Download the full version of the ebook at

https://ebookgate.com

Imperialism Law Religion and Society in the

Ancient World Essays in Honor of William V
Harris 1st Edition Jean-Jacques Aubert

https://ebookgate.com/product/imperialism-law-
religion-and-society-in-the-ancient-world-essays-
in-honor-of-william-v-harris-1st-edition-jean-
jacques-aubert/

Explore and download more ebook at https://ebookgate.com

 Recommended digital products (PDF, EPUB, MOBI) that
you can download immediately if you are interested.

Representation Memory and Development Essays in Honor of

Jean 1st Edition Nancy L. Stein

https://ebookgate.com/product/representation-memory-and-development-
essays-in-honor-of-jean-1st-edition-nancy-l-stein/

ebookgate.com

Religion in the ancient Mediterranean world Holland

https://ebookgate.com/product/religion-in-the-ancient-mediterranean-
world-holland/

ebookgate.com

Metaphysics and God Essays in Honor of Eleonore Stump

Routledge Studies in the Philosophy of Religion 1st
Edition Kevin Timpe
https://ebookgate.com/product/metaphysics-and-god-essays-in-honor-of-
eleonore-stump-routledge-studies-in-the-philosophy-of-religion-1st-
edition-kevin-timpe/
ebookgate.com

The Study of Signed Languages Essays in Honor of William C

Stokoe 1st Edition David F. Armstrong

https://ebookgate.com/product/the-study-of-signed-languages-essays-in-
honor-of-william-c-stokoe-1st-edition-david-f-armstrong/

ebookgate.com
Rome and Religion in the Medieval World Studies in Honor
of Thomas F X Noble Valerie L. Garver

https://ebookgate.com/product/rome-and-religion-in-the-medieval-world-
studies-in-honor-of-thomas-f-x-noble-valerie-l-garver/

ebookgate.com

Encyclopedia of Society and Culture in the Ancient World

1st Edition Peter I. Bogucki

https://ebookgate.com/product/encyclopedia-of-society-and-culture-in-
the-ancient-world-1st-edition-peter-i-bogucki/

ebookgate.com

A Companion to the Archaeology of Religion in the Ancient

World 1st Edition Rubina Raja

https://ebookgate.com/product/a-companion-to-the-archaeology-of-
religion-in-the-ancient-world-1st-edition-rubina-raja/

ebookgate.com

Consciousness and Ideology The International Library of

Essays in Law and Society 1st Edition Patricia Ewick
(Editor)
https://ebookgate.com/product/consciousness-and-ideology-the-
international-library-of-essays-in-law-and-society-1st-edition-
patricia-ewick-editor/
ebookgate.com

Proxeny and Polis Institutional Networks in the Ancient

Greek World William Mack

https://ebookgate.com/product/proxeny-and-polis-institutional-
networks-in-the-ancient-greek-world-william-mack/

ebookgate.com
 A Tall Order
Writing the Social History
of the Ancient World
Beiträge zur Altertumskunde

Herausgegeben von
Michael Erler, Dorothee Gall, Ernst Heitsch,
Ludwig Koenen, Reinhold Merkelbach,
Clemens Zintzen

Band 216

Κ · G · Saur München · Leipzig

 A Tall Order
Writing the Social History
of the Ancient World

Essays in honor of William V. Harris

Edited by
Jean-Jacques Aubert
and
Zsuzsanna Varhelyi

Κ · G · Saur München · Leipzig 2005

 Bibliografische Information der Deutschen Bibliothek
Die Deutsche Bibliothek verzeichnet diese Publikation in der
Deutschen Nationalbibliografie; detaillierte bibliografische Daten sind
im Internet über http://dnb.ddb.de abrufbar.

© 2005 by Κ. G. Saur Verlag GmbH, München und Leipzig

Printed in Germany
Alle Rechte vorbehalten. All Rights Strictly Reserved.
Jede Art der Vervielfältigung ohne Erlaubnis des Verlags ist unzulässig.
Gedruckt auf alterungsbeständigem Papier.
Druck und Bindung: Druckhaus „Thomas Müntzer" GmbH, 99947 Bad Langensalza
ISBN-10: 3-598-77828-7
ISBN-13: 978-3-598-77828-5
 Contents

Abbreviations vii
Illustrations ix
Preface xi
William V. Harris: the first forty years of scholarship (1965-2005) xv

Religion in context

1. SETH SCHWARTZ
A God of Reciprocity: Torah and Social Relations in an Anäent Mediterranean
Sodety 3
2. JONATHAN P . ROTH
Distinguishing Jewishness in Antiquity 37
3. JENNIFER W . KNUST
Jesus, an Adulteress, and the Development of Early Christian Scripture 59
4. GLEN L . THOMPSON
Constantius II and the First Removal of the Altar of Victory 85
5. JEAN-JACQUES AUBERT
'Du lard ou du cochon?' The Testamentum porcelli as a Jewish Anti-Christian
Pamphlet 107

Imperialism and its soldiers

6. MYLES MCDONNELL
Aristocratic Competition, Horses, and the Spolia Opima Once Again 145
7. JAMES F . D . FRAKES
An Architecture of Human Heads: Gallic Responses to Roman Power 161
8. RACHEL KOUSSER
From Conquest to Civilisation: The Rhetoric of Imperialism in the Early Principate
185
9. SARA ELISE PHANG
Soldiers' Slaves, Dirty Work' and the Social Status of Roman Soldiers 203
vi

Law and economy in ancient society

10. DAVID Β . HOLLANDER
Veterans, Agriculture, and Moneti^ation in the Late Roman Republic 229
11. ANNALISA MARZANO
Country Villas in Roman Central Italy: Reassessing the Evidence 241
12. SAUNDRA SCHWARTZ
The Delicts of the Countryside in Longus' Daphnis and Chloe 263
13.JLNYULLU
Roman Governments and Collegia.· A New Appraisal of the Evidence 285

Historiography

14. PAUL CHRISTESEN

Imagining Olympia: Hippias of Ε lis and the First Olympic Victor List 319
15. ZSUZSANNA VÄRHELYI
A Sense of Change and the Historiography of the Turn from Republic to Empire
357

Afterword 377

Contributors 379
 Abbreviations

The following works can be consulted for abbreviations not listed here: for
ancient authors and texts, The Oxford Classical Dictionaiy, 3rd ed. (Oxford, 1996);
for periodicals, the American Journal of Archaeology list of abbreviations, available
on line at http://www.ajaonline.org/shared/s_info_contrib.html; for
inscriptions, F. Berard et al., Guide de l'epigraphiste, 3rd ed. (Paris, 2000) and
supplements available on line at http://www.antiquite.ens.fr/txt/dsa-
publications-guidepigraphiste-fr.htm; for papyri, J.F. Oates et al., Checklist of
Editions of Greek, Eatin, Demotic, and Coptic Papyri, Ostraka and Tablets (4th ed.,
BASP Suppl. 7, Adanta, GA; 5th ed. 2001), continuously updated on line at
http://scriptorivim.lib.dvike.edu/papyrus/texts/clist.html); for Biblical
references, cf. The Oxford Dictionaiy of the Christian Church, 3rd ed. (Oxford,
1997) xxxiii.

Main abbreviations

AE L'annee epigraphique
ANEW Aufstieg und Niedergang der römischen Welt, ed. H.
Temporini and W. Haase,
BGU Aegyptische Urkunden aus den königlichen/staatlichen Museen
Berlin, Griechische Urkunden
BullCom Bulletino della Commissione archeologica comunale di Roma
CAR2 The Cambridge Ancient History, 2nd ed.
CCSL Corpus Christianorum Series Eatina
ChLA Chartae Latinae Antiquiores, ed. A. Bruckner and R.
Marichal
CIG Corpus lnscriptionum Graecarum
ajud Corpus lnscriptionum Judaicarum, ed. J.B. Frey
CIE Corpus lnscriptionum Eatinarum
Cod. lust. Codex lustinianus
Cod. Theod. Codex Theodosianus
CPL Corpus Vapyrorum Eatinarum, ed. R. Cavenaile
CSEL Corpus Scriptorum Ε cclesiastico rum Eatinorum
Dig. Digesta
viii

FGrH Fragmente der griechischen Historiker, ed. F. Jacoby

FHG Fragmenta Historicorum Graecorum, ed. C. Müller
FIRA2 Fontes Iuris Romani Anteiustiniani, ed. S. Riccobono et al.,
2nd ed.
Gaius, Inst. Gaius, Institutiones
ICUR Inscriptiones Christianae Urbis Romae
IEph Die Inschriften von Ephesos
IG Inscriptiones Graecae
IGRR Inscriptiones Graecae ad Res Romanas Pertinentes
ILCV Inscriptiones Latinae Christianae Veteres, ed. E. Diehl et al.
ILJug Inscriptiones Latinae quae in lugoslavia... repertae et editae sunt
ILLRP Inscriptiones Latinae Uberae Rei Publicae, ed. A. Degrassi
ILS Inscriptiones Latinae Selectae, ed. H. Dessau
Inst. lust. Institutiones lustiniani
IvO Inschriften von Olympia, ed. W. Dittenberger and K.
Purgold
LSJ Greek-English Lexicon, ed. Liddell-Scott-Jones
MGH AA Monumenta Germaniae Historica, Auetores Antiquissimi
OCD3 Oxford Classical Dictionary, 3rd ed., ed. S. Hornblower and
A. Spawforth
OGIS Orientis Graeci Inscriptiones Selectae, ed. W. Dittenberger
OLD The Oxford Latin Dictionary, ed. P.G.W. Glare et al.
P.Cair.Zen. Zenon Papyri, ed. C.C. Edgar
P.Mich. Michigan Papyri
PGM Papyri Graecae Magicae, ed. K. Preisendan2 et al.
PL Patrologia Latina, ed. J.-P. Migne
PLRE Prosopography of the Later Roman Empire, ed. A.H.M. Jones
P.Oxy. The Oxyrhynchus Papyri
PSI Papiri greä e latini, Pubblica^ioni della Societa itaüana per la
ricerca dei papiri greä e latini in Egitto
RE Real-Encyclopädie der classischen Altertumswissen-
schaft, ed. A. Pauly-G. Wissowa-W. Kroll
RIU Die römischen Inschriften Ungarns
SEG Supplementum epigraphicum Graecum
SHA Scriptor Historiae Augustae
SVF Stoicorum Veterum Fragmenta, ed. H. von Arnim
Talmud B. Babylonian Talmud
TT J , Thesaurus Linguae Latinae
TLG Thesaurus Linguae Graecae
 Illustrations

