Instant Download The Growth of The Medieval Icelandic Sagas 1180 1280 1st Edition Theodore M. Andersson PDF All Chapter

Full download ebook at ebookname.
com
The Growth of the Medieval Icelandic Sagas 1180

1280 1st Edition Theodore M. Andersson
https://ebookname.com/product/the-growth-of-the-medieval-
icelandic-sagas-1180-1280-1st-edition-theodore-m-andersson/
OR CLICK BUTTON
DOWLOAD NOW
Download more ebook from https://ebookname.com

More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...
A History of the Old Icelandic Commonwealth Islendinga

Saga U of M Icelandic Series Jon Johannesson
https://ebookname.com/product/a-history-of-the-old-icelandic-
commonwealth-islendinga-saga-u-of-m-icelandic-series-jon-
johannesson/
Innovation and Growth From R D Strategies of Innovating

Firms to Economy wide Technological Change 1st Edition
M. Andersson Et Al. (Eds.)
https://ebookname.com/product/innovation-and-growth-from-r-d-
strategies-of-innovating-firms-to-economy-wide-technological-
change-1st-edition-m-andersson-et-al-eds/
The Cartulary of Countess Blanche of Champagne Medieval

Academy Books 1st Edition Theodore Evergates (Editor)
https://ebookname.com/product/the-cartulary-of-countess-blanche-
of-champagne-medieval-academy-books-1st-edition-theodore-
evergates-editor/
Sacred Paths of the West 3rd ed Edition Theodore M.

Ludwig
https://ebookname.com/product/sacred-paths-of-the-west-3rd-ed-
edition-theodore-m-ludwig/
The Selected Letters of Theodore Roosevelt Theodore
Roosevelt
https://ebookname.com/product/the-selected-letters-of-theodore-
roosevelt-theodore-roosevelt/
Karl Pearson The Scientific Life in a Statistical Age

Theodore M. Porter
https://ebookname.com/product/karl-pearson-the-scientific-life-
in-a-statistical-age-theodore-m-porter/
Adolescent Rheumatology 1st Edition Boel Andersson Gare
https://ebookname.com/product/adolescent-rheumatology-1st-
edition-boel-andersson-gare/
Philip Augustus King of France 1180 1223 Jim Bradbury
https://ebookname.com/product/philip-augustus-king-of-
france-1180-1223-jim-bradbury/
Art and Science of Operative Dentistry 4th Edition

Theodore M. Roberson
https://ebookname.com/product/art-and-science-of-operative-
dentistry-4th-edition-theodore-m-roberson/
THE GROWTH OF THE
M E D I E VA L I C E L A N D I C S A G A S
(1180 – 1280)
Also by Theodore M. Andersson
The Legend of Brynhild (1985)

with Kari Ellen Gade, Morkinskinna: The Earliest Icelandic Chronicle of the
Norwegian Kings (1030–1157) (2000)
The Saga of Olaf Tryggvason by Oddr Snorrason (2003)
THE GROWTH OF THE
MEDIEVAL ICELANDIC SAGAS
(1180 – 1280)
Theodore M. Andersson
cornell university press

ithaca and london
Copyright © 2006 by Cornell University
All rights reserved. Except for brief quotations in a review, this

book, or parts thereof, must not be reproduced in any form without
permission in writing from the publisher. For information, address
Cornell University Press, Sage House, 512 East State Street, Ithaca,
New York 14850.
First published 2006 by Cornell University Press
Printed in the United States of America
Library of Congress Cataloging-in-Publication Data

Andersson, Theodore Murdock.
The growth of the medieval Icelandic sagas, 1180 – 1280 /
by Theodore M. Andersson.
p. cm.
Includes bibliographical references.
ISBN-13: 978-0-8014-4408-1 (cloth : alk. paper)
ISBN-10: 0-8014-4408-X (cloth : alk. paper)
1. Sagas—History and criticism. I. Title.
PT7181.A52 2005
839.6309— dc22
2005025054
Cornell University Press strives to use environmentally responsible

suppliers and materials to the fullest extent possible in the publishing
of its books. Such materials include vegetable-based, low-VOC inks
and acid-free papers that are recycled, totally chlorine-free, or partly
composed of nonwood fibers. For further information, visit our
website at www.cornellpress.cornell.edu.
Cloth printing 10 9 8 7 6 5 4 3 2 1
CONTENTS
A Note on Orthography
vii
Abbreviations
ix
introduction
The Prehistory of the Sagas
1
chapter one
From Hagiography to Hero: Odd Snorrason’s Saga of Olaf Tryggvason
21
chapter two
Sanctifying a Viking Chieftain: The Oldest/Legendary Saga of Saint Olaf
43
chapter three
Creating Personalities: The Saga Age Icelanders
60
chapter four
Defining Political Identities: The Saga of King Magnús and King Harald
86
chapter five
Political Ambiguities: Egils saga Skallagrímssonar
102
chapter six
Turning Inward: Ljósvetninga saga
119
chapter seven
Gilding an Age: Laxdœla saga
132
chapter eight
Two Views of Icelandic History: Eyrbyggja saga and Vatnsdœla saga
150
chapter nine
Pondering Justice: Hœnsa-fióris saga, Bandamanna saga,
and Hrafnkels saga
162
chapter ten
Demythologizing the Tradition: Njáls saga
183
Epilogue
204
Bibliography
211
Index
227
vi Contents
A NOTE ON ORTHOGRAPHY
Because this book is intended to be accessible to the nonspecialist

reader, I have for the most part Latinized the special Icelandic conso-
nant characters “fi (fl)” and “›,” rendering them as “th” and “d.” Fol-
lowing a widespread convention, I have also simplified pronunciation
by dropping the nominative “r” ending following a consonant. Thus
the proper name Hƒskuldr appears as Hƒskuld, Oddr as Odd. I have
done this even where the final “r” has been assimilated to a preceding
nasal or liquid: thus Egil for Egill, Gunnar for Gunnarr, and Kolbein
for Kolbeinn.
The only deviations from this system occur in references to Icelandic
scholars, the titles of Icelandic sagas, the names of Icelandic publish-
ers, and a few technical terms such as fláttr ‘short prose narrative’
(plur. flættir); in these cases I use the correct Icelandic form. In a few
place names, where a final component is almost identical to the English
equivalent, I have used the English form of the component. Thus
Hl‡rskógshei›r appears as Hl‡rskógsheath and Laxárdalr appears as
Laxárdale.
I have, however, retained the special Icelandic vowels “æ,” “ø,” “œ,”
and “ƒ” to preserve some of the flavor of the original. The character
“æ” may be pronounced like the vowel in English “bad.” The charac-
ters “ø” and “œ” may be approximated with the French “œu” as in œuf
or œuvre. The character “ƒ” may be pronounced like the vowel in En-
glish “ought.” Icelandic “y” and “‡” may be treated as short and long
variants of French “u.” I have also retained the acute accents, which
are used in Old Icelandic to mark long vowels and are no impediment
to pronunciation.
vii
ABBREVIATIONS
ÅNOH Aarbøger for nordisk oldkyndighed og historie

ANF Arkiv för nordisk filologi
ÍF Íslenzk fornrit. Reykjavik: Hi› Íslenzka Fornritafélag
Introductory Essays Introductory Essays on Egils saga and Njáls saga.
Ed. John Hines and Desmond Slay. [London] Viking Society for
Northern Research, 1992.
JEGP Journal of English and Germanic Philology
MHN Monumenta Historica Norvegiae: Latinske kildeskrifter til Norges
historie i middelalderen. Ed. Gustav Storm. 1880. Rpt. Oslo: Aas &
Wahl, 1973.
MM Maal og minne
NVAOS Skrifter utgitt av Det Norske Videnskaps-Akademi i Oslo
ONIL Old Norse-Icelandic Literature: A Critical Guide. Ed. Carol J.
Clover and John Lindow. Islandica 45. Ithaca: Cornell University
Press, 1985; rpt. Toronto: Toronto University Press, 2005.
Sagas Sagas of the Icelanders: A Book of Essays. Ed. John Tucker. New
York: Garland, 1989.
SBVS Saga-Book of the Viking Society
SI Scripta Islandica
Sjötíu ritger›ir Sjötíu ritger›ir helga›ar Jakobi Benediktssyni 20. júlí
1977. Ed. Einar G. Pétursson and Jónas Kristjánsson. 2 vols. Reyk-
javik: Stofnun Árna Magnússonar, 1977.
Skj Den-norsk-islandske skjaldedigtning. Vols. IA–IIA, Tekst efter hånd-
skrifterne; vols. IB–IIB, Rettet tekst. Ed. Finnur Jónsson. Copen-
hagen: Gyldendal, 1908–15; rpt. Copenhagen: Rosenkilde &
Bagger, 1967–73.
ix
SS Scandinavian Studies
STUAGNL Samfund til Udgivelse af Gammel Nordisk Litteratur
Studien zum Altgermanischen Studien zum Altgermanischen.
Festschrift für Heinrich Beck. Ed. Heiko Uecker: Berlin and New
York: de Gruyter, 1994.
Studien zur Isländersaga Studien zur Isländersaga. Festschrift für Rolf
Heller. Ed. Heinrich Beck and Else Ebel. Berlin and New York: de
Gruyter, 2000.
Th Theodoricus Monachus. Historia de Antiquitate Regum Nor-
wagiensium; An Account of the Ancient History of the Norwegian
Kings. Trans. and ann. David and Ian McDougall; intro. Peter
Foote. Viking Society for Northern Research, Text Series 11. Lon-
don: University College London; Viking Society for Northern Re-
search, 1998.
ZDA Zeitschrift für deutsches Altertum und deutsche Literatur
x Abbreviations
THE GROWTH OF THE
M E D I E VA L I C E L A N D I C S A G A S
(1180 – 1280)
Introduction
The Prehistory of the Sagas
This work sets out to clarify how the book-length sagas of medieval
Iceland evolved in literary terms from circa 1180 to circa 1280. This ap-
proach is a departure from previous practice to the extent that the
sagas, in particular those about early Iceland, have seemed to defy
chronological treatment.1 The dating indices are normally not clear
enough to allow for the establishment of a firm chronology. As a result,
surveys of the sagas often organize them in rough groupings or re-
gionally rather than chronologically. The regional principle was, for
example, enshrined in the important series of editions titled Íslenzk
fornrit. In this text series the order of publication moves clockwise
around Iceland, beginning with Egils saga in the West, circling to the
North and East, and coming to a provisional resting place with Njáls
saga in the South.
My book seeks to overcome the chronological impasse, to whatever
extent is possible, by concentrating on the sagas with a relatively se-
cure date. Not surprisingly, these are often the longer ones, with more
scope for textual comparison and more indications of relative date. I
begin with the earliest full-length sagas from the period 1180 to per-
haps 1200: Odd Snorrason’s Saga of Olaf Tryggvason and The Legendary
Saga of Saint Olaf, the latter being a redaction of a so-called Oldest Saga
1
Vésteinn Ólason (1998, 21) writes as follows: “The uncertainties of dating make it
a hazardous venture to speculate about any kind of development during the thirteenth
century.” See also Bö›var Gu›mundsson et al. 1993, 80. This caveat may be taken as
the point of departure for my book. On the paralyzing critical difficulties raised by un-
certain datings, see Würth 1999, 200–206.
1
of Saint Olaf, extant only in six fragments. There follows a discussion
in Chapter 3 of the first sagas about Iceland. These texts are difficult to
date, but I argue that they are early. I then pass on to The Saga of King
Magnús and King Harald—which, with Ljósvetninga saga, I estimate to
have been written around 1220—and two of the most famous and fre-
quently read of the book-length sagas: Egils saga, dated between 1220
and 1240, and Laxdœla saga, dated between 1240 and 1260. Laxdœla saga
appears to have inspired historical sagas on a larger scale, and two of
these are dealt with in Chapter 8. At roughly the same time, or per-
haps a little later, appears a group of chiseled smaller sagas that are
characterized by a strong thematic emphasis, especially on the role
of chieftains: Hœnsa-fióris saga, Bandamanna saga, and Hrafnkels saga.
This thematic focus culminates in Njáls saga, which consensus places
around 1280.
There should be no illusion, however, about the certainty of the
dates given here. Odd’s Saga of Olaf Tryggvason was very probably
composed in Latin between 1180 and 1200, but the Latin text is lost,
and we do not know when the extant Icelandic translation was made.
The Oldest Saga of Saint Olaf is now dated around 1200, but most of it is
lost, and we must use a later redaction known as The Legendary Saga.
When exactly that redaction came into being is quite uncertain, though
it is surely older than the more elegant Heimskringla redaction, usually
dated circa 1225. There are also real doubts about the relative dating of
Odd’s saga and The Oldest Saga, although I hope to have shown in a re-
cent paper (Andersson 2004a) that Odd must have written first. The
Saga of King Magnús and King Harald (in the compendium known as
Morkinskinna) is quite likely to have been written no later than circa
1220, but a dating of Ljósvetninga saga is controversial; I place it around
1220, but others have dated it as late as 1260. The approximate dating
of the remaining sagas is a matter more of consensus than of certainty.
I nonetheless posit a chronology because it allows for a more deci-
sive approach to the development of saga writing in the thirteenth cen-
tury. I argue that this development entails two important trajectories:
on the one hand, a transition from a quasi-folkloristic gathering of tra-
dition to an increasingly focused literary composition culminating in
Njáls saga; on the other hand, a transition from a somewhat scattered
biographical form in the Olaf sagas and the earliest sagas about Ice-
landers to a form in which the narrative is controlled by an ever more
dominant authorial point of view. That is to say, the sagas evolve from
2 The Growth of the Medieval Icelandic Sagas

