője volt az egész modern komédiának,
Pyrgopolinices is ősévé vált egy egész irodalmi családnak. Ez
mutatja életerejét. Királyi ivadékok: sir John Falstaff, sir Andrew
Aguecheek stb. tőle származtak.
Pyrgopolinices mellett a parazita méltó különösebb figyelemre.
Tudvalevőleg az élősdi állandó alakja volt a görög s a római
színpadnak, úgy, hogy többféle fajúakat lehetett köztük
megkülönböztetni. A Gloriosus Artrogusa a gelotopoioszok közül
való; mindenkit gúnyoló, s minden gúnyt tűrő mulatságos fickó, aki
csak azért adta magát a parazita aljas szolgálataira, hogy
gyomrának élhessen. Igen jó alakok még a rabszolgák is: az eszes,
agyafúrt Palaestrio, őse a Zanniknak, Scapinonak, a Sganarelleknek
s a clownok és graciosok egész gárdájának. A másik szolga,
Sceledrus, a comedia dell’arte milanoi Beltramjának és
Narcissimojának élőképe; együgyű bohóc, a kómikus alakok
leggroteszkebb fajából. Ez a négy főszereplő mozgatja a darab elég
gyorsan járó gépezetét, a szerelmes párok, a kedélyes öreg, a víg
leányok stb. elmosódnak.
 III.

SHAKSPERE.

A Velencei Kalmár.
(Shakspere S felvonásos komédiája, fordította Ács Zsigmond. Új
betanulással először adták a Nemzeti Színházban 1889 szeptember 6.-
án.)

A Velencei Kalmár Portiája, mikor találós meséjét sem a

marokkói, sem az aragoni herceg nem tudja megfejteni, így fakad ki:

Oh bölcs bolondok! im itéletökben

Oly eszesek, hogy a miatt veszítnek.