1. J.F.D. Frakes, Fig. 1, p. 164:

Reconstruction of the gallery at Roquepertuse (John Zerbarini, after Barbet

1991)

2. J.F.D. Frakes, Fig. 2, p. 175:

The elephant crowned Africa of the Glanum capital series (John Zerbarini,
after Salviat 1972)

3. R. Kousser, Fig. 1, p. 192:

Ara Pads, Rome, 13-9 B.C.: detail of north frieze, procession of senators and
barbarian children (Courtesy DAIR, Inst. Neg. 72.2401).

4. R. Kousser, Fig. 2, p. 198:

Arcus Novus, Rome, Claudian with Tetrarchan recutting: fragments of relief,

from an arch celebrating Claudius's British victory, with a portrait of the
emperor and provincial personifications (Courtesy DAIR, Inst. Neg. 74.763).

5. P. Christesen, Fig. 1, p. 333:

Map of the region of Elis

 Preface

This volume of essays takes its origin, above all, in the classes William V.
Harris has been teaching at Columbia University for over thirty years. All of
us contributors were once graduate students participating in his classes, and
this volume as a whole may best represent the atmosphere of those colloquia
which undeniably shaped all of us as scholars. One of the most formative
experiences one may have gained in those seminars was the very presentation
of knowledge as knowledge-in-the-making: the continuing, meticulous search
for various types of evidence and the ongoing emphasis on potential varieties
in their interpretation. Debate, including debate with William's own,
published views, was always encouraged, and we were, even at that relatively
early stage in our careers, seen as colleagues, whose arguments can measure
up to those of our teacher. Never one eager to produce 'little Harrises',
William's openness to discussion and even new positions allowed us to see
those influential years as only the beginning to a life-long commitment to
ongoing thinking and intellectual engagement, which he himself so greatly
stands for.
Our goal in composing this volume is to honor William as such a teacher
and scholar, who published his first scholarly articles as himself still a student,
in 1965, exacdy forty years ago. Re-reading the first sentence in one of those
early articles "Rome's use of foedera in her policies towards conquered Italy has ofien
been discussed, but much remains unclear(a sentence a counterpart of which,
applied to new problems, one could easily hear from him even today), one
may recognize his deep interest in problematizing tenets of scholarly
consensus taken for granted by lots of other scholars. In fact, this reluctance
to be content with comfortable positions may better characterize William's
career than expertise in one or two distinct areas of ancient history. Always in
the vanguard of scholarly debate, from War and Imperialism in Republican Rome,
through Ancient Uteracy, to Restraining Rage, just to mention a few remarkable
items from his considerable bibliography, he continues to surprise us not only
with the diversity of his interests but also by the significance of his questions
regarding how we think about the ancient world. In fact, it qualifies him as a
teacher that our volume has no essays expounding on the aggressive nature of
mid-Republican Rome, the levels of literacy or the concerns over controlling
xii

anger in the ancient world, but, rather, our papers share this interest in asking
challenging questions and searching for new ways for answering them.
Consequently our volume covers a diversity of themes, and among them
many of William's special interests, both as they are generally known and even
beyond, including questions pertaining to religion and historiography
(although we admittedly lack matters pertaining to modem Italy, William's
beloved second habitat).
As editors, Jean-Jacques Aubert and myself would like to thank Saur
Verlag for accepting this volume in their series Beiträge ψΓ Altertumskunde and
in particular Prof. Ludwig Koenen, Dr. Elisabeth Schuhmann, Mrs. Anja
Arndt and Mrs. Karin Stötzer for their help at various stages of the publishing
process. Vital editorial assistance was provided by Valery Berlincourt in
Switzerland and Ronaldo Rauseo-Ricupero in the US, and further
considerable publishing expertise by Dr. Natacha Aubert, to all of whom we
cannot even begin to give enough credit. Last but not least, we thank the
Institut de Prehistoire et des Sciences de l'Antiquite de l'Universite de
Neuchätel and the Graduate School of Arts and Sciences at Columbia
University for financial assistance in the preparation of this volume. Last but
not least the editors would like to thank the contributors for making the
infamously taxing process of preparing such a volume for publication not only
relatively painless but at times remarkably enjoyable.
Most importantly, in the name of the authors I wish to dedicate this
volume warmly to the teacher and friend who has left a permanent imprint on
both us as scholars and on the discipline of ancient history. Alma Venus, may
you grant him many more argumentative students and complicated problems
to be entertained by.

Zsuzsanna Varhelyi
Boston, 13 September 2005
 William V. Harris

Forty years of scholarship

 William V. Harris: the first forty years of scholarship
(1965-2005)

1965

"Roman foedera in Etruria," Historia 14 (1965) 282-92.

"The Via Cassia and the Via Traiana Nova between Bolsena and Chiusi,"
Papers of the British School at Rome 33 (1965) 113-33.
(translator, with Michael Raebum) of E. Cadi et al., Gothic Painting (London:
Weidenfeld & Nicolson, 1965).

1966

rev. of J. Moore, The Manuscript Tradition of Polybius, Classical World 59

(1966) 316.

1967

rev. of E.H. Richardson, The Etruscans, Journal of Roman Studies 57 (1967) 284.

1969

rev. of H.H. Scullard, The Etruscan Cities and Rome, Journal of Roman Studies
59 (1969) 295-96.

1970

rev. of V.L. Holliday, Pompey in Cicero's Correspondence and Lucan's Civil

War, American Historical Review 75 (1970) 1429.

1971

Rome in Etruria and Umbria (Oxford: Clarendon Press, 1971) χ + 370.

xvi WILLIAM V . HARRIS

"On War and Greed in the Second Century B.C.," American Historical Review 76
(1971) 1371-85.

1972

"Was Roman Law Imposed on the Italian Allies?," Historia 21 (1972) 639-45.

1973

"A Note on the Roman Conquest of Etruria," Historia 22 (1973) 356-58.

rev. of T.A. Dorey (ed.), Livy, American Historical Review 78 (1973) 65.

1974

rev. of D. Proctor, Hannibal's March in History, American Journal of Philology 95

(1974) 421-22.

1975

rev. of E. Badian, Publicans and Sinners, American Journal of Philology 96 (1975)

433-36.

1976

"The Development of the Quaestorship, 267-81 B.C.," Classical Quarterly 26

(1976) 92-106.

1977

"The Era of Patavium," Zeitschrift für Papyrohgie und Epigraphik 27 (1977) 282-
92.
"Economic Conditions in Northern Etruria in the Second Century B.C.," Atti
dell'Incontro di studi sui caratteri dell'ellenismo nelle urne etrusche (Siena, 1977)
Prospettiva, Supplement I, 56-63.

1978

rev. of H. Bengtson, Marcus Antonius, Triumvir und Herrscher, American

Historical Review 83 (1978) 697.
 The First Forty Years (1965-2005) xvii

rev. of G. Uggeri, La romanizzazione dell'antico delta padano, and P.L. Tozzi,

Saggi di topografia antica, Journal of Roman Studies 68 (1978) 216-17.

1979

War and Imperialism in Republican Rome, 327-70 B.C. (Oxford: Clarendon Press,
1979) xii + 293 (corrected reprint, 1985).
"Lydus, De Magistratibus I, 27: a Reply," Bulletin of the American Society of
Papyrologists 16 (1979) 199-200.
rev. of G. Alföldy, Römische Sozialgeschichte, American Journal of Philology 100
(1979) 334-36.

1980

"Towards a Study of the Roman Slave Trade," Memoirs of the American Academy
in Rome 36 (1980) 117-40.
"Roman Terracotta Lamps: the Organisation of an Industry," Journal of Roman
Studies 70 (1980) 126-45.
rev. of M.H. Crawford, The Roman Republic, Journal of Roman Studies 70
(1980) 193-94.

1981

"The Imperial Rescript from Vardagate," Athenaeum 59 (1981) 337-52.

rev. of P. Bruun, etc., The Romanization of Etniria, Classical Philology 76
(1981) 67-70.

1982

"The Theoretical Possibility of Extensive Infanticide in the Graeco-Roman

World," Classical Quarterly 32 (1982) 114-16.
"Annibale Carracci and a Prophetic Head," Source: Notes in the History ofArt I,
4 (1982) 20-23.
rev. of S. Albert, Bellum Iustum, Gnomon 54 (1982) 703-5.
rev. of G. Prachner, Die Sklaven und Freigelassenen im arretinischen
Sigillatagewerbe, Gnomon 54 (1982) 834-36.
xviii WILLIAM V . HARRIS

1983

"literacy and Epigraphy, I," Zeitschrifi für Papyrologie und Epigraphik 52 (1983)
87-112.
rev. of E.T. Salmon, The Making of Roman Italy, American Historical Review 88
(1983) 655-56.
rev. of A. Giardina and A Schiavone, Societä romana e produzione
schiavistica, American Journal of Philology 104 (1983) 418-21.