a recording of available tradition to a literature of ideas during the cen-
tury under study; at the same time, the analysis of character progresses
from a somewhat nebulous hagiographical model in the Olaf sagas to
a well-defined political or ideological concept in The Saga of King Magn-
ús and King Harald, Egils saga, and Ljósvetninga saga, to a legendarily
tinged historical idealization in Laxdœla saga, and finally to a pervasive
critique of the older narrative conventions and institutional values in
Njáls saga.
The dating and ordering of the written sagas are difficult enough,
but more difficult still is any attempt to imagine their oral prehistory.
All scholars agree that there was such a prehistory: that is, that the
sagas were told in some form before they were written down. Just what
that form may have been, however, is a matter of perennial debate. Hy-
potheses have pendulated from the extreme view that the sagas were
orally performed in more or less the same shape as the written form
that we now have to the skeptical view that the saga writers composed
their works like novelists, using only scraps of oral tradition.2 The be-
lief that the sagas are fundamentally oral compositions was popular in
the nineteenth century and persisted as late as Andreas Heusler’s final
statement in 1941.3 But Heusler’s supposition had already been over-
taken by the theory that the sagas are largely thirteenth-century liter-
ary fictions, a view promoted chiefly by Icelandic scholars from the
1930s down to the 1950s and by the German scholar Walter Baetke in
1956.4
The problem is an old one, at least two centuries old, but in the last
quarter of the twentieth century it no longer excited the same interest
that had animated opposing viewpoints in the previous seventy-five
years. Indicative of the decline in interest was the simultaneous ap-
pearance in 1976 of two books, one by Óskar Halldórsson on Hrafnkels
saga and one by Rolf Heller on Laxdœla saga. These two scholars took
diametrically opposed positions, the first on the traditionalist side of
the debate and the second on the inventionist side, but they did not
succeed in reigniting the discussion. In an influential paper ten years
2
The debate has been reviewed in Scovazzi 1960; Andersson 1964; Mundal 1977
and 1990; and most recently in Danielsson 2002a, esp. 231–77.
3
Heusler 1941, 200–239.
4 The most important cumulative exposition of the inventionist view may be found
in the introductions to the Íslenzk fornrit editions, vols. 2–12 (1933 –56). Baetke (1956)
was even more adamantly inventionist.
Introduction 3
later, Carol J. Clover (1986) mediated between the extremes by arguing
that the oral precursors of the written sagas were predominantly
episodic and that the long sagas were a literary innovation; the content
of a long saga may have been familiar to the audience in outline (the
“immanent saga”), but in performance it is likely to have been told in
smaller denominations. Clover’s argument did not call forth a re-
sponse until a paper of my own in 2002, which offered reasons for be-
lieving that there may have been long stories as well as shorter ones in
the oral tradition.
It was therefore against the backdrop of declining interest in the oral
tradition that in 2002 three new books, one by Gísli Sigur›sson and two
by Tommy Danielsson, suddenly revived the problem and reinvigo-
rated the debate.5 These three books are broadly conceived, clearly for-
mulated, and, in my opinion, convincing. Gísli Sigur›sson studies the
sagas of the Icelandic East Fjords and concludes that they are not lit-
erarily connected but, rather, overlap because they are based on a
knowledge of similar traditions: where the texts roughly coincide, it is
not because one author borrowed from another but because the au-
thors had a common fund of oral traditions inherited from the Saga
Age (ca. 930–1030). Danielsson provides the most comprehensive saga
study to date, focusing on the most famous East Fjord saga, Hrafnkels
saga. He concludes that it is probably not an imaginative fiction, as
Sigur›ur Nordal argued in a widely read monograph from 1940, but a
literary recasting of an orally transmitted story about a Saga Age dis-
pute. In a second volume he focuses on the oral transmissions in the
sagas about Norwegian kings. Thus both scholars reach entirely rec-
oncilable conclusions that reemphasize the oral components in the
sagas.
Despite this convergence, both scholars are quite guarded in what
they say about the form of the oral traditions. Gísli Sigur›sson, though
he believes in the existence of commonly known oral traditions and
accepts Clover’s concept of an “immanent saga”—that is, a general
narrative outline familiar to many people but not “performed” until a
version was set down in writing—nonetheless insists that very little
can be known about the antecedent traditions, since they were com-
pletely transmuted when they passed into written form.6 Tommy
5
I have reviewed these important books in Andersson 2004b, 505 –27.
6 Gísli Sigur›sson 2002, 39, 51, 325–27.

Danielsson is similarly cautious. He believes that only the short sagas
are likely to have some resemblance to the oral prototypes from which
they sprang and that the longer ones, such as Laxdœla saga and Njáls
saga, are strictly literary creations. He argues in addition that oral tra-
ditions and written sagas interacted mutually. Thus no written saga is
a simple transcription of oral tradition; each is conditioned not only by
the oral record but by earlier written sagas as well. Indeed, it is quite
imaginable that a growing body of written sagas could in turn have in-
fluenced the formulation of oral stories.7
The convergence between Gísli Sigur›sson and Tommy Danielsson
is therefore not only a reaffirmation of the oral tradition but also a pes-
simistic assessment of our ability to draw conclusions about the nature
of the traditions that preceded the written texts. That is, in the process
of becoming written literature the oral tradition underwent such a
transformation in gradual increments over a long period of time that
the resulting texts no longer bear any useful resemblance to the an-
tecedent tradition. They therefore permit no hypothetical reconstruc-
tion of what the oral substratum may have looked like.
This laudable caution involves a curious contradiction. On the one
hand, the three new studies have greatly strengthened the hypothesis
that there were full oral traditions underlying the sagas. On the other
hand, they argue that these traditions are so elusive that it is pointless
to speculate about them.8 Thus, just as the oral traditions are reinforced
and seem to become more palpable, they in fact become less identifi-
able. The operative metaphor in Tommy Danielsson’s first book is det
muntliga havet (the open sea of orality), implying formlessness and
flux.9 Therefore, we can no longer equate the oral stories with the writ-
ten sagas in any way, nor do we know anything about the dimensions
of the oral stories, whether they were short, long, or intermediate.
The available evidence is reviewed below, but first I turn to the in-
dications that there was in fact a tradition of oral storytelling in me-
dieval Iceland. The relevant anecdotes have been surveyed frequently,
but they are crucial to the argument and will bear a further round of
scrutiny. Aside from the well-known storytelling at the wedding at
7
Danielsson 2002a, 304.
8
The word “elusive” figures in the subtitle of Danielsson 2002a: “Fallet med den
undflyende traditionen” (the case of the elusive tradition).
9
This phrase is the title of the final section in Danielsson 2002b (385 –95), but it un-
derlies both his 2002 books generally. See in particular 2002a, 303.
Introduction 5
Reykjahólar in 1119,10 a passage that would seem to guarantee the recit-
ing of fornaldarsögur (legendary sagas), the most famous incident of sto-
rytelling is recorded in one of the flættir (semiindependent tales) in The
Saga of King Magnús and King Harald (the subject of Chapter 4).11 Ac-
cording to this episode, a young Icelander comes to King Harald’s court
in Norway and asks to be received. The king inquires whether he has
any accomplishments, and the young man replies that he can tell sto-
ries. He is therefore welcomed and entertains the court with his stories
until Christmas draws near. Then he becomes downcast, and the king
surmises that he has run out of stories just as they are needed most for
the holidays. The Icelander confirms the truth of the king’s intuition,
noting that he has only one story left but that he is afraid to tell it be-
cause it is the tale of Harald’s own foreign adventures. The king has no
objection to hearing his own deeds recited, but he advises the Icelander
to hold the tale in reserve for the upcoming holiday season. He also un-
dertakes to make the story last for the whole duration of the holidays.
The conclusion of the matter is worth reproducing in full:
Thus it came about that the Icelander told the story. He began on Christ-
mas and carried on for a while, but soon the king asked him to stop. The
retainers began to drink and comment that it was a temerity for the Ice-
lander to tell this story and to wonder how the king would react. Some
thought that he told the story well, but others were less impressed.
The holidays advanced. The king paid close attention to the timing
and with his forethought contrived that the story was concluded as the
holidays came to an end. On the thirteenth day, when the story had been
finished earlier in the day, the king said: “Aren’t you curious to know,
Icelander,” he asked, “what I think of the story?”
“I am afraid to ask, sire,” he said.
The king said: “I am very pleased with it. It is perfectly faithful to the
actual events. Who taught you the story?”
He replied: “It was my custom back in Iceland to go to the assembly
meeting every summer, and every summer I learned something of the
story from Halldór Snorrason.”12
10 The Reykjahólar episode was reviewed most recently in Danielsson 2002a, 233 –
35.
11 The episode is translated from Morkinskinna by Andersson and Gade, 222–23. See
also Heusler 1941, 204 –5; H. M. Heinrichs 1975 and 1976; Danielsson 2002a, 231– 33.
12 Morkinskinna, trans. Andersson and Gade, 223.

