Download the full version of the textbook now at textbookfull.

com

Rick Steves Provence the French Riviera 2023

Travel Guide 15th Edition Steves

https://textbookfull.com/product/rick-steves-
provence-the-french-riviera-2023-travel-
guide-15th-edition-steves/

Explore and download more textbook at https://textbookfull.com

 Recommended digital products (PDF, EPUB, MOBI) that
you can download immediately if you are interested.

Rick Steves Provence The French Riviera 14th Edition Rick

Steves

https://textbookfull.com/product/rick-steves-provence-the-french-
riviera-14th-edition-rick-steves/

textbookfull.com

Rick Steves Scotland 2023 Travel Guide 4th Edition Steves

https://textbookfull.com/product/rick-steves-scotland-2023-travel-
guide-4th-edition-steves/

textbookfull.com

Rick Steves Venice 2023 Travel Guide 17th Edition Steves

https://textbookfull.com/product/rick-steves-venice-2023-travel-
guide-17th-edition-steves/

textbookfull.com

A Dictionary of Philosophy of Religion 2nd Edition Charles

Taliaferro

https://textbookfull.com/product/a-dictionary-of-philosophy-of-
religion-2nd-edition-charles-taliaferro/

textbookfull.com
Dielectrophoresis Theory Methodology and Biological
Applications 1st Edition Ronald R. Pethig

https://textbookfull.com/product/dielectrophoresis-theory-methodology-
and-biological-applications-1st-edition-ronald-r-pethig/

textbookfull.com

Systems Metabolic Engineering Methods and Protocols 1st

Edition Stephan Pabinger

https://textbookfull.com/product/systems-metabolic-engineering-
methods-and-protocols-1st-edition-stephan-pabinger/

textbookfull.com

Humor in Infants Developmental and Psychological

Perspectives 1st Edition Gina C. Mireault

https://textbookfull.com/product/humor-in-infants-developmental-and-
psychological-perspectives-1st-edition-gina-c-mireault/

textbookfull.com

Germany s Wild East Constructing Poland as Colonial Space

Social History Popular Culture And Politics In Germany
First Edition Kopp
https://textbookfull.com/product/germany-s-wild-east-constructing-
poland-as-colonial-space-social-history-popular-culture-and-politics-
in-germany-first-edition-kopp/
textbookfull.com

The Clandestine History of the Kovno Jewish Ghetto Police

First Edition Anonymous Members Of The Kovno Jewish Ghetto
Police
https://textbookfull.com/product/the-clandestine-history-of-the-kovno-
jewish-ghetto-police-first-edition-anonymous-members-of-the-kovno-
jewish-ghetto-police/
textbookfull.com
Routledge Handbook of Sustainable and Regenerative Food
Systems 1st Edition Jessica Duncan (Editor)

https://textbookfull.com/product/routledge-handbook-of-sustainable-
and-regenerative-food-systems-1st-edition-jessica-duncan-editor/

textbookfull.com
 Rick Steves
PROVENCE & THE FRENCH RIVIERA
Rick Steves & Steve Smith
CONTENTS
Provence & the French Riviera
PROVENCE
Arles
Near Arles
Avignon
Near Avignon
The Côtes du Rhône
Hill Towns of the Luberon
Marseille & Nearby
THE FRENCH RIVIERA
Nice
East of Nice
Monaco
Antibes & Nearby
Inland Riviera
Traveling with Children
Shopping
France: Past & Present
Practicalities
Appendix
Index
Map Index
Credits
Copyright
 Welcome to Rick Steves’ Europe
Travel is intensified living—maximum thrills per minute and one

of the last great sources of legal adventure. Travel is freedom. It’s

recess, and we need it.

I discovered a passion for European travel as a teen and have

been sharing it ever since—through my bus tours, public television

and radio shows, and travel guide-books. Over the years, I’ve taught

millions of travelers how to best enjoy Europe’s blockbuster sights

—and experience “Back Door” discoveries that most tourists miss.

Written with my talented co-author, Steve Smith, this book

offers a balanced mix of Provence and the Riviera’s lively cities and
cozy towns, from happening Nice to the romantic hill towns of the

Luberon. It’s selective: Rather than listing dozens of beach towns,

we recommend only the best three (Villefranche-sur-Mer, Antibes,

and Cassis). And it’s in-depth: Our self-guided museum tours, city

walks, and driving tours provide insight into the region’s vibrant

history and today’s living, breathing culture.

We advocate traveling simply and smartly. Take advantage of our

money- and time-saving tips on sightseeing, transportation, and

more. Try local, characteristic alternatives to expensive hotels and

restaurants. In many ways, spending more money only builds a

thicker wall between you and what you traveled so far to see.

We visit Provence and the Riviera to experience them—to

become temporary locals. Thoughtful travel engages us with the

world, as we learn to appreciate other cultures and new ways to

measure quality of life.

Judging by the positive feedback we receive from readers, this

book will help you enjoy a fun, affordable, and rewarding vacation—

whether it’s your first trip or your tenth.

Bon voyage! Happy travels!

Visit https://textbookfull.com
now to explore a rich
collection of eBooks, textbook
and enjoy exciting offers!
PROVENCE & THE FRENCH RIVIERA
Provence and the French Riviera’s Top Destinations
Map: PLACES COVERED IN THIS BOOK
PROVENCE
THE FRENCH RIVIERA
Planning Your Trip
DESIGNING AN ITINERARY
Map: Best Two-Week Trip of Provence & the
French Riviera by Car
BEFORE YOU GO
 Travel Smart
Provence and the French Riviera are an intoxicating bouillabaisse

of enjoyable cities, warm stone villages, Roman ruins, contemporary

art, and breathtaking coastlines steaming with sunshine and stirred

by the wind. There’s something about the play of light in this region,

where natural and man-made beauty mingle to dazzle the senses and

nourish the soul. It all adds up to une magnifique vacation.

Provence and the Riviera stretch along France’s southeast

Mediterranean coast from the Camargue (south of Arles) to

Monaco, and ramble north along the Rhône Valley into the Alps.

The regions combined are about the same size as Massachusetts—

you can take a train or drive from one end to the other in just three

hours—yet they contain more sightseeing opportunities and let’s-

live-here villages than anywhere else in France. Marseille and Nice,

the country’s second- and fifth-largest cities, provide good

transportation and an urban perspective to this otherwise laid-back

region, where every day feels like Sunday.

As you travel through this splendid slice of France, slo-o-o-ow

down. Take time to smell the fougasse, spend hours in cafés dawdling

over un café, and make a habit of unplanned stops. Here in France,

l’art de vivre—the art of living—is not just a pleasing expression; it’s

a building block for a sound life.

 Entertainers and artists are drawn to the region’s colorful variety.

With five weeks of paid vacation, plus every Catholic holiday ever

invented, the French have become experts at living well. It’s no

accident that France is home to linger-longer pastimes like café

lounging, fine dining, and barge cruising. The French insist on the

highest-quality beverages and food (whether it’s sparkling water,

croissants, cheese, or even mustard). They don’t rush lunch, and an

evening’s entertainment is usually no more than a lovingly prepared

meal with friends.

While both Provence and the Riviera share a relaxed pace, each

region has a distinct vibe. Provence feels older and more español

(with paella on menus and bullfights on Sundays), while the Riviera

feels downright Italian—with fresh-Parmesan-topped pasta and

terra-cotta-colored buildings. For every Roman ruin in Provence,

there’s a modern art museum in the Riviera. Provence is famous for

its wines and wind, while the bikini and ravioli were born on the

Riviera.

Sunbaked and windswept, Provence has a rustic charm and feels

more working-class and earthy. This area was the first “foreign”

conquest as ancient Rome set about building its vast empire. Since it

wasn’t Rome proper, they called it Provincia Romana (province of

Rome)—and the name stuck. The Romans left behind some

remarkable examples of engineering in their first province, including

the Pont du Gard, built around 19 BC, one of the most striking—and

impressive—sights in all of Europe. In the ancient world, water-

bearing aqueducts were like flags of stone that heralded the

greatness of Rome. You’ll find a variety of other Roman ruins in

Provence, from entire towns to outdoor theaters and sports arenas

where gladiators dueled.

How to Shop in a French Market

To experience the tasty, fragrant wonders of southern

France’s edible diversity, head to a street market (marché). No

“sightseeing” activity better connects you to the French

preoccupation with fresh products and their strong ties to the

soil.

Markets offer a mind-boggling array of choices brought by

area farmers and artisans, from the perishable (produce, meats,

cheeses, breads, and pastries) to the nonperishable

(kitchenwares, linens, and pottery). But more than just a place

to shop, markets give travelers a window into the art of French

living.

Most markets take place weekly in the town’s main square.

Larger towns (such as Arles) may have two weekly markets—

the biggest are usually on weekends. Markets typically begin at

about 8:00 and end by 13:00—in time for lunch. Most

perishable items are sold directly from the producers—no

middlemen, no credit cards, just fresh produce (du pays means

grown locally). You may meet a widow selling a dozen eggs, two

rabbits, and a wad of herbs tied with string. Vendors often

follow a weekly circuit, showing up in the same spot every

week, year in and year out.

Generally, the rule is don’t touch—point and let the vendor

serve you. If self-service is allowed, the seller will hand you a

biodegradable bag. Many vendors speak enough English to

assist you in your selection.

Displays shift with the seasons, from asparagus in early

spring to winter’s little black truffles (or big ones, depending on

your wallet size). You’ll see the same in-season items on

restaurant menus.
 The French shop every day to get food that’s very fresh. Usually

only the vendor touches the produce. Point to what you want, then say

or indicate by gesture the quantity you’d like.