Ezzel a mondással Shakspere mintha kommentátorai nagy

tömegét akarta volna előre jellemezni.
Hogy egy pillanatra még Portiánál maradjak: később ugyanolyan
joggal nevezhetné bölcs bolondnak a „szívkirályt“, Bassaniot is, mint
ahogy csúffá tette a két herceget. Mert Bassanionak az okoskodása,
mellyel a rejtelem nyitjához jut, nem különb, mint a két szerencsétlen
hercegé. Ugyanazzal a hétköznapi filozófiával nyer, amellyel amazok
veszítenek. Az ő elméssége is a közmondások bölcseségében
tetőzik: „Nem mind arany, a mi fénylik“ és „Legjobb az egyenes út“-
féle reflexiókban. A szép Bassanionak nem a feje, csak az orra jobb,
mint a két hercegé. Mindegy; a siker igazolja Bassaniot. És a mai
Bassanioknak is előny, szemben a többi bölcs bolonddal, ha
legalább a szimatjuk jobb, mint amazoknak.
A modern marokkói és aragoni hercegek (a kommentátorok nagy
részét értem), annyi raffinériával, éleslátással és
szőrszálhasogatással elemezték a Velencei Kalmárt, hogy fényesen
bebizonyították a legképtelenebb ellenmondásokat. Az ember
elámul: mi mindent tudtak kisütni ebből a kitünő komédiából.
Shakspere maga álmélkodna rajta leginkább: mi mindent tudtak
beleolvasni.
Hogy tisztán láthassuk: mi van igazán a Velencei Kalmárban s mi
az, amit csak beleképzelünk (hála a magyarázó litteraturának),
próbáljuk meg elfelejteni mindazt, amit erről a darabról észrevétlenül
a magunkévá tettünk. Nézzük mint újságot, s határozzuk el, hogy
(legalább egy órára) a Rialtora se tekintsünk több áhítattal, mint a
Duna-partra s a Lloyd kávéházra.
Mint azok a bűvös levélszekrények, melyek a legegyszerűbb
mozdulatra egy egész sereg apró szekrénnyé bomlanak, a Velencei
Kalmár a legprimitivebb elemzésre három külön darabbá válik,
aszerint a három különböző anyag szerint, melyekből Shakspere
dolgozott. Az első darab magában foglalja a három szekrény
históriáját; a második darab a velencei zsidóról szóló balladát
dolgozza fel; végre a harmadik darab: az ismeretes renaissance-
novella az eltévedt, de igaz kezekbe jutott gyűrűkről. Tudvalevő,
hogy ez a három darab nem forrt egybe a Velencei Kalmárban, csak
együvé került; a szálak, melyek e három históriát összefűzik, az első
érintésre szétfoszolnak; akármelyik darabot elő lehetne adni (pár szó
változtatással) a másik kettő nélkül. Az első darab mintegy harmadát
teszi a Velencei Kalmár négy első felvonásának, a második két
harmadát; az ötödik felvonásban van a harmadik darab.
Nem könnyű megérteni, hogy a kommentátorok miért
hanyagolták el olyan egyértelműen a harmadik darabot. Míg a
másodikban csodás aranybányára találtak, míg az elsőben leltek egy
elragadó arcképet (a Portiáét), ezt a harmadik darabot sokáig s
majdnem kivétel nélkül cafatnak, vagy szebben szólva, fölösleges
uszálynak tekintették a Velencei Kalmár fényes ruházatán. Az utolsó
fölvonást jóformán csak kegyelettel nézték; sőt a legtöbb helyütt ki is
hagyták Shylock darabja mellől. Sokáig divat volt a Velencei Kalmárt
utolsó felvonása nélkül játszani. Csak újabban találkoztak egyszerű
lelkek, akiknek az az ötletük támadt, hogy: „Ejnye, be kár volna nem
is hederíteni erre a harmadik darabra!“… Amely ötlet pedig nem
bolondság.
Mert ebben a harmadik darabban sok báj van. Két lovag készül
nászát ülni. Mielőtt hozzájutnak kedveseikhez, elszólítja őket a
kötelesség. Búcsúzáskor megfogadják, hogy jegygyűrűiktől nem
válnak meg soha. De nem tudnak szavuknak állani. Elcsalják tőlük a
gyűrűket: ismeretlen jóltevőik, akiknek a kérését lehetetlen
megtagadni. Persze az ismeretlen jóltevők: a két átöltözött
menyasszony, akik, mint travesztikhez illik, hamarább otthon vannak,
mint vőlegényeik. Mikor a két lovag megjön, égve a vágytól, hogy
vőlegényekből férjekké váljanak: követelik tőlük a gyűrűket. Dépit
amoureux; fellegtelen szerelmi kötődés. A hölgyek (csalfán mondva
az igazat) gyanusítják imádóikat s elingerkednek velük. Ezek nagy
ártatlanul védekeznek, kötik az ebet a karóhoz, izzadnak és főnek,
míg végre a jótékony asszonyi szív megszánja őket s talán meg is
elégeli a komédiát, mert „az idő már későre jár“. Ez a szerelmi
viszálykodás, mely késő éjjel folyik le, mialatt a kerítő hold égeti
tolvajlámpását, tele van érzéki bájjal. Az asszonyok replikái igen
gazdagok ötletben és fordulatban, a férfiak védekezésében csupa
mohóság és fiatalság. Az ember érzi a délvidéki nyári éj meleg
levegőjét; a díszlet flórája mögül Boccaccio örökkön fiatal szelleme
vigyorog ki. S mintha a háttérből egy sycomore vetné előre árnyékát:
az érzéki kép forró színeit megenyhíti az ábrándozó angol szelleme.
Amivel ismét több egy bájjal, s végre is, mindez nem elemezhető,
mindez egyszerűen gyönyörű.
Hajdan nagyon méltatták az elmésségnek azt a fajtáját is, mellyel
Shakspere a három szekrény históriáját ékesgette föl. És pedig
hosszú időn át méltatták. A három szekrény meséje ős, mint a világ.
Az ó-kornak és a renaissancenak egyformán kedves témája.
 Belmontban van egy gazdag örökösnő, akinek a kezét csak úgy
lehet elnyerni, ha a kérő lovag kitalálja a titkát három szekrénynek.
Az egyik arany, a másik ezüst, a harmadik ólom; mindegyiken
rejtelmes feliratok. Egyikben van a belmonti hölgy képe. Melyikben?
Aki kitalálja, azé a Portia keze; aki nem találja el, az nem nősülhet
meg soha, s titokban tartozik tartani, hogy melyik szekrényt