It must be understood that Halldór Snorrason, the son of one of Ice-
land’s most famous and powerful chieftains, was King Harald’s closest
lieutenant during the time of his foreign adventures. He would have
known the story as well as Harald knew it himself. Halldór may in fact
have been the chief conduit of information about King Harald back to
Iceland.13
Much has been made of the storytelling Icelander because he offers
a key to how saga narrative was transmitted. His account suggests that
noteworthy experiences could be transmuted quite rapidly into narra-
tive form. The form was not haphazard but was designed to be enter-
taining for a larger audience; the Icelander gains admission to the court
because he is a skilled narrator. He also has an extensive repertory and
is able to entertain the court for a considerable period of time.
It appears that in the case of history, in recent memory, much im-
portance was attached to accuracy, at least in the first instance. Older
stories could presumably no longer be tested for accuracy, but the am-
bition to be historical may well have persisted.14 There was in some
sense a built-in contradiction in the storytelling tradition: stories were
judged at least partially on the basis of historical accuracy but were re-
quired to be entertaining as well. The sagas as we have them certainly
fulfill the second requirement, and we can surmise that entertainment
value came to overshadow historicity as the stories were passed down
from generation to generation. It is quite uncertain how much history
survived in the process, but it seems clear that the thirteenth-century
Icelanders thought they were in possession of a historical tradition.
That conviction would have been reinforced in good measure by the
skaldic stanzas of poets who had lived at the time of the saga events.
The Saga of King Magnús and King Harald includes no fewer than 153
whole or partial stanzas, which would have been understood as nodes
of history. There has been some debate as to whether these stanzas
were transmitted as part of a prose narrative or whether the prose in
which they are embedded is merely a speculation extrapolated from
the verse, but it seems unlikely that so much verse could have been
transmitted with no explanatory context. Reciters of the verse must
have been able to answer questions about the events to which the verse
13 There is a special fláttr about Halldór in Morkinskinna (ibid., 187– 94). See also Jan
de Vries 1930.
14 Liestøl provides a full discussion of the problem of historicity, esp. in his last
three chapters (1930, 181–254). See also Meulengracht Sørensen 1994.
Introduction 7
refers.15 The fullest illustration of the interdependence of prose and
verse is found in Egils saga.
Although the researches of Gísli Sigur›sson and Tommy Danielsson
make it plausible that there were extensive saga traditions in the thir-
teenth century, there are limitations to what we can read out of the tale
of the storytelling Icelander at King Harald’s court. His subject matter
pertains to contemporary history, not to the bygone days revived both
in the kings’ sagas and in the sagas about early Icelanders. To be sure,
the Icelander at Harald’s court has a whole repertory of stories, some
of which could have been about ancient historical lore, but we cannot
be certain. In the extensive prose literature passed down from thir-
teenth-century Iceland there is not a single episode visualizing a sto-
ryteller who reproduces the deeds or adventures of past kings or of
Icelanders who lived in the Saga Age.
It is nonetheless difficult to believe that these matters were excluded
from the storytelling repertories, since they came to dominate the writ-
ten literature of the thirteenth century. An episode from Njáls saga
shows that Saga Age events could at least be imagined as the stuff of
storytelling. The episode occurs near the end of the saga when Flosi
Thórdarson and his companions have been exiled from Iceland for
their part in the burning of Njál and his household. They come to
Mainland (largest of the Orkney Islands), where they are entertained
by a certain King Sigtrygg and two jarls. Their hosts are curious about
the news from Iceland, in particular the burning of Njál and his fam-
ily: “Gunnar Lambason was charged to tell the story and he was seated
on a chair.”16 It happens to be Christmas Day, and at that very moment
Njál’s avenger Kári Sƒlmundarson and his companions arrive at the
hall and listen to the story as they stand outside:
King Sigtrygg asked: “How did Skarphedin [Njál’s son] hold up during the
burning?” “Well enough at first,” said Gunnar, “but he ended in tears.” He
gave a very biased version of the whole story and told a lot of lies.
That is too much for Kári, who rushes in, recites a stanza, and lops off
Gunnar’s head.
15 See the summary discussion in Frank 1985, 176 –77; and Danielsson 2002b, 234.
16 ÍF 12:442– 44. The translations are mine, but the full context can be read in Njáls
saga, trans. Magnus Magnusson and Hermann Pálsson, 343; or trans. Robert Cook,
297–98.

The author of Njáls saga, like the author of The Saga of King Magnús
and King Harald, thus believes that the core of the tale, the burning of
Njál and his family, could have been told in a formal setting a few years
after the actual event. Once again there is an emphasis on truthfulness.
In the case of King Harald’s Icelandic storyteller, truthfulness earns a
royal reward, but in the case of King Sigtrygg, the storyteller lies and
loses his head. The latter model may be an indirect way for the saga
author to vouch for his own truthfulness, although it is hard to believe
that there was much residual truth to be had 280 years after the events
described.
Perhaps the most revealing incident of storytelling about Saga Age
Icelanders is found in Fóstbrœ›ra saga.17 When Thormód Bersason goes
to Greenland to avenge his foster brother Thorgeir Hávarsson, we are
told that at a thingmeeting one of Thorgeir’s killers, a certain Thorgrím
Einarsson, tells the story of Thorgeir’s last stand and death. As in Njáls
saga, the storyteller is seated formally on a chair, this time in the open
air, with a large audience that seems to include most of those attend-
ing the meeting. Here too the narration is about current events, but
once again the author seems to have believed that there were oral sto-
ries about Saga Age characters.
One can of course disallow such references to storytelling by sup-
posing that they are invented as a false authentication of the saga au-
thor’s fiction. Some scholars have adopted this line, but it seems
hypercritical.18 It is difficult to believe that a number of saga authors
would have invented the institution of storytelling if everyone in the
reading or listening audience knew full well that no such institution
existed. Furthermore, it taxes credulity to believe that what the saga
authors told about the Saga Age was the product of simple invention.
The invention would have to be remarkably detailed and remarkably
well harmonized. We may also ask ourselves what the point of such
elaborate invention would have been. As Gísli Sigur›sson points out,
Harald Hardrule’s Mediterranean adventures are quite implausible,
but independent Byzantine sources show that there was some histori-
cal basis for the stories.19
Apart from the storytelling anecdotes, there are other indications, al-
17
ÍF 6:229 –34. The most recent translation is by Martin S. Regal; see The Complete
Sagas of Icelanders, 2:329– 402.
18
The episode in Fóstbrœ›ra saga is interpreted this way in Heller 1977.
19
Gísli Sigur›sson 2002, 253– 55.
Introduction 9
beit less specific, of live oral traditions in thirteenth-century Iceland.
Gísli Sigur›sson has mounted a powerful case that the sagas of the East
Fjords were orally inspired, not literarily. The narrative variants that
they embody suggest not a single, monolithic literary formulation but
mutable traditions that could be set down differently by different au-
thors. The problem of saga variants used to be studied on the basis of
variant redactions of one and the same text, notably Ljósvetninga saga
and Bandamanna saga, but it has emerged fairly clearly that these are
cases of literary variation.20 With Gísli Sigur›sson’s book the focus has
shifted to the study of narrative variations found in quite different
texts. The implication of this shift is that there was a widespread
knowledge of the Saga Age traditions and that depending on the con-
text, they could be used rather freely.
The existence of substantial oral traditions is further evinced by the
variation in the genealogical records. These variants are close enough
to suggest common knowledge of family relationships but not close
enough to suggest that genealogies were transferred unchanged from
one text to another.21 It is therefore fair to surmise that Icelanders in
the thirteenth century knew about their Saga Age ancestors and knew
how they were related to one another, without reference to written
records. It may also be fair to suppose that they knew about their an-
cestors in a narrative context, because the sagas are by no means dry
family records; on the contrary, they are dramatic stories of conflict and
intrigue. We could of course imagine that the oral traditions provided
only family information and genealogical details and that the dramatic
plots were contrived by the saga authors as they wrote. The dramatic
effects are so ubiquitous and so recurrent in form, however, that it is
hard to believe they were invented independently by two or three
dozen saga writers, without precedent in an anterior storytelling style.
These effects are more likely to have been inherited storytelling con-
ventions, presumably attached to the cast of characters familiar from
Saga Age traditions.
So far, we may perhaps conclude that there were living traditions
about kings and leading Saga Age figures and turn next to the ques-
20 Close studies of the variant redactions were made by Magerøy (1956 and 1957).
21
Björn M. Ólsen published a long series of papers in ÅNOH (1904, 1905a and b,
1908, 1910, 1920) in which he argued that the saga genealogies were generally deriva-
tive from the genealogies of Landnámabók. But see Gísli Sigur›sson 2002, 193 –201, and
his summary statement, 343–44.