For more immediate consumption in any season, try local

cheeses. These range from very fresh (aged one day) to aged for
weeks or months. The older the cheese, the more dried and

shrunken it looks. Some are speckled with edible mold or

sprinkled with herbs or spices.

Move on to the selection of sausages (many also rolled in

herbs or spices). Try the boar (sanglier). Be on the lookout for

locally produced wines and ciders (free tastings are standard)

and samples of foie gras (usually available in take-it-home tins).

When teamed with a crusty baguette, these items make perfect

picnic fare.

Market day is as important socially as it is commercially—

it’s a weekly chance for locals to resume friendships and get the

current gossip. Vendors chat up their customers and one

another; neighbors catch up on Henri’s barn renovation, see

photos of Jacqueline’s new grandchild, and relax over un café.

Dogs are tethered to café tables while friends exchange kisses.

Tether yourself to a table and observe. It’s bad form to be in a

hurry on market day. Allow the crowd to set your pace.

When you visit a French town, find out when market days

are held and plan to be there. You’ll feel the energy, and you’ll

enjoy the local push and shove. I can’t imagine a richer French

sightseeing experience—one that brings together an appealing

ensemble of local ingredients, culture, pride, and people.

 At the market, buy a chunk of cheese and a cured sausage for your

picnic. Relax at a café like the French, who top off shopping with coffee

and conviviality.
 Throughout Provence, gnarled sycamores line roads that twist

their way through stone towns and between oceans of vineyards. In

small squares in every Provençal village and city, you’re likely to find

the local gang playing boules, the horseshoes of southern France (also

called pétanque). Take time to watch old-timers while away the

afternoon tossing shiny silver balls on earthy courts—and give it a

try yourself.

France’s Riviera conjures images of sea and money—it’s

populated by a yacht-happy crowd wondering where the next “scene”

will be. The Riviera, called la Côte d’Azur by locals, was a remote

backwater until the late 18th century, when it began gaining fame as

a resort town among British aristocrats. In 1864 the first rail service

made Nice and the Riviera more accessible, drawing the likes of Czar

Alexander II of Russia and Queen Victoria. By the early 20th century,

the area’s sunny glow had attracted painters such as Henri Matisse,

Pablo Picasso, and Auguste Renoir. In towns all along the Riviera,

graceful buildings from the turn-of-the-last-century line the sea—

reminders of the belle époque. It was literally the “beautiful age,”

when the world seemed to revolve around the upper class and

frivolous indulgence was a lifestyle.

Try playing boules, a popular sport at parks. Stroll through streets

bordered by Roman ruins.

 Climb up Nice’s Castle Hill for a French Riviera view. Browse the

market for a new look.

The Riviera’s most dramatic scenery hides inland. There you’ll

find cozy hill towns with panoramic views (Vence, St-Paul-de-Vence,

and sky-high Eze-le-Village)—along with art galleries, boutiques,

and parfumeries.

While in Provence and the French Riviera, you can marvel at

ancient monuments, take a canoe trip along the meandering rivers,

savor seaside hikes with drop-dead views, and settle into a shaded

café on a made-for-movies square. Enjoy tasty yet affordable wines

while feasting on a healthy cuisine bursting with olives, tomatoes,

and herbs. Claim your favorite beach to call home, and at day’s end

dive headfirst into a southern France sunset. You’ll experience the

best this lovely region has to offer.

Provence and the French Riviera’s Top

Destinations
Oh là là! There’s so much to see in this compact and fascinating

part of France. To help you decide where to spend your time, we’ve
Visit https://textbookfull.com
now to explore a rich
collection of eBooks, textbook
and enjoy exciting offers!
rated both regions’ top destinations and suggested a minimum

number of days to allow in each.

If you build your trip around the top-rated ▲▲▲ sights, you’ll
get an unforgettable introduction to the best of Provence and the

French Riviera.

Depending on your time and interests, weave any of the lower-

ranked sights ( ▲ and ▲▲) into your trip. It’s easy to add some
destinations based on proximity; if you’re going to Nice, Antibes is

next door.
PROVENCE
Most choose Arles or Avignon as a home base. Drivers have more

options (St-Rémy-de-Provence or the more remote Vaison-la-

Romaine or Roussillon).

If you’re short on time, I’d prioritize Arles, take day trips to Pont

du Gard and Les Baux, spend a night or two in a Côtes du Rhône

village, and see the ▲▲▲ sights in the French Riviera (described in
the next section).

▲▲▲Arles (allow 1-2 days)

This once-important Roman outpost is now a bustling town,

famous for its market days, an ancient amphitheater still used for

summer “bullgames,” and Vincent van Gogh sights. The town’s

engaging museums cover ancient history, Van Gogh-inspired works,

and modern art.

▲▲▲Near Avignon (1 day)

Three worthy destinations combine well for a memorable (if

busy) day trip from Avignon: the stunning Pont du Gard aqueduct;

thriving Nîmes, with world-class Roman monuments; and

pedestrian-friendly Uzès, a refreshing break from power monuments

and busy cities.

▲▲▲The Côtes du Rhône (2 days)

Charming Vaison-la-Romaine makes a good home base for

exploring the Côtes du Rhône region, with its sunbaked sunny wine

road winding through picturesque villages and fields of lavender.

There’s a vibrant outdoor market somewhere nearby every day of the

week. The overlooked town of Orange hosts a remarkably intact

Roman theater and a lively town center.

 A bullgame in Arles (bulls survive it); Pont du Gard aqueduct; Roman

theater at Orange—still hosting events; Côtes du Rhône village (Gigondas)

▲▲Near Arles (1 day)