választotta. Igy szól a gyermekes lelkű apa végrendelete. Portia is
tudja a titkot, de (a mi szép, bár nem éppen drámai) szívkirályának
sem árulja el. Akik jártasak a meseirodalomban, nem mennek
tévútra, mint a marokkói és az aragoni hercegek; kitalálják a
szívkirállyal, hogy az ólomszekrény rejti Portia képét. Ez minden és
ez szépapáinknak mondhatatlan örömet okozott. Akkor még élt a hit,
hogy ésszel hódítják a női szívet. És ésszel ki ne rendelkeznék?
Azóta kissé megingott a hit abban, hogy a férfielmének ilyen
csodatevő hatalma volna. Ha nem is haladt előre a világ a női szív
megismerésében, odáig eljutott, hogy ez a terrénum, ha nem is
hozzáférhetetlen, de kiszámíthatatlanul süppedékes s hogy ennek a
terrénumnak a megismeréséhez gyönge szerszám minden
matematika és minden filozófia. Az egykor nagyratartott hódító szer
kissé gyanússá lett. Ugy tünt fel, hogy ezt a kérdést többnyire
egészen más, részben rejtelmes, részben nagyon is ismert tényezők
döntik el. A példázat kevésbé érdekes, mert nem olyan biztató.
Példázat ide vagy oda: a „miként“ határozza meg a szellemi bajvívás
érdekességét. És a Velencei Kalmárban szerencsétlen és
szerencsés kérők egyformán szerencsétlenül elméskednek. E
tudákos galanteriák, a könyvmoly-udvarlók színehagyott szóvirágai,
előttünk teljesen értelmetlenekké váltak. Nincs is e részben más
érdekes, csak maga Portia, akiben, ha nincs olyan rettentő mélység,
mint amekkorát beléje magyaráztak, van élc és természetes jókedv.
Nagy ördög ez a Portia s egészben igen kedves gyerek. Nem
Vittoria Colonna s nem is Madame Récamier, de méltó párja
Pucknak, azaz Robin pajtásnak.
Hanem Portiáról minden időben elhódította a néző figyelmét
Shylock, a Velencei Kalmár legelevenebben, a legtöbb nagyszerű
vonással s legszínesebben festett alakja, aki a darab derekán
dominál. A harmadik darabban egy uzsorást látunk, aki bosszút akar
állni egy kalmáron, mert emez megvetőleg bánt vele s népével, vagy
talán a leginkább azért, mert a kalmár oktalan pénzkölcsönzéseivel
lenyomta a kamatlábat s így kárt okozott az uzsorásnak. A
kalmárnak pénzre van szüksége s az uzsoráshoz folyamodik.
Shylock kész a kölcsönt megadni, oly föltétellel, hogy a kalmár
adóslevelet ir alá, melyben arra az esetre, ha pontosan nem fizetne,
jogot ad Shylocknak, hogy emez egy font húst kivágjon testéből. A
kalmárt szerencsétlenségek érik, híre érkezik, hogy hajói
elsülyedtek; nem tud fizetni. Shylock ragaszkodik jogához. Az ügy a
doge elé kerül, aki tehetetlen az uzsorással szemben, mert Velence,
a kereskedőváros, ha rossz hírbe nem akar kerülni, kénytelen a
Shylock jogát is tiszteletben tartani. Shylock már feni kését, mikor
megjelen Portia, egy jogtudor álöltözetében s rabulista fogással oldja
meg a csomót. Shylock kivághatja a font húst, de vért ne ontson, s
egy szemernyivel se vágjon többet vagy kevesebbet, mint
amennyihez joga van, mert különben úgy bánnak el vele, mint
gyilkossal. A bosszúszomjas uzsorás felsül. S ráadásul, minthogy
egy velencei polgár életére tört, lefoglalják a vagyonát is
(megszökött leánya részére) s gyámság alá helyezik az öreg urat. S
így amit zsidó furfang összegabalyított, asszonyi furfang oldja meg.
Akadt kommentátor, aki Shylockban mártirt látott; volt olyan, aki
egy elnyomott faj tragikus képviselőjét fedezte föl benne; mások
kitalálták, hogy a kapzsiság és a bosszú tragikus hőse; s a teljesség
kedvéért rábizonyították azt is, hogy voltaképpen komikus alak. S
mindezt bámulatos elmeéllel tudták vitatni.
A mártiromság abban állana, hogy megszöktetik a lányát, elütik a
jogától, s elveszik a vagyonát. De csak nagyítóüveg segítségével
lehet észrevenni ezt a mártiromságot. Leánya önként szökik s
Shylock nem veszi nagyon szívére a dolgot. Nem a leányát siratja,
hanem az ékszereit. A Tuballal való jelenetből ez kétségtelen. Ami a
jogát illeti, ez a jog nemcsak képtelen, de semmis, mert erkölcstelen,
minden klasszikus és modern jogi fogalom szerint. Minden
mártiromsága vagyona elvesztéséből állhat, e mártiromság
keserűségét is mérsékelheti a tudat, hogy vagyona annak a kezébe
kerül, aki különben is örökölte volna. Az elnyomott faj tragikus
képviselőjének is csak nagyzoló okoskodás tarthatja Shylockot.
Századokon át szenvedett elnyomatásért, gyötrődésekért nem lehet
bosszút állani ilyen kicsinyesen. Mert föltéve, hogy terve sikerül, mi
az az egy font keresztény hús, vagy annak az egy kereszténynek az
élete, szemben azzal a szenvedéssel, melyet népe kiállott?
Shylockon különben csak a drapéria zsidó. De nem lehet a bírvágy
és a bosszú tragikus alakjának se tekinteni. Ez a bosszúterv olyan
képtelen, hogy lehetetlen komolyan venni. Shylocknak édeskevés
kilátása van arra, hogy valaha talán valóságra válthatja a pokoli
ötletét és mégis megengedi magának azt a fényűzést, hogy
háromezer aranyat kockáztat meg, csak azért, hogy talán-talán, ha a
kapanyél is elsül, mégis bosszút állhat. Egész számítása rossz. Mit
tudja, hogy Antonio hajóiról rossz hírek fognak érkezni, hogy Antonio
nem fog fizetni? Szó sincs itt tragikumról. Shylock ügyetlen intrikus,
akinek a terve őrült, de akinek az indulatai hatalmasak. S ezeknek
az indulatoknak az erővel teljes kifejezése, az az igazság, mellyel
ezek az indulatok a külsőségekben megnyilatkoznak: ez már elég
dicsősége akármelyik nagy irónak, még Shaksperenek is.
 IV.