1984

(editor) The Imperialism of Mid-Republican Rome (Papers and Monographs of the

American Academy in Rome, vol. xxix) (Rome, 1984).
"Current Directions in the Study of Roman Imperialism," in W.V. Harris
(ed.), The Imperialism of Mid-Republican Rome (Rome, 1984) 13-34.
"The Italians and the Empire," in W.V. Harris (ed.), The Imperialism of Mid-
Republican Rome (Rome, 1984) 89-109.
"Roma conquista l'Etruria," and "La romanizzazione," in M. Cristofani et al.,
Gli etruschi: una nuova immagine (Florence, 1984) 50-55 and 55-65.

1985

"Volsinii and Rome, 400-100 B.C.," Annali della Fonda^ioneper ilMuseo 'Claudio
Faina'2 (1985) 143-56.
"The River Po as a Transport Route in Antiquity: a Case of Failed
Development," Rapports du XVT Congres des Sciences Historiques I (Stuttgart,
1985) 336-37.
rev. of T. Hantos, Das Römische Bundesgenossensystem, American Historical
Review 90 (1985) 658.

1986

(edited, with R.S. Bagnall) Studies in Roman Law in Memory of A. Arthur Schiller
(Columbia Studies in the Classical Tradition, vol. 13) (Leiden, 1986).
"The Roman Father's Power of Life and Death," in R.S. Bagnall and W.V.
Harris (eds.), Studies in Roman Law in Memory of A. Arthur Schiller (Leiden,
1986) 81-95.
 The First Forty Years (1965-2005) xix

1987

rev. of K. Hopkins, Death and Renewal, Journal of Interdisäplinary History 17

(1986-1987) 442-45.
rev. of M. Torelli, Lavinio e Roma, American Journal of Archaeology 91 (1987)
497-98.

1988

"On the Applicability of the Concept of Glass in Roman History," in T. Yuge

and M. Doi (eds.), Forms of Control and Subordination in Antiquity (Tokyo &
Leiden, 1988) 598-610 [also in Japanese in Rekishi (Tohoku University) 70
(1988) 123-40].
"L'analfabetismo e le funzioni della parola scritta nel mondo romano,"
Quaderni di Storia 27 (1988) 5-26.

1989

Ancient Uteracy (Cambridge, Mass.: Harvard U.P., 1989) xvi + 383.

Guerra e imperialismo en la Roma republicana, 327-70 a.C. (Madrid: Siglo XXI),
transl. of War and Imperialism in Republican Rome.
"Trade and the River Po: a Problem in the Economic History of the Roman
Empire," in J.-F. Bergier (ed.), Montagnes, fleuves, forets dans I'histoire (St.
Katharinen, 1989) 123-34.
"The Expansion of the Roman Empire in the West," in Cambridge Ancient
History VIII, second edition (Cambridge, 1989) 107-62.
"Notes on Literacy and Illiteracy in Fifth-Century Athens," Index [Naples] 17
(1989) 39-45.
"Invisible Cities: the Beginnings of Etruscan Urbanization," in Atti del Secondo
Congresso Internationale Etrusco [1985] (Rome, 1989) 1:375-92.

1990

"Roman Warfare in the Social and Economic Context of the Fourth Century
B.C.," in W. Eder (ed.), Staat und Staatlichkeit in derfrühen römischen Republik
(Stuttgart, 1990) 494-510.
"On Defining the Political Culture of the Roman Republic. Some Comments
on Rosenstein, Williamson, and North," Classical Philology 85 (1990) 288-94.
"Graeco-Roman Literacy and Comparative Method," History Teacher 24 (1990-
1991) 93-98.
XX WILLIAM V . HARRIS

1991
ljittura e istrusgone nel mondo antico (Rome and Bari: Laterza) (translation of
Ancient Literacy).
"A Milestone from the Via Traiana Nova near Orvieto," Zeitschrift für
Papyrologie und Epigraphik 85 (1991) 186-88.
"Why Did the Codex Supplant the Book-Roll?," in Renaissance Society and
Culture. Essays in Honor of Eugene F. Rice, Jr. (New York, 1991) 71-85.
"A Brief Reply to Professor Günther concerning Social Class in Roman
Antiquity," Kodai [Tokyo] 2 (1991) 59-60.

1992

"An Inscription Recording a Proconsul's Visit to Samothrace in 165 A.D.,"

American Journal of Philology 113 (1992) 81-89.
rev. of M. Gras, Trafics tyrrheniens archaiques, Gnomon 64 (1992) 135-39.
rev. of R. Mitchell, Patricians and Plebeians, American Historical Review 97
(1992) 1189-90.

1993

The Inscribed Economy: Production and Distribution in the Roman Empire in the Light of
instrumentum domesticum (Supplementary vol. 6 of the Journal of Roman
Archaeology, Ann Arbor, 1993).
"Concerning this Book," in The Inscribed Economy (Ann Arbor, 1993) 7-9.
"Between Archaic and Modem: some Current Problems in the Economic
History of the High Roman Empire," in The Inscribed Economy (Ann Arbor,
1993) 11-29.
"Production, Distribution, and instrumentum domesticum," in The Inscribed
Economy (Ann Arbor, 1993) 186-89.
"Old Wives' Tales," review of J. Riddle, Contraception and Abortion from
Antiquity to the Renaissance, and T.G. Parkin, Demography and Roman
Society, New York Review of Books, November 18,1993, 52-54.
rev. of R. Marichal, Les graffites de la Graufesenque, American Journal of
Archaeology 97 (1993) 374-75.

1994

"Italy: Purgatorio," New York Review of Books, March 3,1994, 38-41.

"Child Exposure in the Roman Empire," Journal of Roman Studies 84 (1994) 1-
22.
Another random document with
no related content on Scribd:
 Nincs kétség.
Mert, a mint igen jól tudod, az 1798-iki kiadás 134-ik lapján
felülről a 8-ik sorban az Ingénue névben nincsen sajtóhiba, ellenben
az előbb kinyomtatott négy példányban ezen a helyen az Ingénue
névről hiányzik az ékezet!
Nos, ne áltasd magadat, hogy nekem csak olyan példányom van,
a melyikben nincs meg a sajtóhiba! Az én példányom: a jó, az igazi,
az unikumok unikuma, a melyben az Ingénue név a 134-ik lap 8-ik
sorában helytelenül van, ékezet nélkül.
Elsápadsz, ugy-e, az irigységtől, a mint én oda vagyok a
gyönyörüségtől!
És tudod-e, hogyan jutottam ehhez a kincshez?! Álruhában, nagy,
fekete álszakállal kerestem fel Hiéna barátunkat, a bécsi
antikváriusok gyöngyét. Persze, ha rám ismer, egyszerüen nem áll
velem szóba, mert tudja, hogy mindig megrablom a tudatlanságát.
De így gyanutlanul mutogatta meg a régi könyveit. És az állatnak
sejtelme se volt róla, hogy milyen kincs van nála! Harmincznyolcz
koronára tartotta, s nekem volt pofám lealkudni harminczötre!
Hihihihi! Még most is folynak a könnyeim a kaczagástól. A kincs egy
hitbizományt ér, s én egy negyedóráig ócsárlom, a míg lealkuszom a
három koronát!
De az örömöm nem volna teljes, ha nem mutathatnám meg
hozzáértő embernek. Nézd meg, öreg, a tulajdon szemeddel, nézd
meg, és lásd, hogy a 134-ik lap 8-ik sorában az Ingénue névről
hiányzik az ékezet!
Nem merem bevinni Pestre, mert félek, hogy ellopják.
Gyere az első gyorsvonattal!
Ölel öreg barátod:
Hugó
(Gödöllőn, Kovács-villa.)«
 Vagy úgy?! Az már más! Természetes, hogy Frigyes bácsinak ezt
a könyvet meg kell néznie, még pedig nagyító üveggel!

III.