Random documents with unrelated
content Scribd suggests to you:
 – Hogyan van, kedveském, angyalkám? Hogyan mondod? rebegé
Gáspár úr s Ocskay kezét odavonta a keblére s bedugta a bekecse
alá, úgy dédelgette. Micsodácskád van te neked még otthon?
– Abból a wsetini szerzeményből az ezüstféle, a mit nem
hordhatok mindenütt magammal, mert nagyon sok.
– Mennyi lehet?
– Nem méregettem biz én mázsával, csak azt tudom, hogy
Wsetinből négy társzekéren küldtem haza: hat ló volt mindenikbe
fogva.
– Négy társzekér ezüst! Jaj, te aranyember! Kincsbányába törtél
be. Akár csak nagypénteki lidércztűz vezetett volna rá! Idehozd
mind. Én biztos helyre teszem. Soha senki meg nem kapja. Gyere
ide hozzám. Lakjál nálam. Holtig eltartalak. Tekintsd a házam a
magadénak. Invitálja meg kegyelmed is, menyemasszony, a kedves
uramöcsémet. Legyen szerencsénk minél hamarább.
– Három hét alatt itt vagyok, mondá Ocskay, kezet szorítva az
öreggel is, a menyével is.
Azzal, az itt maradó csatlósainak kiadva az utasítást, szekerébe
vetette magát s egyedül visszahajtatott Zsolnára.
Mikor Ozmonda és az ipa a lépcsőgádoron visszalépdegéltek, azt
mondá Gáspár úr magában:
«A czudar zsivány.»
Azután pedig egész fenhangon mondá Ozmondának:
– Mit szólsz? Nem vágják le addig a nyakát?
 AZ ÉDES OTTHON.
Vannak olyan boszorkányos esteli bogarak, a mik alkonyatkor a
mezőn járó embert körüldongják, mindenhová elkisérik, hasztalan
űzi, csapkodja őket, el nem maradnak tőle.
Néha egy nótát ki nem tud az ember a fejéből verni. Ott énekel
az folyvást a fejében, el nem tudja hagyni, még mikor magában
imádkozik is, erre a nótára fújja azt is. Néha meg egy-egy szó, egy
mondás üldözi az embert, elverhetlenűl, makacsabbúl, mint az a
veszett cserebüly.
Ha Ocskay László ezt a szót meg nem hallottá tudta volna tenni:
«Ausztriában nem érvényes a katholikus és a protestáns közötti
házasság».
Ki innen! Ki a fejből, a szívből, a vesékből, átkozott gondolat! –
Visszatért az megint. Megitta a borral, felszítta a mezők illatával, a
szemtelen pacsirták mind azt énekelték a levegőben, – egygyel több
csábító varázs, mely a csillagokat lecsalogatja az égből, hogy
szeressenek aláhullani a földre, pedig csak addig csillagok, míg
odafenn vannak, ha ide leestek, lesz belőlük idomtalan hideg kő.
Ocskay összeszedte a megmaradt kuruczait s elindult velük
együtt Sztropkóra.
Senki sem küldte oda, se Bercsényi, se a fejedelem.
A felesége sem írta neki egy szóval se, hogy «jőjj».
Terve volt-e? Maga elől menekült-e?
Terve volt. Nem zavarta már ki őt abból semmi. Meglehet, hogy
nem látta előre, mily végtelen keserűség fog abból támadni, ha ez a
terve sikerül. Meglehet, hogy tudott valami megnyugtató gondolatot
találni, a miért jövendőjét fölépítse. Vagy semmi sem vezette már,
csak a lánczaikról elszabadult szenvedélyek. Utánuk dobta a gyeplőt,
mikor megvadultak s már most azok aztán viszik!
Otthon épen nem várták. Ilonkát egészen meglepte férje
hazaérkezése, különösen az, hogy ilyen nagy fegyveres kiséretet hoz
magával, holott ezen a tájon híre sincs az ellenségnek. Járnak-kelnek
ugyan száguldozó csapatok a megriadt hadból, de azok mind
kuruczok, nem lehet tőlük tartani. Mi oka lehet Ocskay Lászlónak,
hogy kétszáz lovassal kisértesse magát, mikor a feleségét jön
látogatni?
Férj és feleség pedig egymásnak az arczából olvas. Titkos irás az
arcz, de annak, a ki a kulcsát bírja, nyitott könyv.
– Mi történt, hogy olyan véletlenűl megjöttél? kérdezé az
asszony.
– Ejh, hát nem örülsz-e annak, ha haza jövök? felelt a férj.
Aztán észrevették magukat mind a ketten, s mosolyra fordíták a
tekintetüket s megcsókolták egymást.
(Csengett e közben az a nóta: «Rám illik a babám csókja.»)
Hisz az ilyen találkozásnál örülni szokás.
– Régen láttalak benneteket, mondá Ocskay. Mit csinál a kis
ember?
A legkisebbet csak egyszer látta még, a mióta világra jött. Ilonka
vitte utána a táborba.
– A kis ember bizony roszul van.
– Mi baja?
– Talán csak az, hogy foga jön, de meglehet, hogy valami ki akar
rajta ütni. A bába sem tudja még megmondani.
 – Ezért volt olyan bús az arczod?
– Ezért.
– Menjünk oda, hadd látom.
Ilonka odavezette férjét a kis betegéhez, a kit még mindig ölben
kellett hordani a dajkának. A kis ember nagyon rosz volt ma, egyre
sírt, s olyankor minden gyerek rút. Az apja megcsókolta az arczát a
kis fiúnak, a mitől az még siránkabbá lett. Ilonka megjegyezte, hogy
az apai csók nem volt ezúttal oly hosszan odatapadó, mint máskor.
Azután ő maga vette a karjára a kis babát s tudott vele mindenféle
bűbájt elkövetni, a mitől a gyermek elcsendesűl: kigömbölyödik az
arcza, a szemei felragyognak, a szája visszakapja csigaalakját. Várta,
hogy az apa most csókolja meg, mikor kis angyalka lett belőle. Nem
jutott neki eszébe. Csak annyit mondott, hogy az nagy baj lenne, ha
most valami küteget kapna a gyermek.
Ilonka aztán nagyot bámult nagy léleklátó szemeivel a férjére,
mit akar ezzel mondani: «nagy baj lenne, ha ez a gyermek valami
küteget kapna»? Hiszen bizonyos, hogy annak ez nagy baj, de hű
gondviselés mellett elmulik veszedelem nélkül. De talán másnak is
baj? Kinek?
Azonban hát meg volt az ok a bánatos, aggodalmas arczhoz, nem
kellett azt keresni.
A nagyobbik fiát nem engedte Ocskay maga elé hozatni; a
kisebbiknek a baja ragályos lehet, s azt már ölelte. Félő volt, hogy a
ragályt átoltja a nagyobbikba is, ha apai göngédségében részelteti.
Azzal csak csak úgy az ablakon keresztül beszélt.
– Hát anyád hol van? kérdezé egyszer Ocskay, széttekintve s
bámulva, hogy a nagyasszony hiányzik a kedvencz unokája mellől.
Ilonka arcza egy pillanatnyi zavart árult el.
– Édes anyánk haza ment Lévára. A számtartója a gazdasági
ügyek végett sürgetősen kérte, hogy menne haza.
 A szemei tagadták, a mit a szája mondott.
– És mikorra igérte, hogy visszajön?
Ilonka arczán még nagyobb lett a zavar.
– Talán az őszszel, szüret után.
De most már az ajkai is elárulták, hogy valami elhallgatott baj
van odabelül, a sírást elfojtó rángatózás látszott rajtuk.
Itt valami háborúság esett! gondolá Ocskay s aztán töprengetett
annak az okain.
Azonban elérkezett az est. Vacsorához hivták az uraságokat. Házi
káplán, plébános, hopmester, tiszttartó együtt szokott ülni az
asztalnál a vár urával, azok már ott voltak az étteremben.
Alig ültek le az asztalhoz, a midőn megszólalt az estharang.
Ocskay buzgó katholikus volt. Szokása volt, a mint a harangszót
meghallá, az evőeszközt letenni s aztán imára kulcsolni a kezeit az
arcza előtt. S ingerűlt volt, ha valaki ilyenkor ránézett. Ellenben
nagyon megvárta az asztaltársaság pápista tagjaitól, hogy ők is
imádkozzanak magukban, a kálvinisták pedig azalatt ne
csörömpöljenek kanállal, kés-villával.
A mint ima végeztével az összetett kezeit elvette a szemei elől,
csak akkor vette észre, hogy Ilonka eltünt az asztalfőről.
Egy kicsit neheztelt érte. Ez mégis túlságig vivése a kálvinista
puritanismusnak. Mire való ez? Felkelt és utána ment a belső
szobájába.
S a mint a nyitva feledett ajtón betekintett, a bámulat megállítá
lépteit. Ilonkát ott látta térdepelni az imazsámolyon egy
Boldogasszonykép előtt, s még hallhatá az Ave Mária végszavait:
«imádj Istent érettünk…»
Megrendült egész valója. Odasietett az asszonyához, a mint az
Áment kimondá s felölelé térdepeltéből.
 – Mi ez? Te a szűz Máriához imádkozol?
Ilonka odaborult férje keblére s nagyot fohászkodott.
– Nem bírtam tovább kiállni azt a gondolatot, hogy én más
templomba járjak, mint a hová te jársz, hogy a kis fiamnak ne én
tanítsam a vallást, s áttértem a te hitedre.
Ocskay úgy érzé magát, mint mikor a rosz, vásott kölyket az édes
apai áldásteljes kéz egy pár egészségre váló vesszőütéssel eszére
téríti, «nesze virgács! te semmirekellő»!
Lopni indultatok! Körülkertelt tilos paradicsom almafájáról lopni!
Nesze virgács!
Most aztán súgjátok-búgjátok egymásnak, hogy «Ausztriában a
katholikus férjnek nem hitvese a protestáns feleség!» – A feleség is
katholikus már.