SHAKSPERE

A Makrancos Hölgy.
(Vígjáték 5 felvonásban, fordította Lévay József. Új betanulással adták a
Nemzeti Színházban 1886 október 10.-én.)

A Makrancos Hölgy témájának legeslegmélyén nagyon komoly

és nagyon ismeretes örök igazság rejlik. Ezt az igazságot Stendhal a
szerelemről irt könyvében a következő paradoxonnal fejezi ki:
Egy tó partján két úr sétál. Nevezzük őket A.-nak és B.-nek.
Vitatkoznak a szerelemről. A. úgy tartja, hogy a nők csak azokat a
férfiakat szeretik igazán, akik őrülten, meggondolatlanul, amint ma
mondanók: idegeikkel szeretnek. B. az ellenkező véleményen van;
azt vallja, hogy a szerelemben is okosnak, számítónak,
körültekintőnek kell lenni. Ezenközben észreveszik, hogy a tavon
egy úr meg egy hölgy csónakáznak valami kis lélekvesztőben.
Embereink folytatják az akadémikus vitát. Egyszerre csak azt látják,
hogy a csónakázó úr fölemelkedik, derékon kapja a hölgyet s
belehajítja a tóba. „Meg kell menteni!“ – ez a gondolata A.-nak is, B.-
nek is. A. habozás nélkül beugrik a vízbe s úszni kezd a fuldokló
hölgy felé. B. körülnéz; nem messzire egy kikötött ladikot pillant meg;
ott terem, nekidől az evezőnek s kimenti a hölgyet, később pedig A.-t
is, aki már-már ott veszett a habokban. Feltéve, hogy ez a jelenet
mély benyomást tett a megmentett hölgyre, olyan mélyet, hogy
embereink valamelyike iránt szerelem fakad szívében, kit fog
szeretni? A.-t, aki életét kockáztatta miatta? Vagy B.-t, aki nem
kockáztatott semmit, de megmentette a haláltól? – Nem. C.-t fogja
szeretni, azt, aki beledobta a vízbe.
Ajánlás: Ha azt akarod, hogy a nők szeressenek, légy urokká. A
szerelemben csak tirannus lehetsz vagy rabszolga. Boldogok a
tirannusok és jaj a rabszolgáknak. (És az újabb moralisták talán így
kerekítenék ki a doktrinát:) Igyekezzél áldott tirannus lenni, amolyan
Perikles-féle.
Mióta emberek élnek, szeretnek és írnak, ezt a szerelmi
sarkigazságot és az ehhez fűződő mellék igazságokat miriád és
miriád formában fejezték ki. A szerelemben szerencsések a
gyakorlatban vallották ezt az elvet; filozófok és vallásalapítók,
szociológok és költők, mindenkor tekintettel voltak azokra a
tapasztalatokra, melyek ezt az igazságot kiabálták, valahányszor
csak a két nem egymáshoz való viszonyáról tünődtek. A moralisták
iratainak fele csak ezt a sarkigazságot hirdeti; mindannyian
felfedezik százszor, kezdve Szent Ágostontól, aki abszolut uralmat
ajánl s óva int: „… ne dederis mulieribus essentiam tuam“ – Gyp-ig,
aki – nő létére – ezer novellában figyelmeztet, hogy az asszonnyal
úgy bánj, mint a paripával, melyet jól kell tartani abrakkal s melytől
nem kell kimélni a vesszőt. Ez a sarkigazság az emberiség
közkincsévé vált, mint a nehézkedés törvényének ismerete, részét
teszi annak a néhány száz gondolatnak, annak a parva
sapientianak, mellyel mundus regitur, mióta áll.
Természetesen bővében vagyunk a variációknak is, melyeket
ebből az ismert témából komponáltak. Az irodalomban ezek a
variációk hemzsegnek a legtömegesebben. Belőlük kapjuk a legelső
doktrinát, melyet az iskolából kijövet megtanulunk. Megtalálhatjuk
őket ötezeréves keleti elbeszélésekben. Megismertetnek velük a
legszimplexebb Mentorok, akik nem éppen Minervák. Az epikuri élet
tücskei ezt cirpelik a toga virilist magukra öltő ifjak fülébe:
– A nő olyan, mint az árnyékod. Szaladj utána, elfut előled. Fuss
előle és nyomon követ. – Ne heverj Omphale lábánál, mint egy
halvány apród, ki királynőjének lábvánkosán tesped, egy rangban a
kedvenc agárral, hanem igázd le a fúriákat. – Légy, mint Don Juan,
nézz hidegen a jajongó, kezöket tördelő asszonyokra, áldozataidra;
mennél irgalmatlanabb vagy, annál jobban fognak imádni. – A dió
törve, az asszony verve jó.
Hanem mindig akadnak, akiknek semmi sem szent, még a
közmondások filozófiája sem; akik szélmalomcsatákat vívnak a
sarkigazságok ellen. Akik így vitatkoznak:
– Ezek a paradoxonok azt vallják, hogy a nő csak másodrendű
lény, akit bizonyos lelki tornával kell céljainkra idomítani. Szóval
megállapítják az erősebb nem nagy felsőbbségét a másikkal
szemben. Quo jure? Tudom, hogy az agyformációra szokás
hivatkozni. De ez nevetséges. Legfeljebb a különbséget lehet
megállapítani; ámbár ez se lehet valami horribilis. Ami a fődolgot, az
agy működését illeti, – mi az, amit a tudomány erről bizonyosságként
mondhat?! Sötétség és sötétség. Vagy az a pszichológia bizonyítson
valamit, amely most még a dadogás korát éli? Ki mondhat ellent,
valami pozitívvel, ha megkockáztatom azt a föltevést, hogy az
erősebb nem általánosan elismert felsőbbsége annak az ős-
korszaknak a mindinkább visszafejlődő maradványa, mikor még
csak a muskulusok döntöttek s az intelligencia keveset határozott?!
Ki bizonyítja be, hogy a nőnek az a rabszolgaszerű gyöngesége,
mely meghódol a kemény kéznek, nem történelmi, hanem természeti
produktum? A nő fejlődése a történelemben, az alárendelt helyzet
ellenére is, nem lassubb, mint a férfié. Tegnapelőtt még csak
nőnemű lény, tegnap női alak s ma már női individuum. És ha a nő
sorsát ma is a férfi formálja, ez nem szükségképpen a szellemi
