Instant Access To Italian Elitism and The Reshaping of Democracy in The United States 1st Edition Giorgio Volpe Ebook Full Chapters

Get ebook downloads in full at ebookname.
com
Italian Elitism and the Reshaping of Democracy in

the United States 1st Edition Giorgio Volpe
https://ebookname.com/product/italian-elitism-and-the-
reshaping-of-democracy-in-the-united-states-1st-edition-
giorgio-volpe/
OR CLICK BUTTON
DOWNLOAD EBOOK
Explore and download more ebook at https://ebookname.com

Instant digital products (PDF, ePub, MOBI) available
Download now and explore formats that suit you...
Interior States Institutional Consciousness and the

Inner Life of Democracy in the Antebellum United States
1st Edition Christopher Castiglia
https://ebookname.com/product/interior-states-institutional-
consciousness-and-the-inner-life-of-democracy-in-the-antebellum-
united-states-1st-edition-christopher-castiglia/
Democracy for All Restoring Immigrant Voting Rights in

the United States Ron Hayduk
https://ebookname.com/product/democracy-for-all-restoring-
immigrant-voting-rights-in-the-united-states-ron-hayduk/
Democracy Promotion and Conflict Based Reconstruction

The United States Democratic Consolidation in Bosnia
Afghanistan Iraq 1st Edition Matthew Alan Hill
https://ebookname.com/product/democracy-promotion-and-conflict-
based-reconstruction-the-united-states-democratic-consolidation-
in-bosnia-afghanistan-iraq-1st-edition-matthew-alan-hill/
All of History A Cartographic Record of Our lIves and

History from the Beginning of Recorded Time to Present
Day 1st Edition Geoffrey Wawro
https://ebookname.com/product/all-of-history-a-cartographic-
record-of-our-lives-and-history-from-the-beginning-of-recorded-
time-to-present-day-1st-edition-geoffrey-wawro/
Understanding Crime Prevention Second Edition Ncpi
https://ebookname.com/product/understanding-crime-prevention-
second-edition-ncpi/
Holistic Midwifery A Comprehensive Textbook for

Midwives in Homebirth Practice Vol 2 Care of the Mother
and Baby from the Onset of Labor Through the First
Hours After Birth 1st Edition Anne Frye
https://ebookname.com/product/holistic-midwifery-a-comprehensive-
textbook-for-midwives-in-homebirth-practice-vol-2-care-of-the-
mother-and-baby-from-the-onset-of-labor-through-the-first-hours-
after-birth-1st-edition-anne-frye/
Theatre of the Rule of Law Transnational Legal

Intervention in Theory and Practice 1st Edition Stephen
Humphreys
https://ebookname.com/product/theatre-of-the-rule-of-law-
transnational-legal-intervention-in-theory-and-practice-1st-
edition-stephen-humphreys/
From Accidents to Zero A Practical Guide to Improving

Your Workplace Safety Culture 2nd Edition Andrew
Sharman
https://ebookname.com/product/from-accidents-to-zero-a-practical-
guide-to-improving-your-workplace-safety-culture-2nd-edition-
andrew-sharman/
Silicone Elastomers 2008 second International

Conference 12th 13th March 2008 Munich Germany
conference proceedings 1st Edition Rapra Technology
https://ebookname.com/product/silicone-elastomers-2008-second-
international-conference-12th-13th-march-2008-munich-germany-
conference-proceedings-1st-edition-rapra-technology/
The Scientific Papers of Sir George Darwin Oceanic
Tides and Lunar Disturbance of Gravity 1st Edition
George Howard Darwin
https://ebookname.com/product/the-scientific-papers-of-sir-
george-darwin-oceanic-tides-and-lunar-disturbance-of-gravity-1st-
edition-george-howard-darwin/
Italian Elitism and the Reshaping
of Democracy in the United States
This book deals with the reception of Italian elitism in the United States,
identifying its key protagonists, phases, and themes. It starts from the
reconstruction of the scientific and political debates aroused in the United
States by the works of Mosca, Pareto, and Michels and moves on to define
their theoretical influence in the American scientific and academic contexts.
The analysis takes into consideration the period from the first contact between
elitists and American academia in the early 1920s to the publication of The
Power Elite by Mills in 1956, which marks the emancipation of American
elitism. After introducing the fundamental principles of elite theory, the first
part of the study reconstructs the debate that it aroused beyond the Atlantic.
The second part examines the original American reworking of the elitist
lesson, concentrating on the works of the authors most strongly influenced
by it: Joseph A. Schumpeter, Harold D. Lasswell, and Charles W. Mills.
The book aims to shed light on the contribution of Italian elitism to the
development of American political thought.
Giorgio Volpe is Lecturer at the Università della Svizzera Italiana.

Ideas beyond Borders: Studies in Transnational
Intellectual History
Series Editors: Jan Vermeiren and Matthew D’Auria
University of East Anglia
In 1944, the Italian philosopher Benedetto Croce called his fellow scholars
to de-nationalise the study of the past, overcoming the cast in which history
had been shaped from the nineteenth century onwards and that had contrib-
uted to make the nation a seemingly natural and everlasting phenomenon.
Indeed, the scholarly community has had to wait more than half a century
for the so-called transnational turn, which has led to many new insights
but focused primarily on political and social developments. Considering the
renewed interest in intellectual and conceptual history, the aim of ‘Ideas
beyond Borders’ is to contribute to a new understanding of the ways in
which ideas, discourses, images, and representations have been shaped trans-
nationally, going beyond national, regional, or civilisational borders. The
series focuses on transnational concepts and notions, such as Europe, civili-
sation, pan-region, etc. The timespan ranges, roughly, from the sixteenth
century to the present day.
Visions and Ideas of Europe in the First World War

Edited by Jan Vermeiren and Matthew D’Auria
Italian Elitism and the Reshaping of Democracy in the United States

Giorgio Volpe
For more information about this series, please visit: www.routledge.com/

Ideas-beyond-Borders/book-series/IDEASBEYOND
Italian Elitism and the
Reshaping of Democracy
in the United States
Giorgio Volpe
First published in English 2021
by Routledge
2 Park Square, Milton Park, Abingdon, Oxon OX14 4RN
and by Routledge
52 Vanderbilt Avenue, New York, NY 10017
Routledge is an imprint of the Taylor & Francis Group, an informa business
© 2021 Giorgio Volpe
The right of Giorgio Volpe to be identified as author of this work
has been asserted in accordance with sections 77 and 78 of the
Copyright, Designs and Patents Act 1988.
All rights reserved. No part of this book may be reprinted or
reproduced or utilised in any form or by any electronic, mechanical,
or other means, now known or hereafter invented, including
photocopying and recording, or in any information storage or
retrieval system, without permission in writing from the publishers.
Trademark notice: Product or corporate names may be trademarks
or registered trademarks, and are used only for identification and
explanation without intent to infringe.
An earlier version of this work was published in Italian as We,
the Elite: Storia dell’elitismo negli Stati Uniti dal 1920 al 1956 by
FedOA – Federico II University Press 2019.
British Library Cataloguing-in-Publication Data
A catalogue record for this book is available from the British Library
Library of Congress Cataloging-in-Publication Data
Names: Volpe, Giorgio, author.
Title: Italian elitism and the reshaping of democracy in the United
States / Giorgio Volpe.
Description: Abingdon, Oxon ; New York : Routledge, 2021. | Series:
Ideas beyond borders | Includes bibliographical references and
index.
Identifiers: LCCN 2020049730 (print) | LCCN 2020049731 (ebook)
Subjects: LCSH: Elite (Social sciences)—Italy. | Elite (Social sciences)—
Philosophy. | Democracy—United States.
Classification: LCC HN490.E4 V65 2021 (print) | LCC HN490.E4
(ebook) | DDC 305.5/208951073—dc23
LC record available at https://lccn.loc.gov/2020049730
LC ebook record available at https://lccn.loc.gov/2020049731
ISBN: 978-0-367-62970-0 (hbk)

ISBN: 978-1-003-11165-8 (ebk)
Typeset in Sabon
by Apex CoVantage, LLC
For Tina
Contents
Acknowledgements viii
Introduction 1
1 The Italian school of elitism 10
2 Politics in transformation 38
3 The two faces of elitism 68
4 From the people to the elites 119
5 We, the elite 141
Conclusion 178
Index 182
Acknowledgements
I, first of all, thank Maurizio Viroli for having firmly believed in this research
project from the very beginning. His encouragement, valuable advice, and
acute criticism have been a fundamental resource for the completion of this
book. I would also like to thank the James Madison Program for offering
me the opportunity of pursuing my studies on elitism in such a stimulating
intellectual environment as is the University of Princeton. I address a grateful
thought to Edoardo Massimilla, who first fed my interest in the ideas and
works of Robert Michels, transmitting to me his own passion and rigour for
research. I am grateful to Giovanni Borgognone and Francesco Tuccari, with
whom I shared the initial idea of the book and whose studies have been a
source of inspiration. I also thank Matthew D’Auria and Max Novick, who
patiently and skilfully followed the various editorial phases of this volume.
My most sincere gratitude also goes to those who have read the manuscript
and have helped me with their observations and advice, in particular, Ales-
sandro Arienzo, Gennaro Barbuto, Maurizio Griffo, and Marialuisa Zam-
pella. I cannot forget the colleagues and friends who have discussed this
book with me. Among others, I would like to mention Gabriella Argnani,
Luigi Musella, Marcello Gisondi, George Kateb, and Pierluigi Totaro. While
everyone mentioned here and above has helped to improve the form and
content of the present work, any remaining faults, distortions, and omissions
are my responsibility alone.
I also thank the Harvey S. Firestone Memorial Library of Princeton Uni-
versity, the Library of the University of Lugano, the Istituto italiano per
gli Studi storici in Naples, the Fondazione “Luigi Einaudi” in Turin, the
Harry Ransom Center at the University of Texas in Austin, the University
of Chicago Library, and the Department of Political Studies at the Sapi-
enza University in Rome, which allowed me to conduct my research in the
best conditions I could ask for. I also express my appreciation for FedOA –
Federico II University Press, particularly Roberto Delle Donne, that has pub-
lished a much different and shorter version of this book, titled We the Elite:
Storia dell’elitismo negli Stati Uniti dal 1920 al 1956.
My family and all of my friends deserve a special mention for putting up
with me and never letting me lack their support and affection, even in the most
challenging moments. Especially, I thank Tina, to whom I dedicate this book.
Introduction
In November 2006, the American Political Association Review celebrated its