Az egész szenteknek egyességét hallotta chorusban kiáltani a feje
fölött. «Estél lefelé, mi megragadtunk, felemeltünk!»
Minő nagy áldozat volt ez ettől az asszonytól! Ha te férfi, földi
hazádat készülsz elcserélni, ő elcseréli inkább a mennyei hazáját s
megakadályoz abban, a mit tenni akarsz.
– Mikor történt ez? kérdezé Ocskay.
– Mult úr napján, szeptember ötödikén.
– Reggel, az első harangszónál? sietett Ocskay kérdezni.
– Akkor. Te megálmodtad talán?
– Igenis megálmodtam.
Épen akkor sugá a fülébe Ozmonda: «A katholikus férjnek nem
felesége Ausztriában a kálvinista asszony.»
Milyen hirtelen kezük van az odafenn levőknek!
 Danolhatja már az éjbogár, hogy «Három piros kendőt veszek!»
– Ezért hasonlottál meg az édes anyáddal? kérdezé Ilonkától,
erősen magához szorítva a hű teremtést.
– Ezért.
– Ő soha sem fog tehozzád visszatérni.
– Soha. Kitagadott, elátkozott.
– S te eltűrted az ő haragját, az ő anyai átkát, hogy semmi se
válaszszon el tőlem többé. Óh, milyen nagy lelke tud lenni egy
asszonynak!
– Csak a tieddel akar egyenlő lenni.
Ocskay félrefordítá az arczát. Ez a szó arczulverés volt neki.
Roszabb a szégyen-pironságnál az érdemetlen dicséret.
Odahajolt s lecsókolta a könyeket a felesége szeméről. Igazán
szentelt viz!
Ebben a pillanatban egy új – nem, nem új: a visszatért régi
világban érezte magát. Hányszor találta ő fel elhagyott nemesebb
részét lelkének ez asszony közelében! Most ujra visszakerült hozzá.
Elfelejtett haragot, büszkeséget, őrjítő szenvedélyt, mindazt, a mi
lángol, a mi fölindulást csinál s megolvasztja a gyémántot, a
férfijellemet; az egész vulkántüzet ki tudta oltani két ilyen kicsiny
könycsepp!
Ezen a napon Ocskay ismét boldog ember volt. Kincset talált
ember. Otthagyta a kincseit Budetinban: az a másik ki van fizetve,
nem adósa neki. Itthon nagyobb kincset talált annál, nincs szám, a
mi annak az értékét ki tudja fejezni, – és feltalálta saját magát: az is
nagy drágaság! A ki azt elveszti, ugyan keresheti!
Ilonka beteg gyermeke mellett töltötte az éjt.
 Korán reggel azzal az örömhirrel jött a férjét felkölteni, hogy a kis
ember már egészen jobban van, foga jött, az kinozta meg annyira,
már vége van a láznak, nem lesz belőle kanyaró.
S ezzel az örvendetes fordulattal aztán egyuttal a nagyobbik fiu is
fel lett szabadítva a keserves vesztegzár alól.
Micsoda ugrálás volt, mikor az anya megmondta neki, hogy
szabad átmenni az apához! Dehogy várta meg, hogy felöltöztesse
valaki! Kiugrott az ágyából s úgy futott mezitláb, egy ingecskében az
apa szobájáig: odabujt melléje az ágyába; ölelte, csókolta, el nem
eresztette. Még akkor is átölelve tartotta a nyakát gyönge kis
karjaival, a mikor elaludt a keblén. Fel is kaczagott néha az álmában,
hítta az öccsét: itthon az apa! – suttogott neki: «Kedves Ferikém!»
Egyszer meg sírva fakadt, Ocskay megcsókolgatta az arczát; arra
aztán megszünt sírni, még jobban odabujt mellé s kis kezével az
arczát czirogatá.
Nem hangzott többé Ocskay fülébe a nóta: «Három piros kendőt
veszek!»
Egész nap boldog volt.
Van valami mennyei varázs abban az otthonban! Ezen a büvkörön
nem tudnak a kisértetek keresztültörni.
Eltöltött egy egész hetet otthon. Eljárt vadászni, a gazdaságát
bejárta; szántatott-vettetett; rendeleteket adott ki, mint aki nem
gondol többé arra, hogy ezt a birtokot nagyhamar el is veszítheti. A
századait szétosztotta a falvakra.
Futárjai jártak-keltek azalatt Egerbe, Érsekujvárra, a
fejedelemhez és Bercsényihez, s meghozták, hogy mi hir van
odakinn a zavaros világban? Tökéletes chaosz volt. Mindenki
kergetett egy másikat, a míg maga szaladt egy harmadik elől. A
háboru csak úgy pásztánként folyt, mint a nyári eső.
Saját ügye felől nem mert tudakozódni senkitől: mindenkitől
tartania kellett. Pedig nagyon szerette volna megtudni, hogy milyen
indulattal vannak iránta a fejedelem udvaránál?
Egyszer aztán Egerből visszatérő futárja hozott neki egy
csomagot doktor Wolffiustól. Ezt valódi jó barátjának tartá.
A felbontott csomagban pedig talált Ocskay – kávét és semmi
mást. Egy betü irást sem hozzá.
Mit akar ez jelenteni? Doktor Wolffius nemcsak, hogy igen jól
tudja, hogy se Ocskay se felesége a kávét nem iszszák: töröknek
való kotyvalék az; de ő saját maga a legnagyobb ellensége a
kávénak, a mit lassan ölő méregnek nevez, s mindenkit elrémit tőle.
Mit jelent hát ez a kávé?
Rájött. Kitalálta. «Cave» latinul azt teszi hogy «vigyázz
magadra»!
Ismét zúgni kezdett a feje. – Előszedte Blaskovich és
Pestvármegyei leveleit s ujra elolvasá. – A lőporos zsákon igen jól
lehet aludni, a míg az ember meg nem tudja, hogy mi van benne?
Szégyenleni kezdte, hogy olyan gyönge volt, hogy fele utján
megállt. Asszonyköny, gyermekfecsegés szétzavarta furfangosan
kiszámított tervét. Pedig hiszen ezek is ép úgy fenyegetve vannak,
mint ő maga. Ha az apát notába ejtik, a feleség és a gyermekek is
földön-futókká lesznek, s ha nagyobb veszedelem éri az apát, még el
is zárják őket. Bezerédy és társainak példája nem volt-e elég?
Minek ez a tétovázás?
Sokkal több lépés történt már előre, mint hogy vissza lehetne
térni!
Felkereste Ilonkát. Ott találta őt a gyermekei szobájában.
– Fontos szavam van hozzád. Nekünk, minden megmozdítható
értékünkkel együtt, rögtön el kell hagynunk ezt a kastélyt.
Ilonka elsápadt, s hült ajkkal rebegé:
 – Futnunk kell innen? – Ki kerget bennünket?
– Még magam sem tudom. De sejtem, hogy nem maradhatunk itt
békében. Azért jöttem ide, hogy elvigyelek benneteket magammal.
Ilonka a rémület indulatkitörésével ragadá meg férje kezét.
– Ocskay! Mit akarsz tenni?
Ocskayval tudatta ez a hang, ez a tekintet, hogy a lelkébe látnak.
Takarózni akart.
– No hát mit akarok tenni? Micsoda nagy dolog?
– Óh én nem tudom kimondani annak a nevét. Az rettenetes egy
szó. De neked nem szabad azt megtenned Ocskay; vagy halva láss
engem előbb.
– Őrült vagy-e? Miről beszélsz?
– Nem, nem, nem! Nem viszesz bennünket oda!
– De hová? Asszony!
Ilonka felkapta a karjára bölcsőben alvó kis gyermekét, a másikat
megragadta karjánál fogva, aztán visszarohant a férjéhez, s térdre
veté magát előtte.
– A Krisztus kínszenvedéseire kérlek, Ocskay. Szűz Mária hét
sebeire kérlek, édes uram, egyetlenegy boldogságom, életem,
mindenem. Ne vigy a kárhozatra mindnyájunkat, magaddal együtt!
Nézd a gyermekeidet. Ezt a két ártatlant, aki még nem vétett se
Isten, se ember ellen! Ne öld meg őket örök életükre! Ne hagyj rájuk
egy rettenetes örökséget!
Ocskay kőszoborrá érzé magát zsibbadni. Nem birt elfutni ez
előtte térdeplő csoport elől. Nem birt felelni. Az anyja által feltartott
kis poronty úgy nyujtotta feléje kezeit, esdekelve, míg a nagyobbik,
átnyalábolva egyik lábaszárát, úgy iparkodott őt fogva tartani.
 – Ugy-e apám! Nem megyünk labanczot játszani?
Az igazmondó gyermekszáj kiejtette a rejtegetett szót.
Ocskay nagyot nevetett. Kinos nevetés volt. Mintha a gyermek
szavára tenné.
– Bolondság! Dehogy megyünk, fiacskám. Ilonka, szivem,
csendesítsd le az apróságokat. Ez nem gyermekeknek való scéna.
Aztán majd menjünk át a másik szobába, ahol csendesen
beszélhetünk erről.
Ilonka bölcsőjébe fekteté a kisebbet, s a nagyobbikra
ráparancsolt, hogy maradjon mellette és ringassa. Aztán bátor
léptekkel, elszánt tekintetü arczczal követte férjét a mellékszobába.
Amint egyedül maradtak, Ocskay egyszerre, indulatosan
odafordulva nejéhez, érdes hangon mondá:
– Neked az anyád beszélt valamit felőlem?
– Igen.
– S te ezért vesztél vele össze?
– Ezért.
– És nem azért, mert pápista lettél?
– Az később történt.
– Ezért hagyta el a házadat haraggal?
– Nem úgy. «Én küldtem el» őt a házamtól haraggal Én mondtam
neki, hogy soha ne lássuk többet egymást!
Ocskay hüledezett. Ezt az asszonyt ő még nem látta soha! Őtet,
Ocskayt, meg nem verte még, meg nem félemlítette még soha senki.
– Mostan verik, s egyik ijedtségből a másikba ejtik.
 – Oly hirt mondott rólad, folytatá az asszony, a miért elkergetem
magam elől a saját édes anyámat is és nem nézek rá többet soha.