inferioritás, hanem talán a társadalmi helyzet, a történelmi
eredmények folyománya. Mikor eszembe jutnak Jacqueline Pascal,
Fanny Mendelssohn, vagy Madame Récamier, meg még egy pár
tucat kivétel: fellázít az a tétel, mely természeti törvénynek vallja,
hogy a női gyöngeség a zsarnok, az idomító, a szelidítő szerepét
kényszeríti a férfira… annyival inkább fellázít, mert nem lehet
tagadni, hogy van valami a dologban!…
Az ilyen újkori Don Quijote-knak az érzékenységét a Makrancos
Hölgy bizony nem igen kiméli.
 Látunk egy lányt, aki az első öt sorban exponálja a jellemét,
elárulván, hogy barátja az erősebb szólamoknak. Amit mond,
nagyon hidegen hagyja a mai nézőt, – mi már egyebeket is
hallottunk a legújabb színműirodalom kisasszonyaitól – de
környezete nem győz eléggé csodálkozni rajta, hogy Kata mily bősz
és konok. Ne felejtsük, hogy Shakspere korában a polgári nő
helyzete még meglehetősen alárendelt. A szabad beszéd, az
amerikaias modor, – mint most jellemeznők – a nyerseség a nő
ajkán – mind: horrendum dictu; mert a férfi még erősebben ül
tirannusi székében, mint manapság. Tehát Kata oly bősz, hogy
csodájára jár egész környezete. Apja, csakhogy túladhasson rajta,
elvégzi, hogy ifjabbik leányát, a szende Biankát, akinek három kérője
is van, nem adja férjhez mindaddig, míg Katát el nem viszik a háztól,
nehogy a bősz leány a nyakán maradjon. A kérők tehát kerítenek
Katának jövendőbelit. Ott van Petruchio úr, aki elveszi az ördög
nagyanyját is, csak hozománya legyen. Katának van. A két ellenfél
szemben áll. Petruchio tullicitálja a Kata gorombaságait s észrevéteti
magát. Kötődik vele – néha kissé kocsis-stilben – s úgy tesz, mintha
elragadónak találná. Katát ingerli a „félbolond“ s végre is kijön a
sodrából. A menyegzőt megtartják. Petruchio a Don Caesar de
Bazan rongyos köpenyegében jelenik meg a lakzin, azután elcipeli
feleségét otthonába, egy sereg szolga közé, akikkel úgy bánik, mint
a kutyákkal, csakhogy a felesége előtt megmutassa az erélyét. Kata
holdkórosként engedelmeskedik. Itt következik az
„asszonyszelidítés“, amelyhez, Petruchio szerint, ha valaki jobban
ért, mint ő, ám álljon elő a maga módszerével. A Petruchio
metódusa az, hogy mindenféle nyájas ürügy alatt kiéhezteti a
feleségét, nem engedi aludni, megsétáltatja a kimerülésig és ruha
helyett bókkal fizeti ki – mindaddig, míg a szegény asszony beadja a
derekát, holdnak vallja a napot, szép leánynak az öregembert, hogy
férje-urának ellent ne mondjon, végül pedig prédikálni kezd a férjnek
tartozó engedelmességről két más asszony előtt, akik nem
részesültek ilyen jó nevelésben. Ime, ez a shaksperei Makrancos
Hölgy.
(– És ő nevet ezen! – mondhatják az újkori Don Quijotek.)
 Legalább ez az, amit a textusból kiolvashatunk. „A férfi örök
gonoszsága a maga primitív nyerseségében.“ Ha azonban
elmélázunk a sorok közt, a kép nagyban megváltozik.
Mert íme, ez a Petruchio, minden hozományhajhászata, minden
szájhősködése és durvasága mellett sem olyan szörnyű legény, mint
amilyennek első pillanatra látszik. Sőt inkább kedves, eredeti fickó,
akinek helyén van a szíve is, az esze is s akinek a durvaság csak
eszköze, de nem második természete. Petruchio kötődésében
nagyon gyöngéd is tud lenni. Az „asszonyszelidítés“-re sem annyira
a hozományért vállalkozik, mint inkább a leányért. Már akkor, mikor
még Katát nem is látta, nagyon megtetszik neki mindaz, amit a
leányról hall. Utóbb látja, hogy jól sejtett: Kata nagyon helyre,
jóravaló leány, amerikaias modora mellett is. Csak ekkor vállalkozik
Kata megfékezésére; eddig csak a kiváncsiság ingerelte. Viszont
Katának is megtetszik a különös udvarló; Petruchio módos, derék,
urias legény, szép és férfias, elegáns és szeretetreméltó. A mód,
mellyel Katához közeledik, eleinte meglepi, utóbb izgatja s végül
lefegyverezi a leányt, aki nem szokott ehhez a szabad és merész,
vidám és enyelgő hanghoz, mert eddig csak Gremiókat látott.
Büszkesége fel-fellázad; restelli, hogy ez az ember ily könnyen túljár
az eszén; de másrészt jólesik neki, hogy kifognak rajta és hogy ez
az ember fog ki rajta. És mikor Petruchio a materiális eszközökhöz
nyúl: Kata már meg van „szelidítve“; a negyedik felvonás már csak
teljesebbé teszi a komikumot és a vacsora-jelenet még éppen csak a
pontot rakja fel az i-re. A darabnak vége van már a harmadik
felvonásban. Ami következik, az már csak a derék angolszásznak
szól, aki teli torokkal nevet Kata utolsó felszisszenésein és tökéletes
önmegadásán.
A Makrancos Hölgy csak ebben a sorok közt is tartalmas
formájában lehet érdekes a mai színpadon. Azért előadásában két
dologra kell különösen ügyelni. Egyik az, hogy Petruchio kedves,
megnyerő, elegáns, játszi, pompás legyen – mert különben ez az
asszonyszelidítés cirkuszi mulatság. A másik pedig az, hogy a párja
igazán komikus legyen – mert ha Kata érzelmes hangokat hallat,
akkor vége a komédiának; pedig a Makrancos Hölgynek komédiának
kell maradnia, hogy ne csak mulattasson, hanem egyszersmind
gyönyörködtessen, gondolkodóba ejtsen és – elbűvöljön.
 V.