tion of dimensions. How long was an oral story about the Saga Age?
It has always been easier to believe in short oral stories than in long
oral stories, and that belief was reaffirmed in Carol Clover’s paper
“The Long Prose Form.” She built her case to a large extent on the
evidence that long prose stories are hard to document in other oral
traditions around the world. Long prose sagas in Iceland, orally per-
formed, would therefore be a considerable anomaly in the larger, in-
ternational picture. Consequently, Clover is inclined to believe that
short narratives dominated the oral tradition and that these short nar-
ratives were variously combined at the writing desk to produce long
written sagas.
The existence of short narratives in oral form seems to be assured by
the Icelandic flættir. These flættir are even more difficult to date than
the sagas because they contain so little ambient information that might
shed light on their composition. The best indication is an early collec-
tion of some sixteen flættir in Morkinskinna, the original redaction of
which dates from around 1220. The difficulty is that scholars do not
agree on the question of whether these flættir were already present in
the original redaction or were interpolated at a later date. If, however,
Ármann Jakobsson is right in his recent book on Morkinskinna that the
flættir were indeed present in the first redaction, then we can say that
the short form was fully developed at the dawn of saga writing.22
Where did the flættir come from? They were presumably not in-
vented as decoration for Morkinskinna, because they are fairly ubiqui-
tous in the sagas. The examples in Morkinskinna are very well told. In
general the author of Morkinskinna is an exceptionally good narrator,
and it is possible that the excellence of the flættir should be attributed
to this author. On the other hand, it is difficult to believe that they could
be shaped with such uniform skill if there was not an anterior tradi-
tion of well-told, anecdotal stories.
The more pressing issue is whether there were also long stories from
the Saga Age. The best evidence comes from the young Icelander’s
recital at King Harald’s court, a recital that extends through the twelve
days of Christmas. Andreas Heusler calculated that if the allotted time
each day was fifteen minutes, the total recitation time would have been
three hours.23 That is a very conservative estimate indeed; it is difficult
22
Ármann Jakobsson 2002, 42– 43, 54, 68–71, 87– 88.
23
Heusler 1941, 205.
Introduction 11
to imagine a situation in which the whole court comes to a standstill
for the sake of a fifteen-minute recital. Even half an hour would be a
modest estimate.
The recitals referred to above in Fóstbrœ›ra saga and Njáls saga also
seem to presuppose a more extended narrative. Listeners abandon
other activities and gather around to devote their full attention to a sto-
ryteller. The length of time implied in this setting is particularly ap-
parent in Fóstbrœ›ra saga. Here one of the listeners is able to leave the
recital in order to seek out Thormód and apprise him that he is miss-
ing a good story. Such a break in itself might amount to fifteen min-
utes, and yet the messenger is in no apparent fear that he will lose the
thread of the story. It appears, then, that such storytelling sessions
could be quite long or, at least, could be extended in such a way as to
become long.
There are also stylistic reasons for believing that stories could be
told at considerable length.24 Some of the rhetorical practices that
characterize the plots of the written sagas suggest as much: narrative
dilation, elaborate premonitory devices, parallel actions, a gradual
mounting of complex tensions, and a conspicuous taste for retardation.
If these ubiquitous devices in the written sagas are a heritage from oral
storytelling, then the oral stories must have been of some length. Di-
lation, retardation, and a gradual buildup of plot are not techniques
appropriate to short oral stories. To be sure, they could be attributed
to writing authors, but the literary inspiration of such a style is hard to
locate. It is not a draft on any of the literary traditions of the Middle
Ages—hagiography, chronicle, or romance.
In discussing oral stories we need to ask not only how long they
were but also how stylized they were. Were the oral prototypes in some
sense factual or informational, or were they narratively streamlined
and dramatic? Or were they both? The genealogical accounts, place-
name traditions, and colonizing reports are certainly more on the in-
formational side, but there are clear indications of a dramatic style. A
strikingly large percentage of the written sagas is accounted for by di-
alogue.25 Dialogue is already fully developed in the short flættir, which
24 I argue the point in more detail in Andersson 2002, 406–7.

25 The percentages of direct speech are tabulated in Netter 1935, 17–18. They range
from 6–7 percent in Reykdœla saga to 24 percent in Egils saga, 31 percent in Laxdœla saga,
39 percent in Njáls saga, and 44 percent in Ljósvetninga saga. See also Úlfar Bragason
1986, 47–48. Here the contrastingly low percentages in Sturlunga saga are noted, from
a low of 5–6 percent to a high of 30 percent in fiorgils saga ok Hafli›a.

are memorable and easy to retell. If dialogue was characteristic of short
oral narratives, it would presumably have been characteristic of long
oral narratives as well.
There is a further piece of evidence. The sagas set in the Saga Age
and as late as the early twelfth century (fiorgils saga ok Hafli›a) are dis-
tinctly more dramatic than the contemporary sagas set in the late
twelfth or the thirteenth century: Sturlu saga, Gu›mundar saga d‡ra,
fiór›ar saga kakala, fiorgils saga skar›a, Íslendinga saga, and others. To be
sure, these latter sagas have their dramatic moments, but in general
they are narratively flatter than the classical sagas.26 It has usually
been assumed that this difference in style came about because the older
sagas had passed through an oral filter and were thus stylistically
heightened—and indeed it is difficult to find an alternative explana-
tion for the clear distinction between the dramatic older sagas and the
more chroniclelike contemporary sagas.
The distinction is by no means a simple one, because the classical
sagas, both the oral precursor traditions and the written redactions,
will surely have influenced such compositions as Íslendinga saga—for
example, the prelude leading up to the battle at ¯rlygssta›ir.27 At the
same time, there are traditional sagas that are somewhat in line with
the chronicle style of the contemporary ones: for example, Eyrbyggja
saga, parts of Laxdœla saga, and Vatnsdœla saga. Different authors could
therefore opt for different styles. Nonetheless, the stylistic demarcation
between traditional and contemporary sagas is quite palpable.
To distinguish between a traditional style and a contemporary style
is not, however, tantamount to distinguishing an oral style and a liter-
ary style. Literarily composed sagas such as Íslendinga saga could imi-
tate oral style, and orally transmitted sagas such as Eyrbyggja saga
could imitate chronicle style. We must therefore find other ways to ex-
plore the permeable boundary between oral and literary style.
Perhaps the best evidence comes from the earliest kings’ sagas, Odd
Snorrason’s Saga of Olaf Tryggvason and The Legendary Saga of Saint Olaf,
which are the subject matter of the first two chapters in this book. That
Odd’s biography was to a large extent a literary project is clear enough
from the fact that it was initially composed in Latin. Odd’s book re-
veals, especially in the middle section, an undeveloped sense of plot
26 Liestøl 1930, 71–74.
27
Some of the stylistic points of similarity between the classical sagas and Sturlunga
saga (mostly thirteenth-century sagas) are reviewed in Úlfar Bragason 1986, 53 –58, 61–
63, 80–83.
Introduction 13
and severe problems in the motivation of the action, yet the final sec-
tion on the Battle of Svƒld is as consistently dramatic as any account to
be found in the classical sagas. Here we find an awkward literary con-
trivance and a fully evolved oral tale side by side. This mismatch cer-
tainly suggests that Olaf’s biography was not orally performed as a
whole and that the first attempt at a total narrative was a rather clumsy
literary experiment.
That impression is reinforced by The Legendary Saga, which is a close
copy of the largely lost Oldest Saga of Saint Olaf. The Legendary Saga is
compositionally even less satisfactory than Odd’s saga. For the most
part it simply threads together a series of separate anecdotes extracted
from clusters of skaldic verse. But it also provides a brilliant exception,
the story of how King Olaf converted the recalcitrant heathen chieftain
Dala-Gudbrand (“Kristni fláttr”). The anecdote is a storytelling gem,
interpolated into The Oldest Saga presumably by the author of The Leg-
endary Saga and presumably from a separate source.28
Like the story of the Battle of Svƒld, this anecdote bears all the marks
of an orally perfected tale, but in one respect it is quite different. It is
not a traditional tale about a hero of the North, like Olaf Tryggvason,
but a literary invention based on a hagiographic pattern known as the
thaumaturgic duel. It shows therefore that oral style (what we think
of as “saga style”) could be separated from traditional contexts and
placed in the service of literary innovation. I return to the implication
of this stylistic separability later, but The Legendary Saga as a whole con-
firms the impression left by Odd’s saga that the composition of a long
biography was initially a difficult project and a strictly literary under-
taking, with no support from a single prior oral narrative. It assumes
only bits and pieces of tradition, the joining of which was a literary
task.
The perfection of a long narrative form was achieved with remark-
able speed, however. Both Odd’s Saga of Olaf Tryggvason and The Leg-
endary Saga are compositionally flawed, but as early as 1220—if our
dating is reliable—the long narrative form appears fully developed in
The Saga of King Magnús and King Harald and in Egils saga. That there
were oral traditions about Harald and Magnús is assured by the recital
of the young Icelander at Harald’s court, and Egil’s adventures must
28 The harmonizing of the hagiographic commonplace with the narrative tech-
nique of the sagas is analyzed in Andersson 1988a.

have been handed down in his own family, underpinned as they are
by a large amount of verse. But even at this early stage it is impossible
to say what is oral and what is literary. The overall biographical form
is probably literary, but it is difficult to believe that such brilliant nar-
ration would have been possible without a storytelling precedent—for
example, the older Thórólf’s demise at the hands of Harald Fairhair,
Egil’s obstreperous youth, the head-ransoming sequence in York, or
the grotesquely inflated adventures in Värmland.
The authors of The Saga of King Magnús and King Harald and Egils saga
were primarily storytellers, not chroniclers, but we must remind our-
selves that there are also sagas with very little storytelling vitality, no-
tably Eyrbyggja saga. Some explanation is needed to account for the
greater and lesser storytelling ability in these texts. It would seem that
if the Saga Age traditions were uniformly dramatic in their oral trans-
mission, the written sagas that emerged later would be equally dra-
matic. A possible hypothesis to account for the uneven style is that
some, but not all, saga authors were themselves good storytellers and
able to transfer their storytelling skills from oral recital to the written
page—just as the author of “Kristni fláttr” in The Legendary Saga was
able to cast a hagiographic commonplace in perfect saga form without
the aid of oral tradition. Other saga authors were not skilled story-
tellers and were condemned to write their narratives in a less dramatic
form.
This is a simple distinction with not so simple implications. For one
thing, if the same story could be written well by a skilled storyteller
and less well by an unskilled narrator, we must conclude that the dra-
matic style was not inherent in the story or the oral tradition but was
brought to the tradition by the teller or writer. The narrative matter it-
self was neutral; it was the quality of the teller that counted. For an-
other, if the dramatic style of the tradition was not inherent, we must
conclude that the form of a given story was not predetermined; a tra-
dition could be told well or badly. There was no such thing as Egils saga
in the tradition; there was only, so to speak, inert tradition waiting for
a skilled narrator to make something of it, orally or in writing.
There has been a long-standing but unverifiable conviction that be-
hind every individual written saga there lies an equivalent oral saga.29
29 This was the fundamental assumption in Heusler’s theory of the saga (last stated
in 1941). See also Liestøl 1930, 114, 117, 135.
Introduction 15
This is the assumption from which Gísli Sigur›sson and Tommy
Danielsson have liberated us. Danielsson’s haunting image of det
muntliga havet, the open sea of orality,30 suggests that there is no hard
and fast form, only an ebb and flow. A teller or writer dips into the great
expanse of tradition and shapes some part of it, but the ocean image is
so shifting and amorphous that it becomes difficult to say anything
about the tradition. This impasse makes Gísli Sigur›sson and Tommy
Danielsson hesitant to dicuss the tradition, but some categories of nar-
rative are so recurrent in the written sagas that they must have some
precedent in the oral tradition. I suggest seven such categories:
1. There must have been something akin to biographical tradi-

tions, or at least something that could be formed into biogra-
phy, because the biographical form is so common in the written
sagas: for example, in the kings’ sagas, in Egils saga, in the
skald sagas, and in several sagas from the Sturlung complex.
2. There must have been ghost and sorcerer stories, which crop
up again and again in the sagas (even though they have no
particular function and are unlikely to have been invented).
To name just a few, they recur with particular frequency in
Eyrbyggja saga, Har›ar saga Grímkelssonar, Laxdœla saga, Grettis
saga, and Gull-fióris saga.
3. There must have been genealogical traditions of a copious-
ness and complexity that is hard for modern people to
imagine.
4. There must have been regional traditions, or traditions about
particular families, such as those found in Egils saga, Laxdœla
saga, Ljósvetninga saga, and Vatnsdœla saga.
5. There must have been traditions about lawsuits, which we
find almost everywhere and which Tommy Danielsson, in
particular, has emphasized.
6. There must have been traditions about armed conflict, which
are equally ubiquitous and, if not related in full, are referred
to as common knowledge.31
30 See note 9 above.