100th anniversary by publishing a special issue dedicated to the “evolution
of political science.” Since the topic is very vast, especially within the limited
space of a volume, the editors necessarily had to make selective choices. Nev-
ertheless, it is surprising that the names of Gaetano Mosca, Vilfredo Pareto,
and Robert Michels occur only once in the numerous and valuable essays.1
In fact, their works made a crucial contribution to the renewal of politi-
cal studies and the birth of political science in particular. This is especially
true in the United States, where Italian elitism found fertile ground and had
the most significant impact. The reasons and dynamics of this phenomenon
remain, for the most part, obscure. This book aims to shed light on the recep-
tion of Italian elite theory in the United States and its contribution to the
development of American political thought.
Several scholars have dealt with the topic of the diffusion of Mosca,
Pareto, and Michels’ work in the United States. In the same year that Stuart
Hughes published Consciousness and Society,2 James H. Meisel linked Ital-
ian elitism and American political thought. After presenting Mosca’s theory
and work, he concluded The Myth of the Ruling Class with an analysis
of the relationship between Italian authors and, among others, Joseph A.
Schumpeter, Carl J. Friedrich, and especially Charles Wright Mills.3 By the
1950s, American academia had already assimilated the elitist lessons, and
references to Mosca, Pareto, and Michels became more frequent. However,
taking stock of their influence in the United States was still premature at that
stage, and Meisel himself closed his study by declaring that the debate on the
elite theory would go on. Between 1962 and 1965, the reprinting of the main
works of Mosca, Pareto, and Michels testified to the continuing interest in
them. Gradually, scholars became aware of the influence that elitism had
on the scientific debate in the United States and, within a few years, several
contributions expanded the relationship between elite theory and Ameri-
can political thought. Meisel was among the most diligent, publishing the
first essay dedicated to the fortunes of Mosca, and Pareto, across the Atlan-
tic.4 He proposed an interpretation of the reasons for the different recep-
tions that the two Italian authors had in the United States and attempted
a reconstruction of the very early stages of the American reception of The
2 Introduction
Ruling Class, underlining the importance of James Burnham for the dif-
fusion of elitism. For the purposes of this study, moreover, the connection
between Mosca and Schumpeter, Mills, and Lasswell-Kaplan is particularly
interesting. Peter Bachrach emphasized the importance of the Italian elitist
school for the development of democratic theory after the Second World
War, associating it with some leading American scholars of the time, includ-
ing Schumpeter, Lasswell, and Mills.5 However, his study does not focus on
Italian elitism specifically but on the contribution that Mills and Mosca,
in particular, have made to the formulation of the elitist-democratic para-
digm. In his study on elites and social classes, Thomas B. Bottomore refers to
Mosca, Pareto, and Michels, relating their thinking to that of other authors,
such as Marx, Weber, Mannheim, Friedrich, Lasswell, Mills, and others.6 It
is a purely theoretical study, which goes beyond the problem of the recep-
tion of elitism in the United States. However, Bottomore’s work is interesting
because it captures and develops some points of contact between the Italian
school and the authors who subsequently addressed the issue of the elites.
A similar argumentation can be put forward for Suzanne I. Keller’s Beyond
the Ruling Class and Geraint Parry’s Political Elites.7 Above all, the latter
is useful because it describes the different elitist theories – Mosca, Michels,
and Pareto appear among the classics – analysing the context in which they
emerged and identifying the problems they pose to democratic theory. Nev-
ertheless, it does not take on Italian elitism as its principal and constant point
of reference, nor does it aim to reconstruct its diffusion in the United States.
On the Italian side, Norberto Bobbio deserves praise for having highlighted
the international importance of the Italian tradition of political studies.8
Conducted over a decade, his studies on Mosca and Pareto have indicated
some crucial traces of research concerning the interest aroused overseas by
Italian authors, although this theme was not the main subject of his study.
In the 1970s, the scientific debate regarding the role and configuration
of the elites began to run out. Gradually, the conflict between elitists and
pluralists ended, and social scientists abandoned the issue of the distribu-
tion of power within society. Despite this, historiographical interest in Ital-
ian elitism did not disappear. In this context, The Anti-Democratic Sources
of Elite Theory by Robert A. Nye should be mentioned: a concise text, but
which offers an interesting overview of the influence of Mosca, Pareto, and
Michels on American political thought from the 1940s to the mid-1970s.9
Nye’s study does not analyse the individual works and is not exhaustive as
it leaves out some relevant authors. However, it is a significant attempt to
systematize and periodize the history of American elitism. In the same year,
Alan Zuckerman also published an essay on political elites, proposing to
bring order to the existing literature.10 Starting from the definitions pro-
posed by Lasswell, Mills, Dahl, Meisel, Bottomore, and others, he goes back
to the theses of Mosca and Pareto. Although it is conceptual in nature, the
study is useful because it delves into some of the paths of theoretical filiation
that are the subject of this book.
Introduction 3
In the following years, other scholars have analysed the relationship
between Mosca, Pareto, Michels, and American political thought in a more
systematic way. Mario Stoppino emphasized how the elites represent the
most important strand of research in contemporary political science, recog-
nizing the role of precursors of Italian authors. In particular, he supported
the strong connection between the elitists and the Chicago School of Charles
Merriam and Harold Lasswell.11 The history of the elite theory by Gior-
gio Sola, on the other hand, follows the transformations of the doctrine
from the moment of its birth up to the most recent elaborations, giving an
account of the affinities and differences between the numerous authors ana-
lysed.12 Although this analysis can be considered among the best studies of
historiographical reconstruction on elitism, going deeper into the scientific
debate aroused by the work of classical authors in the United States is not its
objective. Even if not primarily focused on elitism, Giovanni Borgognone’s
studies on the realistic and technocratic component of American political
theory help to reconstruct the intellectual context in which the reception of
the works of Mosca, Pareto, and Michels took place. In particular, he shows
the influence of neo-Machiavellians on Burnham, Lasswell, and the Chi-
cago School.13 The essay by Grassi Orsini, which reviewed the story of the
translation of Mosca and Pareto’s works concerning the American political-
cultural context, is in a similar vein.14
In addition to the more general analyses, the studies that have highlighted
the relationship of a single elitist author with American academia should be
mentioned. Ettore Albertoni has studied the circulation of Mosca’s theory
in the United States, writing and editing several publications on the sub-
ject. Largely, he accepted Bachrach’s thesis about the elitist contribution
in general, and the Sicilian professor in particular, to the formulation of a
new democratic theory.15 The close theoretical link between the theories of
Mosca and Schumpeter has been the subject of analysis several times, so
much so that it has become a fact for the scientific community. In addition
to the works already mentioned and others that could be quoted, another
study to mention is the detailed analysis by Stoppino.16 Numerous studies
have delved into Pareto’s relationship with the United States. Among others,
it seems appropriate to mention John E. Tashjean on the similarities between
Pareto, in part Mosca, and Lasswell; James Lane on some English and Amer-
ican interpretations of Mind and Society, notably Parsons; Joseph Lopreato
and Sandra Rusher on Pareto’s influence on American sociology, especially
on Parsons, Mills, George C. Homans, and Robert K. Merton.17 The Pareto
Circle deserves a separate discussion as it is a particularly important story for
understanding the spread of Pareto’s theories in America in which various
scholars have been interested.18 In the 1960s, the new American and Italian
editions of Political Parties were an opportunity to take stock of the situa-
tion on Michels’ international fortunes. The introductions by Seymour M.
Lipset and Juan J. Linz, indeed, address the subject, adding interesting details
regarding the influence exerted by Michels’ work on American scholars after
4 Introduction
the Second World War.19 More recently, several works by Francesco Tuc-
cari refer to the topic of Michels and the United States. In particular, here,
it is useful to indicate two essays. The first deals, on the one hand, with an
analysis of the Michelsian writings concerning America, and on the other,
with a reconstruction of the main stages of Michels’ overseas journey as well
as analysing the report he wrote to his return. The second essay focuses on
Burnham’s interpretation of Political Parties and the enormous influence it
had on the circulation of Michelsian thought.20
Although it does not claim to be exhaustive, this literature review confirms
that the link between Italian elitism and American political thought is now
an established fact. Over the years, scholars have clarified this relationship,
developing some fruitful lines of research. Initially, the analyses mainly had
a theoretical character and, in some cases, were affected by the controversy
between elitists and pluralists. Over time, a more detached research per-
spective has emerged, capable of historicizing and clarifying the American
interest in elite theory. However, a history of elitism in the United States is
still missing. This book intends to fill this gap, identifying the reasons, the
protagonists, the phases, and the themes of American interest in elite theory.
It starts from the reconstruction of the scientific and political debate aroused
overseas by the works of Mosca, Pareto, and Michels to arrive at defining
their theoretical influence in the American scientific context. The analysis
takes into consideration the period from the first contact between elitists
and American academia in the early 1920s to the publication of The Power
Elite by Mills in 1956, which marks the moment of the emancipation of
American elitism.
The first chapter, The Italian school of elitism, is an introduction to elite
theory. Its principal function is to provide the essential tools for understand-
ing this theory through a reconstruction of the political-cultural context, the
fundamental theses, the basic concepts and their components, the taxono-
mies, and the theoretical distinctions between the authors. It explains how
the various scientific orientations and political paths of key elitist thinkers
were reflected in a greater or lesser sensitivity to the fundamental themes
of elitism and in a different methodological perspective. Not only did the
authors’ biographies and works testify to the state’s difficulty in responding
to the new demands of mass society, but they highlighted the risks of the
imminent authoritarian drift and the challenges for democracies. In present-
ing the main elements of elite theory, indeed, the chapter sets out some of the
characteristic issues of the development of the debate in the years to come. In
particular, it analyses the dichotomy between government through the elites
and government for the masses.
The second chapter, Politics in transformation, investigates the strictly
scientific reasons why American scholars looked favourably on the elitist
attempt to establish the study of politics on a no-evaluative and empirical
method. It reconstructs the dynamics and the times during which Mosca,
Pareto, and Michels came into contact with their American colleagues and
Introduction 5
examines aspects of the elite theory that were considered most relevant for
the renewal of political studies. The American reception of elitism was the
expression of a rapidly changing scientific context, in which the elitist works
found a perfect collocation. They deepened the study of the nature of power,
but no longer on the abstract and linear plane of political philosophy, on
the empirical and jagged levels of concrete behaviour. The realist approach
adopted by the elitists in the analysis of society helped American scholars
to find new research paths. The latter understood that the elitist lesson
favoured an epistemological change in political studies and, at the same
time, made it possible to interpret even the society in which they lived. In this
way, the American interest in the elite theory went beyond mere doctrinal
questions because its interpreters were aware that some of their social and
political problems were similar on the other side of the Atlantic, especially
in the years following the 1929 crisis.
The third chapter, The two faces of elitism, highlights how American aca-
demia looked at elitism to investigate some significant aspects of the politics
in Italy and in the United States. The context of the 1920s and 1930s not
only confirmed the underlying assumptions of elite theory – the impossibil-
ity of a government that was the full and concrete expression of the popular
will – but also amplified its effects. According to the elitist paradigm, greater
involvement of the masses in political life would not necessarily produce
more democratic decision-making processes, but, rather, a progressive bias
in the behaviour of the ruling classes. Concerning the connection between
masses and power, hence, the political elites seemed to be at crossroads:
choosing the path of demagogic autocracies or tending towards a model
of elitist democracy. The distinction between the two possible orientations
depended on the form of democracy assumed as a theoretical reference
model, for which the elite theory acted as a “theoretical reagent.” If democ-
racy was understood primarily as direct democracy, it refuted the democratic
ideal and, therefore, democracy tout court. In this case – championed by
Michels, as shall be seen – elite theory took on anti-democratic connota-
tions and finally provided a justification for autocracy. If democracy was
interpreted as representative democracy, elite theory confirmed the sound-
ness of the democratic process, conceived as a regulatory mechanism in the
struggle between elites for the conquest of power rather than the expression
of the popular will. In this perspective, corresponding to Mosca’s vision,
elite theory contributed to the redefinition of the concept of democracy in
a realist sense and, in the case of the Sicilian professor, to a reappraisal of
the representative system as the only one capable of granting the political
and civil liberties of the individual. To assess the effective contribution pro-
vided by elitism to the understanding of political phenomena, however, it is
necessary to move from the abstract level of theoretical distinctions to the
more concrete and complex of historical events, considering the differences
described earlier as indicators of a prevailing political tendency within the
ruling classes. In this perspective, elitism can be related with Fascism and the
6 Introduction
New Deal. On the one hand, the chapter considers how American scholars
used elite theory to understand the fascist regime; on the other, it compares
the theories of Mosca, Pareto, and Michels with some of the most significant
works of American technocratic thought to prove possible points of contact.
In this, there is no intention to identify elitism with Fascism, much less with
the New Deal. However, it will be argued that elite theory constituted, if
not the ideological basis of both these phenomena, their implicit theoretical
premises – albeit for different reasons. These were the political reasons for
the American interest in Mosca, Pareto, and Michels’ works.
In the fourth chapter, From the people to the elites, the research focus
shifts from the reasons for this interest to the products of the exerted by
elitism on American studies to highlight its historical-cultural value for the
American context. The chapter deals with the criticism of the democratic
myth carried out by Joseph Schumpeter, Harold Lasswell, and Charles
Wright Mills. In fact, these authors renewed the elitist lesson in the most
original way. Elitism is not the only, nor the primary, source of inspiration
for the aforementioned authors, nor were they the only ones to be influ-
enced by it. More precisely, the object here is to discern how elitism runs
as a common thread through their respective works. In this sense, there is a
distinction made between the actual reception of elite theory and the more
general approach of some strains of American political thought. The time
between the two World Wars marked the crisis of democratic values and
institutions: the will of the people was no longer trusted and the impulse of
the crowd began to be feared. Although the United States did not have an
authoritarian drift, the Great Depression and the advent of European totali-
tarianism had equally important consequences on American politics, chang-
ing its face. The old way of conceiving politics was now inadequate to meet
the economic and social challenges of modernity: the increasing complexity
of reality seemingly coincided with the concentration of power in the hands
of the few. Soon the effects of this process also manifested themselves on a
theoretical level. Classical democracy doctrine was also questioned in the
United States on the basis of a realistic analysis of its functioning, regard-
less of its ideals. In reflecting on this theme, Schumpeter, Lasswell, and Mills
showed that they had assimilated the themes of classical elitism. American
interpreters, however, did not take the detached gaze of those who comment
on a doctrine developed abroad but showed the involvement of those who
analyse the society in which they live. Therefore, developing elitist themes,
they agreed that democracy was a competition between elites in which peo-
ple’s rule was a myth that served to legitimize power.
The fifth chapter, We, the elite, demonstrates that the idea of the domina-
tion of a minority did not give rise to a univocal view of the phenomenon by
American elitists. Once the existence of significant inequalities in the distri-
bution of power is recognized, it is necessary to verify how many elites hold
power and to understand the real level of democracy of American society.
Do one or more elites exist? Is the distribution of power pluralistic? How
Introduction 7
is the relationship between dominant and mass classes configured? After an
overview of American elitist studies in the 1950s, this chapter examines the
answers provided by Lasswell and Mills, taken as an expression of the main
theoretical orientations expressed by the American scientific community on
the subject (elitist pluralism and monistic elitism). The analysis encompasses
three levels: the first focuses on elites (definition, composition, and exten-
sion); the second considers the phenomenon of ruling minorities from a social
perspective, comparing the pluralist and monistic perspectives; and the third
concerns the American scholars’ different approaches to elite theory, consid-
ered either as the affirmation of a principle or as a tool for the interpretation
of existing systems. More generally, elite theory helped American scholars
to understand the transformations taking place in society and politics, pro-
viding a method and categories that met their requirements. Their interest
produced an original theoretical thought able to interpret the workings of
American mass society. Beyond the different theoretical orientations and per-
sonal political evaluations, indeed, these scholars shared the fundamental
belief that the rule by the people should be reinterpreted as the control of the
people by the ruling elites. This notion also underpins the redefinition of the
democratic myth, that is, the basis of the cultural hegemony that the United
States exercised in the world after the end of the Second World War.
Whether and to what extent American cultural hegemony is still present is
a subject that is outside the field of investigation of this project. However, in
a constantly changing global society, “who rules?” is a topic that still arouses
interest.21 The history of nations is a constant alternation of rebirth and dec-
adence, civilization and barbarism, abrupt stops, and sudden changes. The
most recent events in European and American politics testify the emergence
of new phenomena. But, in their essential features, they are reminiscent of
some chapters of the past, which were believed forever closed. Once again,
the destiny of Western democracies seems suspended between demagogy and
technocracy. Hopefully, the following chapters can provide some indications
and food for thought to understand these processes.
Notes
1 James Farr, Jacob S. Hacker, and Nicole Kazee, “The Policy Scientist of Democ-
racy: The Discipline of Harold D. Lasswell,” The American Political Science
Review 100/4 (2006), 585. In the same volume, Mark Blyth, “Great Punctua-
tions: Prediction, Randomness, and the Evolution of Comparative Political Sci-
ence” also mentions Pareto, but not concerning the elite theory.
2 Henry Stuart Hughes, Consciousness and Society: The Reorientation of Euro-
pean Social Thought, 1890–1930 (New York: Alfred A. Knopf, 1958).
3 James H. Meisel, The Myth of the Ruling Class: Gaetano Mosca and the Elite
(Ann Arbor: The University of Michigan Press, 1958).
4 James H. Meisel, “Mosca Transatlantico,” Cahiers Vilfredo Pareto 2/4 (1964),
109–17. The following year, Meisel reprinted the essay in a volume that collected
some studies on Mosca and Pareto, written by mainly American scholars: James
H. Meisel (ed.), Mosca and Pareto (Englewood Cliffs, NJ: Prentice-Hall, 1965).
8 Introduction
5 Peter Bachrach, The Theory of Democratic Elitism: A Critique (Boston, MA:
Little Brown & Company, 1967).
6 Thomas B. Bottomore, Elites and Society (London: C. A. Watts, 1964).
7 Suzanne I. Keller, Beyond the Ruling Class: Strategic Elites in Modern Society
(New York: Random House, 1963); Geraint Parry, Political Elites (London: G.
Allen & Unwin, 1969).
8 Norberto Bobbio, Saggi sulla scienza politica in Italia (Bari and Rome: Laterza,
1969), partial English translation: On Mosca and Pareto (Geneva: Librairie
Droz, 1972).
9 Robert A. Nye, The Anti-Democratic Sources of Elite Theory: Pareto, Mosca,
Michels (London and Beverly Hills: Sage, 1977).
10 Alan Zuckerman, “The Concept ‘Political Elite’: Lessons from Mosca and Pareto,”
The Journal of Politics 39/2 (1977), 324–44.
11 Mario Stoppino, “Potere ed élites politiche,” in L’analisi della politica: Tradizioni
di ricerca, modelli, teorie, edited by Angelo Panebianco (Bologna: Il Mulino,
1989), 221–53; reprinted in Mario Stoppino, Potere ed élites politiche (Milan:
Giuffré Editore, 2000), 1–48.
12 Giorgio Sola, La teoria delle élites (Bologna: Il Mulino, 2000). See also idem,
Storia della scienza politica (Rome: La Nuova Italia Scientifica, 1996).
13 Giovanni Borgognone, I tecnocrati del progresso (Turin: Utet, 2015); idem,
James Burnham: Totalitarismo, managerialismo e teoria delle élites (Aosta: Sty-
los, 2000); idem, “Neomachiavellismo, realismo e tecnocrazia nella teoria polit-
ica americana,” in Il realismo politico: Figure, concetti, prospettive di ricerca,
edited by Alessandro Campi and Stefano De Luca (Soveria Mannelli: Rubbet-
tino, 2014), 315–34.
14 Fabio Grassi Orsini, “Pareto, Mosca, Salvemini e la politologia americana,” in
Oltreoceano: Politica e comunicazione tra Italia e Stati Uniti nel Novecento,
edited by Davide Grippa (Florence: Olschki, 2017), 197–210.
15 Ettore A. Albertoni, Dottrina della classe politica e teoria delle élite (Milan: Giuf-
frè, 1985); idem, Mosca and the Theory of Elitism (Oxford: Blackwell, 1987);
idem (ed.), Studies on the Political Thought of Gaetano Mosca: The Theory of
the Ruling Class and Its Development Abroad (Milan: Giuffrè, 1982); idem
(ed.), Elitismo e democrazia nella cultura politica del Nord-America (Stati Uniti –
Canada – Messico) (Milan: Giuffrè, 1989).
16 Mario Stoppino, “Democrazia e classe politica: Un confronto tra Schumpeter e
Mosca,” in Studi in onore di Carlo Emilio Ferri, vol. 1 (Milan: Giuffrè, 1973),
539–60; reprinted in Stoppino, Potere ed élites politiche, 239–58.
17 James Lane, “Pareto’s English Language Critics: A Reassessment of British and
American Interpretations,” Revue européenne des sciences sociales 16/43 (1978),
105–29; John E. Tashjean, “Politics: Lasswell and Pareto,” Cahiers Vilfredo
Pareto 8/22–23 (1970), 267–72; Joseph Lopreato and Sandra Rusher, “Vilfredo
Pareto’s Influence on USA sociology,” Revue européenne des sciences sociales
21/65 (1983), 69–122.
18 Robert T. Keller, “The Harvard Pareto Circle and the Historical Development of
Organization Theory,” Journal of Management 10/2 (1984), 193–204; Barbara
S. Heyl, “The Harvard Pareto Circle,” Journal of the History of the Behavioral
Sciences 4/4 (1968), 316–34; Annie L. Cot, “A 1930s North American Creative
Community: The Harvard ‘Pareto Circle’,” History of Political Economy 43/1
(2011), 131–59; Joel Isaac, Working Knowledge: Making the Human Sciences
from Parsons to Kuhn (Cambridge: Harvard University Press, 2012), 63–91.
19 Seymour Martin Lipset, “Introduction,” in Robert Michels, Political Parties:
A Sociological Study of the Oligarchical Tendencies of Modern Democracy
(London: Crowell-Collier, 1962), 15–39; Juan J. Linz, “Robert Michels and His
Contribution to Political Sociology in Historical and Comparative Perspective,”
Introduction 9
in Juan J. Linz, Robert Michels, Political Sociology, and the Future of Democracy
(New Brunswick: Transaction Publishers, 2006), 1–80; idem, “Robert Michels,”
in International Encyclopedia of the Social Sciences, edited by David L. Sills,
vol. 10 (New York: Macmillan and Free Press, 1968), 265–72.
20 Francesco Tuccari, “Un inedito michelsiano: La relazione sull’America del 1927,”
Annali della Fondazione Luigi Einaudi 40 (2006), 371–89; idem, “Machiavel-
lian? Il Michels di James Burnham,” in Il realismo politico, 529–58.
21 Heinrich Best and John Higley (eds.), The Palgrave Handbook of Political Elites
(London: Palgrave Macmillan, 2018).
1 The Italian school of elitism
Elites
Elitism rests on the assumption that in every society a minority of people
holds the greatest amount of existing resources and, consequently, power in
its various forms, by virtue of which it dominates the rest of the population.
From this assumption, it follows that all types of government are oligarchies
and that political ideologies represent the changing rational justifications of
the concrete power relationships that have always characterized the life of
all societies.1
Such principles were formulated in a series of works published between
1884 and 1916, refined and expanded after the advent of Fascism. These
include Sulla Teorica dei governi e sul governo parlamentare (1884) and
Elementi di scienza politica (1896 and 1923) by Gaetano Mosca;2 Les sys-
tèmes Socialistes (1902–1903) and Trattato generale di sociologia (1916 and
1923) by Vilfredo Pareto;3 Zur Soziologie des Parteiwesens in der modernen
Demokratie (1911 and 1925)4 and Corso di Sociologia politica (1927) by
Robert Michels.5 Although elite theorists discussed themes that had always
been involved in the debate about humanity and society, their analyses were
imbued with unprecedented realism and the aspiration to apply scientific
methods to the study of politics, thus allowing them to capture the attention
of the scientific community. The aim of elitist research was not to ascertain
the best possible form of government or understand how to achieve the per-
fect society, but to empirically identify the concrete foundations of human
relationships as well as key sociopolitical dynamics. Elitism, Bobbio writes,
“was not deduced from a priori principles but was derived exclusively from
an unprejudiced and ruthless observation of the facts”;6 therein lay the
strength of its arguments and the causticity of its critique.
If the elite theorists assumed the same realistic and value-free approach
in the study of politics, their analyses stemmed from different disciplin-
ary perspectives. Vilfredo Pareto, a sociologist, focused his research on the
reasons and dynamics that cause the social equilibrium to be established,
undergo a crisis, and re-establish itself. Starting from the acknowledgement
of the heterogeneity and stratification of society, he focused on issues such
as the identification of social forces, the distinction between logical and
The Italian school of elitism 11
non-logical actions, and the processes of social selection. In this sense, it is
fair to say that Pareto aimed to explain the reasons for the social inequalities
that inevitably characterize human nature. Gaetano Mosca, a political sci-
entist, centred his investigation on the formation, organization, distribution,
and legitimization of the political power that would enable the imposition
of decisions on the community. He covered topics such as the identification
of the subjects who hold power, the study of the tools and techniques of
government, as well as the analysis of the relationship between the rulers
and the ruled. Thus, from his perspective, elitism’s aim is to understand the
foundations of political power. Assigning Robert Michels’ studies a clear
methodological connotation is a more difficult task. Taking the party struc-
ture as the main object of his examination of democracy, he addressed both
the traditional topics of political science, such as the organization and the
bureaucratization of political parties, and sociological issues like leaderism
and the relationship between leaders and the masses. However, Michels’
relationship with elitism was problematic. Often, his positions were original
and not always comparable to those of Pareto and Mosca.
From this quick summary, it becomes clear how the different scientific
orientations of Mosca, Pareto, and Michels were reflected in a greater or
lesser sensitivity to the key themes of elitism. For this reason, the first two
sections of this chapter present the fundamental elements of the elite theory
by comparing the work of Mosca and Pareto, as they lend themselves to
being contrast by focusing on the political and the sociological. The third
section looks at Michels’ work, showing his empirical approach. The final
section provides an overview of the political implications of the thinking of
these three authors.
*
The elite theory was first articulated by Mosca in his work On the Theory
of Governments and Parliamentary Government (1884), and later exhaus-
tively discussed in The Ruling Class (1896), where it received its canonical
formulation:
Among the constant facts and tendencies that are to be found in all
political organisms, one is so obvious that it is apparent to the most
casual eye. In all societies – from societies that are very meagerly devel-
oped and have barely attained the dawning of civilization, down to the
most advanced and powerful societies – two classes of people appear –
a class that rules and a class that is ruled. The first class, always the
less numerous, performs all political functions, monopolizes power and
enjoys the advantages that power brings, whereas the second, the more
numerous class, is directed and controlled by the first; in a manner that
is now more or less legal, now more or less arbitrary and violent, and
supplies the first, in appearance at least, with material means of subsis-
tence and with the instrumentalities that are essential to the vitality of
the political organism. In practical life we all recognize the existence of
this ruling class.7
As can be seen from these few lines, Mosca adopted the term “ruling class”
to defne a select group of people who hold political power. The more
famous term “elite” was frst used by Pareto in the introduction to Socialist
Systems (1902) and later in The Mind and Society (1916):
Let us assume that in every branch of human activity each individual is