Ocskay most látta, hogy mi lakik ebben a szivben! Oda nyult
Ilonka keze után s egy vezeklő bágyadtságával hajtá le fejét, halkan
rebegve:
– Engem nagyon eláztattak a fejedelem előtt.
– De te tisztára mosod magadat?
– Nagyon sok ellenségem van és nagy, igen nagy emberek.
– Soha sem féltél ellenségtől. Nem számláltad, hányan vannak? s
nem mérted singgel, milyen magasak? Győzd le őket!
– A fejedelem maga ingerült ellenem.
– Ez nem ok arra, hogy őt elhagyd. Te! A Rákóczy mennyköve! A
népnek félistene! Minden imádságba belefoglalt nevü ember! – Nem!
Az nem történhetik meg!
– Hallgass meg! Oly ártatlan vagyok minden árulási büntől, mint
a ma született gyermek; és mégis annyira ellenem van támasztva
minden külső látszat, hogy ha törvény elé állítanak, még védeni sem
tudom magamat. Egy szó nem igaz abból, amit vádképen a fejemhez
vágnak és mégis egy szót sem tudok abból elhárítani. Nem tudom,
hol kezdeni a védelmemet.
– Én talán tudom. – Ne haragudjál meg érte, édes jó uram, ha én
te neked most tanácsokat osztok. – Hidd meg nekem, hogy sok
keserves álmatlan éjszakákon át tusakodtam én e fölött magamban s
nem volt senkim, a kivel közöljem, mint ez a kis ártatlan csecsemő
ott a keblemen, a ki még szót nem ért. Annak zokogtam el
vértveritékező kinos óráimban: óh te kis néma lélek, súgd meg
nekem, mit tegyünk itt? – Mit is mondott? – Eredj oda, Ocskay
László! a hol vádolnak; – lépj oda az ellenségeid közé és hivd fel
őket: «Ki vádol, mit tud ellenem?» Kérj birát, kérj törvényszéket s
állj meg előtte felemelt fővel. Beszéljetek! Ha megjelensz közöttük,
mind elnémul. – Mit tudnak ellened felhozni? A czigány leányt!
Ocskay összerándult. E szónál Ilonka arczán mély pirulás terjedt
el. Odafekteté az arczát férje keblére, s ismét azon az ismerős szelid
hangon szólt hozzá:
– Ne haragudj rám, hogy ezt felhoztam.
– Ezt is anyádtól hallottad?
– Ezt is. Felelj rá meg biráidnak, vádlóidnak, ha szemedre
lobbantják. Mondd nekik: «A czigányleány dolgában nem ti vagytok
a biráim; abban a dologban egyedüli birám a feleségem, ha ő elitél,
ha megbüntet, kiszenvedem. Ha vétettem, csak a karikagyűrűm
ellen vétettem: s az nem más dolga, csak az asszonyomé.
S ez a biró már meg is hozta az itéletet: megölelte, megcsókolta
a hűtelen rossz urát.
Ocskay elérzékenyült. Ölébe vonta a nejét, s gyöngéden
beszélgetett hozzá:
– Jó angyalom voltál mindig; most is az vagy. Bizony mondom,
hogy soha el nem hagylak téged. Igazolja hozzád való szeretetemet
az, hogy most itt vagyok nálad. De szükséges, hogy magammal
vigyelek: épen azért, mert szeretlek. Bolond világ van most a kurucz
táborban. A trencséni nagy kudarczért, a porba omlott fényes nagy
tervekért mindenképen áldozatbárányt, bűnbakot keresnek.
Bezerédyt már lefejezték. A híres, tapasztalt hadvezért, a kinek a kis
ujja többet ért, mint az egész Ocskay László, a ki csaknem oda volt
nőve a fejedelem szívéhez, a tanácsban bölcset, a hadban eszest, a
kit nem pótolhatnak mással. Megölték. A nélkül, hogy a rendes curia
elé állították volna, a nélkül, hogy rendes hozzáértő assessorok előtt
a Tripartitum szerint védelmezhette volna magát: egy elfogott levél
csalfa tanubizonysága mellett, értetlen katonák juryja által
elitéltették; itéletét a fejedelem elé nem is terjesztették, hogy
kegyelmet ne gyakorolhasson. A lábához tették a fejét. Engemet is
oda akarsz-e küldeni ebbe a farkasverembe? Azt akarod-e, hogy
karácsonyi ajándéknak a fejemet küldjék meg neked?
Ilonka borzadozva ölelte, szorította magához ezt a féltett drága
főt. «Nem. Nem!»
– Én nem tervezek semmi rosszat, folytatá Ocskay. Bizony
mondom neked, hogy nem szándékozom semmi árulást elkövetni.
De annyi eszem van, hogy megkötözött kézzel nem adom oda
magamat, hanem lőtávolban akarom magamat tartani, hogy ne én
kérjek, hanem más kérjen engem. Bünöm még nincs; de van itt
Sztropkón sok felhalmozott kincsem. Egész tárház tele ezüsttel. A
kiknek erre van éhük, azoknak az én fejem csak appetitorium s a
gyermekeimé csak poszpász. El akarlak titeket, meg a kincseimet
tenni a kezük ügyéből. Akkor azután majd én kerülök a kertajtó felől.
Ne tarts te semmitől. Nem szököm veletek ellenség földére. Itt van
az én kis tót impériumom, a hol én vagyok a kis-király. Annak egy
kulcsos völgyében van egy erős vár, Lietava. A jó Lengyelné
nagynénéd vára, ki hozzád vérszerinti rokon. Ahhoz foglak vinni. Ő
már értesülve van felőle és nagy szivesen fogad. Hallhattad hiréből:
derék magyar asszony, soha idegen még vendégül sem lett a
kapuján bebocsátva. Ő nála fogtok maradni, a míg én fölöttem a
zivatar elvonúl. – Csak azt akarom, hogy te és gyermekeid, a kik az
én kincseim vagytok, aztán meg az ezüst angyalkáim, a miket annyi
mások szeretnének feleségül venni, fiúvá fogadni: egyszer biztos,
hozzáférhetlen helyen legyetek, a hol a labancz se, de a kurucz se
férhet majd hozzátok; akkor aztán majd megmondom, hogy ki
vagyok, hogy mindenki hallhatja, te is meghallhatod s szégyent nem
hozok a fejemre. De csúfságot sem hagyok tenni rajta. Megértettél-e
hát drága bálványom?
Ilonka el hagyta altatni lelke nagy gondjait. Leginkább
megnyugtató volt rá nézve az, hogy Lietava várába Lengyel
Magdolnához viszi őket Ocskay. Lengyel Magdolna hirét emlegette a
félország: buzgó híve volt ő a nemzeti ügynek, bőkezű az
áldozatokban és szigorú a hűségben. A ki rosszat akar, az nem viszi
oda ő hozzá azokat, a kiket legjobban szeret. A gyanu lelohadt.
 – Csak azt fogadd meg, hogy gyermekeidre azt a nevet hagyod,
a mit büszkén viselhetnek. Mást nem kérek tőled.
– Fogadom hitemre, hogy olyan fényes nevet hagyok a számukra,
a mi az ország elsői közé lesz egykor följegyezve.
– Mert lásd, édes férjem: én attól a gondolattól nem félek, hogy
jöhet idő, a mikor talán földönfutók leszünk, a mikor talán idegen
földön kezünk munkájával kell keresni a kenyerünket s szalmás
gunyhó alatt huzzuk meg magunkat. Én arra készen vagyok. De
hogy becsület nélkül éljünk, azt én a világ minden dicsősége
közepett sem tudnám soha elviselni.
– De hát ki mondja ezt?
– Anyám mondta. Mikor utoljára megcsókolta a két gyermeket,
így szólt: «úgy tartson meg benneteket az Isten, a hogy apátok
megtartja a becsületet!»
– Rettenetes mondás!
– Nem az, Ocskay. Ez természetes kivánság. Mert ha egy apa el
akarja temetni a gyermekeit, akkor jobb, ha azok előbb meghalnak.
Ocskay arcza boszus indulatra torzult.
– Nem! Te nem vagy az! súgá engesztelő szóval a nő, homlokáról
lesimítva a redőket. A te fiaid nagyra fognak nőni. Olyan nagyra,
mint az apjuk. Megyek rendeleteidet foganatba venni. Még ma
összemálháztatok minden drágaságokat, holnapra rendelheted a
társzekereket.
Ocskay még egyszer visszavonta magához a távozni akaró
asszonyt s arczába nézett, oly közelről, hogy szemeikben
megláthatták egymás arczait.
– Hát te? Te nem itélsz-e el engem?
– Miért? Én nem tudok rád semmit.
 Már elfeledte.
Derült arcza, ragyogó szemei, forró csókja bizonyítják, hogy
elfeledte, – megbocsátott.
 IDEGEN HÁZNÁL.
Vajmi nehezen tudta Ilonka megszokni a lietavai életet a
sztropkói után. – A szép mosolygó vidék helyett az Ondova mentén
azt az örökké egyforma rengeteg erdőséget látni itt köröskörül; a
bástyafalakról letekintve, a szédületes mély völgy fenekén a ködös
árnyékot, s csak a hol a hegyek nyugat felé egy kis nyilást
engednek, ott találni egy kis darab külvilágot, kéklő rónával, kertek
közül kivillogó toronytetőkkel.
A sztropkói erdőben nem volt más vad, mint nyúl. Ott lehetett
sétálni a szép vigályosokban; a kis Gáborka bátran elmehetett a
jobbágyfiúkkal epret, gyöngyvirágot szedni a pagonyba, nem kellett
félteni: itt pedig csak két vadász, meg négy sinkorán kiséretében
lehet az erdei sétára vállalkozni. Onnan a bástyatetőről sokszor
láthatja Ilonka, a mint nagy, nehézkes fekete állatok előczammognak
az erdőből, a tisztásra, ha jó kedvük van, játszadoznak,
bukfenczeznek, felmásznak a nagy szál fenyőre, aztán megragadják
körmös talpaikkal a fa háncsát s úgy ereszkednek le, hogy az egész