Mikor reggeli kilencz órakor leszálltak a vonatról, Frigyes bácsi így

szólt:
– Gyerekek, nézzétek meg a királyné szobrát és a hely egyéb
nevezetességeit. Én addig meglátogatom Hugó barátomat. Nesztek
pénz, hogy megebédelhessetek a vendéglőben vagy a vasútnál. Nem
ebédelek veletek, mert egyúttal meg akarom szemlélni Hugó
barátom könyvtárát. Ebéd után sétáljatok, nyaraljatok; élvezzétek,
de csak módjával, a szabad levegőt. Négy órakor fagylaltozzatok a
czukrászdában. Aztán sétáljátok ki magatokat; ha annyira szeretitek
a szabad levegőt, hát nem bánom, lakjatok jól vele. Hat órakor majd
a vasútnál találkozunk és hat óra húsz perczkor haza utazunk.
– És Frigyes bácsi hol ebédel? – kérdezte Laurácska.
– Törődöm is én az ebéddel! Ha Hugó barátom nem hí meg
ebédre, majd szalámit hozatok a könyvtárba.
A leányok szót fogadtak és pompásan mulattak. Még virágot is
szedtek – mezei virágot! – régóta nem töltöttek ilyen szép délutánt.
(Otthon még hetekig beszéltek erről az emlékezetes kirándulásról.)
Frigyes bácsi ezalatt Hugó barátjánál dőzsölt.
Reszketett, mikor a kezébe vette a híres »Anti-Justine«-t.
Megkereste a 134-ik lap 8-ik sorát, nagyítóüvegét ráhelyezte az
Ingénue névre, s aztán megkönnyebbülten sóhajtott fel:
– Az ékezetet csak kikaparták. Világosan látom, hogy kikaparták.
 Ezen egy kicsit összekaptak, mert Hugót ilyen érzékenyen még
soha se sértették meg. De az a körülmény, hogy véletlenül ő volt a
házigazda, szerencsésen mérsékelte a haragját, s megmentette a két
régi czimborát attól, hogy halálos ellenségekként váljanak el
egymástól.
Azonkivül sokat enyhített a Hugó fájdalmán az is, hogy Frigyes
bácsi nem leplezgette az irígykedését.
– 1798-iki kiadás, hanem azért gyönyörű példány! Testvérek közt
is megér kétezer koronát, amatőrnek háromezret is. Már az igaz,
hogy szerencsés kópé vagy!… de micsoda remek ötlet is volt ez a
fekete álszakál!
Majd végigszemlélte Hugó barátja összes könyveit. Órákon át
mászkáltak fel s alá a felső polczokhoz vezető létrákon, szalámit
ebédeltek, s délután öt órára nem maradt könyv, a melyet végig ne
szaglásztak volna.
Frigyes bácsi kéjelgett; Hugó sugárzott a büszkeségtől.
Mikor elváltak, megölelték egymást, és Frigyes bácsi azt
kérdezte:
– Nem félsz, hogy elloptam valamit?
– Hehehe, vigyáztam rád! – felelt az öreg Hugó.
Elkisérte Frigyes bácsit a vasúthoz, s a kisasszonyoknak, a kik
már egy óra óta várakoztak két nagy kazal mezei virággal, azt a
bókot mondta, hogy egyre fiatalodnak.
Mari kisasszony és Laurácska nagy megelégedéssel látták, hogy
Frigyes bácsinak az idegessége úgy elmult, mintha elfujták volna.
A vasúton keveset beszélgettek; mind a hármójukat nagyon
elfoglalták a gondolataik. A sok uj benyomás.
Laurácska kibámult a kocsiablakon s az eget nézte. Az alkonyodó
nap tüzes golyóként fénylett a látóhatár szélén; a nyugodt égbolt
halványkék vizü tengerhez hasonlított, a melyben mintha rózsaszínű
szigeteket alkottak volna a bárányfelhők.
Egyszerre valami felzavarta a merengéséből.
Frigyes bácsi, a kinek az arcza csupa megelégedés és mosolygás
volt, jobbkezének középső ujját belebökte a levegőbe és így szólalt
meg:
– Csak második kiadás!
 A CSODAGYERMEK.

A hangversenyen ő nagyságától jobbra ültem. Ő nagysága

megosztotta figyelmét köztem és a baloldalt ülő úr között. Egyszerre
így szólt:
– Ezennel bemutatom önöket egymásnak.
Egyebet nem mondott. Talán mert ahhoz, hogy hármasban
cserélgessük az eszméket Beethovenről és Mendelssohnról,
fölöslegesnek tartotta nevünk fölemlítését. Vagy talán nem tudta
egyikünk nevét se.
A baloldalt ülő úr valamit mormogott, én is köhögtem egyet és
így megismerkedtünk.
A hangverseny után ő nagysága fölszólított bennünket:
– Kisérjenek haza. Két lépésnyire lakom a szomszéd
sörcsarnoktól. Bizonyosan ott vacsorálnak. Így nem nagy áldozatot
kérek önöktől.
Elkisértük, s aztán visszafordultam. Uj ismerősöm szintén. Betért
velem a sörcsarnokba, ugyanahhoz az asztalhoz ültünk, s tovább
beszélgettünk.
Minthogy fogalmam se volt róla, kihez van szerencsém,
megmaradtam a zenei témák mellett. Ez bizonyosan érdekli. S a
csodagyermekről kezdtem beszélni, a kinek hegedüjátékát az imént
hallgattuk.
 Nem mondott ellent, de a kis művészre mindössze azt a
megjegyzést tette:
– Szegény kis féreg!
Aztán, vacsoraközben, a mikor az első pohár sör már biztosította
a beszélgetés folyamatosságát, ő kezdett zenéről beszélni. Nekem uj
és finom dolgokat mondott, a mik érdekeltek. S miután egy
negyedóráig hallgattam, kitört belőlem a kiváncsiság:
– Már bocsásson meg, de odafenn nem jól hallottam a nevét…
Szabad megkérdeznem, hogy kihez is van szerencsém?
Megmondta.
– Persze, – folytatta egy pillanatnyi szünet után, – ez a név
önnek nem mond semmit. Kevesen emlékeznek már az én nevemre.
Pedig én is csodagyermek vagyok, mint az, a kit az imént hallottunk.
Ránéztem.
Kopasz volt egészen a fejebubjáig; az arcza összeaszott és
pergamenszinü.
– Tudniillik nyugalomba vonult csodagyermek – felelt meg a
gondolatomra, a melyet könnyü volt kitalálnia. – De csodagyermek
maradtam, a mi voltam, mert mint felnőtt hegedüművész már nem
tudtam érvényesülni. Mondja, hány évesnek néz?
– Mindenesetre innen van a negyvenen – szóltam udvariasan.
– Huszonkilencz vagyok, de ha kilenczvennek mondott volna,
nem csodálkoznám rajta.
Rajta voltam, hogy jóvátegyem az elkövetett hibát, de
félbeszakított:
– Hagyja el, kérem. Régóta tisztában vagyok vele, hogy a
csodagyermekek évei az isten előtt duplán számítanak.
 A sör közlékenynyé tette, és hamarjában elmondta egész
tragédiáját.
– Bizony, uram, azt a sikert, a melynek az imént tanui voltunk, én
is átéltem, pontról-pontra, nem egyszer. Csakhogy régen, nagyon
régen; tizennyolcz esztendeje annak. Én is így állottam a pódiumon,
tizenegy éves koromban. Komoly arczczal… mindazt, a mi körülöttem
történik, természetesnek találva… Láttam magam előtt a
lelkesedéstől kipiruló arczokat, a lázas embertömeget… és úgy
gondoltam, hogy mindez magától értetődik… Nézze, mit írtak rólam
a legjelesebb zenekritikusok… mindig magammal hordom ezeket a
kritikákat, mert ha nem látnám magam előtt nyomtatásban, ujra
meg ujra: meg kellene bolondulnom, azt kellene hinnem, hogy én
nem vagyok én… Itt van az egyik, hallgassa csak… Tüneményes
tudás; virtuóz technika; tónusa férfiasan széles; felfogása
mélységesen érett; csodája a természetnek; úgy hat, mint a
kinyilatkoztatás; technikai készsége is ámulatba ejt, de még inkább
művészetének bensősége, komoly tartalma, felfogásának érettsége…
Aztán a másik: mesébe való óriási diadal; boszorkányos művészet;
álmélkodásba ejtő érett tudás; tüneményes tehetséggel megáldott
csodagyermek; csodás lángelme, káprázatos technikai készség; érett
felfogása, virtuozitásának komoly, benső tartalma; hegedüs
fenomén; csodálatos bensőség és ezermesterkedő bűvészet,
példátlan technikai tudás; lehetséges-e, hogy egy gyermek ilyen
nemes, férfias tónust hozzon ki hegedűjéből?… lélektani rejtély; a
közönség nem tudott magához térni a csodálkozástól, annyira
lenyügözte őt a zseniális gyermek tüneményes művészete… Aztán itt
van a harmadik: erős, igaz szenvedélyek és magasztos áhitat
szólamai… epedő vágyak, lobogó érzékiség, világfájdalom… hogyan
telhetnek ki egy gyermekből ilyen hangulatok és érzelmek?…
Honnan az erő és igazság, mely előadásának tartalma… csoda ez! Ez
a gyermek öregnek, érettnek született!…
– Bocsásson meg, kérem, hogy félbeszakítom…
– Parancsoljon.
 – Azt szeretném megkérdezni… Csakugyan átértette és átérezte
ön a nagy zeneköltőknek azokat a remekeit, a melyeket ilyen
rendkivüli sikerrel tolmácsolt?… Csakugyan csoda volt az?…
Csakugyan éretten jött ön a világra?
– Kérdéssel felelek önnek. Mi a művészet? Várjon, megfelelek ön
helyett. Művészet az, ha ki tudjuk fejezni, a mit átéltünk. A mint
nincsen víz oxigén és hidrogén nélkül, a mint nincsen gyermek apa
és anya nélkül, művészet sincsen ama két tényező nélkül, a melyek
közül az egyik: a kifejezés adománya, s a másik az, hogy: valamit
átéltünk legyen. Mondja kérem, mit élhetett át egy tizenegyéves
gyermek, a ki még nem egészen ember, mert a természet nem
ugrál?… Persze, hogy később átértettem és átéreztem a nagy
zeneköltők remekeit!… Később, a mikor a kutyának se kellett a
művészetem!… De akkor?! Akkor a legnagyobb zeneköltő
legremekebb műve rám nézve csak zenedarab volt, a melyet jól kell
lejátszani. A technikai tökéletességem, az megvolt. De ez nem olyan
nagy csoda. A gyermek minden ügyességre képes, a melyre a felnőtt
ember; sőt képesebb, mint a felnőtt ember. És meglehet, hogy itt
van a mi problémánknak: a csodagyermekek lélektani rejtélyének,
csodájának a magyarázata, mert hiszen a nagyfoku virtuozitást már
könnyü összetéveszteni a művészettel!… De a mi előadásomnak a
tartalmát illeti?!… Akkori produkczióm nem volt, a mint hogy nem is
lehetett egyéb, mint mesterem szarkalábjainak kaligrafikus
lemásolása. A gyermek jó szemével lestem el, s a gyermek
utólérhetetlen kézügyességével utánoztam azt, a mit – gondolatban
és érzésben – öreg mesteremnek a klasszikusokból kiváltania
sikerült, és az én mesterem meglehetősen szürke ember volt, nem
kiválóan gazdag lélek… bele is fult, szegény, a középszerüség
tengerébe.
– De ha úgy van, a mint mondja, ha az, a mit tizenegy éves
korában produkált, éppenséggel nem volt csoda, akkor itt egy másik
csodával állunk szemben. Azzal a csodával, hogy mégis ily rendkivüli
hatást tett. Hogyan hitethette el, pusztán a virtuozitásával, hogy
előadása tartalmas, bensőséges, érett stb?!… A legjelesebb
zenekritikusok mind tévedtek volna? S bolond az egész világ?
– Higyje el, kérem, csak egy csoda van a világon: az emberi
léleknek a szövevényessége. Az igazán csoda, hogy legyünk bármily
éleselméjüek, tehetségesek, képzettek és jóhiszemüek,
gondolkozásunkat, érzéseinket, itéleteinket és hangulatainkat mi
minden befolyásolja, és ezeknek a befolyásoknak a variácziói,
kombinácziói, permutácziói mily sajátságos hatásokat váltanak ki,
mily változatos eredményeket termelnek gondolkodás- és
érzésvilágunkban! Gondolkozott ön valaha azon, hogy milyen
roppant csoda az auto-szuggesztió? A legjelentéktelenebb a priori
itélet elégséges ahhoz, hogy ne azt lássuk és halljuk, a mit látnunk
és hallanunk lehetne, hanem azt, a mit látni és hallani akarunk, mert
az emberi lélek olyan csodás finomságu masina, hogy mindent elő
tud teremteni, a mit akar. Akkor szerencsém volt, ennyi az egész. Az
első benyomás, a melyet egy ügyes gyermek tesz, mindig kedvező, s
ez az első kedvező benyomás magával hozta a többit. Mindenki
valami ujat akart fölfedezni bennem: és mindig fedeztek föl bennem
valami ujat. Csodát akartak látni bennem, és csodának láttak.
– Hogyan győződött meg erről?
– Könnyü volt meggyőződnöm róla. Később, soha semmit se
veszítettem a technikai tökéletességemből. És megemberedtem,
következésképp megértettem a zenei gondolatokat; az epedő
vágyak, a lobogó érzékiség, a világfájdalom fölébredtek bennem,
tartalmat öntöttem előadásomba, nem a remekül megtanult leczkét
reprodukáltam, hanem a lelkemet adtam, és nem tetszettem többé.
Észrevették, hogy fölserdült kamasz vagyok; ez a benyomás nem
volt kedvező, s az első kedvezőtlen benyomás magával hozta a
többit. Ekkor már kitalálhattam, hogy azelőtt a gyermek tetszett
bennem, és nem a művész, a ki csak épp akkor kelt életre.
– Ebben tévedhetett.
 – Nem hinném. Megmondom miért. Mikor észrevettem a bajt,
konzerválni kezdtem a fiatalságomat, mert ragaszkodtam a sikerhez,
a dicsőséghez és ahhoz, hogy sok pénzt keressek. Konzerválni
kezdtem, a mi gyermekkori üdeségemből még megmaradt, sőt, mint
az öregedő naiva szokta, mímelni kezdtem azt a gyermeket, a ki már
csak voltam. Visszatértem gyermekruháimhoz; úgy fésültem a
hajamat, mint a hogy a kis fiukat fésülik; aggodalmasan borotváltam
pelyhedző bajuszomat; soványító kúrát használtam, hogy véznának
és fejletlennek lássanak, és csak olyan helyekre jártam
hangversenyezni, a hol nem számíthatták ki az éveimet. És ennek
megvolt a hatása. Amerikában a régi maszkkal ismét kivívtam
egykori diadalaimat. Csakhogy ez nem tarthatott sokáig. Végre is
annyira megemberedtem, hogy a koromat semmi módon nem
lehetett eltitkolni többé. És ezzel vége volt a pályámnak.
– Ha az ember önt hallja, azt képzelné, hogy csak a gyermeknek
lehet sikere a hangverseny-teremben, s a felnőtteknek ott már nincs
mit keresniök. Pedig ellenkezőleg áll a dolog. A csodagyermek
mindig csak kivétel, míg a felnőtt művészek száma – hisz ön tudja –
nagyobb, mint kellene.
– A siker, uram? Az rejtély. Siker nincs, ha ehhez az előfeltétel
hiányzik belőlünk, de ha ez az előfeltétel megvan, a siker még
mindig kétséges. Ha birtokában vagyunk is a szükséges
előfeltételnek, s ha képességben gazdagabbak vagyunk is, mint a
versenytársaink, a siker sokkal kevésbbé függ tőlünk, mint a
bennünket környező világtól. A hogy az előbb mondtam: víz nincsen
oxigén és hidrogén nélkül, gyermek nincsen apa és anya nélkül, siker
sincsen két tényező nélkül. Az egyik tényező: a képességeink. A
másik tényező: hogy a képességeinket észrevegyék és miután
észrevették, tovább is észre akarják venni. Képességeinknek nincs
olyan mindent legyőző ereje, mint a művészet legendáiból véljük. A
világ oly hatalmas és egy ember minden zsenialitásával is oly
erőtlen! Ki tudja? Ha felnőtt koromban léptem volna először a
nyilvánosság elé, talán még ma is hangversenyeznék. Meglehet.