given an index which stands as a sign of his capacity. . . . So let us make
a class of the people who have the highest indices in their branch of
activity, and to that class give the name of elite.8
Although the second term enjoyed greater popularity for being more easily
recognizable and applicable to various social contexts, Mosca continued
to defend his choice, believing that the ruling classes should possess the
ability to govern, but that this “by no means implies that they are the ‘best’
individuals intellectually, much less the ‘best’ individuals morally.”9 In other
words, Mosca deemed Pareto’s choice of term incorrect as in his opinion
“elite” had a positive connotation, which made its use improper from a sci-
entifc viewpoint. Mosca’s words went unheeded; however, in preferring the
term “elite” scholars chose not to focus on the term as a value judgement.
Michels chose the term “oligarchy” instead, frst in a series of essays on the
theme and then in his major work, Political Parties (1911). In his case, the
choice of the term was dictated by a different criterion. While Mosca and
Pareto sought to identify a power group, the German-born sociologist high-
lighted a political practice, which is to say that all forms of government are
oligarchic regardless of their formal differences.
The elite theory focuses on several elements: composition and formation,
extension, renewal and replacement, and organization.10 As concerns the
first element, Mosca asserts that the members of the ruling class “are dis-
tinguished from the mass of the governed by qualities that give them a cer-
tain material, intellectual or even moral superiority.”11 Even though these
required qualities may change depending on the historical period, Mosca
believes that some of them are stable over time, such as wealth, military
valour, religious wisdom, and scientific culture. Alternatively, as often hap-
pened in the past, one may belong to a political class by inheritance, having
been born into a family in which the above characteristics were acquired
from an ancestor. However, this does not mean that the upper classes repre-
sent a higher degree of social evolution, as some interpretations of Darwin’s
thought or of authors like Gumplowicz12 seem to suggest:
If the ruling class really belonged to a different race, or if the qualities

that fit it for dominion were transmitted primarily by organic heredity,
it is difficult to see how, once the class was formed, it could decline and
lose its power. The peculiar qualities of a race are exceedingly tenacious.
Keeping to the evolutionary theory, acquired capacities in the parents
are inborn in their children and, as generation succeeds generation, are
progressively accentuated. The descendants of rulers, therefore, ought
to become better and better fitted to rule, and the other classes ought to
see their chances of challenging or supplanting them become more and
more remote. Now the most commonplace experience suffices to assure
one that things do not go in that way at all.13
Mosca simply acknowledges that to be born in a specifc environment and

have a good education favours the acquisition of certain intellectual and
moral qualities. Be these qualities real or apparent, however, the most sig-
nifcant fact is that the members of the ruling class effectively seem to fulfl
certain requirements of the society in which they live. While Mosca bases
his analysis on historical sources, Pareto’s inquiry reveals his training as
an economist, taking Otto Ammon’s wealth distribution curve as a starting
point to defne the concept of elite.14 Although he does not postulate the
qualities required of the members of the elite, Pareto states a simple fact:
every feld of human activity can be described as a “sort of upturned top,”
the summit of which is occupied by very few individuals endowed with
certain “physiological and psychological characteristics.”15 According to
Pareto, even if a direct correlation between individual qualities and wealth
cannot be proven, it is a fact that individuals at the top of the political and
social pyramid tend to occupy the upper echelons of society also in terms of
wealth. Due to their different scientifc approaches, it should be noted that
Pareto writes of a plurality of elites, referring to the different felds of human
activity, while Mosca narrows his focus to a single ruling class identifed
with the upper layer of society and holder of political power. In the frst
case, we are dealing with a broader research perspective according to which
elites are the most conspicuous phenomenon of social heterogeneity and,
therefore, a key factor of social equilibrium; in the latter, the rulers/ruled
dichotomy is the starting point for the birth of modern political science.
The extension of elites points both to the extent of the phenomenon in
society and to its structure. Mosca identifies two “strata” in the ruling class.
The first characterizes “all forms of government and includes two or three
dozens of persons, or even as many as a hundred, according to the case, who
monopolize the management of the state and occupy the more important
offices, sometimes in rotation.”16 The second is larger and includes “all the
capacities for leadership in the country,” constituting an essential element
for the functioning of the state and the effective condition for its stability:
[T]he stability of any political organism depends on the level of moral-

ity, intelligence and activity that this second stratum has attained; and
this soundness is commonly the greater in proportion as a sense of the
collective interests of nation or class succeeds in exerting pressure on the
individual ambitions or greeds of the members of this class. Any intel-
lectual or moral deficiencies in this second stratum, accordingly, repre-
sent a graver danger to the political structure, and one that is harder to
repair, than the presence of similar deficiencies in the few dozen persons
who control the workings of the state machine.17
Although Mosca’s analysis often lacks clarity on this particular point, the
second stratum may generally be identifed with elite classes who always
come between the ruling minority and the ruled majority, albeit in ways
that change over time. In “primitive autocratic systems,”18 the second stra-
tum included priests and warriors, that is, those who possessed the required
moral authority, material strength, and consequently fnancial power. This
model was superseded by the “bureaucratized autocracy”19 in which the
expansion of the state apparatus necessitated the enlisting of public ser-
vants, mainly drawn from the middle classes, who could absorb the task of
organizing and directing the masses. In representative regimes, fnally, the
role of trait d’union between the leaders and the people is played by that
portion of the electorate made up of high-ranking fgures who are able to
shape voters’ opinions and determine their actions:
From within it come the committees that direct political groupings, the
speakers who address assemblies and meetings, the men who make and
publish the newspapers and, finally, that small number of persons who
are capable of forming opinions of their own as to people and events of
the day, and therefore exercise great influence on the many who are not
capable of having opinions of their own and are ready, perhaps without
knowing it, always to follow the opinions of others.20
Similarly to Mosca, Pareto distinguishes two strata in the elite, albeit going
beyond the sphere of politics and concerned with the whole of society:
[W]e get two strata in a population: 1) lower stratum, the non-elite with
whose possible influence on government we are not just here concerned;
then 2) a higher stratum, the elite, which is divided into two: a) a gov-
erning elite; b) a non-governing elite.21
Therefore, while Mosca focuses on the historical evolution of the ruling

elite in politics, Pareto describes the internal structure of individual elites
on the basis of two factors: 1) the main motivations for their members’
actions (residues) and 2) the most relevant felds of activity. As regards resi-
dues, Pareto highlights two particularly important classes: the “instinct for
combinations,” denoting a propensity for innovation and tolerance, and the
“persistence of aggregates,” which indicates a particular attachment to tra-
dition and an authoritarian attitude.22 With regard to the felds of activities,
Pareto identifes governmental, political, economic, and intellectual spheres.
Relating the factors listed earlier to each other, Pareto identifes four pairs of
elites, one for each sector of activity. These are the governing elite, divided
between those who govern with cunning (foxes) and those with force (lions);
the non-governing political elite, made up of materialists and idealists; the
non-governing economic elite, made up of speculators and rentiers; and the
intellectual elite, comprising sceptics and dogmatics.
The theme of residues introduces us to the next step of the present analy-
sis: the renewal and replacement of the ruling classes, also known as the
“circulation of elites.” Even though Pareto does not formulate a rigorous
definition, we can say that the elites in which the “instinct for combinations”
prevails are more open to new ideas, while those where the “persistence of
aggregates” prevails are more closed. This is a particularly interesting notion
as far as the renewal of the elites is concerned, since even Mosca believes that
the attitude of the ruling class in the face of change is characterized by two
tendencies: the democratic and the aristocratic. The first, generally associ-
ated with electoral processes, strives for the renewal and affirmation of new
political parties formed by members of virtually all social extractions. The
second aims at the perpetuation of power and the crystallization of political
forces, which may occur by heredity or co-option. Mosca writes:
[T]he term “democratic” seems more suitable for the tendency which
aims to replenish the ruling class with elements deriving from the lower
classes, and which is always at work, openly or latently and with greater
or lesser intensity, in all political organisms. “Aristocratic” we would
call the opposite tendency, which also is constant and varies in intensity,
and which aims to stabilize social control and political power in the
descendants of the class that happens to hold possession of it at the
given historical moment.23
The two authors share the conviction that elites are short-lived: “Aristocra-
cies do not last. Whatever the causes, it is an incontestable fact that after
a certain length of time they pass away. History is a graveyard of aristoc-
racies.”24 In Pareto’s view, this phenomenon has “different and somewhat
obscure reasons,”25 but its main symptom is the weakening of virile senti-
ments. Except for the case where an elite is extinguished through the death
of its members or for the inability to renew itself from within, the crisis is
almost always heralded by “the intrusion of humanitarian feelings and of
affected sentimentalizing” that prevents those who hold power from defend-
ing it:
When a living creature loses the sentiments which, in given circum-