31 I collected the passages in question in Andersson 1966, but my conclusion—that
references to conflict in the written sagas imply that these conflicts were also the sub-
ject of oral tradition—was rejected by Klaus von See (1981, 533) and Gísli Sigur›sson
(2002, 51).

7. There must have been traditions about place-names, which
figure prominently throughout, though nowhere with the
same persistence as in Har›ar saga Grímkelssonar.
All this material would have been available to saga authors in the
thirteenth century, but we do not need to assume that it was cast in a
particular form. It is more likely that the authors collected and corre-
lated the narrative, choosing whatever seemed relevant to the story in
hand. In other words, the selection of narrative material was quite free:
the author could not only pick and choose among the narrative inci-
dents and details but could also determine the main thrust of the story
to be told. If the written sagas had been carried over verbatim from, or
even modeled closely on, the oral prototypes, the general thrust would
presumably have been quite similar from one saga to the next, but the
sagas as we have them include a number of different modes. Among
them I would single out three types that are particularly frequent in
the extant texts.
1. There is first of all the biographical mode, which accounts for

all the kings’ sagas, the bishops’ sagas, and those we tradi-
tionally refer to as skald sagas. It is also found in a variety of
the so-called family sagas, especially the outlaw sagas (Gísla
saga, Har›ar saga, Grettis saga), and in several texts from
Sturlunga saga (Sturlu saga, Gu›mundar saga d‡ra, fiór›ar saga
kakala, and fiorgils saga skar›a).
2. A second available mode was the regional or chronicle saga.
Among the classical sagas this mode is represented by Víga-
Glúms saga, Reykdœla saga, Eyrbyggja saga, Ljósvetninga saga,
Laxdœla saga, and Vatnsdœla saga. In the Sturlung complex the
clear and compendious example is Íslendinga saga, but we
could also assign the early Orkneyinga saga and Færeyinga saga
to this category.
3. A third category is the feud or conflict saga, a mode that is at
the center of many if not most of the family sagas: for exam-
ple, Hei›arvíga saga, Hrafnkels saga, Hœnsa-fióris saga, Droplaug-
arsona saga, Vápnfir›inga saga, and Njáls saga. It is also an
important pattern in many of the regional examples such as
Víga-Glúms saga, Reykdœla saga, and Ljósvetninga saga. In the
Sturlung collection it is represented by fiorgils saga ok Hafli›a.
Introduction 17
Thus the author of a saga was free not only to choose particular
narrative incidents but also to lay down an overall narrative mode or
style. Again, it seems unlikely that the mode was predetermined by
the oral story, because the modes are so intermixed in the written sa-
gas that they must also have been intermixed in the oral stories. There
are no pure biographies, no pure regional sagas, no pure conflict sto-
ries. Instead, the modes are usually combined. Thus Egils saga is pre-
dominantly biographical but also regional and dramatic. Bjarnar saga
Hítdœlakappa is equally dramatic and biographical. Ljósvetninga saga is
equally dramatic and regional. Eyrbyggja saga is regional but also bio-
graphical in its treatment of Snorri go›i (Snorri the Chieftain). Laxdœla
saga, regional and highly dramatic, concludes with a biographical fo-
cus on Gudrún Ósvífrsdóttir. The emphasis, or combination of em-
phases, was up to the individual author, and we may surmise that at
the oral level the teller exercised the same options. Each teller must
have made individual decisions on style as well as matter.
Given that dramatic narration is peculiar to subject matter that
seems to have passed through an oral filter for a considerable period
of time, dramatic style must have been characteristic of the oral stories
as well. The oral traditions, the oral stories fashioned from them, and
the ultimate written sagas were all polymorphous, but tellers settled
on particular stories and gave them a particular form. Writing authors
did exactly the same thing: they chose a particular matter and fitted it
to a particular mode. There is, however, no reason to suppose that a
given written saga corresponded to any particular oral story, unless we
imagine that a skilled storyteller was fond of a particular story, prac-
ticed it, and eventually elected to cast it in writing. Thus the oral sto-
ryteller and the saga author could conceivably have been one and the
same person, but it is equally conceivable that they were quite differ-
ent people.
The sagas that appeal to modern readers most are the traditional and
dramatic feud or conflict sagas. They strike us as being the most liter-
arily polished texts and the most exciting stories. They must have had
something of the same effect on early audiences too, but medieval lis-
teners probably had a broader appreciation of the sagas than we do.
The sagas about the discovery of Vinland, sagas, which have little nar-
rative verve, would have struck them as interestingly otherworldly,
whereas the chronicle and regional sagas, which to our taste are over-
burdened, would have compensated with an abundance of genealog-

ical and quasi-historical lore close to the listeners’ roots and close to
their hearts. Even the bishops’ sagas would have had a readership
among the faithful, and the texts classed as fornaldarsögur (legendary
sagas) would have had a readership no less than modern fantasy fic-
tion. King Hákon the Old’s son Magnús listened to a fictional *Huldar
saga on his ship, but he listened to saints’ lives and kings’ sagas on his
deathbed.32 In short, there must have been a diversity of literary en-
thusiasms to match the diversity of traditions.
The fundamental principle to be extracted from the work of Gísli
Sigur›sson and Tommy Danielsson is that there is unlikely to have
been a one-to-one match between written sagas and equivalent oral
stories. There was no oral Egils saga, but there were probably dozens
of stories about Egil and his ancestors, both short and long. These sto-
ries would have included the seven types of tradition listed above,
among others. There would have been stories about Egil’s life, perhaps
even summaries of his life. There would have been supernatural sto-
ries about shape-shifting, magic, and berserks immune to steel. There
would have been genealogical traditions about settlement and inter-
marriage. There would have been regional stories about dealings in
Borgarfjord—for example, Thorstein’s dispute with Steinar ¯nundar-
son at the end of the saga. There would have been stories about Egil’s
legal claims and lawsuits. There would have been stories about his du-
els and conflicts with royalty. There would have been traditions about
places: the place where Skalla-Grím fetched up a great stone from the
fjord to serve as an anvil, or the place where Egil hid his chests of sil-
ver at the end of this life. And, of course, there would have been sto-
ries about Egil’s poetry.
But these stories and traditions would not have been joined in any-
thing like the form we know until they were united in the biographi-
cal structure familiar to us as Egils saga Skallagrímssonar. The important
point to make here is that the saga authors presumably had almost un-
limited options in choosing and organizing the available traditions.
The content of the stories was no doubt agreed on by many people, but
the selection and ordering of the stories was left to the individual teller
or writer who shaped them.
The assumption made in the following chapters is thus that there
32 See “Sturlu fláttr” in Sturlunga saga, ed. Örnólfur Thorsson et al., 2:765 –66; and
Konunga sögur, ed. Gu›ni Jónsson, 456 –57.
Introduction 19
were both long and short forms of transmission. In Odd Snorrason’s
Saga of Olaf Tryggvason we find evidence of short anecdotal transmis-
sions unrelated to a larger narrative sequence, but we also find, in the
epic finale on the Battle of Svƒld, a fully developed narrative replete
with the dramatic devices that characterize the sagas in their full flow-
ering. In The Legendary Saga the anecdotal mode is predominant, but
here too we find an episode (“Kristni fláttr”) that exemplifies saga art
at its best. In The Saga of King Magnús and King Harald the anecdotal
tradition continues to be palpable, especially in the interlarded flættir,
but the author structures the narrative as a whole in a more decisive
and purposeful way by investing it with a political viewpoint. The
compositional development is less obvious in the sagas about early
Icelanders than in the kings’ sagas because the author of Egils saga ap-
pears on the scene when the compositional problems of the long form
have already been resolved. The author depends to a large extent on
anecdotal materials underpinned by Egil’s verse, but these materials
are subsumed in a biographical frame taken over from the kings’ sagas
and no less controlled by a political outlook than The Saga of King Magn-
ús and King Harald.
The author of Ljósvetninga saga rejects the tradition of the king’s saga
in order to trace a regional conflict that is strictly Icelandic. The author
of Laxdœla saga and that author’s imitators return to the model of Egils
saga by adopting a multigenerational form. But Laxdœla saga goes one
step further by modeling the core of the story on the Norse legend of
Brynhild and Sigurd. In the shorter sagas of the late thirteenth century
and in Njáls saga, both the biographical form and the generational
structure are resolutely abandoned in favor of a drama of ideas. In all
these sagas the outcroppings of tradition gradually recede as author-
ial autonomy and literary innovation become increasingly evident.
The old question of whether the sagas, as we have them, are traditional
or literary is misleading because the sagas are part of a continuum in
which both traditional and literary components evolve over time. The
way they combine is a question that must be explored anew for each
saga in turn.

C H A P T E R O N E
From Hagiography to Hero

Odd Snorrason’s Saga of Olaf Tryggvason
The Traditions
There is no evidence of professional or quasi-professional saga tellers