É
Nem tudni. De nem úgy történt. És nekem nem bocsátotta meg a
világ, hogy már nem vagyok gyermek.
– Ez babona.
– Nem vitatkozom. Csak egy ismeretes jelenségre emlékeztetem.
Arra, hogy a kiket ön a hegedü mestereinek tisztel,
gyermekkorukban egytől-egyig a gyermekszobában maradtak;
másfelül pedig ön nem igen mutat nekem olyan valakit, a ki
csodagyermek volt s a ki felnőtt korában ujra átélhette volna
gyermekkori diadalait.
– Ön rosszkedvü ember, s talán ennek tulajdonítható, vagy más
efféle jellemvonásának, hogy felnőtt korában már nem tudta lekötni
a becsvágyának megfelelő sikert.
– Az én példám nem győzi meg önt. Szolgálhatok egy másik
példával is. Majd bemutatom a feleségemnek; hallgassa meg a
zongorajátékát. Én tudniillik azt az őrültséget követtem el, hogy
csodagyermeket vettem feleségül: a tizenegy éves Miss Milly Brownt.
– Hogyan? Csak nem tizenegy éves korában?…
– Csak a plakátokon volt tizenegy éves, a valóságban
huszonnégy. Egy kicsit kövéres volt már, de azért elég jól festett
gyermekruhájában. Huszonhárom éves korában legfeljebb
tizennégynek nézte volna, olyan ügyesen volt kimaszkolva. De az
emberek kezdtek rájönni, hogy már régen csodagyermek, és
szerencsétlenségére nagyon szerette a tésztát, a mitől idővel
rettenetesen megerősödött. Szóval, a mikor megismerkedtünk, már
az ő dicsőségének a napja is leáldozott. Én úgy gondolkoztam, hogy
ő lesz az, a ki az én bánatomat a legjobban meg fogja érteni; ő
pedig belátta, hogy nem árt, ha minden eshetőségre biztosítja
magát. Neki tudniillik nem sikerült annyit összezongorázni, mint a
mennyit én összehegedültem. Elég az hozzá, a helyrehozhatatlan
megtörtént, s mindjárt az első évben egy csodababácskával
ajándékozott meg. Kevéssel ezután megunta a házias életet s
visszakivánkozott a csodagyermeki pályára. De képzelheti, hogy a
csodababácska után kissé tulságosan kövéren zongorázta el Bachnak
Goldbergről elnevezett variáczióit. Elég jól festett ugyan fésüvel a
hajában; térdig érő gyermekruhácskája jelentékenyen
megfiatalította; de azért a zenebirálók úgy találták, hogy sok rajta a
fölösleges hús. Végérvényesen vissza kellett vonulnia, s azóta gyűlöl,
mert azt hiszi, hogy én vagyok életének megrontója, dicsőségének a
gyilkosa.
– Több gyermeke is van? – kérdeztem, hogy a kissé kényes
tárgyról másfelé tereljem a beszélgetést.
– Két fiú – felelte. – A nagyobbik öt éves; ez rémes
csodagyermek. Máris ott van, a hol én tíz éves koromban, mert, bár
senki se tanította, hegedüművész. Olyan káprázatos technikával, s
olyan erővel, bensőséggel, tartalmassággal tolmácsolja a nagy
zeneköltők lobogó érzékiségét és világfájdalmát, hogy az egyszerüen
megdöbbentő. Pedig csak lobogó veszekedési kedv és, hogy úgy
mondjam, világfalánkság lakik benne. A kisebbik három éves. Ez
minden hangszeren játszik, és nincs az a zenemű, a melyet ne
ismerne. A nagyobbik ügyvéd lesz, a kisebbik katona, s remélem,
hogy nem trombitás.
– Önben sok a keserüség.
– Téved. Sok csalódáson mentem át, de van egy nagy
vigasztalásom: a zene. Az emberi élet oly sajátságos! Bajaink forrása
mindig az, a miben boldogulásunkat kerestük. Viszont a vigaszt csak
azon a csatamezőn találhatjuk meg, a mely beitta vérünket.
 KIRÁNDULÁS.