stances, are necessary to it in order to maintain the struggle for life, this
is a sign certain of degeneration, for the absence of these sentiments
will, sooner or later, entail the extinction of the species. . . . In the same
way, for right or law to have reality in a society, force is necessary. . . . In
considering successful changes of institutions, persuasion should not, as
is so often the case, be contrasted with force. . . . It is by force that social
institutions are established, and it is by force that they are maintained.26
Mosca’s clearer and more detailed analysis, on the other hand, describes
three scenarios that point to change:
[A]s soon as there is a shift in the balance of political forces when – that
is, a need is felt that capacities different from the old should assert them-
selves in the management of the state, when the old capacities, therefore,
lose some of their importance or changes in their distribution occur –
then the manner in which the ruling class is constituted changes also. If
a new source of wealth develops in a society, if the practical importance
of knowledge grows, if an old religion declines or a new one is born, if
a new current of ideas spreads, then, simultaneously, far-reaching dislo-
cations occur in the ruling class. Ruling classes decline inevitably when
they cease to find scope for the capacities through which they rose to
power, when they can no longer render the social services which they
once rendered, or when their talents and the services they render lose in
importance in the social environment in which they live.27
Concerning the ways in which the “circulation of elites” occurs, Pareto and
Mosca have a slightly dissimilar perspective in their analysis, once again
informed by their diverging scientifc standpoints. Pareto draws a distinc-
tion between a horizontal political change, whereby members of the non-
governmental elites become part of the governmental elite, and a vertical
social change, whereby non-elite individuals move to the elite. Mosca speaks
of change within the ruling class, when its progressive renewal is caused by
the addition of new members, and change of ruling class as a result of a con-
fict between those who belong to it and those who are excluded. Nonethe-
less, both authors agree in pointing out the two main dynamics that bring
about the renewal of elites, either a peaceful and gradual process or a violent
and sudden upheaval. In the work of Pareto, the latter point is of particular
signifcance, since it explains how the “circulation of elites” is one of the
most apparent manifestations of social equilibrium:
In virtue of class-circulation, the governing elite is always in a state of

slow and continuous transformation. It flows on like a river, never being
today what it was yesterday. From time to time sudden and violent distur-
bances occur. There is a flood – the river overflows its banks. Afterwards,
the new governing elite again resumes its slow transformation. The flood
has subsided, the river is again flowing normally in its wonted bed.
It is a dynamic equilibrium, the outcome of a continuous, gradual mutation

which may bring about radical changes if its course is stopped:
Revolutions come about through accumulations in the higher strata of
society either because of a slowing-down in class-circulation, or from
other causes of decadent elements no longer possessing the residues
suitable for keeping them in power, and shrinking from the use of force;
while meantime in the lower strata of society elements of superior qual-
ity are coming to the fore, possessing residues suitable for exercising the
functions of government and willing enough to use force.28
As several scholars have pointed out, the theme of the “circulation of elites”
lends itself to an interesting comparison with the materialist conception of
history. Indeed, both perspectives seek to interpret human history as the
result of class struggle, but on rather diverging bases. Contrary to Marx,
and despite their belief that members from the lower strata of society may
be able to become part of the elite, the elitists invariably evoke a clash of
oligarchies that has little to do with social confict. From the elitists’ point
of view, equality between individuals is merely an unrealistic ideal. In this
regards, Parry writes:
In Marx the significant social tensions are between the class which owns
the prevailing means of production and hence rules the society and the
ruled class or classes whose economic position impels them to orga-
nize in antagonism to the ruling class. In the elitist thesis the tension is
between the dominant political elite and any rival elite which may arise
to challenge for power. The mass of the population is unorganized and
only becomes politically significant when it is unified by an elite. . . . In
any strong sense the two theories are clearly irreconcilable.29
The last and arguably most signifcant aspect of elite theory is that of orga-
nization. More than by the characteristics required of their members, their
internal organization, or the ways in which they are renewed, elites are deter-
mined in their reason for being by the way they operate. Mosca is undoubt-
edly the author who offers the best insight on the subject. Ruling classes are
such by virtue of their organization, that is, the procedures adopted by the
minority to preserve cohesion and exert power over the majority:
A hundred men acting uniformly in concert, with a common under-

standing, will triumph over a thousand men who are not in accord and
can therefore be dealt with one by one. Meanwhile it will be easier for
the former to act in concert and have a mutual understanding simply
because they are a hundred and not a thousand.30
According to Mosca, the organized minority must be understood on a dual

level, in terms both of the interests that bind the members of the political class
to each other (government) and the apparatus, that is, the state machine of
which they avail themselves to achieve their objectives (state).31 In its internal
organization, the ruling class is stronger, thanks to the gradual process of
consolidation, which Sola has divided into three different phases.32 The frst
concerns the very formation of the ruling class and the structuring of the rela-
tionships between its various components. At frst, any political class appears
as a heterogeneous reality, composed of a more or less large variety of frac-
tions that are more or less connected. However, this confguration achieves
a precarious balance, since “there is almost always some one political force,
furthermore, that manifests an invincible tendency to overreach or absorb
the others, and so to destroy a juridical equilibrium that has gradually been
established.”33 The second concerns the mechanisms of the division of power.
The fraction that has asserted itself over the others develops an inner hier-
archy whereby members are divided into a dominant elite and a dominated
base. The third is related to the ability to coordinate. Through degrees of
increasing uniformity, the minority in power is transformed into a compact
social group tied by bonds of kinship or friendship, developing complicity
and clique attitudes. Mosca proposes two ways in which power can be trans-
ferred: the autocratic way, in which power is transmitted from the top-down
and the members of the ruling class are selected by inheritance or co-optation
by those who are already in power, and the liberal way, in which power is
delegated by the governed to the governing classes by way of elections. How-
ever, Mosca points out that “the two systems may be fused and balanced in
various ways, as happens in representative governments today,”34 as happens
in the United States, where the President is chosen by the citizens and in turn
has the power to appoint the offcials of the federal government and the mag-
istrates of the Supreme Court.
Intersecting the principles of power transmission (authoritarian–liberal)
and the tendencies linked to the training and renewal of the political class
(aristocratic–democratic), Mosca configures four ideal types of state orga-
nization: the aristocratic–autocratic regime, characterized by the tendency
towards the stabilization of political power and the centralization of power
at the top of the hierarchy; the aristocratic–liberal regime, in which the ten-
dency towards the stabilization of power is combined with a more or less
extensive political participation; the democratic–autocratic regime, charac-
terized by a tendency towards the renewal of the political class and a rigid
hierarchical organization; and the liberal–democratic regime, in which the
openness and facility of access to the political class are accompanied by the
participation of the governed in politics. Mosca himself makes clear that not
a single instance of a political regime reflecting only one of the models above
can be found in history. On the contrary,
It would be premature in the present state of political science to attempt

to formulate a law, but some such hypothesis as the following might be
ventured: that violent political upheavals . . . arise primarily from the
virtually absolute predominance of one of the two principles, or one of
the two tendencies, that we have been studying; whereas the stability
of states, the infrequency of such catastrophes, depends on a proper
balancing of the two principles, the two tendencies. This hypothesis . . .
rests primarily upon the assumption that only the opposition one might
almost say only the competition of these contrary principles and ten-
dencies can prevent an over accentuation of the vices that are congenital
to each of them.35
For this reason, in his works, Mosca classifes some of the main forms of
political organization that have occurred in history.36 It seems relevant to
highlight the meaning of this operation: superseding the traditional clas-
sifcations of forms of government (by Aristotle, Machiavelli, and Montes-
quieu, among others) considered abstract or, at best, based on the number
of rulers. Political science needed to abandon the type of analysis pertaining
to political theory once and for all and focus solely on the study of political
practice.
Ideologies
To introduce the subject of the critique of ideologies in elitist theory, we may
usefully refer to Bobbio’s distinction between the weak and strong accep-
tation of the term. In the former, ideology is a system of beliefs or values
used in the political battle for the purpose of influencing the behaviour of
the masses, obtaining consensus, and founding the legitimacy of power; in
the latter, ideology is a false representation of reality which gives rise to a
false consciousness of social facts.37 When related to elitism, this distinc-
tion is perfectly fitting: Mosca is keen to grasp the practical implications of
the “political formula,” while Pareto is more interested in emphasizing the
groundlessness of the “non-logico-experimental theories.”
Beyond their different theoretical frameworks, however, the two scholars
agree on the irrational origins of the phenomenon. Humans do not rea-
son exclusively in rational terms, as passion often plays a vital role in their
judgements. Nevertheless, they have a tendency to draw logical connections
between their actions and a number of principles; therefore, scientifically
unprovable theories are often merely retrospective (and mostly false) expla-
nations of such actions. Referring to the “political formula” – that is, the
“legal and moral basis, or principle, on which the power of the political class
rests” – Mosca writes:
[P]olitical formulas are [not] mere quackeries aptly invented to trick the
masses into obedience. Anyone who viewed them in that light would
fall into grave error. The truth is that they answer a real need in man’s
social nature; and this need, so universally felt, of governing and know-
ing that one is governed not on the basis of mere material or intellectual
force, but on the basis of a moral principle, has beyond any doubt a
practical and a real importance.38
Thus, it is not important for ideologies to have a scientifc basis as long as
they are able to satisfy the masses’ need to believe. This is the reason for their
success, the measure of which will be greater the more ideologies will be
founded “upon the special beliefs and the strongest sentiments of the social
group in which it is current, or at least upon the beliefs and sentiments of
the particular portion of that group which holds political pre-eminence.”39
In this light, both Mosca and Pareto identify two main types of ideologies:
those founded on a supernatural belief that transcends experience and those
that are based on rational principles, at least in appearance.
If their analysis substantially revolves around the same object, their per-
spectives are quite different. For Mosca, who seeks to understand the mecha-
nisms and functioning of politics, the “political formula” is a key factor in
the stability of the ruling class. No minority can indefinitely maintain its rule
over a majority solely through the use of force and the imposition of laws;
it requires a body of abstract principles with which to legitimize its power
and obtain social consensus:
[I]n fairly populous societies that have attained a certain level of civili-
zation, ruling classes do not justify their power exclusively by de facto
possession of it, but try to find a moral and legal basis for it, represent-
ing it as the logical and necessary consequence of doctrines and beliefs
that are generally recognized and accepted.40
On the other hand, Pareto delves deeper in his analysis, revealing the
structure of ideologies. In his view, the “non-logical-experimental theories”
rest on two essential elements: derivations, which represent the manifes-
tation of feelings, and residues, constituted by the logical arguments with
which people tend to justify their actions. Pareto believes that in history
too much importance has been lent to the external manifestations of social
phenomena (derivations) without going back to their fundamental reasons
(residues). Thus, Pareto writes:
[T]he history of social institutions has been a history of derivations,

and oftentimes the history of mere patter. The history of theologies has
been offered as the history of religions; the history of ethical theories, as
the history of morals; the history of political theories, as the history of
political institutions.41
Consequently, a different methodological approach underlies Pareto’s

study of the theories, which singles out three different aspects. The first is
the objective one. In this phase, the scholar studies the theories regardless
of who produced them and to whom they are addressed. In this way, any
theory is classifiable on the basis of the material it uses (experimental or
non-experimental) and of the connection with which the elements are put in
relation (logical or not logical). The intersection of these variables produces
the following taxonomy: experimental theories with logical nexus; experi-
mental theories with non-logical nexus; non-experimental theories with log-
ical nexus; and non-experimental theories with non-logical nexus. Except
for the first type, which corresponds entirely to scientific theories, the others
represent ideologies. The second is the subjective aspect. The scholar’s atten-
tion focuses on the reasons why theories are produced and received. In most
cases, it appears that a theory is not produced to gain a scientific understand-
ing of a given phenomenon but rather to persuade. Similarly, the success of
a theory is given by its ability to be attuned to the feelings of the recipient:
[I]f he would persuade another on matters pertaining to what is still

called social science, his chief appeal is to sentiments, with a supple-
ment of facts and logical inferences from facts And he must proceed in
that fashion if his idea is to talk not in vain; for if he were to disregard
sentiments, he would persuade very few and in all probability fail to get
a hearing at all, whereas if he knows how to play deftly on sentiments,
his reputation for eloquence will soar.42
The third aspect to be taken into account is the utility, or the damage, that a
theory can generate, both for the individual and the community.
Let us now apply the scheme of analysis outlined earlier to the specific
case of political ideologies. From the point of view of objectivity, ideologies
have nothing to do with empirical verification, and their propositions can-
not be scientifically proven. As already pointed out, humans are not beings
of pure reason, and ideologies testify to the importance of feelings in deter-
mining social actions. As Bobbio writes, “science and ideology belong to
two separate domains that have nothing in common: the first to the domain
of observation and reasoning, the second to the domain of feeling and of
faith.”43 It is therefore neither surprising nor necessarily a negative thing
when political theories are not the bearers of new truths. If anything, the
opposite is true, when an ideology masquerades as a science and propagan-
dizes value judgements as factual statements. There is a clear if implicit ref-
erence to scientific socialism, which had already been the target of criticism
in Socialist Systems. The study of ideologies from a subjective viewpoint
largely corresponds to the study of derivations. Compared to other living
beings, humans are unique in their need to reason, and find meaning in
their actions, even when there might be none. If feelings remain constant
over time (residues), conversely their external manifestations are extremely
changeable (derivations). A passage from The Mind and Society helps us
understand what the author means “A Chinese, a Muslim, a Calvinist, a
Catholic, a Kantian, a Hegelian, a Materialist, all refrain from stealing; but
each gives a different explanation for his conduct.”44 For this reason, deriva-
tions are important primarily because they enable us to trace residues, which
appear to be the prime movers of social action and, consequently, a funda-
mental element for understanding social equilibrium. Not surprisingly, as we
have already pointed out, Pareto uses the theory of residues to analyse and
describe the many aspects of elite theory. Finally, the analysis of ideologies
from the standpoint of their utility leads Pareto to clearly separate theory
from political praxis. In that regard, he points out that the social usefulness
of a theory, that is, its ability to contribute to the building up of social equi-
librium, is not necessarily dependent on its scientific soundness:
[W]hen I call a doctrine absurd, in no sense whatever do I mean to

imply that it is detrimental to society: on the contrary, it may be very
beneficial. Conversely, when I assert that a theory is beneficial to society,
in no wise do I mean to imply that it is experimentally true. In short, a
doctrine may be ridiculed on its experimental side and at the same time
respected from the standpoint of its social utility. And vice versa.45
Pareto’s refection on ideologies helps us appreciate the elitists’ harsh criti-