LOPE DE VEGA.

Király és pór.
(Színmű 4 felvonásban, Förster átdolgozásából fordította Sziklai János.
Első előadása a Nemzeti Színházban 1889 március 8.-án.)

Lope de Vega, nem lehet tagadni, meglehetősen haszontalan

úriember volt. Tizenöt éves korában élcel a fogantatására, s
megénekli azt a féltékenységet, mellyel anyja az idősb Vega urat
gyötörte. Valamivel később hasznot húz a szeretői féltékenységéből.
Doroteajában van egy jelenet, melyben a hős Fernando, valami
szörnyű Rittersgeschichtet hazudik a szeretőjének, hogy a szegény
leány ékszereit megkaparítsa; a leány szánalmában, szerelmében
oda is adja ezeket az értékeket, amire Fernando kereket old, még
pedig végképpen; a leányt faképnél hagyja, az ékszerek árával
pedig apró szerelmi költségeit fedezi. Lope de Vega egyik munkáját
sem szerette annyira, mint ezt a Doroteat; úgy hivatkozik rá, mint
arra a munkájára, melynek anyagát a maga életéből merítette
Mindamellett szívesen elhinnők – egyéb adatok híján, – hogy a
Marfisával való furcsa jelenet puszta fikció. De fájdalom, Fauriel, a
kitünő tudós (a színi kritikusok nagy őse) bebizonyítja, hogy ez a
história csakugyan megesett Lope de Vegaval. Tehát a lelki
finomság nem tartozik költőnk jellemző tulajdonai közé. Élete
viszontagságos. Hol katona, hol titkár egyik vagy másik nagy úrnál.
Hamar házasodik, hamar megcsalja a feleségét, s mikor a szegény
Isabela, akivel a féltékenység minden kínját megízleltette, elköltözik
erről az árnyékvilágról – hamar vígasztalódik. 1588-ban útra kel a
győzhetetlen armádával, s egyik verset a másik után írja a szép Filis
dicséretére. A győzhetetlen armádát elverik, mint a kétfenekű dobot,
s Lope de Vega, nem valami díszes kalandok után, pártfogótól
pártfogóhoz vándorol, a mindennapiért. Később pappá lesz;
felavatják familiar de Santo Oficionak, az Inquisitió tartalékos
tisztjének. Immár az eklézsia gondoskodik róla, s ő maga élhet
kedves foglalkozásának, hasonlóan Madrid védőszentjéhez,
Földmíves Szent Izidorhoz, aki olyan kegyes életet élt, hogy az
angyalok leszálltak az égből s felszántották helyette a földjét, mert a
szent ember a kegyes gyakorlatok miatt elhanyagolta az ekét.
Földmíves Szent Izidort Lope de Vega nem kevesebb, mint három
színdarabban aknázza ki. Van rá ideje és módja; a familiar de Santo
Oficio nem kénytelen szakítani a világgal és gyönyöreivel. Sőt
inkább, mint Ticknor írja, ezt az egyházi állást olyannak tekintették,
mely mindenekfelett arra való, hogy tehetséges embereknek
jövedelmet nyújtson s egyszersmind szabad időt az irodalom
művelésére. Lope él a szabad idővel. Időközben meghal a fia, aki
második házasságából származott. A gyászesetet tengeri idillben
énekli meg, minden nagyobb meghatottság nélkül. Annál több
érzelmességgel tüntet abban a költeményében, melyben
törvénytelen leányáról, Marceláról énekel, aki tizenhat éves korában
fölvette az apácák fátyolát. Az a nagy lelki megelégedés, mellyel e
versében a ceremónia fényéről áradozik, az a nagy gondosság,
mellyel a király és Seza herceg megjelenésének leírására
kiterjeszkedik – Delobellere emlékeztet. Később kifejezést ad a
nemzeti gyűlölségnek s Sir Francis Draket, a legjobb angol
tengerészt, ki éppen akkor veszett el, elrágalmazza egy epikus
költeményben, a Dragonteaban. Majd megtámadja az estilo culto
művelőit, noha ő maga is közéjük tartozik. Cervantest, kinek
Algériában tanusított hősi viseletére s szenvedéseire megindulás
nélkül gondolni alig lehet, Cervantest, akit számtalanszor meglopott
– Lope egyik darabjában alaposan csúffá teszi, a nevén említve,
nyilvánságosan. Nem, a mi Lopenk nem volt valami nagy gavallér.
Nem volt valami jeles költő sem. Rendkívül könnyen tudott
verselni, leleményes fej volt, s valamely csodálatos, igazán
rendkívüli improvizáló tehetségnél fogva, páratlan termékenységet
fejtett ki. Hamarább írta meg a munkáját, mint más a tervét készíti;
egy-egy színdarabja három-öt napig készült; s följegyezték róla,
hogy egyszer két hét alatt öt darabot írt. Igy nem csoda, ha ugyan
igaz, amit Montalván állít, hogy egyéb munkáin kívül ezerszáz
színdarabot írt; az ezerszázból háromszáz egynehány, ami
megmaradt, mindenesetre valóság. De e sok írásnak végtelen sok
az alja. Persze a sok között akad egynehány kellemes látnivaló,
amelyeket ma is érdemes hébe-hóba megnézni. Lope ízléssel és jó
anyagból dolgozott. S mert egész lélekkel közönsége kedvét kereste
(hatszorosan elzárva Terentiust és Plautust), még ma is hathat