in Iceland, but there are some indications that historical lore was in the
hands of persons with special qualifications. When Ari Thorgilsson be-
gan the process of recording Icelandic history in the 1120s, he referred
to three of his informants in the very first sentence of his extant book-
let: his foster father, Teit, the son of Bishop Ísleif, who was born in 1006;
his uncle Thorkel Gellisson; and Thuríd, the daughter of Snorri the
Chieftain, who died in 1112.1 Ari credits Teit with being the wisest man
he knew, notes that Thorkel had a long memory, and describes Thuríd
as both widely informed and truthful. Elsewhere, Ari says that Teit
learned of the arrival of the missionary Thormód in the year 1000 from
a man who was actually there.2 In a third passage he records that at the
age of twelve, in 1080, he was with his foster father, Teit, when Hall
Thórarinsson—who in turn had fostered Teit and was also possessed
of a long memory and truthfulness—said he could remember that
when he was three years old, in 999, Thangbrand had baptized him.3
Thus Ari believed that he had access to secure sources of information
going back to the days of King Olaf Tryggvason (995 –1000).
The most interesting of Ari’s informants may well be Thuríd, Snorri
1 ÍF 1.1:4.
2 Ibid., 15.
3 Ibid., 21.
21
the Chieftain’s daughter, though we know scarcely more about her
than her name and that of her otherwise unknown husband, Gunnlaug
Steinthórsson. Two redactions of The Book of Settlement refer to her as
“Thuríd the Wise.”4 A minuscule curriculum vitae of her father, known
as “The Life of Snorri the Chieftain,” lists Thuríd as the sixteenth
among his nineteen legitimate children.5 Since Snorri died in 1031,
Thuríd cannot well have been born much after 1025, and she would
have been well up in years by the time Ari consulted her in, let us say,
the 1080s or 1090s.
What makes Thuríd interesting is that she was at the center of so
much historical information. Her father was a towering figure in the
Saga Age, centrally involved in many of the most noteworthy events,
but her information would not have been confined to Iceland. Her
brother Halldór was in the service of King Harald Hardrule of Norway
and was his close companion during Harald’s adventurous early years
in Constantinople. The story recapitulated in the foregoing introduc-
tion relates that an Icelander told of Harald’s adventures in the pres-
ence of the king himself and explains that he had acquired the story
from Halldór in Iceland. Thuríd would have known no less. Halldór is
listed as number eleven among Snorri’s children and would perhaps
have been ten years older than Thuríd. The sagas relate that Halldór
fell out with King Harald after their return to Norway and sailed back
to Iceland in 1051, when his sister Thuríd would have been in her twen-
ties and avid to hear his tales of adventure.6 She would therefore have
had direct access to information about King Harald and, in addition,
King Magnús, with whom Harald shared the throne for some years.
Thuríd would in fact have known about the subject matter in all the
sagas described in the following chapters. She would have known
about King Olaf Tryggvason in connection with his conversion of Ice-
land when her father was in midlife. She was born during the reign of
Olaf Haraldsson and would have been old enough to hear firsthand
reports of his fall at Stiklarstadir in 1030. From her brother she would
have known the stories of King Magnús and King Harald, told at great-
est length in Morkinskinna and reviewed below in Chapter 4. In several
of the sagas about early Icelandic heroes her father was a participant:
4
Ibid., 118 –19.
5 ÍF 4:185.
6 ÍF 5:LXXXVIII.

for example, in Hei›arvíga saga. When he returned to Iceland, Halldór
lived at Hjardarholt, the former residence of Olaf Peacock, who had
married Egil Skallagrímsson’s daughter Thorgerd.7 Thuríd would
therefore have had immediate access to the traditions of the western
Icelanders, the M‡ramenn (Egils saga) and the Laxdœlir (Laxdœla saga).
In addition, Thuríd’s older sister Thórdís was married to Bolli Bolla-
son, the last dashing figure in Laxdœla saga and heir to the whole ro-
mantic tradition of his family.8 The story of Gudmund the Powerful in
Ljósvetninga saga would have been familiar to most people, including
Thuríd, because her father, Snorri, and Gudmund were the preeminent
chieftains of their age and played major roles in the great finale of Njáls
saga. Thuríd would thus have had an encyclopedic knowledge of her
times going back a century or more and would have been a key figure
in the transmission of these traditions down to her death in 1112. Dur-
ing her lifetime the events of the Saga Age would have been quite alive
and accessible.
Was Thuríd a teller of tales as well as a custodian of information? We
are not told. Nor do we know at what point Saga Age traditions began
to take on the legendary dimensions that we know from the sagas of
the thirteenth century. But dramatization may have set in quite early;
a dispute between Thorgils Oddason and Haflidi Másson in the 1120s
appears as a full-fledged saga in the first half of the 1200s, suggesting
that literary recasting could be accomplished in about a century.9 If
that interval is anything to judge by, the Saga Age tales told about Egil
Skallagrímsson, Gudrún Ósvífrsdóttir, and Njál Thorgeirsson could
have solidified into legend by the time Ari wrote in the 1120s.
Ari records enough detail of one such tale to suggest that there may
well have been full saga narratives in his day. The story in question
emerges as the written Hœnsa-fióris saga in the latter part of the thir-
teenth century. This is what Ari has to say about it in the twelfth:
There was a great assembly dispute between Thórd gellir, the son of Olaf
feilan from Breidafjord, and Odd, who was called Tungu-Odd and came
from Borgarfjord. Odd’s son Thorvald was present at the house-burning
of Thorkel Blund-Ketilsson together with Hœnsa-Thórir in ¯rnólfsdale.
7 Halldór is placed at Hjardarholt in “Halldórs fláttr Snorrasonar,” ÍF 5:277.

8 See genealogy VIII in ÍF 1.2.
9
Andersson 2002, 398–407.
From Hagiography to Hero 23

Thórd gellir was in charge of the prosecution because the son of Thorkel
Blund-Ketilsson, Herstein, was married to Thórunn, his niece. She was
the daughter of Helga and Gunnar and the sister of Jófríd, who was mar-
ried to Thorstein Egilsson.
They were prosecuted at the assembly in Borgarfjord, at the place that
was later called Thingnes. At that time the law stipulated that killing
cases should be prosecuted at the assembly nearest to the place where
the deed was committed. They fought there so that the assembly could
not be legally convened. Among Thórd gellir’s followers Thórólf, the
brother of Álf í Dƒlum, fell. Then the case was transferred to the All-
thing, and there they fought again. This time men in Odd’s following
fell, and Hœnsa-Thórir was outlawed and later killed. Others who were
present at the burning were outlawed.10
Although there are significant discrepancies between this summary

and the later saga (discussed in Chapter 9), it is clear that the same plot
is being told. The main points are similar enough that the saga was
once believed to be an imaginative expansion of Ari’s epitome, but it
seems more likely that the accounts represent different oral stages in
the evolution of the saga.11 At all events Ari was familiar with some
version of the story.
Ari does not tell the story for the sake of a story, however, but only
as the background for a legal reform designed to protect the prosecu-
tion from bringing a case at a hostile assembly place. The indication
that he knew a Saga Age narrative is only incidental, but it is perhaps
sufficient to show that he had access not only to wise informants but
also to storytellers. He elects to use story only as a source of informa-
tion, but there would come a time when the narratives as such would
arouse the literary interests of the Icelanders.
Ari had some knowledge of Icelandic history and knew something
of Norway as well. Chapter 7 of his Íslendingabók tells how King Olaf
Tryggvason dispatches the Saxon missionary Thangbrand to convert
Iceland, without success. Informed of the failed mission, Olaf resolves
to take reprisals against the Icelanders in Norway, but two Icelandic
chieftains intervene and promise to make a fresh attempt. There fol-
lows a detailed account of how this attempt succeeded, an account that
10
ÍF 1.1:11.
11
Gísli Sigur›sson 2002, 318–21.

anticipates even fuller versions of the event in Laxdœla saga and Njáls
saga. How much more Ari knew about Olaf Tryggvason is uncertain,
but he refers to “kings’ lives” that were part of an earlier edition of his
booklet.12 He refers in addition to Sæmund Sigfússon, who also wrote
about Norwegian kings. He could therefore have known something
about Olaf ’s birth, youth, accession to the throne, conversion activities
in Norway, and fall at the Battle of Svƒld in the year 1000.
The relevant traditions, both Icelandic and Norwegian, would have
persisted through the twelfth century, but they did not surface in lit-
erary form until the end of that century. For our purposes the most im-
portant codification of Olaf’s story is Odd Snorrason’s Saga of Olaf
Tryggvason. Odd is known from The Book of Settlement and is credited
with the authorship of Yngvars saga ví›fƒrla as well as being mentioned
in Grettis saga.13 He was a monk in the Benedictine monastery at
Thingeyrar in northern Iceland and appears to have written his saga
about Olaf Tryggvason between 1180 and 1200, perhaps closer to 1180.
The much later Greatest Saga of Olaf Tryggvason states that Odd wrote
it in Latin.14 The Latin original is lost, however, and, apart from a cou-
ple of Latin phrases and a four-line ditty, we have only two differing
redactions of an Icelandic translation plus a fragment of a third. There
is no good evidence on the date of this translation, but perhaps it was
made before the composition of The Oldest Saga of Saint Olaf from about
1200.15
Odd’s text is the first to have full saga dimensions. It covers 190
pages in a popular Icelandic edition and 100 pages in an English trans-
lation. The form is strictly biographical and is therefore, in terms of lit-
erary genres, closely akin to the saint’s life, the dominant form of prose
narrative in twelfth-century Iceland.16 The sources for the saga were
not unlike the sources available to Ari: at least one short written ac-
count, some dramatically preformed oral narrative, and a handful of
specialized informants.
We may begin with the informants. Odd does not identify them him-
self, but they appear in a chapter appended to the main manuscript
12
ÍF 1.1:3.
13 The Saga of Olaf Tryggvason, trans. Andersson, 4 – 5.
14 Ibid., 2.
15
Lönnroth 2000, 263; Andersson 2004a.
16 On The Saga of Olaf Tryggvason as hagiography, see esp. Sverrir Tómasson 1988,
261–79.

(AM 310, 4to) from the second half of the thirteenth century.17 In this
passage the following words are attributed to Odd:
I was told this story by Abbot Ásgrím Vestlidason, the priest Bjarni
Bergthórsson, Gellir Thorgilsson, Herdís Dadadóttir, Thórgerd
Thorsteinsdóttir, and Ingunn Árnórsdóttir. These people instructed me
in the saga of King Olaf Tryggvason as it is now told. I showed the book
to Gizur Hallsson and corrected it with his counsel.
The same information is repeated in The Greatest Saga of Olaf Tryggva-

son, prefaced by this statement: “The brothers Gunnlaug and Odd re-
port that the following people provided most [Flateyjarbók: of what
they set down and put in narrative form] concerning King Olaf Trygg-
vason.”18 The same names follow in a somewhat different order and
with Ingunn in the form Arngunn. It has been argued that these infor-
mants belong only to Gunnlaug, who wrote a much more fragmentar-
ily preserved life of Olaf, and not to Odd, but there is no compelling
reason to doubt the evidence of both texts.19
We know considerably less about Odd’s informants than we do
about Ari’s. Only two can be identified. One of them is Ásgrím Vest-
lidason, who was abbot at the north-central monastery at Munkathverá
and died in 1160 or 1161.20 Of particular interest is Ásgrím’s early
death date. He represents what was known about Olaf Tryggvason
around the middle of the century, and his information may in fact go
back to the beginning of the century and be more or less contemporary
with Ari’s. Since he was an abbot, we may surmise that his informa-
tion would have had a clerical slant.
We know rather more about Ingunn, who is described at some
length in Gunnlaug Leifsson’s Jóns saga helga. She is listed in especially
laudatory terms among Bishop Jón’s disciples:
There was also a chaste maiden named Ingunn under his instruction.
She was no less accomplished in the aforementioned book skills than the
others. She taught many people grammar and instructed anyone who
wished to learn. Thus many became well educated under her guidance.
17
Saga Óláfs Tryggvasonar, ed. Finnur Jónsson, 247.
18 Óláfs saga Tryggvasonar en mesta, ed. Ólafur Halldórsson, 3:66.
19 See Bjarni A›albjarnarson 1937, 85 –86.
20 Ibid., 86; Biskupa sögur, 1:415; Sturlunga saga, ed. Örnólfur Thorsson et al., 1:106.