cism of the major political doctrines of the time, which earned their set of
notions the defnition of anti-ideological theory. Liberalism is charged with
the inconsistency of the principle of separation of powers and the ineffec-
tiveness of formal checks on governmental power. In order for a political
body to be able to control and restrain the action of another, it must be an
organized political force, capable of exercising a recognized social infuence.
The separation of powers regains meaning, therefore, only if it assumes a
substantial and non-formal dimension, which has as its fundamental condi-
tions the separation of temporal power from religious authority, a fair dis-
tribution of wealth, the distinction between political power and economic
and military power.46 For Pareto, liberalism is a doctrine based on good
principles but was unable to prevent the onset of corruption or of authori-
tarian tendencies. Although the members of the Italian school of elitism held
different views on the practical utility of democratic theory, they considered
practically impossible the ideal of a government that is the expression of the
popular will, or at least of the will of a majority. According to them, popular
sovereignty is a principle by which power legitimates itself and creates con-
sensus but which has no basis in reality. Indeed, history shows that all societ-
ies have always been led by a minority that holds power, thanks to which it
dominates the majority. In this perspective, democracy stops being a viable
end and becomes a means for the selection of elites that is an alternative to
the hereditary system or co-option. Socialism, fnally, is considered a utopia.
A mere examination of the etymology of the words is suffcient to realize
that to a doctrine that calls itself elitist the project of an egalitarian society is
simply a contradiction in terms. The constant, unstoppable struggle between
oligarchies challenges the ideal of a classless society. At the root of elitism
is, in fact, a conservative notion of human nature which rules out any pros-
pects for revolution and emancipation. In other words, the people will never
amount to a real political entity and the masses are destined to be under the
dominion of the elites.
Elitism in action
Usually, Michels is counted among the classicists of elite theory, but there are
several factors that make his case unique. On the one hand, we must consider
the influence of Max Weber’s branch of sociology, in which Michels was a
collaborator for several years until he became co-director of the Archiv für
Sozialwissenschaft und Sozialpolitik.47 On the other, he was an exponent
of the second Socialist International, actively militating in the ranks of the
syndicalist faction in Germany, Italy, and France.48 For these reasons, his
adherence to the elitist theories was gradual and in several stages, among
which the publication of Political Parties was the most significant, although
not the last. He came into contact with the Italian elitist school in December
1907, and the publication of his Oligarchia organica costituzionale solidi-
fied the encounter.49 As Tuccari notes, the use of elitist categories did not
mean that Michels had covered “the short and linear road that separates the
fundamentalist theorem of popular sovereignty from the realistic theorem of
‘political class’.”50 He rejected the belief in the indispensable and permanent
nature of leaders in the social life of peoples. It is no accident that in his final
considerations, Michels paid tribute to “the only serious doctrine that has
arisen to upset all theories, ancient and modern, that support the intrinsic
necessity of the existence of the political class: Marxism” stating that “the
Marxist doctrine alone would logically lead to that social order which Mos-
ca’s school considered utopic.”51 Only in 1909 with La democrazia e la legge
ferrea dell’oligarchia52 did Michels come to regard the democratic system as
an irredeemably oligarchic system. Any residual hopes he had in the Marxist
doctrine disappeared, giving way to a new political realism:
Sometimes we witness the sudden collapse of the oligarchy of the lead-

ers. The masses revolt and refuse obedience. And yet, these events invari-
ably conceal the struggle for the conquest of power between a group of
leaders and another group. A leader never falls solely by the will of the
people. Only if the masses find a new, stronger leader is it possible for
the old leader to be overthrown.53
Political Parties was the endpoint of a process of progressive disillusionment

towards the labour movement. Indeed, the work is imbued with the sense
of powerlessness experienced by the author. This is particularly evident in
the last pages:
The democratic currents of history resemble successive waves. They break

ever on the same shoal. They are ever renewed. This enduring spectacle
is simultaneously encouraging and depressing. When democracies have
gained a certain stage of development, they undergo a gradual trans-
formation, adopting the aristocratic spirit, and in many cases also the
aristocratic forms, against which at the outset they struggled so fiercely.
Now new accusers arise to denounce the traitors; after an era of glori-
ous combats and of inglorious power, they end by fusing with the old
dominant class; whereupon once more they are in their turn attacked
by fresh opponents who appeal to the name of democracy. It is probable
that this cruel game will continue without end.54
The political experience of the author makes Political Parties even more inter-
esting because it is an excellent and original example of elitism in action.
Unlike Mosca and Pareto, Michels restricts his feld of analysis to the study
of the modern political party. The assertion of the latter on the political stage
marked the transition to the democratic state gradually becoming the main
form of interaction between citizens and institutions. Michels, therefore,
believes that mass-based parties represent the most scientifcally adequate
as well as substantially unexplored feld of observation for the purpose of
his analysis, since it represents a miniature replica of the democratic state.
In particular, socialist parties allow for a more advanced perspective in the
study of democracy, at least in theory: “[T]he appearance of oligarchical phe-
nomena in the very bosom of the revolutionary parties is a conclusive proof
of the existence of immanent oligarchical tendencies in every kind of human
organization which strives for the attainment of defnite ends.”55 From this
perspective, the German party (Sozialdemokratische Partei Deutschlands) is
undoubtedly the most signifcant, because it acts as a model for all the other
parties belonging to the Second International. As Michels clearly states,
[T]he question we have to discuss is not whether ideal democracy is real-

izable, but rather to what point and in what degree democracy is desir-
able, possible, and realizable at a given moment. In the problem as thus
stated we recognize the fundamental problem of politics as a science.56
Moreover, for his research, Michels gathered an impressive body of docu-

ments and statistical data, largely collected empirically over the years of his
socialist militancy. It is not possible to understand the sociologist Michels
without the political Michels: the meaning and value of his sociology of
the political party are inextricably linked to the political experience that he
acquired in the ranks of the German and Italian socialist parties.
The entire argumentative structure of Political Parties revolves around
three main topics: leadership in democratic organizations; the sociology of
leadership; and preventive measures against the oligarchic tendencies of the
democratic-representative system. Michels’ examination of the formation
and establishment of authoritarian leadership takes as its starting point
organization, viewed as an essential element of the democratic process: “[D]
emocracy is inconceivable without organization.”57 If the self-government
of the masses has been shown to be a chimaera, parties and trade unions
instead provide unquestionable advantages: they give consistency to the
masses, promote the formation of a collective will among their members,
but above all, ensure fast action. In this regard, Michels writes:
An extensive organization is per se a heavy piece of mechanism, and one
difficult to put in operation. When we have to do with a mass distrib-
uted over a considerable area, to consult the rank and file upon every
question would involve an enormous loss of time, and the opinion thus
obtained would moreover be summary and vague. But the problems of
the hour need a speedy decision, and this is why democracy can no lon-
ger function in its primitive and genuine form, unless the policy pursued
is to be temporizing, involving the loss of the most favourable opportu-
nities for action.58
Conversely, creating a solid and effective structure may also lead to negative
outcomes for the organized masses by “completely inverting the respective
position of the leaders and the led and dividing every party or professional
union into a minority of directors and a majority of directed.” A profoundly
elitist element is inherent in the very essence of the organization; indeed,
Michels believes that the “organization coeffcient” is inversely proportional
to the level of democracy attained, and, consequently, directly proportional
to that of oligarchy:
With the advance of organization, democracy tends to decline. Demo-

cratic evolution has a parabolic course. At the present time, at any
rate as far as party life is concerned, democracy is in the descending
phase. It may be enunciated as a general rule that the increase in the
power of the leaders is directly proportional to the extension of the
organization.59
The progressive centralization and internal hierarchization go so far as to

change the very nature of a party, which stops being a means to an end and
becomes an end in and of itself. In another section of his work, Michels sum-
marizes this process as the law of the overturning of ends:
[F]ormerly a means to an end, organization becomes an end in itself.

As a supreme law of the party, a tendency emerges to keep away all
that may place an obstacle in the way of the workings of its organism,
threatening its outer form at least, the organization, which increasingly
constitutes its backbone.60
At this stage, we may usefully compare the above formulations with Mos-
ca’s ideas. Although the two authors agree on the importance and indispens-
ability of organization in politics, they do so for opposite reasons. In this
regards, Sola points out:
For Mosca oligarchy adopts an organization in order to consolidate

and impose its power; for Michels, it is organization that generates an
oligarchy, in order to ensure its survival in a hostile environment and
achieve the goals that it proposes to achieve.61
In the frst case, the organizational structure is a tool in the hands of the rul-
ing class, while in the second it constitutes the favourable environment for
the development of the oligarchy.
The exhaustive section on the “technical and administrative causes”
is followed by several chapters devoted to the masses, where Michels
illustrates two fundamental principles of mass psychology: the need for
leadership felt by the masses and the political indifference of the masses.
According to Michels, the two phenomena are linked by a cause–effect
relationship, since the need for leadership derives essentially from the
masses’ lack of concern for the “common good” as well as from their lack
of true understanding of the complex problems put into play by politics.
This mechanism, which Michels deems as the main cause in the formation
of authoritarian leadership sanctioned by the masses, is compounded by
others, namely gratitude towards leaders; the “cult of veneration among
the masses”; and the emotional, suggestible, and irresponsible character
of the masses as such, that is, of the “crowd” in the acceptation defined
by Tarde, Sighele, and Le Bon. Among the individual psychological fac-
tors constituting the third and last pillar of the aetiology of leadership,
Michels includes the “customary right to the office of delegate” but above
the leader’s self-perceived “intellectual superiority,” “indispensability,” and
consequently “irreplaceability.”
Michels derives from the interaction of these three socio-psychological
factors the cold and impassioned confirmation that all social groupings,
from the political party to the state, cannot help but create a leadership that
inevitably tends to become irremovable over time:
The apathy of the masses and their need for guidance has as its counter-
part in the leaders a natural greed for power. Thus the development of
the democratic oligarchy is accelerated by the general characteristics of
human nature. What was initiated by the need for organization, admin-
istration, and strategy is completed by psychological determinism.62
The phase of the formation of an oligarchy is followed by a process of con-

solidation, with, on the one hand, the bureaucratization and centralization
of the organization, and on the other, the professionalization of the mem-
bers of the minority, which over time turns into a closed caste. Although we
can again fnd points of contact with Mosca’s work particularly as regards
the theme of the internal organization of the ruling class, Max Weber’s
infuence seems more crucial here. Michels believes that “the beginning of
the formation of a professional leadership marks the beginning of the end
of democracy” as the caste of professional politicians tends to reduce the
political struggle to mere public administration and transforms mobilization
into passive participation. Such a development is mainly a consequence of
the contradiction within the representative system, that is, the actual impos-
sibility of the mandate:
Another Random Document on
Scribd Without Any Related Topics
II.
A Magyar Sajtó 83-ik számának nyiltterében a Szinházi naptár

ügyében írt czikkemre egy hosszú czikk jelent meg Török János
úrtól, melyet nem hagyhatok egészen szó nélkül.
A czikk nagyrészt felszólalásom indokát gyanúsítja. Ez indok
szerinte nem egyéb, mint moralis alakba burkolt bosszú, melyre
magamat láthatlan rugók által ingereltetém. A ki elfogulatlanul
olvasta czikkemet, észrevehette, hogy elv mellett és visszaélések
ellen küzdöttem, a személyek közt nem téve különbséget. Nekem
Szigeti úr ez ügyben épen annyi volt, mint Tóth Kálmán és Dobsa
Lajos urak, már csak azért is, mert mindegyikre egykép alkalmaztam
azt a helyesnek ismert elvet, tudniillik, hogy minden jótékonysági
czég alatt megindult vállalat tartozik czégének áldozni egész tiszta
jövedelmét. Minden czikkből csak annyit szabad kiolvasni, a mennyi
benne van s valamely tett láthatlan indokait bosszúnak nevezni nem
kevesebb, mint logika nélküli rágalom.
Ez értelem nélküli rágalmon kivül van még Török úr czikkében
egy pár fenyegetőzés, melynek eredményét nyugodtan várom s egy
csoport ferdítés, melyekre nézve czikkemre utalom az olvasót.
A dolog érdemébe, a felállított elv megvitatásába nem
bocsátkozik Török úr. Most is csak azt ismétli, a mit már többször
elmondott. Újra elmondja, hogy a nyugdíjintézeti választmány nem
ereszkedhetik vállalkozási kisérletekbe, hogy Szigeti úr a maga
koczkázatára adja ki a naptárt s minthogy veszthet, tehát illő nyernie
is s több effélét. A választmány ellen senki sem beszél. A
választmány igen helyesen teszi, hogy nem ereszkedik vállalkozási
kisérletekbe; valamint azt is helyesen tette, hogy nem a Tóth Kálmán
és Dobsa Lajos urak vállalatát ajánlá a közönség pártfogásába,
hanem Szigeti úrét, mint olyant, mely amazoknál többet, fele
jövedelmet igér. Azonban ez semmit sem bizonyít a mellett, hogy
vajon Szigeti úr helyesen tesz akkor, midőn félkegyelmű czéget
használ s így a méltányos díjon kivül, mely már magába is
ellensúlyozza azt a sokszor emlegetett koczkázatot, még nyereségre
is számít. A koczkázat kikerülhetlen mind a közönség, mind a
szerkesztő részéről, az egész tiszta jövedelem odaigérése esetében
épen úgy, mintha csak bizonyos részt igérünk. Ez a dolog
természetében fekszik, min egyikünk sem segíthet. De azon nem
csak segíthetünk, de tartozunk is segíteni, hogy a jótékony czél
varázsát ne gyöngítse az üzérkedés jogos gyanúja, s az irodalom ne
legyen kitéve megaláztatásoknak. Csak másfél év óta kezdenek
divatozni irodalmunkban e félkegyelmű jótékonysági czégek. Ezelőtt
mindenki cynismusnak tartotta volna ilyesmivel előállani, kivétel
nélkül mindenki egész tiszta jövedelmet ajánlott, például br. Eötvös,
Császár Vahot és mások. Ez elvkérdés, itt személyes tekintetek nem
határozhatnak. Épen azért újra felszólítom a szerkesztőket és
irótársaimat az elv kivivására. A sikeretlenség nem a mi hibánk lesz,
de ha meg nem bélyegezzük e botrányos visszaélést, kötelességet
mulasztunk.
III.
A Magyar Sajtó 84 és 85-ik számaiban újra czikkek jelentek meg