élő fa kérge mind a körmük alatt foszlik végig. Mikor meg éhesek,
lebaktatnak a vetések közé, megriasztják a tehéncsordákat: a
népség nagy riogatással rohan elő a faluból, hogy visszakergesse
őket erdeikbe. Itt a medvék vannak otthon. Be kell érni a bástyákon
való sétával. Az ember olyan, mintha fogoly volna.
Aztán Sztropkón annyi mindenféle tenni-venni való volt, a mi a
magyar háziasszonynak az élete. Már hajnalban fel szokott kelni,
munkásoknak, cselédeknek rendeleteket osztani; kaszásoknak,
béreseknek főzetni, termést betakarítatni, konyhát ellátni, szapulásra
felügyelni, cselédveszekedésben békebiráskodni, s mindent meglátni
és mindenütt kitüntetni, hogy az asszony érti a házi dolgot
legjobban; azért is úgy kell menni mindennek, a hogy ő parancsolja.
Lietaván mindezekről szó sincs. Nincs itt semmi gazdaság: azt
kívül végzik a majorban, ide csak a készet hozzák. Régi, a háznál
vénült cselédek nem várnak parancsszót; úgy tudják már, mint a pap
a misét, hogy mi a teendőjük, s hiába is parancsolna nekik valaki
valami újat, mert nem tennék meg: nagyobb urak, mint a vár
asszonya. Későn kell fölkelni, s aztán éjfélen túl fönn lenni, mert a
ház asszonya így szokta.
Az öreg asszonyság tele van rigolyával. A hosszú fogadott
özvegyélet, a világtól elzárt magábanlétel túltengette a kedélyét
mindenféle furcsaságokra. Ellenszenvei vannak némely szín, illat,
ruhaszabás ellen; nem hallhatja a gyermeksírást, a kakaskukorítást.
Napjában háromszor imádkoztatja az egész háznépét, s megtartja a
pénteket és a kántorszerdát; orvosságot szedet minden emberrel a
csizió szerint, akár van baja, akár nincs, tele van babonával s azt
akarja, hogy azt más ember is komolyan vegye: a jóságával öli meg
az embert, s nem veszi észre, hogy ezzel lesz a legkiállhatatlanabb
zsarnokává a környezetének.
Mikor Ocskay László odahozta a várába a feleségét, megfogadta
neki minden szentekre, hogy úgy fog rá gondot viselni, mint az édes
gyermekére. Ha megigérte, meg is tartotta. Ilonkának még a
bástyákra sem lehetett felmenni, hogy friss levegőt szíjon, nála
nélkül s minthogy fogadása tartotta, hogy kedves vendégét még a
szellőtől is megóvja: alig eresztette ki a szobából, ha csak tökéletes
szélcsend nem volt odakünn, naplement után pedig a nyusztprémes
palástja nélkül nem bocsátotta sehova.
A hosszú, éjfélig nyúló estéken pedig ott kellett ülni Ilonkának a
nagyasszony szobájában a kandalló mellett. Mind a ketten fontak a
kerekes guzsalyon. Lietava völgyében terem a legszebb len, s azt
már félszázad óta fonja saját kezével, szöveti saját takácsával
Lengyel Magdolna asszony: almáriomok vannak tele a sok virágos
abroszszal. És a mellett mesél. Hosszú, szomorú végű történeteket,
a mik egymásnak adják a befejezéseiket, mint Sheherezáde regéi.
Csakhogy ezek mind igaz történetek. Ezeknek a tót impériumban
fekvő várkastélyoknak a történetei. Majdnem mindenikben fordul
elő, hogy azok közül, a kik egymást szeretni tartoznának, valamelyik
megcsalja a másikat, a minek aztán szomorú következései lesznek.
Ilonkának rosszul esik ezeket hallgatni. Otthon az anyja házánál soha
semmiféle emberszólást nem hallott. Mendemondától, családi
botrányoktól úgy őrizték, mint a pestistől. Balladákat éneklő diákokat
sem engedett az anyja soha a házába bejönni. Ezektől csak később,
asszony korában hallott egy pár versben elénekelt regét Ilonka, s azt
hitte, hogy azok költött dolgok. Most aztán mint igaz történeteket
kellett neki azokat végighallgatni. Milyen gonoszak a férfiak?
Megtörni a hitvesi esküt annyi nekik, mint egy diót megtörni. Néha
aztán az asszony is boszút áll magáért. Vannak azonban asszonyok,
a kik nemcsak magukért állnak boszút, hanem tíz-húsz más megcsalt
asszonyért is. Mert az asszonyok meg gyöngék. A férfiak azért
buknak el, mert erősek, az asszonyok azért, mert gyöngék. Nincs
rettenetesebb állat, mint az asszony, a ki a tilalmasba szerelmes.
Példa rá a Páter Péter története. Az is nem rég ment végbe itt a
Vágmentén: két család nagy romlásával. Ilonka úgy borzadott ettől a
rémtörténettől, a mi eltartott három estén keresztül. Hiába
kérezkedett a fiacskáihoz, Magdolna asszony nem eresztette: azt
mondta, hogy nem jó az alvó gyermeket éjjel megcsókolni, mert
lunátikus lesz tőle. Nem is kell a fiúgyermeket nagyon anyásnak
nevelni.
Hanem e rémmesék bevégezte után mindannyiszor odavezette
Magdolna asszony Ilonkát a saját kezével festett ideál arczképe elé
Ocskay Lászlónak s elmondá felőle, hogy ime ez az egy ember a
kivétel annyi ezerek közül, az egyetlen igaz képmása a hűségnek:
méltó, hogy minden asszony oltárt emeljen a képe előtt s tömjént
füstöljön rajta.
Ilonkának ez a sok magasztalás sem esett jól. Egy asszony sem
szereti azt, ha a másik asszony az ő férjét dicséri, még ha minden
kifogáson fölül álló öreg, tisztes asszonyság is. Aztán a hitvesi
boldogság nem keresi a dicsekedést. Hallgatva szokták azt
rejtegetni. Van abban valami babonás érzés; olyanforma, mint az,
hogy az anyák nem szeretik, ha valaki azt mondja az ölben tartott
gyermekükre: «ejnye de szép gyermek!» – Félnek a «megveréstől».
És ezt mindennap háromszor kellett Ilonkának végighallgatni.
Hiszen ott állt ő előtte Ocskay Lászlónak a képe, szünet-
szüntelenül, nem kellett azt neki vászonra festve mutogatni, nem is
volt más gyönyörűsége, mint mikor felmehetett a nyugati
bástyafokra s aztán onnan nagy merengve elbámulhatott arra a kis
völgynyílásra, a honnan várostornyok látszanak ki az alacsony kertek
közül. Azok Budetin és Zsolna tornyai.
Mikor elvált tőle Ocskay László, azt mondá neki:
– Most csak maradj itt békében, drága kincsem, míg vissza nem
jövök hozzád. Én most innen Budetinba megyek. – Pénzt kell
szereznem az öreg uzsorástól. Nála hagytam az aranykincseimet
zálogban; de pénzt csak akkor ád, ha Lengyelországból visszatér.
Erre pedig azért van szükségem, hogy az ezredemnek kifizessem a
hátralevő zsoldját, különben szétoszlik a nép. Ha valami izenni valód
lesz hozzám, küldd a leveledet Budetinba, Szunyoghy Gáspár
uramnak a házához: ott megkapom.
Ilonkát egészen megnyugtatta ez a szó. Ha Ocskay pénzt akar
szerezni az ezrede számára, akkor ez nem annak a jele, hogy el
akarja hagyni a zászlóját. Az is tudtára volt Ilonkának, hogy
Ozmonda grófnő Szunyoghy Gáspárnak a menye. Azonban ő felőle
egészen nyugodt lehetett. Hiszen Ozmonda Rákóczy fejedelmi
hitvesének kebelbarátnéja, s azonkívül is, mint Ilonka hirül vevé
Ozmonda saját leveléből, még tavaly apáczává lett. Hogy
gyanakodhatott volna reá?
Egyszer Magdolna asszony meglepte Ilonkát azon, hogy a
budetini völgy felé mereng, vágyó tekintettel, imára kulcsolt
kezekkel.
 – Ne nézd te olyan nagyon azt a várat, szólalt meg az ábrándozó
háta mögött Magdolna asszony. Nem jó az embernek olyan nagyon
soká nézni egy tájékot, mert még megteszi, hogy a helyébe jön.
– Azt szeretném én, ha ide jönne, szólt felsóhajtva Ilonka.
– No, no leányom, soha se kivánjon az ember meggondolatlanul
valamit, a mit nem ismer. Tudod-e te, hogy híják azt a várat, a mit
most olyan elbámulva néztél?
– Budetin!
– «Minden jó lélek dicséri az urat!» Vess keresztet magadra,
mikor ezt a nevet kimondod!
– Rossz lelkek laknak talán ottan?
– Annyival inkább rossz lelkek, mert szép testben járnak.
– Én ismerek egyet, a ki onnan való, az egy igen áldott jó
teremtés. (Ilonka Ozmondára gondolt.)
– Ne higyj neki. Mentül jobban mutatja jóságát, annál jobban féld
a harapását. Mihelyt budetini sarjadék, bűnök tarisznyája, ha férfi,
ha asszony.
– Ez egy apácza.
– Ne higyj neki! Ha budetini leány azt mondja: apácza, akkor
bizonyosan «anyácza», maga mondja «soror», mások tudják
«mater». Megállj: majd este a fonásnál elmesélem én neked a
budetini szép Katinka történetét, a mi az én leánykoromban esett
meg: meglátod abból, hogy micsoda szellet jár a budetini várban?
Ilonka el akarta magától hárítani ennek a regemondásnak az
élvezetét.
– Ismerem én már azt a történetet.
– Honnan ismered?