She was much given to correcting Latin books by having them read to
her while she did needle work or embroidered or [performed?] other
manual tasks with saints’ lives [copied? illuminated?], thus making peo-
ple acquainted with God’s glory not only by oral instruction but also
with the work of her hands.21
Bishop Jón died in 1121, and Ingunn could have been his pupil in his
last decade. She may therefore have been contemporary with Ásgrím
Vestlidason, though she may also have lived a little longer.
In any case, Odd’s interest in Olaf Tryggvason clearly goes back to
the middle of his century, when he would have been a child or a very
young man. It is also clear that at least some of his sources were cleri-
cally colored and would have focused on Olaf as a missionary king.
The more secular sources emphasized Olaf’s heroic feats: for example,
the skald Hallar-Stein’s “Rekstefja” and “Óláfsdrápa,” perhaps from
the late twelfth century.22 Odd would not have cited them in his orig-
inal Latin version because of the linguistic gulf, but he surely knew
these poems or their sources. There were thus both ecclesiastical and
secular strands in his information.
Odd Snorrason had written sources as well. He refers to both Sæ-
mund Sigfússon and Ari Thorgilsson, presumably to the latter’s lost
“kings’ lives.” There is in addition a close match between the early
parts of his narrative and the narrative found in the historical epitome
De Antiquitate Regum Norwagiensium, written in Norway by a monk
named Theodoricus sometime around 1180.23 Scholars have argued
that Theodoricus’s work was also among Odd’s sources, but it is
equally possible that both Odd and Theodoricus drew on Sæmund
and Ari in such a way that their narratives came to resemble each other
closely.24
Whatever the immediate written sources, they seem to have deter-
mined the outline of Odd’s saga. The initial phases tell of the death of
Olaf ’s father, how the orphaned infant was smuggled abroad, how he
spent years in servitude but came to be fostered and honored in Rus-
sia, and how his early military exploits culminated in conversion on
the Scilly Isles. The sequel traces his return to Norway and how he
21
Biskupa sögur, 1:241.
22
See Skj, IA:543 –52 and 573–78; IB:525 – 34 and 567–74.
23
MHN, 3– 68; Th.
24
The Saga of Olaf Tryggvason, trans. Andersson, 6 –7.

wrested the throne from Jarl Hákon, how he pursued the conversion
of Norway and Iceland, and how an alliance formed among the Danes,
Swedes, and dissident Norwegians led to his downfall at the great Bat-
tle of Svƒld.
If there were written sources on these matters, what need did Odd
have for the informants listed in AM 310, 4to, and The Greatest Saga of
Olaf Tryggvason? It is apparent that he wished not just to reproduce the
brief account he found in his written sources but to expand the story
into a much longer and fuller narrative. We might therefore ask where
the very notion of a long book came from. It is not easy to point to
particular models, but the book culture of the twelfth century, as prac-
ticed by Ingunn, for example, surely offered precedents in abundance,
whether in the form of Roman epic, European chronicle, or hagio-
graphic compilation. Odd would have been cognizant of a new, more
encompassing format; the task was to realize these new dimensions in
royal biography. Odd’s solution was to some extent impressive and to
some extent disorderly.
Assembling the Pieces
In the first twenty-five chapters Odd follows roughly the lead of his
written sources, although the narrative of Olaf’s escape from Norway,
enslavement in the Baltic, and rise to eminence in Russia is greatly ex-
panded over and above the accounts in Theodoricus’s De Antiquitate and
the other synoptic histories (Historia Norwegiae and Ágrip af Nóregs kon-
unga sƒgum). The explanation must be that Odd’s informants had fuller
oral versions of this period than could be found in the short written his-
tories. There is also an account of Olaf’s early adventures and marriage
in Wendland, an episode not foreshadowed in the synoptic histories and
more likely to be innovation than tradition. I return to it below.
On the death of Jarl Hákon and Olaf’s accession to the throne, the
synoptic histories are fairly full, but once Olaf is installed on the throne
there is virtually nothing about his Christian mission, merely a sum-
ming-up of his successes. Here Odd intervened with a great quantity
of anecdotal material in chapters 26– 60 of his saga. Since there is no
written precedent for this part of the narrative, and since the organi-
zation is loosely additive, the section seems most likely to be based on
oral anecdotes. We learn of the forcible conversion of the Orkney Is-

lands (chapter 26) and Olaf’s first preaching in Norway, attended by
divine intercessions that promote his eloquence and silence the hea-
then opposition (chapter 27). Three chapters (28 – 30) are devoted to the
discovery of the mortal remains of Christian refugees on the island of
Selja and to the churches that were built there. This account is closely
related to a written “Acta Sanctorum in Selio,” which must have been
available to Odd in some form.25
Three chapters preserved only in a Stockholm manuscript (S22–S24)
describe how Olaf converts the people of Hƒrdaland by the political
device of marrying his sisters to the local chieftains. He accomplishes
the same end in Thrándheim by the less diplomatic device of offering
to dispatch the pagans to their gods if they are truly so devoted to
them. Another two chapters (32–33) recount Olaf ’s abortive wooing of
Queen Sigríd in Sweden, a miscalculation that will have dire conse-
quences. Chapter 34 adverts to the marriage of the Danish king Svein
(Svend Forkbeard) to a Wendish princess. This episode breaks the se-
quence of missionary activities and is likely to be a later interpolation
from Jómsvíkinga saga, inspired perhaps by Olaf ’s marriage project and
the role King Svein is destined to play in Olaf’s ultimate demise.
Chapters 36–38 return to the Christian mission. Olaf invites a band
of sorcerers to a feast and, once they are disabled by drink, burns the
festive hall to the ground. He then prosecutes the mission in the far
north and hangs the obstinate pagan chieftain Hróald on the island of
Godey. Finally, he begins machinations to force the conversion of the
chieftains in Hálogaland. At the conclusion of this chapter he un-
expectedly approaches Sigríd once again with a renewed marriage
proposal, but when she refuses the stipulation that she convert to
Christianity, Olaf indignantly slaps her, and the meeting ends in per-
manent hostility. In this larger sequence the themes of conversion and
marriage are interwoven, but there is both a duplication and a contra-
diction. It appears that Odd was working from two traditions. Ac-
cording to one, Olaf alienated his potential wife by giving her what
appeared to be a golden arm ring, which turned out to be only gilded
iron. According to the other, he rejected her because she persisted in
her pagan convictions. There was thus both a secular story of deceit
and an exemplary story of religious irreconcilability. Odd did not at-
tempt to resolve the conflict but let it stand.
25 MHN, 147–52.

A brief chapter (39) notes the construction of Olaf ’s first great ship,
named Traninn (the Crane), and raises the prospect of his marriage to
the Danish princess Thyri, sister of King Svein. The following chapters
return to an extended narrative of conversion: chapter 40 recounts the
conversion of Hallfred Óttarsson and Kjartan Óláfsson in Norway,
moments that are later rehearsed in Hallfre›ar saga and Laxdœla saga,
and chapter 41 is largely a verbatim loan from Ari Thorgilsson’s ac-
count of the conversion events in Iceland. Chapter 42 returns to Nor-
way, where Olaf prosecutes his secret plan for converting the chieftains
in Hálogaland, but in chapter 43 the theme changes and Olaf suffers a
visitation from the demonic god Odin, whose appearance ushers in a
series of supernatural occurrences. The first of these (chapter 44) is an-
other story of sorcerers, this time miraculously blinded, rounded up,
and executed on a skerry.
Chapter 45 reports the construction of Olaf ’s second great ship Orm
inn skammi (the Short Serpent), but most of the chapter is given over
to the final consummation of the plan to convert Hálogaland. He has
the chieftain Hárek abducted and persuades him to convert in ex-
change for the command of four districts. Shortly thereafter, Hárek
captures yet another intractable heathen, Eyvind kinnrifa, and turns
him over to King Olaf. Though subjected to torture, Eyvind is obdu-
rate and eventually explains that he was begotten by an unclean spirit,
is not truly human, and therefore cannot undergo baptism. With that
he dies.
A second Hálogaland chieftain, Thórir hjƒrt (hart), turns into the stag
embodied in his nickname. Olaf’s famous dog Vígi gives chase and
kills him but also suffers near-fatal wounds. Only the arts of a Lappish
magician, who had once promised Olaf to perform such a service, save
the dog’s life. Here the supernatural elements have accumulated to
such a degree that Odd feels compelled to address their credibility:
“The sort of tales about such phantoms and prodigies as have just been
related may surely seem less than credible.”26 Odd can attribute to
them only a sort of metaphorical credibility as the delusions of the
devil: “The matters that we have related with respect to such tales and
exempla we do not judge to be true in the sense that they happened,
but rather we believe that they appeared to happen because the devil
is full of deceit and evil.”27
26 The Saga of Olaf Tryggvason, trans. Andersson, 97.

27 Ibid.

In this comment Odd appears to enter into dialogue with both his
readers and his informants. He seems in fact to distance himself from
the latter, suggesting perhaps that they are more credulous than he.
That stance casts him in the role of a passive recipient rather than the
author of his own fictions. Some of the informants may indeed have
had a more supernatural bent than Odd felt comfortable with, and that
says something about the kind of transmission available to him.
Chapter 46 reverts to the marriage strand and relates how Olaf weds
Thyri after her marriage to King Búrizleif of Wendland fails because of
her objections to a heathen husband. Once more Odd interweaves con-
version and marriage plots: Thyri qualifies as Olaf ’s consort because,
unlike Sigríd, she is an ardent Christian. Olaf now returns to his cru-
sade and destroys an idol of Frey in Thrœndalƒg, convincing the
Thrœndir to convert. In the meantime, King Svein of Denmark marries
Sigríd, Olaf ’s sworn enemy. We are not told whether Sigríd persists in
her pagan convictions after marrying a Christian king, but we may
perhaps assume that she does and that Svein is therefore compromised
by his new alliance. Once again religious orthodoxy is a subtheme in
the marriage patterns, and Olaf’s enemies are defined not just as
political opponents but also as religious antagonists. The Christian
monarch is pitted against a heathen Swede and a Danish king doubly
undermined by a heathen ally and a heathen wife.
We will see that the heathen encirclement of Olaf is completed when
Jarl Eirík Hákonarson, true to his father’s notorious paganism, remains
in that tradition and displays a prow ornament of Thor when he makes
common cause with the kings of Denmark and Sweden against Olaf.
The fourth, somewhat shadowy member of the coalition, Jarl Sigvaldi,
is also marked by a long-standing and quite caricatural association
with paganism.28 It may have been, at least in part, Sigvaldi’s reputa-
tion for pagan treachery that inspired the idea of a pagan plot against
Olaf.
If any thematic framework can be extracted from the somewhat ran-
dom chapters 26–60, it is that after a period of successes against the
pagans at home in Norway, Olaf finally succumbs to an international
pagan conspiracy. The saga has been compared in other repects to The
Song of Roland, but it also bears comparison to the extent that Olaf, like
Roland, is a tragic Christian champion.29 His overriding mission is to
28 Ibid., 20 –23.
29
Lönnroth 1975, 43.