a Szinházi Naptár ügyében. E czikkek jelleme is ugyanaz, mi az
eddigieké volt: egy kis cynismus, jó adag korlátolt felfogás s némi
ferdítés. Csak a rágalom hiányzik belölük, mi mindenesetre érdem, s
miért a nem mindig felelős szerkesztő köszönetet érdemel.
Egyik czikk a szerkesztő tollából foly s korlátoltabb felfogású
mindeniknél. A szerkesztő jó tanácsot ad a nyugdíjintézeti
választmánynak s ezt lapja változatlan elvének nevezi. Szerinte a
választmány még ez évben intézkedni tartozik és akép, hogy az
egész vállalatot vegye át saját koczkájára valamely
nyomdatulajdonos, a szerkesztő húzzon kellő dijt és procentáatiot, a
tiszta jövedelem pedig jusson minden levonás nélkül a
nyugdíjintézetnek. Miért a választmánynak beszélni és nem Szigeti
úrnak? A választmány nem használhatja e jó tanrcsot, mert olyasmit
cselekednék, mi körén kivül esik. Az ő tiszte e tekintetben nem lehet
több, mint elfogadni és megköszönni az adományokat és támogatni
pártfogásával minden oly vállalatot, melyből az intézet némi
személyes biztosíték mellett hasznot remélhet. A többi a vállalkozó
dolga, tehát a jelen esetben Szigeti úré, ki tetszése szerint
egyezkedhetik a nyomdatulajdonossal, de ha kiadási költségeken,
szerkesztői és irói dijakon kivül még procentuatiót is akar húzni,
ismét csak nyerészkedő lesz, s megint ott vagyunk, ahol voltunk.
Azonban a szerkesztő úr korlátolt felfogása itt meg nem
állapodik. Neki nem csak a választmány köréről nincs fogalma,
hanem a journalistika természetét sem ismeri. Ugyanis czikke végén
oda nyilatkozik, hogy kész megelégedni a dolog mostani rendével s
így megváltoztatja változatlan elvét, ha azt a választmány nem veszi
foganatba. A hirlapok nem azért szoktak tenni valamely indítványt,
melynek helyessége és kivihetőségéről meg vannak győződve, hogy
aztán lemondjanak róla csak azért, mert az illetőknek nem tetszik. Ily
körülmény még erélyesebb küzdelmet tesz kötelességökké. Az úgy
van a világon mindenütt s e nélkül elvesztené a journalistika egyik
létezési jogát. Ma egyet, holnap mást beszélni, s mások szeszélye
vagy önérdekének áldozni föl a meggyőződést, lehet korlátolt
felfogás, de mindenesetre a legnagyobb journalistikai bűn.
Szigeti úr korlátolt felfogásán már kevésbbé csodálkozom. Ő
szinész s csak szerepeit tartoznék tudni. Azért nem vehetem rossz
néven tőle, hogy hivatlan és illetéktelen erőszakoskodásnak nevezte
felszólalásomat, de tartozom neki megmagyarázni, amit nem tud s
minek megértésére még csak gondolkozás sem szükséges. Arra,
hogy valaki hirlapi czikket vagy könyvet merjen irni, nem kell sem
oklevél, sem kinevezés, még csak pártfogói ajánlat sem. Ide
mindenki hivatalos, itt mindenki illetékes s bele szabad szólnia
bármily ügybe. Egészen más kérdés: okosan szól-e valaki? Hanem
Szigeti úr nem ez értelemben nevez engem hivatlan és illetéktelen
erőszakoskodónak. Ő úgy látszik, épen úgy tagadja felszólalási
jogomat, mint kicsinyli egyéniségemet. Ily fontos ügybe csak nagy
érdemű és megpróbált jellemű egyén avatkozhatik, szóval: aki
szereti a félkegyelmű czégeket. Más felől azt hiszi, hogy
felszolalásommal olyasmit követtem el, mi rablás. Megtámadtam
tulajdonjogát, néhány képzelt száz forintot akartam kivenni zsebéből
s tenni nem ugyan a magaméba, hanem a nyugdíjintézet
pénztárába. Mindegy. Az erőszak erőszaknak marad akár magunk,
akár más számára rablunk. Börtönt érdemelnék s kegyelemben
részesülök. Szigeti úr megkegyelmez nekem mint Rómának, midőn
Attila szerepét játssza. Megelégszik egyszerű óvással, melyben
kijelenti, hogy erőszaknak nem enged s törvényes és határozott
jogáról nem mond le.
Mi az a törvényes és határozott jog? Szigeti úr azt is megmondja
egy másik, a közönséghez intézett czikkében. E czikk egyébiránt
nem annyira jogi okadatolás, mint történeti elbeszélés. Megtudjuk
belőle mindazt, amit már mások is elmondottak, mit mindnyájan
tudunk. A választmány nem adhat ki naptárt, mert az intézet pénzét,
mint alapítványi tőkét, nem szabad bárminemű üzletbe fektetnie. Ezt
tudta a választmány, azért nem lett kiadó, tudta Szigeti úr s ezért
lépett elő azon ajánlattal, hogy saját rovására és felelősségére ad ki
naptárt s a tiszta jövedelem felében a nyugdíjintézetet részelteti. A
választmány elismeréssel fogadta az ajánlatot s minden kitelhető
módon pártfogolni igérte. Ennek következtében áll a programmon az
intézeti elnök és szinházi igazgató pártfogói ajánlata. Igy nyert a
vállalat «Nemzeti Szinházi nyugdijintézeti» jelleget. Ezért nem tarthat
a választmány igényt a tiszta jövedelemhez, ezért illeti Szigeti urat
törvényesen és határozott joggal a felerész. Mindez egy betüig igaz
és senki sem kételkedett benne. Senki sem mondá, hogy a
választmány nem fogadta el Szigeti úr ajánlatát vagy hogy
helytelenül cselekedett. Én s e lapok szerkesztője csak magát az
ajánlatot róttuk meg, mint irodalmi cynismust.
Senki sem vitatta, hogy a választmány egész jövedelemhez tart
igényt és Szigeti úr fele résznél többet tartozik beszolgáltatni. Mi
csak azt vitattuk, hogy az ily eljárás nyerészkedés, mely nem fér
össze a jótékonysági czéggel, elidegeniti a közönséget, árt az
irodalom erkölcsi tekintélyének, ezért az irók részéről nem
támogatni, hanem megbélyegezni való. Szigeti úr mindezt mellőzi.
Pedig erről vártam hosszú, szép beszédet, illően hangsúlyozva.
Mennyire meglehetett volna bizonyítani ez eljárás tiszteletre
méltóságát. Mily könnyü védeni egy irót, ki philanthrop akar lenni, az
emberiség ügyében intéz felhivást a közönséghez s a munkadíjon
kivül még nyereséget is kiván! Mily dicsérendő egy színész, ki
elaggott pályatársai érdekében lép föl, s a maga érdekét a túlon túl
egész a nyereségig szeme előtt tartja! Ily szónoklatot vártam Szigeti
úrtól. Csak ekkor végezhette volna be czikkét méltón ama büszke
felkiáltással: Ennek folytán vállalatomat a közönség kegyes
pártfogásába felemelt homlokkal ajánlom.
Fényes úr czikkére is csak ilyesmit felelhetek. Ő is mellőzi az
eljárás erkölcsi oldalát, melyre én fősúlyt helyeztem. Ő is pusztán
mellékeszmékkel bajlódik, csak hogy más oldalról. Először is azon
botránkozik meg, hogy még soha föl nem talált elvet állítok föl, t. i.
minden jótékonysági czég alatt megindult vállalat tartozik czégének
áldozni egész tiszta jövedelmét. Fényes úr, ki sok féle tudományt
mível tudhatná, hogy vannak dolgok, melyeket nem szükség
feltalálni és hirdetni, mert léteznek, szemünk előtt és szivünkben.
Irodalmunkban a közelebbi időkig hallatlan volt a félkegyelmű
jótékonysági czég, mert az írók cynismusnak tartották volna. Ezért
nem volt szükség hirdetni az elvet, most szükség, mivel találkoznak
írók, kik az ellenkezőt felemelt homlokkal hirdetik. Szigeti úr az elv
czáfolatában sem szerencsésebb, nem csak azért, mert oly
alapföltételeket czáfol, melyekből teljesen nem indultam ki. Épen
nem mondám, hogy a jótékonysági czég alatt megindult vállalatoknál
a vállalkozó koczkáztatásáról és veszteségéről szó sem lehet.
Közönség, szerkesztő egykép koczkáztat az egész tiszta
jövedelem átengedése esetében épen úgy, mintha csak bizonyos
rész van igérve. Ezen nem lehet segíteni, ez a dolog természetében
fekszik. Legfeljebb Szigeti úr koczkáztat kevesebbet másoknál,
minthogy a nyugdíjintézet iránti részvét élénk és általános. Mindez ki
van fejezve czikkeimben. Én csak azt állítám, hogy jótékonysági
czég alatt nyerészkedni, árt az irodalom erkölcsi tekintélyének s a
jótékony czélnak sincs hasznára. Ezt most állítom, ha még egyszer
oly fájón hat is Fényes úr érzékeny szivére. Azt sem mondám, hogy
valamely irodalmi vállalat sikerére elég a jótékony czég s a
szerkesztő anyagi és szellemi munkásságának nincs reá befolyása.
Annyira van, hogy érte méltányos díjt érdemel, mi mindenesetre oly
valami, mit a legjelesb szerkesztők és írók is megköszönhetnek s mi
megérdemli a koczkáztatást is. Csak a nyereség erkölcsi jogát
tagadtam s ezt tagadom most is, mert ha valamely ügyért az
emberek philanthropiáját vesszük igénybe, magunk sem lehetünk
szatócsok vagy uzsorások.
Fényes úr czikkének többi része nem érdemel figyelmet.
Meghagyom azon hitében, hogy a félkegyelmű jótékonysági cégek
előmozdítják a jótékonysági ügyet, nem idegenítik el a közönséget.
Hadd támogasson ő minden ily vállalatot s higyje azt hazafiui
kötelességnek. Azt sem magyarázom meg, hogy ha valaki ártott a
nyugdíjintézetnek, az egyedül Szigeti úr és jóakarói, kimélem mély
philanthropiai fájdalmát is, melyet neki felszólalásom okozott. Csak
sajnálatomat fejezem ki azon, hogy találkoznak írók, kik ez
eljárásban nem látják azt, mit látniok kellene, az irodalom erkölcsi
tekintélyének aláztatását és szépirodalmi és néplapjaink annyirai
gnorálják az egész dolgot, mintha még annyiban sem tartoznék
reájok, mint mondani valójukban elménczséget gyártani a beküldött
kéziratokra.
A NEMZETI SZINHÁZ ÉS
DRÁMAIRODALMUNK.
Ezelőtt harmincz évvel írta Kölcsey azt az el nem mondott híres