É
 – Éneklő diákoktól hallottam versekben: a fülkébe zárt leányról.
– Éneklő diákoktól, ugy-e? Csakhogy azok nem tudták ám a
történetnek a végét, mert azt mindenki elhallgatta. A poétaság a
hazugság remeklése. Úgy mondani el egy történetet, hogy az a
hallgató szivének tessék; úgy végezni a balladát, hogy a ház ura
ráköszöntse a tele poharat. Mert ha elmondaná végig az igazat, a
hogy megtörtént, ebrúdon löknék ki. Hiszen majd elmondom én azt
neked. Hitetlenség, csalfaság, hamisság mind, a mi a budetini várból
kiszármazik. Arczczal se fordulj feléje soha. S oda ne ereszd a drága
jó uradat hozzájuk, mert a milyen igaz, hogy Ocskay László tiszta
szinarany, olyan való igaz, hogy a budetiniak kezében még az arany
is megrozsdásodik.
Ilonka nem mondta meg Magdolna asszonynak, hogy a férje
épen oda ment most.
Este aztán elmesélte neki Magdolna asszony, a kerekes guzsaly
pergése mellett a szép Katinka történetét.
– Az én leánykoromban történt ez az eset; az egész világ beszélt
róla: a szép Katinkáról. Magam is ismertem: igaz, hogy hét
vármegyében nem lehetett találni párját, a milyen szépség volt. Az
egész világ ifja úgy bomlott utána! Kiitták volna a czipőjéből a
Hegyalja borát. De valamennyi ifjú gavar között csak egy birta
elnyerni a szivét Katinkának, a Gimesi Forgách fiu, István volt a
neve. Olyan jól emlékezem rá, mintha tegnap láttam volna. Délczeg,
nyalka levente volt; megakadhatott rajta akárki lányának a szeme.
Hanem a leány apjának, Szunyoghy Gáspár uramnak, sehogy sem
tetszett a legény. Neki nem volt elég gazdag. Ő Katinkát az
oroszlánkői Jakusich Lázárnak szánta. Az is derék egy lovag volt;
csakhogy nem járt ott, a hol a szépséget osztogatták. Olyan sűrűn
tele volt nőve a pofája szakállal, hogy míg meg nem szólalt, nem
tudta az ember, hogy melyik a képes fele az ábrázatjának. Ugyanaz a
Jakusich Lázár volt az, a ki arról lett nevezetessé, hogy török
fogságra került volt, a szolgájával, Bugyi Péterrel. A törökök, hogy el
ne szökhessék, egymáshoz lánczolták békóval az úrnak és a
szolgának a lábát. A hűséges cseléd aztán egy éjszaka, hogy az ura
megmenekülhessen, kész volt megtenni azt a szörnyű dolgot, hogy a
melyik lába oda volt az uráéhoz lánczolva, azt bokában levágta, s így
aztán Jakusich megszabadulhatott. Meg is jutalmazta a hűséges
szolgát; a mint hazakerült, kiváltotta török rabságából, nemessé
tétette, a czímerében ott van a levágott lánczos láb; jószágot is
inscribált neki Rovnyén, most is ott lakik a familiája; derék,
becsületes emberek. Mert még Rovnye is az oroszlánkői Jakusiché
volt, a ki szerette magát von Löwensteinnak is nevezni: a németnek
így jobban tetszett. No hát ez volt az az úr, a kinek Gáspár úr
odaigérte a szép Katinkát. Mert Gáspárnak hítták ezt is, valamint a
mostanit is: Gáspár volt ezeknek valamennyi dédapjuk mind. A leány
azonban csak nem akart a Jakusichhoz menni feleségül, ő inkább a
vízbe ugrik. Szunyoghy Gáspár uram pedig kegyetlen, mordiális
ember volt. A szíjkorbács az őzláb nyéllel mindig ott lógott az övén
hátul; sohasem is láttam máskép, s a mint megharagudott, mindjárt
a korbácshoz kapott. De a Katinkánál az ütés-verés sem használt, ő
csak a Forgách felesége akart lenni. – Gáspár uram aztán végre
kegyetlen fenyegetések között megtiltá a Katinkának, hogy még
valaha a Forgáchcsal csak egy szót is váltson. Mert ha megtudja,
hogy még egyszer beszélt vele: ott van a tornáczában egy fülke, a
miben valami szent remetének a kőszobra áll, valamelyik ősnek a
fogadalmi ereklyéje; hát ő akkor azt a remetét onnan kidobatja, s a
Katinkát falaztatja be a helyébe. Történt ekkor, hogy a nógrádi
nemességet lerendelték a török ellen Érsekujvárt vívni: Forgách is
elment a maga banderiumával. De mielőtt ilyen nagy halálos útra
indult volna nem állhatta meg, hogy egy utolsó búcsúvételre fel ne
keresse még egyszer Katinkáját. Az is készen volt a találkozóra, csak
izenni kellett érte. Fogta magát, kiszökött a budetini várból,
átmászott a sánczon, kerítésen. Az ilyen szerelmes leánynak nincs fal
elég magas, nincs tüske elég szúrós. Megjelent a mondott helyen, a
fűzfásban, a szép holdvilágnál, a hol az ő kedvese várt rá. Ott még
egyszer örök hűséget esküdtek egymásnak, s hogy soha mást
hitvestársul nem fogadnak. Forgách azután visszament az ezredéhez,
Katinka pedig a kastélyba. De már akkor megtudta az apja, hogy a
kedvesével volt találkozáson, s a milyen kegyetlen, dühös ember
volt: meg is tette, a mivel fenyegetőzött. Befalaztatá a kőszobor
helyébe az egyetlen leányát, csak egy akkora rést hagyatott a falon,
hogy kenyeret, vizet lehessen beadogatni neki; s ismét megesküdött,
hogy ha mához egy hétig a leány azt nem mondja, hogy kész
hozzámenni Jakusichhoz, hát akkor még azt a kis rést is befalaztatja
rá, veszszen ottan. A Katinka pedig csak minden nap azt felelte a
résen keresztül az apjának, mikor oda jött hozzá megkérdezni: «no
hát lányom, Kata lányom, kell-e Jakusich uradnak?» – hogy «inkább
a halál legyen vőlegényem». «No hát az legyen a vőlegényed!» A
hetedik nap is eljött már, a mikorra Gáspár uram azzal fenyegetőzött,
hogy a szelelőlyukat is befalaztatja a fülkén. Híre futamodott
azonban ennek a dolognak az egész Vágvölgyén. Forgách egy
kedves jó barátja lakott itt a sztremói óvárban, Andaházy Pető; az
megizente a pajtásának, hogy micsoda nagy veszedelembe jutott a
szerelmese. Forgách nagy hirtelen ott hagyott ám törököt, németet s
vágtatott haza lóhalálában. Andaházy Pető ez alatt összeszedte a
fegyveres jobbágyait, s a mint Forgách betoppant hozzá, nem is
tanácskozott vele sokat, hanem rohantak csapatostól Budetin várára.
A kegyetlen apa épen rakatta már az utolsó téglákat a résbe: csak
egy óra még s a halálra sententiázott leány ott fullad meg a szűk
oduban; a midőn Andaházyék csapatja megérkezett. A budetiniak
nem voltak készen erre a megrohanásra; de hiába is biztatta Gáspár
úr a csatlósait, hogy álljanak ellent, mert azok is jobban szerették a
kisasszonyukat, mint a gazdájukat. Andaházy elfoglalta a várat,
maga Gáspár uram csak alig menekülhetett fel a toronyba; oda nem
mentek utána, hanem siettek a fülkét kibontani; a félholt leányt
kihozták az Isten világára. Volt aztán öröm a szeretők között, hogy
egymáséi lehettek. Nem is czeremóniáztak ott helyben sokáig;
hanem Forgách uram felkapta a nyeregbe a háta mögé a szép
Katinkát s vágtattak világgá a drága zsákmányukkal. Idáig hallottad,
úgy-e, a szép Katinka regéjét, kedvesem?
Ilonka előbbre igazítá orsója szárnyán a fonáleresztőt, s
magabíztában azt mondá:
 – Igenis, nénémasszony; de hát az egész történet csak azt
bizonyítja, hogy a kinek a szívében hűség lakik, az Budetin várában
is hűséges marad.
– Kotty belé! Szilvalé! Ha ez lett volna a vége! De nem ott
végződött ám, a hol a kántáló diákok elhagyják. A végével nem is
igen dicsekesznek. Mert az már nem válik dicsőségükre. Hát csak
hallgasd még tovább a történetet, s ne nézegess olyan sokat az
órára. A gyerekek jól alusznak, nem kell azoknak ringatás. Hát a
mint a híres menyasszonyrablás után nagy diadalommal robognának
haza felé Forgách uraimék, egyszer csak jön ám rájuk egy másik
csapat fegyveres gyülevész, azok meg oroszlánkői Jakusich
darabantjai voltak. A másik vőlegény is meghallotta menyasszonya
veszedelmét, s az is jött egész erőhatalommal, hogy feltörje a leány
börtönét, a hová az apja befalaztatta, s ne engedje ott nyomorultul
elveszni. Hát a mint a két csapat összetalálkozik, mindjárt
ráismernek egymásra. Az oroszlánkői is meglátja a menyasszonyát a
Forgách háta mögött a nyeregben ülve, s rákurjant haraggal: «nem
úgy van, úr uram, még azt majd a kard dönti el, hogy kié legyen a
szép menyasszony?» Az Andaházyék meg az oroszlánkői czimborái
aztán közbevetették magukat, hogy ne verekedjék össze mind a két
fegyveres népség; hanem csak maguk a két vőlegények. A melyik a
másikat levágja, az viszi haza a menyasszonyt. Hát bizony csak az
lett a vége, hogy a vitéz oroszlánkői Jakusich lemészárolta a szép
nyalka Forgách Istvánt a páros bajvívásban. Forgách Istvánt a
bajtársai szépen eltemették gyászos trombitaszó mellett. A szép
Katinka pedig felült a győzelmes oroszlánkői háta mögé a nyeregbe s
haza hagyta magát vitetni Oroszlánkő várába, szép török muzsika
mellett: feleségévé lett Jakusichnak; hat fia, négy leánya maradt…
Ilyen a hűség a budetini ivadéknál. Jaj annak, a ki abban a várban
csak egyszer is meghál! Ragad a hitszegés, mint a fekete halál!
Szerencse, hogy vége volt a pászmának: elfogyott a len a
guzsalyszárról, s új babát kötni péntek estén nem üdvösséges. De
meg elég is, hogy egy nap egy lenbábot lefonjon egy asszonyember.
Minthogy azonban még korán volt az idő a lefekvésre, azt is
elmesélte Magdolna asszony Ilonkának, hogyan tudta meg egy
Illésházy, milyen jó fonó az ő szíve választottja (ez is Szunyoghy
leány volt). Odajárdogált hozzá esténként a levente. A leányt mindig
a fonásnál találta. Dicsekedett mód nélkül, hogy ő mindennap lefonja
az egy báb lent a rokkájáról. Egyszer aztán próbára tette az Illésházy
a kisasszonyt, ellopta a szeme láttára a ládája kulcsát. A kisasszony
váltig követelte rajta, hogy adja elő; az úrfi esküdözött, hogy nincs
az ő nála, hanem a kisasszonynál van, majd rátalál reggel felé. De
biz azt a ládakulcsot hétfőtől kezdve szombatig mindig követelte
rajta a kisasszony. Szombat napon aztán így fizette őt ki az Illésházy:
«de galambom, ha te a ládakulcsodat nem találod, nem is fonsz le te
akkor egy báb kendert nem hogy egy nap alatt, de egy hét alatt
sem, mert én azt a kulcsot a te guzsalyod bábjába dugtam volt be».
S soha sem ment felé többet. Szegény megboldogult anyámtól
hallám ezt a mondát. Ő ismerte is azt a Szunyoghy Dorottyát. Az is
olyan hamis volt, csalfa volt, mint valamennyien a budetini lányok:
előttük-utánuk jár a hivtelenség, mint az árnyék; megcsalják még a
szentet is, mikor imádkoznak hozzá. Arczczal se fordulj te a budetini
vár felé soha, s oda ne ereszd az uradat valaha, ha csak magad is
vele nem mégy; de még akkor is keresztet vess magadra; mert ha
megérdemelték a budetini lányok a hitetlenség koszorúját sorról-
sorra, van most egy a familiájukból, a ki mind valamennyinek a
koszorúját elveszi magának. A neve Ozmonda…