Az internátusban a nyárra csak három fiu maradt: a két Dunay-fiu

– Dunay Zsófika, a felülmulhatatlan művésznő gyermekei –
névszerint: Kálmán és Károly, harmadiknak pedig Olgyai Gyula. Ez a
három fiu a vakáczió idején se mehetett haza. Dunay Zsófika az
egész nyáron át a vidéken szokott vendégszerepelni, hogy e bérczes
kis haza legtávolabb eső virányain is megismerhessék az ő
csodálatraméltó művészetét, s ha a két fiu alkalmatlan volt neki
télen, – mert hiszen a gyermekek nem várhatnak az ebédre, a míg a
próba elvégződik, s nem várhatnak a vacsorára, a míg a mama az
előadásról hazakerül, – mennyivel alkalmatlanabbak lettek volna
nyáron, a mikor a felülmulhatatlan művésznő szállóból-szállóba volt
kénytelen bolyongani! A mi Olgyai Gyulát illeti, neki »további
intézkedésig«, tehát kiszámíthatatlan ideig ott kellett maradnia az
internátusban. Az a kérdés ugyanis, hogy Olgyai Gyulát kinek kell
eltartania, bonyodalmas per tárgya volt, s ez a per még olyan távol
állott a teljes kibonyolódástól, hogy akármilyen kivételes dolog is az
az eset, a mikor egy árvaszéki elnök a nyilt utczán pofozkodik, az
Olgyai Gyula ügyében még ez is megtörtént. Nos, ha a két Dunay-fiu
és Olgyai Gyula bárhol a világon alkalmatlanok lettek volna: bizony,
meglehetősen alkalmatlanok voltak az internátusban is.
Dunay Kálmán tizennégy esztendős volt, Károly tizenhárom,
Olgyai Gyula tizenöt. Ebben a korban – mondjuk ki a régóta érzett
igazságot: – a fiatal urak mindenütt e kerek világon és mindenkinek,
kor- és nembeli válogatás nélkül, rettenetesen alkalmatlanok szoktak
lenni. Mert ebben a korban a fiatal urak még nem igen tudnak
egyebet, csak boszuságot szerezni.
 Igaz, az internátusok nem annyira nevelőintézetek, mint inkább
ezeknek a boszuságoknak az elhárítására szolgáló levezető
csatornák. De még ezeknek a levezető csatornáknak is szükségük
van bizonyos szellőzésre, és vakáczió idején az ifjui életkedv
megfékezésére szolgáló organizáczió csak félerővel működik.
Az internátusban a nyáron át a három alkalmatlan ifjun s a
szolgaszemélyzet egy részén kívül nem maradt más, csak a prefektus
meg egy beteges, öreg írnok.
Az utóbbitól az alkalmatlan ifjak bátran felgyujthatták volna a
házat. Az öreg írnok, a kinek volt némi oka a fásultságra, ezen csak
mulatott volna. Neki minden változás csak valami jobbat hozhatott.
A prefektus már nem örvendett volna, ha véletlenül csakugyan
felgyujtják a házat, de ezenkívül aztán semmivel se törődött. Boldog
volt, ha a fiatal urak nem alkalmatlankodtak neki a jelenlétökkel s
nem zavarták a czirkulusait; ha már nem mehetett szabadságra, egy
kis fél-pihenés őt is megillette. Azért megelégedett annak
nyilvántartásával, hogy a fiatal urak hiánytalanul megvannak, egyik
se veszett el, mert mind a három pontosan megjelenik az ebéden és
a vacsorán; néha, a forma kedvéért, éjjel szemlét tartott a
hálóteremben, megállapítani, hogy a fiatal urak nem szöktek-e meg
Robinsonoknak, vagy nem ragadtak-e ott valami razzián; egyébként
azonban nem bánta, akármit csinálnak, egész nap feléjök se nézett,
s ha elkéredzkedtek, kirándulásra vagy fürödni, sietve mondta ki a
boldogító igent.
A három fiu élt az engedelemmel. Egész nap szabadon
csavarogtak, jobbra, balra, mindenfelé, a merre a szeszélyök, s
különösen az Olgyai Gyula örökkön éber szelleme vezette őket.
A két Dunay-fiúnak Olgyai Gyula volt a legelső ember a világon.
Először azért, mert Olgyai Gyula a nagyobbik Dunay-fiúnál is
öregebb volt egy esztendővel, s az efféle társaságban egy évi
korkülönbség még nagy idő, a tekintélynek kiaknázhatatlan
kincsesbányája. De főképpen azért tisztelték Olgyai Gyulát, mert az
utóbbiban nem volt nehéz felismerni a minden hájjal megkent
gazembert, és az élet elején lévőknek semmiféle tulajdonság nem
imponál annyira, mint a minden erkölcsi törvényen való
felülemelkedés.
Olgyai Gyula volt a példaképük, a szellemi vezérük és a
ciceronéjuk. Olgyai Gyula tanította meg őket czigarettázni, fütyülni
és arra, hogy miképpen lehet a tanárok és a felügyelők figyelmét
kijátszani. Tőle tanúlták, mi mindenben lehet szórakozást találni, s ő
oktatta rá a két testvért, hogyan kell a kutyákat megboszantani.
Olgyai Gyula tanította meg őket mindarra, a mit a régiek »szabad
művészetek«-nek neveztek volna, de különösen arra a művészetre,
hogyan lehet az elhagyott bicziklit egy percz alatt használhatatlanná
tenni. Tőle szerezték minden tudásukat és azt az ügyességüket, a
melynek a legtöbb élvezetüket köszönhették, hogy tudniillik hogyan
lehet egy kis leleménynyel minél több kárt és boszúságot okozni.
Olgyai Gyula minden technikai szerkezetet ismert, de a technika
vívmányait csak azért tanulmányozta, hogy megtudja, miképpen kell
a különböző szerkezeteket elrontani. Azoknak az egyenes
leszármazója volt, a kik a régi világban főképpen
macskafojtogatással, madártojásszedéssel és fészek-pusztítással
foglalkoztak; de haladt a korral, nem pályázott ilyen csekélységekre,
hanem abban lelte örömét, ha megríkathatta a gyermekeket, s ha a
nagyok káromkodva bottal ütötték a nyomát. A legnagyobb vágya,
ábrándja, eszménye az volt, hogy egy szép napon alkalma nyíljék
automobil-balesetet idézni elő.
A merre elvonúlt hűséges tanítványaival, annyi kár támadt a
nyomukban, mintha sáskák jártak volna arra.
Ez a szép fegyverbarátság csak egyetlenegyszer állott ki némi
megpróbáltatást. Kevés híjja volt, hogy ekkor örökre fel nem
bomlott, mert a két Dunay-fiú között, váratlanúl,
engesztelhetetlennek látszó testvérháború ütött ki, de az Olgyai
Gyula salamoni bölcseségének végre is sikerült elsimítani az
ellentéteket.
 Ezen a napon fürödni rándultak ki.
A fürdésben nagy élvezetet találtak. A lubiczkolás magában véve
is kellemes érzést szerzett a testüknek, de a főgyönyörűséget abban
lelték, hogy a folyónak azon a helyén ugráltak be a vízbe, a hol a
fürdés tilos és veszedelmes volt. Ez megszázszorozta az élvezetüket.
Csak egy nem tetszett nekik a fürdésben. Az, hogy tiszták lettek
a víztől.
De ezen is tudtak segíteni. A fürdés után besározták vagy
beiszapolták magukat és így szárítkoztak meg a napon. Úgy, hogy
mégis csak eltüntették magukról az egyetlen valamit, a mi netalán a
felsőbbség helyeslésével találkozhatott volna.
Ama bizonyos napon a kisebbik Dunay-fiúnak egy fényes ötlete
támadt.
A folyó partján egy eldobott ujságpéldányt pillantott meg, a mely
még nedves volt a nyomdafestéktől. Ha a nyomdafestékkel mázolják
be a testüket, ez többet ér minden sárnál és iszapnál. Az eszme
általános tetszéssel találkozott.
De a nagyobbik Dunay-fiú, a ki elsőnek akarta végrehajtani a
tisztaságtól mentesítő műveletet, előbb belepillantott az ujságba, s
egyszerre így kiáltott fel, az öcscse felé fordúlva:
– Na, itt megadják az apádnak!
– Mi az? Mi van az apámmal? – kérdezte a kisebbik Dunay-fiú.
– Az van benne… hahaha!… hogy az apád, nagyságos Honti-
Peéry Ottmár képviselő úr tegnap beszédet akart mondani az
országgyűlésen, de kinevették, lehurrogták, majdnem kidobták,
hahaha!… És az ujságban még az van, hogy ez azért volt, mert igen
szemteleneket és ostobákat beszélt!
– Akkor az az ujság szemtelen és ostoba – felelt a kisebbik
Dunay-fiú – és az is szemtelen és ostoba, a ki olvassa!
 – De máskor is ez van róla az ujságban, mert az apádnak mindig
jár a szája és mindig butákat mond. És ha te nem hiszed el az
ujságnak, hát én mondom neked, hogy az apád egyszerűen egy
felfújt hólyag!
A kisebbik Dunay-fiú felfortyant.
– Ez olyan szamár beszéd, mint a ki mondja. És már az sem jól
van az ujságban, hogy a nagyságos képviselő úr, mert az én apám
méltóságos Honti-Peéry Ottmár úr, császári és királyi kamarás. Aztán
tudd meg, hogy az én apám akkor beszél, a mikor akar, mert ő úr;
és olyan nagy úr, hogy ő hozzá nem is jön fel az ilyen kutyaugatás.
– Én meg azt mondom neked, hogy ő egy pöffeszkedő felfújt
hólyag – ismételte szilárd meggyőződéssel a nagyobbik Dunay-fiú.
A kisebbik dühbe gurúlt.
– Te azt meg se tudod érteni, hogy az én apám milyen nagy úr,
és nem is láttál egy olyat elevenen! Megmondjam neked, miért
beszélsz így? Azért beszélsz így, mert a te apád csak egy csibész!
– Csibész vagy magad – pattant fel a nagyobbik Dunay-fiú – és
az apád sem egyéb, mert azért, hogy ő kamarás, vagy kukta, vagy
akármi, előttem csak csibész marad, egy semmiházi, a ki nem is jön
az én apámhoz, mert az én apám rangsorban a legelső művész
Magyarországon! Te azt még nem is tudod felfogni, hogy kicsoda
egy Pomázy György!
– De fel tudom fogni, mert ő semmi egyéb, mint egy szeméten
szedett, a kit azelőtt Pisztrángnak hívtak, egy komédiás, egy kókler,
egy csepűrágó, egy kucséber, a ki abból él, hogy bakugrásokat
mutat és azután tányéroz, szóval egy igazi csibész.
Az a leleplezés, hogy Kálmán apját, a híres Pomázy Györgyöt,
azelőtt Pisztrángnak hívták, azt czélozta, hogy Olgyai Gyulát
megnevettesse és a maga pártjára hódítsa. De Olgyai Gyula ridegen
semleges maradt. A testvérek viszálykodása egészen hidegen
hagyta; mintha nem is hallgatott volna oda, nyugodtan kenegette
magát azzal a nyomdafestékes ujságpéldánynyal, mely erre a
szóharczra alkalmat adott.
A vita egyre jobban elmérgesedett. Az igen kevéssé válogatott
szitkozódások árjából egyre gyérebben bukkantak föl tárgyias érvek.
Ezek abban merűltek ki, hogy Károly megvetéssel nyilatkozott
Kálmán apjának kenyérkeresetéről s általában az egész művészi
pályáról, Kálmán pedig kijelentette, hogy Károly apja egy
»társadalmi here«, a ki egy hatost se tudna megkeresni, nemhogy
olyan nagy jövedelemre tudna szert tenni, a milyen egy híres
művésznek van, a ki a tehetségével szerzi a pénzt s nem kapja
ajándékba.
Aztán jól agyba-főbe verték egymást. Egyforma erősek voltak;
egyiknek se tört le a dereka.
Olgyai Gyula ebbe se avatkozott bele.
Hanem mikor a testvérek jól kiverekedték magukat s egy kissé
lecsillapúlva hozzá folyamodtak, hogy tegyen igazságot közöttük:
melyiknek az apja különb ember? – végre megszólalt.
Büszke volt rá, hogy bölcs ítéletet mond, és így döntött:
– Az egyik eb, a másik kutya. De mindegy. Az ember nem
válogathatja meg az apját. A ki jön. Örüljetek rajta, hogy jó anyátok
van.
Erre már mind a két Dunay-fiú elnevette magát.
Olgyai Gyula eleinte nem értette ezt a nevetést. De a két fiú
lassankint kimagyarázkodott, még pedig, minthogy legjelesebb
barátjukkal, mintaképükkel tárgyaltak, teljes nyíltsággal. Kálmán
nem tudta megbocsátani a mamájának, hogy elhagyott egy Pomázy
Györgyöt és miért? – hogy barátságával ezt a Honti-Peéry Ottmárt
tűntesse ki! Károly pedig azt nehezellette, hogy mamája nem tudta
törvényessé tenni ezt a rendkívül becses összeköttetést. Akkor most
ő is Honti-Peéry volna.
 Aztán a közlékenység odáig ragadta őket, hogy tüzetesebben is
megbírálták a mamájukat. Részleteket mondtak el arról, a mit otthon
láttak, s mialatt apró történeteiket rendre előadták, észrevétlenűl
kibékűltek.
A Murilló-angyalkák, a mai nevelés dísz-csemetéi, miután
összevesztek azon, hogy melyiknek az apja a dicsőbb, a nagyobb,
végre kiegyeztek és megegyeztek abban, hogy mind a ketten,
egyértelműen, rosszat mondtak az édes mamájukról.
 A BŰVÖS ÉKSZEREK.