beszédét, mely kihatott később az egész országra. E percz óta a
szinész büszkébben merte magát a nemzeti nyelv és míveltség
apostolának nevezni, mert a haza egyik első rangú írója mondá a
szinházról: «Itt leszen nyelvünk egyik bátorságos révpartja; itt leszen
a haza, hol mostani számkivetése után megnyugszik; itt leszen a
tűzpont, melyből valahára teljes erejében lobbanhat ki, hogy a maga
bámulást érdemlő tulajdonainak tartozott rangját a többi európai
nyelvek mellett elfoglalja». A megyékben inkább kezdék hinni, hogy
a nemzeti szinház csakugyan oly közügy, mely figyelmet érdemel,
mert egy hires író, egy komoly és önmérséklő férfiú, a szenvedély
hangján írta a részvétlenekhez: «Ez-e az a hazafiúság, melyre
Pestvármegyének rendei számot tartottak, mikor elvégezték, hogy
minket is meghívjanak-e szép szándék elősegélésére? Ez-e a
buzgóság, melyet tőlünk a nemzeti nyelvnek közügye vár? Ez-e az a
fennérzés, melylyel magunkat magyaroknak nevezni
büszkélkedünk?» A szigorú erkölcsbirák és a léha képmutatók, kik
megtanulták Rousseauból, hogy a színház erkölcsi romlást okoz,
nem mertek többé szólani, mert egy feddhetlen jellem fakadt e
szemrehányásokra: «Ront a játékszin! Miért mégis az idegentől
vissza nem irtózni? Oh jól értem én, hogy mi az úgynevezett romlás
eszközei nélkül el nem lehetünk. Mi szeretünk romlani, mi akarunk
romlani, de romlásunkon is idegen színt akarunk láttatni.» Az áldozni
habozóknak – akarva nem akarva – meg kellett nyitni erszényöket,
mert egy ritkán gunyos ajak kifogyhatlan gúnynyal kérdé tőlök: «A
haza kiván nem vért, nem határtalan feláldozást, csak bővségünkből
kiván valamit, csak felesleg valónknak egy részét kivánja, s mi, kik a
vendégfogadás törvényeit gyakran érdemetlenek iránt is nem
minden vesztegetés nélkül gyakoroljuk; mi, kik bizonyos alkalmakkal
csillogás által kiismerszeni annyira szeretünk, hogy a kimélést
alacsonyságnak fognók tekinteni: mi vonjuk-e be markainkat a
nemzetiség közoltára előtt, mi ne tartsuk-e alacsonyságnak a
kislelkű kimélést?» Az ellenmondás elnémult, vagy lelkesedéssé
vált, mert a felindulásban kifáradt szónok e megbélyegző fordulattal
végezte szónoklat formájába öntött czikkét: «Ha van köztünk, ki a
gyalázatos nevét hordozni nem irtózik, keljen fel és czáfoljon meg.»
Ez elébb csak kéziratban keringő, később nyomtatásban is
megjelent czikk mindenütt újabb és erősebb lendületet adott a
részvétnek; néhány év mulva már emelkedtek a Nemzeti Szinház
falai; nem sokára országgyűlésen is szőnyegre került az ügy s a
Felség hozzájárultával megajánltatott a dotatio.
Miért újítni meg e napok emlékét, miért hivatkozni e czikkre?
Talán a közönyt és részvétlenséget kell újra ostromolni? Oh nem.
Hála Istennek, ezen túl vagyunk! A mit akkor Kölcsey csak néhányad
magával érzett, most mindnyájan érezzük, s bár szinházunk még
most sincs annyira biztosítva, a mennyire körülményeink közt is
lehetséges, a hiány pótlása bizonyosan nem a részvétlenségen fog
mulni. Azonban Kölcsey nem csak izgatott, ortromolt, lelkesített –
hanem hitt, remélt és álmodozott is. Előtte oly szinház lebegett,
melynek jelleme nem csak a falakra festett országos czímer, hanem
egyszersmind az az önérzés, melylyel belép küszöbén a közönség;
az a lelkesedés, mely felülemeli az önbecsérző szinészt a
mindennapi élet körén; az a nemes hazafiúság, mely által a költő
tulajdon érzéseit a nemzetéivel olvasztja össze. Ő hitte, hogy a
szinház a közönséget, a közönség a szinházat kölcsönösen fogják
nemesíteni; remélt szinészetünk és drámánk jövőjében; szinészekről
álmodozott, kik többé nem az idegen ízlés rabszolgái; költőkről, kik
új pályát törve, saját életünk multját és jelenét varázsolják elénk
halhatlan új műveikben.
Az óta sok év tölt el; Kölcsey rég a sírban nyugszik; de szent
fájdalma s hő lelkesedése folyvást él közöttünk; s most, e harmadik
évtized fordulásán, mintegy számot kérve kérdi tőlünk: Vajon
beteltek-e azok a szép remények, melylyekben oly mélyen hittünk;
vajon haladunk-e azon eszmény felé, melyről oly jól esett
álmodoznunk? Kérdések, melyekre felindul a szív, s az ajk nem
mondhat határozottan se igent, se nemet. Mégis e néma
felindulásban több van, a mi vigasztal, mint a mi fáj. Nincs okunk
pirulni a multért, mert fontos eredményeket vívtunk ki; reménynyel
tekinthetünk a jővőbe, mert elégületlenek vagyunk a jelennel, s nem
hiszünk abban a hazug dicsőségben, melyet az együgyű jóakarat,
vagy az önmagának hizelgő hiúság igyekszik ránk vitatni. Ez
elégületlenséget öntudatra emelni és eszmékre vive vissza
gyümölcsözővé tenni: oly feladat, mely megérdemli a fáradságot.
Kölcsey szelleme hív, int és biztat. Az ő álmait kell hüvelyeznünk, az
ő reményeit táplálnunk, az ő hitében erősödnünk. Tovább kell
fűznünk az eszmék lánczolatát is, ott, a hol ő elejté. Akkor a szinház
anyagi érdekeiről kellett gondoskodni, most leginkább a szellemiek
igénylik részvétünket; akkor arról volt szó, legyen-e szinházunk,
most azért kell küzdenünk, hogy kitűzött czélja felé haladjon; akkor
szónoklatra és pártfogásra volt szükség, most elmélkedésre és
kritikára, s ez utóbbi nem tehet jobbat, mintha összehasonlítván a
multat és jelent, saját viszonyaink szempontjából vizsgálja bajainkat,
s ez úgyszólva történeti alapon izgat azon eszmék mellett,
melyekben a jővő küzdelme s talán dicsősége is rejlik.
Minő különbség régi s mostani szinészeink állása közt! Kölcsey
élénken festi a nyomort és megvetést, mely a legjelesebbnek is
egyetlen jutalma volt. Kötéltánczosokként barangoltak városról-
városra többször ébresztve szánalmat, mint fogékonyságot a
művészet iránt. Az utasok jól ismerték őket; tudták, kiket visznek
azok a megterhelt és mégis könnyű kocsik, melyekről festett
vásznak és aranyozott papirdarabok csüggenek alá s tetejében télen
is nyári ruhában fütyörész néhány beesett arczú úr és didereg egy
pár fátyolos ifjasszony. A városok vendégfogadósai hónapok múlva
is emlékeztek reájok a sok fúrás-faragásról, melylyel megrongálták a
nagy teremet s a hosszú árjegyzékekről, melyeket nem tudtak
kifizetni. A fővárosban nem hogy szinházépületjök lett volna, de még
a fölléphetési engedélyért is perelniök kellett. Többször kisérelték
meg hol Pestre, hol Budára telepedni és sikertelen küzdelmek után
mindannyiszor kénytelenek voltak újra nyakukba venni a vidéket.
Aristocratiánk ezereket pazarolt idegen művészekre s alig találkozott
egy Wesselényi, Ráday és Vida, kik a hazaiakat vegyék pártfogás
alá. A megyék ugyan tettek értök valamit, de a pillanatnyi segély
csak alamizsna volt. A míveltebb körök szégyelték vagy megvetették
őket, az alsóbbakban csekély volt a fogékonyság. Nem a szellemi
szükség töltötte meg olykor a szinházat, hanem a kiváncsiság. A
vagyonosabb nemesség külföldieskedése s a magyar polgári elem
fejletlensége lehetetlenné tette az állandó közönség megalakulását.
A jó polgárok csak bámulni tudtak, a büszke nemesek csak
gúnyolódni szerettek. A magyar nem művésznek való, mondák az
idegen míveltségű ifjú urak; az ó-divatú öregek pedig, kik délelőtt a
haza ügyét védtek a megyegyűlésen, megbotránkozva szemlélték
este az előfüggönyt, melyre nagy betükkel volt felírva: éljen a
nemzet, s mosolyogva mormolták fogaik közt: a nemzet megél, csak
ti tudjatok megélni. Valóban kevesen voltak, kik a szinészet hatását
a nemzeti míveltség fejlesztésére fel tudták volna fogni. Valóban a
szinészek nem tehettek okosabbat, mintha megélni igyekeztek. El is
követtek ezért mindent. Nem kimélték a görögtüzet s a czifrábbnál
czifrább tableaukat. Oly műveket férczeltek össze, oly czímeket
gondoltak ki, hogy csodájában is begyült a közönség. A kit aztán
bekaphattak, igyekeztek megtartani s kedvéért akár bajazzókká
váltak. Nemcsak művészetöket, hanem magokat is készek voltak
lealacsonyítani. Jutalomjátékaik alkalmával személyesen hordozták
szét a színlapot s ültek ki a pénztárhoz, megköszönni a nagylelkű
közönség filléreit. Se vásár, se főispáni beigtatás, sőt nagyobbszerű
névnap se eshetett meg nélkülök. Sátort ütöttek az állatmutatók
bódéi mellett s együtt hízelegtek a muzsikus czigánynyal. S ha
mégsem volt miből fizetni az adósságot, ha kifogytak az utolsóelőtti
és legeslegutolsó előadásokból is, megáldták a jó nagyságos úrfit
vagy urat, ki valamelyik színésznő szép szemeiért segélyt nyujtott
számukra, vagy jószágára vitette ki őket korhely pajtásokul. Szóval,
néhány szerencsésebb évet kivéve, a régibb szinész alig volt egyéb,
mint most iparlovag vagy bohócz, majd koldus vagy élősködő.
Ily körülmények sokat árthatnak, de még magokban nem
akadályozzák a művészet lassú és biztos fejlését. Kevés
különbséggel így volt az eleinte Angol-, Franczia- és Németországon
is. Az anyagi jóllét és külső dísz a művészetek haladásában ritkán
ok, a legtöbbször következmény. Fődolog némi hagyományos
hajlam, fogékonyság és érdekeltség. Ennek hiánya akadályozta
leginkább szinészetünk fejlését.
Másutt a színészet vallásos és nemzeti szokások földjén
csirázott. A mysteriumok és utczai tréfák, a leendő tragédia és
komédia elemei mindig kedvencz mulatságai voltak a népnek, s így
a szinháznak később mintegy szükséggé kelle válnia. Nálunk a
mysteriumok nagyon szűk körben divatoztak, s az utczai bohóczok
idegenekből teltek ki. Történetíróink emlékeznek ugyan kóbor
szinészekről, két vagy három drámai költeményünk nyomtatásban is
fenmaradt, de mindent összevetve, legrégibb szinészetünk vagy
majdnem egészen idegen volt, vagy nem a népszellem önkéntelen
és tartós nyilatkozata.
Ezért a mult század vége felé, midőn néhány buzgó hazafi
felszólalt a magyar szinészet mellett, nem a meglevő elemek
ápolásáról és nemesítéséről volt szó, hanem egy mezőben új és
idegen valami átültetéséről. A szinház nem belső szükségkép
nyilatkozott, hanem mint abstractio s a nemzeti visszahatás egyik
mesterséges eszköze. A szinpad magyar lőn, de a szellem idegen
maradt; a német szinészet halvány másolata nem elégíthette ki az
elnémetesedett mívelteket, a nép pedig érzéketlenül nézte és
hallgatta, a mit se érteni, se érezni nem birt. A szinész maga sem
tudta, mit csináljon. Hiányzott az alap, a melyre építsen, a hatás,
mely lelkesítse. Nem csoda, hogy a nagy hévvel felkarolt ügy, a
visszahatás gyöngültével, csak tengődni tudott. Nem csoda, hogy
szinészeink hiában küzdöttek a lehetetlenséggel s a
legtehetségesebbek ereje is megtört. Nemzeti szinészet nemzeti
drámai költészet nélkül nem állhat elő; a hagyományos nemzeti
szellem képző erejét még a lángész sem pótolhatja; s a szinész,
mint a haldokló viador, örömest hordozza sebeit, ha gyönyörittas
közönség taposlja meg. Ezt nélkülözvén szinészetünk mindent
nélkülözött, s arra volt kárhoztatva, hogy jól rosszul önmaga alkossa
meg saját elemeit.
Most máskép van minden. Hatvan év nehéz küzdelme
közönséget teremtett. A fölébredt közszellem s a fejlődő irodalom,
szinészetünk e hű szövetségesei, felizgatták a fogékonyságot. Az
állandó és dotált szinház létrejöttével egész új korszak derült föl. A
vándorok menhelyre találtak, hol tisztesség és közbecsülés váltotta
föl a nyomort és megvetést, pálya nyilt a művészi törekvéseknek és
táplálékot nyert a becsvágy. Az ifjú és emelkedő magyar főváros s a
már önbizalommal küzdő nemzeti szinészet egymást gyámolíták.
Segítségül jöttek a költők és kritikusok is. Elmélet és gyakorlat a
nemzeti drámai költészet megalapításán fáradoztak. Némely, ha
nem is épen becses, de folyvást törekvő drámai kisérlet egy kis
magyar életet varázsolt a szinpadra. Ez szinészetünknek némi
nemzeti színt adott s közelebb hozva az élethez, a hatás eszközeivel
ruházta fel. A közönség növekedett részint érdekeltségből, részint
hazafiságból, részint divatból. Ma már bizton elmondhatjuk, hogy oly
közönségünk van, melynek szükségévé kezd válni a szinház. Ott ül
az aristocratia, s mi más ez, mint ezelőtt hatvan, sőt csak húsz évvel
is! Hűn megjelen a középrend, mely naponként erősbödik számban,
vagyonban és míveltségben; nem hiányzik az alsóbb osztály s egész
lelkéből tapsolja meg népszinműveinket. Most nyári hónapban is
annyi a közönség, a mennyi hajdan a bőjti napokban sem volt. Most
nem hallunk gúnyt és senki sem közönyös, sőt oly jóakaratú, elnéző
és részvevő, mint a minő gúnyos, követelő és érzéketlen volt egykor.
E mellett a szinésznek megkülönböztetett állása van. Nem
magánember zsoldosa, hanem országos intézet tagja. Nem
kénytelen művészetét vagy önmagát lealacsonyítani. Díja, ha nem
vetekszik is a külföldiekével, fölmenti az élet gondjai alól.
Megtiszteltetésekben részesül s vénségére nyugdíjat várhat. Van
ideje tanulni és kipihenni magát. A főváros és a vasútak által közel
hozott külföld könnyebbé tették önmívelhetését. A társaságokban
nem fogadják többé előitélettel, s csak egyéniségétől függ, hogy
szívesen látott vendég legyen. Ha vidékre rándul vendégszerepelni
útja, egy kis diadalmenethez hasonló. Hányszor térnek vissza
koszorúkkal és ékszerekkel, s mennyi mindent tudnak beszélni a sok
ünnepélyes lakomáról és fáklyás zenéről, melyekkel megtisztelte
őket az ifjúság! A vidék követi a fővárost s mintegy vetekszik vele.
Nevezetesebb városainkban gyökeret kezd verni a szinészet. Arad,
Szabadka, Miskolcz nem rég építettek állandó színházat s már
Debreczen és Nagyvárad hasonló mozgalmairól értesülünk.
Maholnap a vidéki színész sorsa is jobbra fordul és művészi
nemesülésök hatással lesz a fővárosi szinházra, melynek az
eddiginél több módja lesz belőlök újonczozni. Mindez tény és
örvendetes haladás. Közönségünk még soha soha sem csüggött
ennyi előszeretettel a szinészeten; érdekeltsége viszonyainkhoz
képest oly nagy, mely a nem mindennapi becsvágy törekvéseit is
megérdemli.
Mégis honnan az, hogy az ifjú színészi nemzedék nem jogosít
annyi reményre, mennyit a régi valósított? Mégis mi az oka, hogy a
míg azelőtt harmincz évvel a nyomor és hányódás közepett a jeles
és törekvő tehetségek egész csoportja állott elő, kik később a pesti
szinpad díszeivé fejlettek, most a kedvezőbb körülmények közt, ha
nem hiányzik is egy pár új tehetség, csekélyebb a törekvés és
aránylag hanyatlást tapasztalunk?
Tagadhatatlan, hogy sokat háríthatni az időre. Akkor még minden
előttünk állott; megifjúltunk és lelkesülésünkben visszanyerni hittük,
a mit elvesztettünk s kiküzdeni, a mit nem bírtunk. Ez a szellem
teremtő erővel hatott mindenüvé; a fejlődő politikai, irodalmi és
társas élet magával ragadta a szinészetet, mely aztán
önmegalapításával igyekezett folytatni a mult század kezdeményét.
A szinésznek hazafiui becsvágya támadt, mely táplálta a művészit.
Kiérdemelni a nemzet figyelmét, részt venni az újjászületés nagy
munkájában, oly gondolat volt, mely a nyomorban is emelte a lelket s
a hányódás közepett is megtermékenyíti a munkásságot. Nem
ugyanezt hirdette-e Kölcsey el nem mondott, de mindenütt olvasott
beszédében s mást fejezett-e ki Vörösmarty Árpád ébredésé-ben?
Íme a szónok, költő és vándorszinész hogyan találkoznak egymással
a küldetési hit és lelkesült önbizalom e napjaiban.
Most sok van a hátunk megett; kimerültség és csalódás nyomják
a kedélyt. Kétkedni tanultunk és hidegebbek vagyunk. Mélán
tekintünk a multba s mintha félnénk a jővőtől, meg-megrendül
önbizalmunk. Érezzük, hogy az időben sok a bomlasztó, s kevés az
alakító erő. Azonban mindez nem fásultság, se tehetlenség. Eltűnt
előlünk sok bolygó fény, melyeket csillagoknak hittünk, de
sarkcsillagunk a homályon is átrezg hozzánk. Szívünk nem égett ki,
s ha mélyen sebzett is, van erőnk önismeretre törekedve tájékozni
magunkat s igyekezvén megtartani, a mink volt, a további fejlődhetés
útját egyengetni.
Társadalmunk s az irodalom ez erősbülő hangulatából többet
meríthetne színészetünk; inkább érezhetné napjaink önmegtagadó
hazafiasságát, mely a legnagyobb erőfeszítést kivánja. A mai
szinésznek nincs annyi hazafiúi becsszomja, mint a mennyi a
réginek volt. Talán többet és jobban tud beszélni róla, de bizonyosan
nem érzi oly mélyen; inkább tudja fontosságát, mint teljesíti
kötelességeit, s éber gondok helyett csalálmokba ringatja magát.
Régen élénk volt a hiány és elmaradottság érzete s épen azért
folytonos fejlődést vagy legalább küzdést tapasztaltunk; most nagy
az önámítás és fenhéjázás s épen azért hanyatlást vagy tespedést
látunk; régen a közönség kissé emelkedő hazafias részvéte ösztönül
szolgált s kölcsön kép fogadtatott el, mely után kamat jár; most
adóvá kezd alászállani, mely követeltetik; a régi szinész rongyai közt
is büszke volt arra, hogy magyarnak született, most találkozik olyan
is, a ki csekélyli a magyar dicsőséget. S ezt nemcsak a kosmopolita
énekes és énekesnő teszi, hanem némely drámai szinész is. Nem
rég egyik fiatal szinészünk külföldi szinpadon kisérte szerencsét s
most már egyik legjelesb és legtörekvőbb szinésznőnkről rebesgetik
ugyanazt. Amaz lehet kivételes különczség, ez puszta hír, de mégis
oly valami, mely már csak azért is, mert vita és pletyka tárgya lehet,
figyelmet érdemel.
Másutt a hazafiasság csak emeli és nemesíti a művészi
becsvágyat, nálunk majdnem egyedül szüli és táplálja. Ha a magyar
tudós, író és művész azon beteges ábránddal kezd tépelődni, hogy
miért nem született oly hazában, hol egy félvilágra hathatna
dicsőségével; ha nem merít önfeláldozást a rokon és ellenszenv
összeolvadt szenvedélyéből, mely nálunk annyi mindent pótol s
melyet semmi sem pótolhat; ha pénzvágy miatt vagy hiúságból
feledni kezdi, hogy neki a honnak, a honért és a honnal kell élnie: a
legtragikomikusabb önmeghasonlás fog bekövetkezni s irodalmunk
és művészetünk elveszti súlypontját.
Hála Istennek, még távolról sem közeledünk ez örvény felé. Se
vádra, se félelemre nincs elég okunk. Szinészeink csak
panaszolnak, affectálnak és szeretnek szerepet játszani a szinpadon
kivül is. Mióta inkább ismerik a külföldet s magasabb eszményök van
a szinész állásáról, mióta köztünk világhírű művészek fordultak meg,
mióta nemzeti viszonyaink, vágyaink és reményeink mérsékeltségét
parancsolják, megszokták a sóhajt és panaszt. Irígylik az énekes
sorsát, a kinek az egész világ nyitva van; búsulnak, hogy csak
egyetlen nagyobbszerű szinházunk levén, nincs hova menniök; nem
fenyegetőzhetnek, ha összetűzve az igazgatósággal, díjaikat akarják
fölemelni, vagy szeszélyeik érvényét kivívni; kérkednek, hogyha így
meg így volna, mily óriási művészek tudnának lenni, a míg most
vagy nem lehet, vagy nincs miért megerőltetni magokat.
Hiú álmadozás, üres fecsegés, melynek alig volna fontossága, ha
nem koptatná az erélyt s nem szülne bizonyos fásult hangulatot! Hol
az a hazafias büszkeség, mely az önérzetben is talált jutalmat, az a
törhetlen elszántság, mely a részvétlenséggel is meg tudott küzdeni,
az a lelkesült igyekezet, mely részben a tehetséget is pótolja?
Tünedezni kezd lassan és öntudatlanul. Gyöngülvén a hazafi
becsvágy, gyöngült a művészi is, s ez utóbbi annyival inkább, mert a
közönség részéről kevés táplálékot nyer. Közönségünk részvékeny,
hazafias, de talán épen azért nem akarván büntetni, jutalmazni sem
tud emelőn és termékenyítve. Tapsai és koszorú elámítják a hiut,
elkeserítik a becsvágyót s akadályozzák mindkettő haladását. Kevés
különbséget tevén, épen úgy jutalmazza a legjelesebbet, mint a
kevésbbé jelest. Elnézése fölbátorítja a hanyagságot, elszunyasztja
a törekvést és táplálja az önámítást. Innen foly aztán az, hogy a
szinész azt is művészetének tulajdonítja, a mi a hazafiasság vagy
bátorítás szüleménye s a meg nem érdemelt kapcsokra hivatkozik a
legméltányosb kritika ellenében is. Míg a hazafias részvét némi ízlési
szigorral nem párosul s a koszorú és taps oly olcsó lesz, közönség
és szinész egymást fogják rontani.
Íme szinészetünk aránylagos hanyatlásának különböző okai. De
vajon igaz-e, hogy hanyatlunk, habár csak aránylagosan is? Oly
kérdés, melyre legjobban megfelel egy kis visszapillantás a multra.
Szinészeink ezelőtt ötven-hatvan évvel a német szinészetet
utánozták, sokkal kényszerübben is német míveltség uralkodott
költészetünkben, mint azelőtt a németek a francziát s a francziák az
olaszt. Csak kissé mívelt köreinkben a német iskola kezdte meg
diadalmas küzdelmét s a Pesten már virágzó német szinház mintegy
mintául szolgált a leendő magyarnak.
Németországon 1791 előtt a Gottsched iskolája megbukása után,
a legféktelenebb természetiességnek hódolt a színpad. Színész és
költő arra törekedett, hogy a természet hangját minél inkább s minél
erőteljesebben hallassa. Lessing úgynevezett polgári drámái;
Goethe Götz von Berlichingen-e és Schiller Haramjá-i adták e
lendületet. A vers nyűgét félre dobva s a franczia conventionalis
formák romjain büszkén emelkedett a próza és valóság, most a
nekivadult indulatok, majd a siránkozó ellágyulás kiséretében.
Ha a szinpad lázas hévvel igyekszik másolni az életet, nem jár
rossz úton, de még csak leendő művészet s csak a fejlődés
forrongását éli. Érezték ezt Goethe és Schiller és később czélul
tűzték ki: megbuktatni a részint általok is előidézett
természetiességet. A weimári minister és szinházigazgató, a jénai
tanár és drámaíró korlátlan hatalommal kezdik osztani
parancsolataikat.
Ha az eddigi szinpad a valóság hű utánzása volt, a leendőnek
mintegy az élet irányadójául és mintaképeül kellett szolgálni. A
természetes beszélgetés rhythmusos szavalattá vált, nem ugyan a
Gottsched idejebeli alexandrin, hanem jambusok szerint. Mozdulatok
és csoportozatok a plastika szabályaihoz alkalmazódtak. Most már a
szinésznek nem volt elég némi természetes ész és élénk kedély,
hanem finom érzékkel, nemesített érzülettel és tudományos
képzettséggel is kellett rendelkeznie. Az eddig mintául szolgált
természetet az eszményi antik váltotta föl. Ez az irány nehezen
hódított, sokfélekép módosult, de elvégre is győzött s meg volt
egyengetve az út az eszményi szinpad felé, melyhez a német
színészet, többször megkisérlett eltérések daczára is, mind a mai
napig hű maradt.
Szinészeink, kik a hazánkba telepedett német színészeket vették
példányul, e másod kézből nyert iskola növendékei voltak. Nem
levén drámai költészetünk, német fordításokból éltünk és
szinészeink igyekeztek úgy adni szerepeiket, a hogy azt a
németektől látták. A tragédiában átvették a rhythmusos szavalást, s
minthogy verset nem szavalhattak, a prózát szavalták úgy, keveset
ügyelve a magyar hangsúlyra. Bizonyos éneklő modor pótolta a
rhythmust és mesterkélt taglejtés a plastikát. Most gúnyosan
emlegetik mindezt s nem ok nélkül. Szigligeti méltán mondja Drámai
állapotjainkról czímű czikkében régibb szinészeinkről, hogy még «jó
reggelt» sem tudtak egymásnak mondani a szinpadon bizonyos
szenvelgett páthosz nélkül.
Azonban nem kell felednünk, hogy szegények alig tehettek mást,
s jól tették, hogy bizonyos formákhoz jól-rosszul ragaszkodtak,
miuthogy önmagokból lehetetlen volt meríteniök. Legalább küzdöttek
valamiért, fegyelmezni engedték magokat valami által, s ez elég volt
arra, hogy a művészetről: bárminő, de mégis fogalmat nyerjenek.
E küzdés és fegyelem lassanként fejlődést idézett elő. Elég csak
Kocsit és Kántornét említenünk, kivált ez utóbbit, ki e holt formákba
annyi életet és emelkedést tudott önteni. Ő valóban a kedvezőtlen
anyagi és szellemi körülmények közt is hűbben és méltóbban
szolgálta a tragikai múzsát, mint utána bármelyik szinésznőnk.
Alig telt el harmincz év s már mutatkozott a visszahatás, s a pesti
szinház megnyiltával új irány kezdett lábra kapni. A már megszólaló
kritika semmit sem üldözött inkább, mint a páthoszt, melyet álnak
nevezett a nélkül, hogy a valódit megmagyarázta volna. A
nyelvészek visszakövetelték a magyar hangsúlyozást s minthogy ez
az egyszerűbb, mondhatni társalgási modorban, inkább volt
valósítható, öntudatlan ellenszenv fejlődött ki a rhythmusos szavalat
iránt, noha most már voltak jambusban írt tragédiáink is. A néha
nevetségig emelkedő mesterkélt taglejtést bizonyos mérsékeltség
váltotta föl, melyet a természetesség művészi nyugalmának
neveztek.
Lassanként meggyőződéssé vált a természetességet tartani
művészetnek. Az egymást sűrűbben követő magyar drámák,
különösen népszinművek, melyek jól-rosszul a hazai életet
igyekeztek vázolni, hozzá szoktatták a szinészt, hogy ismert a
lakokat másoljon, a mit egyénítésnek neveztek el, bár a legtöbbször
alig volt több photographirozásnál. Ez új műszó köpenye alá
menekült aztán minden különczfogás, bizarr szeszély, sőt még a
félszegség és hiba is. Az egyénit szembe állították az eszményivel
nem annyira, mint külön rendszert és iskolát, hanem mint a
művészet egymást kizáró elemét. Igazán és igaztalanul, de mindig
egyoldalúan Shakespeare-re történt hivatkozás, kinek művei rossz
prózai fordításban többször kerültek szinpadra, míg a francia
romantikusok művei felettök nem diadalmaskodtak. Itt a
természetesség már nem ismert határt s a kirívó ellentéteket és
érzéki oldalról fölfogott szenvedélyeket könnyebb volt visszaadni,
mint Shakespeare lélektani mozzanatait. A szinészek kaptak rajta;
most már beszélhettek szavalat nélkül s egyéníthettek masquirozás
által is.
Ily gyűrűzetben hullámzott az új irány, melynek meg volt az a jó
oldala, hogy széttörte a kölcsönzött formákat, közelebb hozta a
művészetet az élethez és segítette önmagából fejleni.
Az ár folyama a tehetségek egész nemzedékét hozta magával.
Többé nemcsak egy-két jeles szinészünk volt, hanem egy egész
csoport; most már nemcsak nehány jelenést láthattunk sikerrel
előadva, hanem egész művet. Elég legyen csak Megyerit,
Szentpéterit, Barthát, Lendvayt, Egressyt, Lendvaynét és Laborfalvi
Rózát említenünk. Úgyszólva ők alapították meg színészetünket.
Vezette őket, lebegett előttük valami: ösztönszerű sejtés, mely
eszmévé virradott s ezért küzdve egy fejlődési fokot vívtak ki, mely
bárminő tévedések árán is mindíg nagy nyereség.
Ez hiányzik s az újabb nemzedékben ez az, a mit hanyatlásnak
nevezünk. A közelebbi tíz év alatt láttunk ugyan feltünni egy pár új
jeles tehetséget, de semminemű szellemi mozgalmat, mely új
hódítással akarja gazdagítani szinészetünket s mintegy élesztőt
vessen belé. A régi nemzedék részint sírba szállt, részint
nyugalomba lépett, részint kiégett becsvágygyal halad pályája vége
felé, s az új, mely elfoglalja helyét, nem hoz magával új ösztönt vagy
eszmét s így fejlődési elemet. Bulyovszkyné jól pótolja és sokban
felülmúlja az egykori Lendvaynét, Szerdahelyi feledtetni fogja
Lászlót, Komlóssy Ida, Munkácsy Flóra, Szigeti, Feleki, Tóth sok
érdemet szereztek, de ők is, mint a többi, a régi nyomokon járnak föl
s alá, sem jobbra, sem balra, legkevésbbé előre.
A természetiesség ösztöne, az egyénítés balfelfogása uralkodik
most is szinpadunkon, mindinkább elhasználódva s vesztve
fejlesztési erejét. Még örvendetes volna, ha e rendszert végig vinnék
s bár művészietlenül, de erőteljes féktelenséggel rajzonák az életet
és szenvedélyeit. Ezt haladásnak tarthatnók, mely talán hamar
idézne elő oly visszahatást, mely képes lehetne a megnyert nyers
anyagot feldolgozni.
De eddig nem mennek, megállapodnak azon a ponton, mely nem
kiván fáradságos figyelmet vagy nagy megerőltetést. Innen
előszeretetök a melodrámák és könnyed vígjátékok s
közönyösségök az erős tragikum és komikum iránt. Az egyénítés és
jelzés műszavait halljuk mindennap oly büszkén és mély hittel, mint
költészetünkben a népies kifejezést. A nagy hűhó miatt
szinészeinket művészetökben legalább is a németalföldi festész-
iskola nagymestereinek hihetnők, de ha megvizsgáljuk az elméletet
s még inkább a gyakorlatot, kiderül: hogy ez egyénítés és jelzés alatt
valami olyas fogalom rejilk, mely igen hasonlít a photographiáéhoz.
Hát nem művészet-e a photographia? Az igaz, miért ne lehetne?
Hiszen visszatükrözi az egyént a legfinomabb részletekig s még
egyetlen hajszálat sem hibáz el. Nem hizelegve senkinek, nem
eszményítve semmit, pontos és hű másolatot nyújt egész a
szolgaiságig.
De épen ez a baj, épen ezért nem művészet. A művész ecsete
kevésbbé hűn és pontosan, de igazabban, szebben s így művészien
fest. Ismerve a vonalok titkos iratát, az arczizmok rejtélyeit, a küzdő
szenvedélyek színvegyületét s azokat a kinyomatokat, melyekben az
érzések, indulatok, hajlamok, rögeszmék megjelennek, a lelket is