Ha éjnek éjszakáján kiverte volna a házából Ilonkát Magdolna

asszony, a medvelakta erdőbe, nem tett volna vele olyan keserves
bántást, mint hogy ezeket a meséket végighallgattatá vele.
Mennyit kellett szegény asszonynak álmodni e regék miatt a
budetini vár lakóiról! Kivált mikor ébren vala!
 CIRCE.
Egyes-egyedül lovagolt át Zsolnáról Budetinba Ocskay László.
Nagy messzeségben követte csupán egy csatlósa. Szép holdvilágos
este volt. Mikor a «kőkút»nál bekanyarodik az út, a hol az a négy
szomorú fűz áll, a mik alatt szép Katinka találkozott a maga
Forgáchával végbúcsúvételre, a kút csorgóján átvezető hidnál
megtorpant a lova. Maga csak akkor tekintett fel elméláztából s
hamar észrevette, hogy mitől ijedt meg a lova. Egy fehér hölgyalak
támaszkodott az egyik mohos fűzfa korhadt derekához.
Ocskaynak nagyot dobbant a szíve: – a rosszabbik szive. Mindjárt
kitalálta, hogy ki ott az a némber? Odaléptetett hozzá s megszólítá:
– Te vagy itt Ozmonda?
– Hogy én vagyok-e itt? Hogy Ozmonda van-e itt? suttogá a fehér
alak. Hát ugyan ki várna itt rád más? Hát ugyan hogy ne várnék én
rád, mikor azt igérted, hogy megjösz: és ma már szent-Mihály napja
van.
– Nem jöhettem hamarább; dörmögé Ocskay.
– Én pedig negyednapja már, hogy itt várlak-leslek az ókútnál,
egyedül egymagamban, kakaskukorításig. De csakhogy megérkeztél!
Azzal odaszorítá a szívéhez Ocskay kezét mind a két kezével.
– Itthon van az öreg? kérdezé Ocskay.
– Még nem érkezett meg, suttogá Ozmonda. Mindennapra
várjuk. Addig egyedül leszünk magunk a várban.
 Mint a forró sirocco, úgy fuvallt ez a szó a sötét alkonyatban:
«egyedül magunk a várban».
A hölgy rögtön nevetni kezde a szava után.
– Tudod, hogy mennyi mindenféle bohóságot kigondoltam
azalatt, hogy hogyan fogadjalak? Ugy akartam, hogy mikor megjösz,
én befalaztatom magamat abba a fülkébe, a mibe az öreg Gáspár úr
bevakoltatta egykor a szép Katinkát, s aztán majd neked is onnan
kell engem kivágnod, a hogy a deli Forgách kiásta a szép Katinkáját.
Mondd csak, te is falat törtél volna értem?
– Hogyne?
– Aztán elvittél volna magaddal, a nyergedbe ültetve?
A kérdezésnél már ott volt a hölgy jobb lábának a hegye a
kengyelben, s a mint a lovag kezét kezei közt tartá: nem is igen
várta be a feleletet; alig biczczentett az a fejével, már ő egy
szökéssel ott termett a lován a háta mögött.
– Ejh, valaki meglát! suttogá Ocskay.
– Ugyan ki látna meg? Aztán ha meglátna? Van ebben valami?
S átölelte a lovag derekát, úgy, hogy a hosszú szőke haja annak
a vállán omlott végig.
Ugy haladtak a fűzfákkal szegélyzett úton egész a budetini várig.
Ocskay meg volt lepetve, mikor a várhoz közel értek. A kastély
minden ablaka ki volt világítva: két szál gyertya égett mindenikben.
Hallatlan fényűzés ez Budetin várában. Látszik, hogy nincs itthon a
gazda. Ő alatta egész teletszaka nem égetnek el annyi gyertyát.
Így várták Ocskayt már négy este, kivilágított várral.
Bezzeg kimutatták itt, hogy milyen nagyon várták! nem úgy, mint
Sztropkón. Virágbokrétákkal volt tele szoba és tornácz, czifrán
felöltöztetett parasztleányok voltak berendelve házi cselédségnek, az
is mind a szépéből válogatva. Híres szakácsné főzte a vacsorát,
pedig csak ők ketten voltak hozzá. Olyan dáridó volt ott, hogy
lakodalomnak is bevált volna. Ki tudja, kinek a pénzéből telt ki?
Annyi bizonyos, hogy Gáspár úr ugyan egy malaczot se ád hozzá.
Csak ők ketten ültek a dúsan megrakott asztalnál.
Nem volt szükség tanura azokhoz, a miket ők egymással
beszéltek.
Tudva van, hogy a lépes-méz édes, ha egy ember eszik is belőle,
de még édesebb, ha ketten esznek belőle; de ha hárman esznek
belőle, már akkor megint nem olyan édes. Ha egy ember két
pohárból iszsza a bort, megittasul; de ha ketten isznak egy pohárból,
még jobban megittasulnak.
– Mikor jön haza az öreg? kérdezé Ocskay.
Ozmonda felkaczagott, s az ismeretes útféli népdallal felelt:
– «Holnapután, vagy azután, vagy csütörtökön délután, kedves
katonám!» Hahaha! De nagyon kivánod az öreget!
– Nem az öreget; hanem a pénzt.
– Ne legyen gondod a pénzre. Lesz, a mennyi kell, elég. A
mikorra kelleni fog, akkorra lesz. Mindjárt megtudsz tőlem mindent,
csak hadd vaczkalódjék el innen ez a sok cselédség!
A mint elhordták az asztalt, Ozmonda bezárta az ajtókat, s aztán
abba a legbelső szobájába vezette Ocskayt, a honnan nem hallatszik
ki semmi szó, még ha gyilkolnának is valakit; az ablaka is a kertre
nyílik s azon is vastábla van.
– Ülj ide a kerevetre mellém. Aztán add ide a török késedet.
Ocskay el nem tudta gondolni, hogy mire kell Ozmondának az a
hegyes, görbe kés.
 A hölgy az akkori divat szerinti pánczél-vállfűzőt viselt, a mi a női
derekat feszesen összeszorította; az ölelő kéz nem talált ott egyebet
halcsontnál. Ozmonda annak a késnek a hegyével végighasogatta a
vállfűző varrásait; s mikor azt lefejtette testéről, akkor kitűnt, hogy
kettős vállfűző van rajta. A két réteg halcsont közé vannak rejtve a
levelek, a miket nem szabad meglátni idegen szemének. A három
császári levél Ocskayhoz; az egyik az amnestiáról, a másik a
tábornoki kinevezésről, a harmadik a húszezer tallérról szóló. Ismét
itt vannak.
– Nem szúrod őket ismét keresztül a török késeddel? kérdezé
nevetve.
Oh pedig olyan kínálkozó helyen voltak! Ott feküdt Ocskay előtt
mind a három azon a pihegő keblen, Schwechat kapuja nem vétett
neki annyit, mikor azt a három iratot odaszegezte hozzá a török
késével, mint ez a bársonykebel. Mért is nem tette meg?
Ott tartotta őket a kezében.
Az egyik kezében az iratokat, a másikban a síma vállat.
A vér agyának tódult.
Új életpálya, hatalom és gazdagság állt előtte.
– Pálffy, a bán, maga beszélt a császárral irántad, szólt Ozmonda,
odakönyökölve Ocskay térdére. – A császár azt mondta, hogy azzá
lehetsz, a mivé tenni akarod magadat. Az egész Jákob lajtorjája
előtted áll. Magad teremtheted meg az új Ocskayt. Ezt nekem a bán
világosabban is megmagyarázta. Ha egyedül egymagadban jösz is,
szívesen látnak. De becsesebb fogsz lenni, ha sokakat hozasz
magaddal. Ha egy egész dandárt tudnál áthozni, tábornagy lehetnél.
De az múlhatlanúl szükséges, hogy legalább a saját ezrededet
áthozd. Az pedig még nincs a markodban: Bercsényi tartja rajta a
kezét. Szükséges, hogy azt minél előbb megkapd. Én ezt a tervet
gondoltam ki a számodra. A mint az öreg pénzedet átadja, te rögtön
küldj el belőle ezer aranyat Bercsényinek, azzal az izenettel, hogy