némelykor. A mai közönség nem különbözik annyira a három
századdal ezelőtt élt közönségtől, mint a mai egyes ember az
akkoritól. Az összesség mindig inferiorisabb, mint az egyes; s az
összesség mindig lassabban fejlődik, mint az egyén. Lope a
konvenciónak dolgozott konvencionális eszközökkel. A fődolgot, amit
drámaírónak ismernie kell, az emberi szívet nem ismerte. Honnan is
ismerte volna? A gyémántot csak gyémánttal lehet megismerni.
És mily példátlan siker! Ez az ember, akinek a lelki finomság
ugyancsak nem volt a legerősebb oldala, – ez az író, aki maga a
megtestesült középszerűség, – a legnagyobb irodalmi dicsőséget
élvezte, mely valaha embernek adatott. A maga korának valóságos
irodalmi pápája volt, irodalmi pápa, akit éppen úgy elismertek a
királyi kastélyokban, mint a viskókban. VIII. Orbán pápa elküldte neki
a Szent-János-rendet, theológiai doktorrá tette, s életjáradékot
utalványozott neki; a király oly fénnyel állíttatta ki színdarabjait, hogy
egyes előadások mesés költségbe kerültek, a birodalom nagyjai
pártfogóiból barátjaivá lettek, a tömeg az utcán utána rohant, s
Madrid asszonyai a balkonhoz siettek, mikor a nagy Lope végigment
az utcán. Színdarabjai temérdek vagyont hajtottak neki, s
mecenásaitól még több jóban részesült. Híre elhatott idegen
országokba is; darabjait még életében lefordították olaszra,
franciára. S emlékét jó sokáig őrizte a nép; munkáinak egyes
részletei mind e mai napig nem törlődtek ki az alsóbb néposztály
emlékezetéből; vallásos románcait ma is éneklik a madridi koldusok.
Halála olyan nagy esemény volt, mint mikor a föld valamelyik
hatalmasa száll a sírba, Ezernyi vers és apotheozis jelent meg
halálának hírére. Temetése kilenc napig tartott. Három püspök
tartotta a gyászszertartást és Spanyolország legelső nemesei
követték koporsóját. A sokaság zokogva kísérte utolsó útján. Lánya
– az apáca – kívánságára a hosszú temetési menet ott vonult el a
zárda előtt, hogy Marcela még egyszer láthassa apjának arcát…
Százszor szerencsés ember! Még szerették is. Vannak végzetek.
Azoknak a kivételes sikereknek, melyeket Lope megért, kulcsát
abban találhatjuk, hogy Lope egyformán hívséges és kitartó szolgája
volt az Egyháznak és a Színpadnak. Akkor, Spanyolországban, az
Egyház és a Színpad szövetségesek voltak. Ami a Színpadot illeti,
kénytelen, de készséges szövetségese a hatalmas Egyháznak. A
Színpad, mely addig csak tengődött, szívesen teljesítette a
szolgálatot, melyet az Egyház tőle követelt, mert emez lelket, életet
öntött belé. Nagy fa árnyékában pihenni jó. Viszont az Egyház
céljaira a Színpad még többet tehetett, mint a szószék, mert a
circenses a népnek uralkodó szenvedélye volt. Ez okból az Egyház
nemcsak hogy erélyessen ügyelt a szépművészetekre, hanem aktív
befolyást is gyakorolt a színészek előadásaira. Akkortájt
mindennaposak voltak az olyan látványosságok, melyekről ma bajos
volna eldönteni: vallási szertartások voltak-e inkább, vagy színházi
előadások? Lope rendezett olyan processziókat (a király ment az
élén), mely félig vallási körmenet, félig látványosság volt. Egyházi
ünnepek, nagyúri házasságok, s hasonló alkalmatosságok idején a
színi előadás volt a programm legfontosabb száma, amely nem
annyira külön szám volt, mint az egyházi szertartás egy függeléke.
Másrészt a színpadon a vallásos elem dominált. Oly annyira, hogy
az akkori színpadra gondolva, sekrestyébe képzelhetjük magunkat.
Mikor a színpadi Szent Antal elmondja „Confiteor“-ját, a közöség
térdre hull, mellét veri és „mea culpa“-t kiált. Mindezeknek a félig
vallási, félig profán ceremóniáknak mestere Lope. Minden ilyes
látványosságnak a lelke; az egyikben, mint pap, a másikban, mint
bohóc vesz részt. (Följegyezték róla, hogy a gracioso-szerepeket
gyakran maga játszotta a darabjaiban, s hogy a körmeneten, mely
III. Fülöp és Ausztriai Margit házasságát ünnepelte, bohóc-
jelmezben vett részt.) A „junta poetica“-kon, az irodalmi
versenyeken, melyeket az Egyház felügyelete mellett rendeztek, a
legtöbbször Lope volt a győztes, a legájtatosabb s a legünnepeltebb
író. Becses ember volt az Egyházra nézve, de a nép előtt meg
valósággal providenciális férfiú volt: az egyetlen, a kimeríthetetlen
produkáló, aki a nép őrült színházi szenvedélyét kielégítette. Hogy
micsoda mohósággal lesték akkor a színpadi látnivalókat, s
mennyire megragadtak mindenféle alkalmat a circenses élvezésére:
mutatja az a példa, mellyel Lope maga szolgál egyik darabjában.
Ebben a darabban (Los cautivos de Argel) az algériai keresztény