Instant Access To Italian Elitism and The Reshaping of Democracy in The United States 1st Edition Giorgio Volpe Ebook Full Chapters

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Instant Access To Italian Elitism and The Reshaping of Democracy in The United States 1st Edition Giorgio Volpe Ebook Full Chapters

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Instant Access To Italian Elitism and The Reshaping of Democracy in The United States 1st Edition Giorgio Volpe Ebook Full Chapters

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Get ebook downloads in full at ebookname.

Italian Elitism and the Reshaping of Democracy in

Explore and download more ebook at https://ebookname.com

Interior States Institutional Consciousness and the

Democracy for All Restoring Immigrant Voting Rights in

Democracy Promotion and Conflict Based Reconstruction

All of History A Cartographic Record of Our lIves and

Holistic Midwifery A Comprehensive Textbook for

Theatre of the Rule of Law Transnational Legal

From Accidents to Zero A Practical Guide to Improving

Silicone Elastomers 2008 second International

Giorgio Volpe is Lecturer at the Università della Svizzera Italiana.

Visions and Ideas of Europe in the First World War

Italian Elitism and the Reshaping of Democracy in the United States

For more information about this series, please visit: www.routledge.com/

ISBN: 978-0-367-62970-0 (hbk)

1 The Italian school of elitism 10

3 The two faces of elitism 68

4 From the people to the elites 119

5 We, the elite 141

In November 2006, the American Political Association Review celebrated its

Let us assume that in every branch of human activity each individual is

If the ruling class really belonged to a different race, or if the qualities

Mosca simply acknowledges that to be born in a specifc environment and

[T]he stability of any political organism depends on the level of moral-

Therefore, while Mosca focuses on the historical evolution of the ruling

When a living creature loses the sentiments which, in given circum-

In virtue of class-circulation, the governing elite is always in a state of

It is a dynamic equilibrium, the outcome of a continuous, gradual mutation

A hundred men acting uniformly in concert, with a common under-

According to Mosca, the organized minority must be understood on a dual

It would be premature in the present state of political science to attempt

[T]he history of social institutions has been a history of derivations,

Consequently, a different methodological approach underlies Pareto’s

[I]f he would persuade another on matters pertaining to what is still

[W]hen I call a doctrine absurd, in no sense whatever do I mean to

Pareto’s refection on ideologies helps us appreciate the elitists’ harsh criti-

Sometimes we witness the sudden collapse of the oligarchy of the lead-

Political Parties was the endpoint of a process of progressive disillusionment

The democratic currents of history resemble successive waves. They break

[T]he question we have to discuss is not whether ideal democracy is real-

Moreover, for his research, Michels gathered an impressive body of docu-

With the advance of organization, democracy tends to decline. Demo-

The progressive centralization and internal hierarchization go so far as to

[F]ormerly a means to an end, organization becomes an end in itself.

For Mosca oligarchy adopts an organization in order to consolidate

The phase of the formation of an oligarchy is followed by a process of con-

A Magyar Sajtó 83-ik számának nyiltterében a Szinházi naptár

A Magyar Sajtó 84 és 85-ik számaiban újra czikkek jelentek meg

Ezelőtt harmincz évvel írta Kölcsey azt az el nem mondott híres

You might also like