I.

Ametisztet, a tündért, egyszer nagyon sarokba szorította Kobalt,

az óriás. A szabad szerelemről vitatkoztak. Kobalt úgy értette ezt,
hogy neki minden nőt szabad szeretnie; Ametiszt pedig úgy, hogy ő
szabadon választ, kit szeressen.
A vita nagyon elfajult. Az óriás már-már egészen a hatalmába
kerítette a tündért; a két kezét lelánczolta egy sziklához, és
rettenetes dolgok történhettek volna, ha a tündér váratlanul
segítséget nem kap.
De a zajra két ember rohant elő a sűrűségből: egy ifjú szénégető
meg a felesége. Már messziről hallották a tündér rémes
acsarkodását; a megdöbbenés érzése fölkeltette a részvétüket, s a
kíváncsiság szárnyat adott a jóakaratuknak.
Városban kisebb lármára is összeszaladnak az emberek. Pedig a
körutakon minduntalan történik valami kis esemény; míg az erdő
mélyén lakó ember ritkán élvezheti egy kis balesetnek vagy egy kis
botránynak az örömét.
– Jó emberek, – kiáltozott a tündér, – csiklandozzátok meg ennek
a betörőnek a talpát!
A szénégető talán még most is tanakodnék, vajjon ki merjen-e
kötni az óriással, de a fiatal asszony nem sokáig tünődött, hogy
teljesítse-e a szorongatott tündér óhajtását. Az asszonyok
könnyebben elvesztik a bátorságukat, de viszont hamarabb
nekibátorodnak, mint a férfiak.
És a közbelépés csodálatos eredménynyel járt.
A hogy a szénégető felesége megcsiklandozta a sziklán térdelő
óriás roppant talpát: az óriás egyszerre olyan kicsi lett, mint valami
hegyi manó, és összeesett mint egy darab rongy.
Csak a hangja maradt a régi, egyébként semmi se maradt az
óriásból.
Morogni kezdett, félelmetesen, fenyegetően… majd a hangja is
elhalt, mint az eltávolodó vihar tompa dörgése. Aztán
föltápászkodott a szikláról és szégyenkezve elsompolygott; a tündér
csúfondáros, csengő nevetéssel kísérte.
A szénégető most már nagy buzgalommal oldozta le a lánczot a
tündér csuklójáról, és Ametiszt, kiszabadulva kényelmetlen
helyzetéből, így hálálkodott:
– Jó emberek, én csak egy szegény tündér vagyok; a hálát most
csupán igérhetem. De ha egyelőre adósotok maradok, azért ne
ítéljetek meg; részletekben pontosan le fogom róni a tartozásomat.
Hiszen az erdő mélyén is tudnotok kell, hogy az egész világ
berendezése a részletfizetés intézményén alapul.
A szénégető felesége bizalmasan elmondta, hogy – noha nem a
jutalomért tették, a mit tettek – bizony, nagyon fognak örülni a
tündér pártfogásának, mert ő nemsokára egy uj lakót fog adni a
világnak.
– Ott leszek a keresztelőn – igérte a tündér. – És előre is
megmondom, hogy nem kell komáról gondoskodnotok. A
gyermeknek én leszek a keresztanyja; akár fiu lesz, akár leány.
És a kellő időben csakugyan meg is jelent a szénégető
kunyhójában. A derék szénégető már előre dörzsölgette a kezét,
mert a kis fiúnak is örült, de még jobban örült annak, hogy az
ünnepi alkalommal egy kis aprópénzt fog látni, a mi, bizony, csak
elvétve kerül az erdőbe.
Hanem a keresztanya így szólt:
– Jó emberek, pénzt nem hoztam magammal, mert a mai
világban már a tündéreknek sincs pénzük. De e helyett olyan
ajándékot hoztam, a mely őt egész életére boldoggá teheti.
Elhoztam neki a családi ékszereimet, a melyek még a nagyanyámról
maradtak rám: ezt az aranyórát meg ezt a topázos gyűrűt. De ne
tegyétek zálogba ezeket az ékszereket, és neki is, ha majd felnő,
mondjátok meg, hogy jól őrízze meg ajándékomat, minden
viszontagság között, mert ezek az ékszerek bűvös ékszerek. A ki
ezeknek az ékszereknek a birtokában van, az soha se mondhat és
soha se követhet el semmiféle ostobaságot, mert, ha ostobaságot
készül mondani, az óra azonnal muzsikálni kezd és mindaddig szól, a
míg gazdája az ostobaságot ki nem veri a fejéből, ha pedig
ostobaságot akar elkövetni, a gyűrű rögtön megszorítja az ujját és
mindaddig szorítja, a míg fel nem hagy a szándékával.
A keresztelő után a tündér eltünt és a szénégetőpár nem győzött
eléggé örvendezni a nagyszerű ajándéknak.
A szénégető mindjárt fel is próbálta a bűvös ékszereket. Tudni
óhajtotta, milyen érzést ad az, ha ilyen drágaságok ékesítik az
embert.
A zsebébe dugta az órát és felhúzta a gyűrűt, de alig hogy
feldíszítette magát, az óra muzsikálni kezdett s egyre
eszeveszettebben szólt, a gyűrű pedig úgy megszorította az ujját,
hogy fájdalmában szinte felordított.
Nagy ügygyel-bajjal lehúzta az ujjáról a gyűrűt s aztán az órát is
sietve kitette az asztalra. De bele tartott egy pár perczbe, a míg a
zenélő szerszám végképpen elcsendesedett.
 – Mire gondoltál, mit akartál tenni, szerencsétlen?! – kérdezte a
felesége.
– Arra gondoltam, – felelt a szénégető, a kinek az arcza még a
szénpor alatt is majdnem fehérré vált az ijedtségtől, – hogy addig, a
míg a fiú felnő, mégis csak zálogba kellene tenni ezeket az
ékszereket, mert mi már csak megleszünk valahogy ostobán is. De
látom, hogy ez túlságosan ostoba gondolat volt.
– Addig, a míg a fiú felnő, – felelt az asszony – neked kell
viselned az órát meg a gyűrűt. A mint láthatod, nagyon is rád fér,
hogy legyen valami, a mi egy kis okosságra szoktasson.
De ettől fogva az óra folyton muzsikált, a gyűrű pedig úgy
szorongatta a szénégető ujját, hogy utóljára már nem bírta kiállani.
Hát csak abban maradtak, hogy a bűvös ékszereket elzárják a
ládafiába, addig az ideig, a míg a fiúnak az esze meg nem érik.