foglyok tágas börtönükben színi előadást rendeznek, hogy III. Fülöp
házasságát megünnepeljék. A börtönben is! Ezek a viszonyok
érthetővé teszik, hogy Lope a maga idejében providenciális férfiú
volt, érthetővé, hogy olyan dicsőségre tett szert, mint a föld nagyjai.
S azon sem csodálkozhatunk, hogy ez a dicsőség majdnem
csorbítatlan maradt, hogy a spanyol irodalomnak Lope mai napig
egyik legnagyobb alakja. Bármily rikító Lope fölületessége Cervantes
mélysége mellett, bármennyire megalázza Lope sekélyes
szóáradatát Calderon ereje és művészete, bármily érdekteleneknek
tűnnek fel Lope dialogizált anekdotái Tirso de Molina darabjai
mellett, melyekben minden csupa drámaiság: Lopet klasszikussá
tette az idő. És minden klasszikus szent. Az igazán nagyok munkái
is szentek és szentek a többiek könyvei is. Szentek a Voltaire szava
szerint: mert senki sem mer hozzájuk nyúlni. Lopet detronizálni
roppant fáradságba kerülne. Hátha éppen a háromszáztizedik
darabja az, melyből kiderül, hogy nem lehet detronizálni? Hátha nem
is a közönséges darabjaiban, hanem valamelyik autojában lappang
a remeke? (Ezek is vagy négyszázan vannak.) Nem, inkább
hajoljunk meg háromszázados dicsősége előtt és ne keressük az
ismeretlen remeket.
E réven valószínűleg még jó sokáig fog élni a Lope hírneve.
Népszerűsége, ha meghidegülten is, meg fog maradni
Spanyolországban. És koronkint külföldön is látni fogjuk egyik-másik
darabját, amelyet azután illő tisztelettel hallgatunk. Habent sua
fata… S ha meggondoljuk, hogy a kigúnyolt Cervantes így
vígasztalhatta magát: „Az utókor igazságot fog szolgáltatni!“ Az
utókor! Van is utókor! Utódaink gyarló, sötétben botorkáló, örökkön
tévedő emberek, mint magunk. A bölcsek kövét ők sem fogják a
zsebükben hordani.
Nos, ha „utókorunk“ a Király és pórban akarta a Lope remekét
megtalálni, ugyan rossz helyre nyult. Ez a darab egy a Lope
dialogizált anekdotái közül, amilyet temérdeket írt. IV. Henrik,
inkognitóban, meglátogatja egyik alattvalóját, a boldog, elégedett és
büszke Jean Gomardt. A paraszt – úr a szemétdombján –
méltóságosan viselkedik Páris bírájával szemben, de viszont
elmondja előtte, loyalitásból mi mindenre volna képes. A király
próbára teszi emberét. Jean Gomard megállja a sarat. IV. Henrik
azután egy kicsit kinyújtózkodik, méltósággal tromfolja le Jean
Gomardt – könnyű neki! – s végre elárasztja kegyességgel, ami
Jean Gomardnak édeskeveset ér. A paraszt lányát összeházasítja
egy gróffal, a fiát lovaggá teszi. Agyonboldogítja őket, mert bizonyos,
hogy szét fognak zülleni. Ez az egész. Efféle anekdoták abban az
időben nagyon divatosak voltak. Nem mintha napirenden lettek
volna: hanem a nép szerette, ha ilyen ábrándokkal vígasztalták.
Keserű kenyere volt az akkori spanyol Jean Gomardoknak. (Az
eredeti darab Spanyolországban játszik.) A királyoknak és a
parasztoknak ez a fraternizálása akkor még nagyobb képtelenség
volt, mint monstanság. (És ebből a szempontból a darab nem igen
avult, sőt inkább javult.) A zsarnokság idején azonban a nép mindig
gyártott ilyen vígasztaló mondákat, nem sejtve, hogy az ilyen
anekdotákban rá nézve van valami nagyon megalázó.
A jellemzés ebben a darabban sokkal primitivebb, hogysem sokat
lehetne vele foglalkozni Ezek marionette-figurák, a helyesebb, a
csínosabb marionette-figurák közül. A szavak símák, könnyen
folyók, színtelenek, üresek, konvencionálisak, ezerszer hallottak,
mint azok az átdolgozott imák, melyeket régi imádságokból
szabadon állítnak össze a serdültebb ifjúság használatára. Ah, Lope,
kár volt annyira bálványozni a közönséget, s különösen kár volt
olyan jól elzárni Plautust és Terentiust!
Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and
knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a
vast collection of books, ranging from classic literary works to
specialized publications, self-development books, and children's
literature. Each book is a new journey of discovery, expanding
knowledge and enriching the soul of the reade

Our website is not just a platform for buying books, but a bridge
connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With
an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system,
we are committed to providing a quick and convenient shopping
experience. Additionally, our special promotions and home delivery
services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.

Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and

personal growth!

ebookmass.com