II.

A szénégető fiát – a ki keresztanyja óhajtására a Topáz nevet

kapta – már tizenegy esztendős korában megbérmálták. A szénégető
azért sürgette Topáznak az ájtatosságban való megerősítését, mert
azt óhajtotta, hogy a tündér, a kiről már régen nem hallottak, az
ünnepi alkalomra ujra jelentkezzék az ígért részletfizetéssel.
A tündér elértette a szelíd czélzást és csakugyan megjelent.
Ezúttal azonban már csak egy hosszú kolbászt hozott ajándékba,
mert időközben Tündérországban is nagyon kedvezőtlenné vált a
pénzpiacz helyzete s a rettenetes drágaság még a szebb világban
lakókat is visszariasztotta minden túlságos költekezéstől.
Hanem a szénégető jobban örült a kolbásznak, mint az első
ajándéknak, a melyet nem lehetett megenni.
 Nagy vigasságra gerjedt, és apai hatalmánál fogva elrendelte,
hogy Topáznak, a kit keresztanyja tiszteletére már a bérmálás
reggelén felékesítettek a gyűrűvel és az aranyórával, ezentúl
folytonosan viselnie kell a bűvös ékszereket, kivéve az alvás idejét, a
mikor a legokosabb ember is bátran beszélhet bolondokat.
– A kit megbérmáltak – okoskodott a szénégető – annak már
eszének kell lennie. És ha a fiúnak már megvan a magához való
esze, hát vigyázzon rá és ne veszítse el.
Kiderült, hogy Topáznak csakugyan van már magához való esze,
mert a keresztanyját szomorú mosolylyal fogadta, és hogy
szégyenére ne váljon, egész nap nem szólt egy árva szót se.
A bűvös ékszerek pedig láthatóan mindjárt megtették a
hatásukat. Mert a bérmálást követő lakomán a szénégető betegre
ette magát, s maga a tündér is megrontotta a gyomrát a kolbászszal,
Topáz ellenben, aki óvatosságból nem evett, egészséges maradt.
Éhes maradt, de egyszersmind egészséges.
Ettől fogva Topáz soha se vált meg a bűvös ékszerektől.
Tizenkét esztendős korában Topáz már nem hasonlított
semmiféle más gyermekhez. Nem csavargott a többiekkel, nem
mászott fel a fára, nem is esett le róla és nem lopta ki a madarak
fészkéből a tojást. Már messziről meg lehetett ismerni szomoru
mosolyáról.
Még nem volt tizenhárom éves, a mikor már mindenkinek el
kellett ismernie, hogy Topáz sokkal okosabb ember, mint az apja, sőt
okosabb a legközelebb eső falu papjánál is. Mert ez a két ember,
noha mindegyik elég vén volt arra, hogy már benőhetett volna a
fejelágya, sok fejtörés és bölcs tanácskozás után azt sütötte ki, hogy
Topáz nem léphet a szénégető pályára, hanem éljen meg az eszéből,
ha már ilyen ritka szép okosságot mutat, – és Topáz, tudva, hogy
úgyis hiábavaló volna, okosságból nem vitatkozott velük, hanem
szomorú mosolylyal engedelmeskedett.
 III.

– Topáz, gyere koczkázni! – hívták a pajtásai.

Topáz nagyon szeretett volna koczkázni és már majdnem igent
mondott. De a gyűrű megszorította az ujját.
– Nem megyek, – felelt, – mert a ki koczkázik, az veszíthet. Sőt
valószínű, hogy veszít, mert mindig sok aprópénz hull az asztal alá,
és mindig több a vesztes, mind a nyerő.
És csak nézte a többieket, a mint koczkáztak.
Egypáran nyertek, többen veszítettek. Topáz természetesnek
találta, hogy sokan veszítenek, és nem törődött a vesztőkkel. Csak a
nyerőket látta. Milyen jókedvűek, hogyan ragyog a szemük!
Irígyelte őket.
– Topáz, gyere inni! – hívták a nyerők, és a vesztesek
nemkülönben.
Topáz nagyon szeretett volna inni és már megindult a pajtásaival.
De a gyűrű megszorította az ujját.
– Elkísérlek benneteket, – szólt, észbe kapva, – de nem iszom
veletek. Nem akarok megrészegedni és nem akarom, hogy
megfájduljon a fejem. A ki iszik, soha se tudja előre, hogy mikor
issza el az eszét, s a részeg ember ostobaságokat csinál, a részeg
ember garázda, a részeg ember csunyább, mint az állat.
És csak nézte, hogy a többiek isznak.
Néhányan leitták magukat a sárga földig és másnap egész estig
nyögték a mulatságot. Mások egészen elveszítették az eszüket,
kötekedni kezdtek vagy más ostobaságot csináltak, úgy, hogy napok
kellettek hozzá, a míg ki tudtak gázolni abból a sok
kellemetlenségből, a mit egy este szereztek maguknak.
 De voltak olyanok is, a kik nem rugtak be, csak fölélénkültek és
még vidámabbak lettek, mint rendesen. Topáz elnézte őket. Milyen
jókedvüek, hogyan csillog a szemük, hogyan ömlik ajkukról a tréfa, a
mulatságos szó! A kellemes mámor pirosra festette az arczukat és
folyton nevettek. Topáz csöndesen, előbb hallgatagon, utóbb
egészen szótlanul szemlélgette őket, még jobban elkomolyodva, mint
máskor. Irígyelte a mámorukat, a rózsás kedvüket, a szakadatlan
mulatságukat.
– Topáz, legalább danolj velünk! – szóltak hozzá egypáran.
– A dal nem kerül pénzbe, – bíztatta valaki, egy kicsit
csúfolkodva.
Topáz nagyon szerette volna egyszer, legalább egyetlen egyszer,
kedvére kimulatni magát és szívesen danolgatott volna a pajtásaival.
Hiszen józanon is elmulathat az ember, ha csupa kellemes, vidám
dologra gondol és átengedi magát a mások jókedvének. Még ahhoz
is kedve lett volna, hogy akármilyen józan, időnkint el-elkurjantsa
magát és már-már belebődült a nótába, de a hogy feltátotta a
száját, a gyűrű egyet szorított az ujján.
– Nem, – szólt magában, – ez nem volna okos. Ha velük danolok,
engem is megbüntethetnek, csendháborítás czímén.
Másnap aztán egész nap sajnálta, hogy tegnap nem danolt a
többiekkel.
Eleinte nehezen állotta meg, hogy bele ne másszon hol az egyik,
hol a másik ostobaságba. De a gyűrű egyre jobban megszilárdította
az erkölcsét.
Olyankor aztán, ha arról hallott, hogy a mulatság micsoda bajba
sodorta egyik vagy másik társát, nem győzte dícsérni a józanságát
és áldani a gyűrű csodaerejét.
Hanem azért még a bajba jutottakat is irígyelte egy kevéssé az
élvezetükért.
 Később annyira hozzászokott a józansághoz, hogy a gyűrűnek
már nem sok dolga volt.
Egyszer azonban annyira beleszeretett egy szép kis leányba,
addig-addig enyelgett vele, míg egy elragadó holdvilágos este, a
májusi szellő ösztökélésére, az orgona-illattól egy kissé
megmámorosodva, majdnem megcsókolta azt az eperszájat.
A szép kis leány nem kapta félre az arczát, de a gyűrű akkorát
szorított az ujján, hogy fájdalmában majdnem felkiáltott.
– Nem, – szólt magában. – Nem engedi az okosság. El kellene
vennem feleségül.
És hirtelen hangját veszítve, az orrát szomorúan lehorgasztva,
megrogygyant léptekkel kísérte haza az álmélkodó kis leányt, a ki
nem tudta kitalálni, hogy mi lelte egyszerre Topáz úrfit.
– Azért mégis okosan cselekedtem, – szólt magában otthon, –
mert ez a kis lány vagy csalfa, hamis teremtés, a milyen igen sok
van, vagy – a mi még rosszabb volna – ártatlan, jó lélek. Ha rossz
kis leány, micsoda veszedelembe sodorhatott volna, ha mégis
behálóz! – hogyha pedig jó kis lány, no, akkor meg egész bizonyosan
el kellett volna vennem feleségül! Eh, tanúm a gyűrű, hogy józan,
okos voltam!
És miután ilyen fényesen bebizonyította magának, hogy rendkívül
okosan cselekedett, majdnem sírva fakadt.
A kis leány utóbb vigasztalódott mással.
– Lám, mennyire igazam volt! – kiáltott fel Topáz, a mikor
meghallotta, hogy szerelmese férjhez megy egy részeges kancsóhoz.
– Lám, hogy csalfa, és hamis még a zúzája is! Megesküdtem volna,
hogy én vagyok az, a kit szeret, s egy kis hijja volt, hogy el nem
bolonditott!
És ettől fogva még jobban sajnálta, hogy elhagyta a babáját.