promote Christianity and combat paganism, at home and abroad. Just
as Roland is exalted in his final hours, so too does Olaf acquire a heroic
profile when his time begins to ebb. As doom gathers, Odd combines
both secular and religious intimations. In chapter 49 he commemorates
a moment of athletic prowess when Olaf rescues one of his followers
from a perilous perch on a cliff face, and in chapter 50 there is a reper-
tory of athletic accomplishments.
Chapters 51–52 complete the religious portrait. The king’s follower
Thorkel dydrill goes ashore with him one night and witnesses a vision:
“There came over him [the king] so great a light that he [Thorkel] said
that he could scarcely look at it. Then he said that he saw two figures
clad in beautiful garments laying their hands on the king’s head. He
said that he thanked God that he should see such a vision.”30 Olaf for-
bids Thorkel to report this event to anyone, but eventually Thorkel
does pass it along to King Harald Hardrule: “Many years after the
death of King Olaf, when Thorkel was an old man, he told of this
occurrence to King Harald, who considered Thorkel to be a truthful
man.”31
Thorkel figures in The Saga of King Magnús and King Harald (in Mork-
inskinna) and could have relayed the information to Harald as late as
1050. Harald had many contacts in Iceland, notably Halldór Snorra-
son, who, as we have seen, returned to Iceland about this time. Ingunn
Arnórsdóttir or another contemporary could have heard about the in-
cident around 1100 and passed it on to Odd Snorrason in the middle
of the century. The problem for Odd would have been where to locate
a no longer datable incident, but he seems clearly to have elected a
placement toward the end of Olaf’s life as a summation of his favor in
the sight of God.
The point is reinforced in the following chapter (52). Here King Olaf
takes his place on his highseat, then suddenly vanishes. Only the
bishop can see that he is standing in the middle of the hall talking to a
man who is likewise invisible. This vision prompts speculation about
whether he is really a mortal king or an angel “sent by God and clothed
in human flesh to preach the name of the Lord Jesus to many peo-
ples.”32 Odd duly itemizes the “many peoples” and specifies the rea-
sons for a residue of paganism in Norway. The persistent residue
30 The Saga of Olaf Tryggvason, trans. Andersson, 101.
31
Ibid.
32 Ibid.

opens the way for a definition of the relationship between the mission
of Olaf Tryggvason and the mission of his successor, Olaf Haraldsson.
The latter merits the status of a saint, but Odd is at pains to make it
clear that the former is not greatly inferior:
But the present Olaf Tryggvason, after he lost the realm in the great bat-
tle that he fought on Orm inn langi (the Great Serpent), was taken away
from us so that mortal men cannot know clearly what the nature of his
saintliness is. Nor has it been revealed what signs and miracles are con-
nected with him, but no one doubts that he was sent by God. God also
made him more outstanding than other kings and admirable in all provi-
dential ways. For that reason we must all praise the name of the Lord
Jesus Christ for this man, to whom he granted such great power and dis-
tinction, in the same way we praise God for King Olaf the Saint.33
This passage looks like the final summation, the final exaltation of
Olaf before he meets his fate at Svƒld. It is the logical point at which to
wind up his career and turn to his last days. The transition begins well
enough with the construction of Olaf’s legendary ship the Great Ser-
pent (chapter 53), on which he is destined to succumb. But then, as if
by afterthought, Odd reverts to his missionary activities. He describes
Olaf ’s appearance and eloquence one last time and, less to the point,
recounts how he convenes yet another assembly in Thrándheim, de-
molishes an idol of Thor, and kills the chieftain Járnskeggi of Yrjar and
converts his terrified followers. That this retrospective positioning of
a conversion episode is not inspired by chronological considerations
becomes clear at the end of chapter 54: “After the killing of Járnskeggi
and after the king had entered into a distinguished marriage with the
queen Thyri, he repudiated Járnskeggi’s daughter Gudrún.”34 Since
the marriage to Thyri was reported much earlier, in chapter 46, the pres-
ent chapter should have been positioned in that context. The follow-
ing chapter (55) is no less misplaced; it is in fact a duplicate of chapter
37, in which Olaf executes the recalcitrant heathen Hróald on Godey.
Chapter 55 identifies Olaf’s victim as Hróald in Moldafjord, far to the
south, but the descriptions are so similar that the two passages must
be variants of the same incident.
33
Ibid., 102.
34 Ibid., 105.

How should we account for these supernumerary conversion epi-
sodes? It is difficult to believe that Odd broke the dramatic rhythm of
his narrative so awkwardly, but it is also difficult to imagine such a
clumsy interpolator. It looks as though Odd wrote as he continued to
collect material from his oral informants and added these episodes at
the last moment, without recognizing that one of them had already
been told.
The miniature chapter 56 adds a further conversion episode, per-
haps the most bizarre of all. Olaf seizes an unidentified heathen and
kills him by inserting a snake into his mouth. The snake then emerges
from the man’s stomach carrying his heart in its jaws. The following
chapter 57 strikes a new note. It tells the tale of an Icelander named Sig-
urd who, at the behest of the well-known Icelandic chieftain Thorkel
trefil in Borgarfjord, kills King Olaf’s forecastleman Grím. The king
later captures Sigurd and avenges his retainer by loosing his dog Vígi
on the culprit.
This incident would have been passed down in Iceland in transmis-
sions that may well have been the source of the rather rich information
about Vígi. But we must ask again why it is positioned as an after-
thought. The answer may be that it casts a negative light on Olaf, who
is in fact harshly rebuked by the bishop and must do penance. There
is perhaps a certain logic in recording Olaf’s greatest misdeed, along
with his greatest deeds, toward the end of the saga. There may also be
a connection between this crime and the statement in the last chapter
(78) to the effect that Olaf ended his life in a monastery “and devoted
himself to God by the inspiration of the Holy Spirit and dwelt in a
monastery in Greece or Syria to repent the misdeeds he had commit-
ted in his youth.”35
Chapter 58 again seems out of sequence. It tells the story of how the
brothers Hyrning and Thorgeir, who are married to Olaf ’s sisters, trick
the pretender Gudrød (son of Erik Bloodax) and burn him in his house.
These brothers were introduced in chapter S23, and their resolute loy-
alty might have been mentioned then or at some point when Olaf ’s
claim to the throne was still open to challenge, rather than at the end
of his reign.
This section of the saga concludes with a humorous encounter with
the god Thor (chapter 59) and a conclave of trolls who have suffered
35 Ibid., 136.

at Olaf ’s hands (60)—supernatural matters that might well have been
included in chapter 43, together with the demonic visitation by Odin.
In short, the whole run of chapters from 54 to 60 amounts to a sort of
appendix of episodes that Odd failed to include earlier, all the more so
because chapter 62 attaches neatly to what was told in chapter 53 about
the building of the Great Serpent. Chapter 62 turns to events in Den-
mark, where Queen Sigríd inveigles her husband Svein into a cam-
paign against Olaf. But before reviewing the conspiracy that brings
about Olaf ’s downfall, we must return to an early chapter in the saga
that is key to understanding Odd’s compositional techniques.
The indications thus far are that Odd made extensive use of anec-
dotal material gathered from his informants, but Olaf ’s first marriage,
to Queen Geira, in chapter 10 has no precedent in the synoptic histo-
ries and does not look like a draft on oral tradition, because there is no
traceable route of transmission. The episode is part of his legendary
prehistory, to which there were no ready witnesses who might have
made their way to Norway or Iceland.
During his early adventures Olaf finds himself headed for Russia
with his fleet but is thrown off course by a storm and brings his ships
to anchor in Wendland. His arrival is reported to the widowed Queen
Geira by her trusted lieutenant Dixin, who delivers a long speech
praising Olaf ’s appearance and extraordinary qualities and expressing
the suspicion that he may be of royal blood. Dixin proposes forth-
rightly that this man may be the right husband for Geira, and she
accordingly offers him magnificent hospitality. As the festivities pro-
ceed, Dixin pursues his marriage project, which eventually comes to
fruition. But three years later Geira dies, and Olaf, grief-stricken,
makes his way back to Russia.
This romantic interlude connects with nothing else in the saga and
has the earmarks of a fiction based on the story of Dido and Aeneas,
the hero blown off course and romantically entangled with a widowed
and commanding queen. The thought is all the more tempting because
there is evidence that Virgil’s Aeneid was known in Odd’s monastery
at Thingeyrar and was used by his monastic brother and fellow biog-
rapher Gunnlaug Leifsson.36 But such a borrowing would also involve
a major contradiction in Odd’s working methods. Thus far he has ap-
peared in the light of a rather inept collector of anecdotal lore, at least
36 Magerøy 1998, 77; Würth 1998, 38, 48, 56, 59, 71, 82.

where his narrative is not supported by the clear outline of a written
source. How do we reconcile our poorly organized folklorist with an
innovative adapter of a piece of classical literature? The solution is per-
haps that Odd was a rather good narrator as long as the action was
clearly laid out for him but that he had compositional difficulties when
no overall plot line was available.37
His difficulties become particularly apparent in his rendering of the
conspiracy against Olaf, because he seems to have had before him con-
flicting versions of this narrative. Queen Sigríd initiates the conspiracy
in Denmark, where she convinces her rather passive husband that he
has been disgraced by Olaf’s failure to consult him before marrying his
sister Thyri. A reluctant King Svein finally acquiesces and allows a
plan to go forward whereby Jarl Sigvaldi will be induced to lure Olaf
to a meeting of the northern kings, with the additional presence of
Olaf ’s Norwegian rival Jarl Eirík Hákonarson. Olaf agrees to the meet-
ing, but in chapter 63 the plot is suddenly suspended to allow for a new
motivation.
Queen Thyri now claims that she is owed money by her brother
Svein and asks Olaf to collect the debt. Accordingly, Olaf sets out with
a great armed force, but on the way he interviews a blind and prophetic
farmer who, unaware of Olaf’s identity, predicts that Norway is about
to lose four great treasures: king, queen, the Great Serpent, and the leg-
endary dog Vígi. Olaf proceeds on his way, not to Denmark to demand
payment for Thyri but to the proposed conference of northern kings.
The other kings do not appear because, as is apparent from chapter 62,
the real plan is to ambush Olaf on his return from Wendland. But why
should he go to Wendland? Why does he not stop in Denmark to de-
mand Thyri’s money? Was it not the plan to trap Olaf more or less un-
armed rather than with a huge fleet?
The question of Wendland is resolved by shifting ground and re-
interpreting Thyri’s debt as lands in Wendland that Olaf can demand
and receive from the Wendish king Búrizleif. Nonetheless, the complex
of conflicting motivations, the fictitious conference of kings, and the
exact nature of Thyri’s debt leaves a residue of puzzling questions.
Odd clearly had both motivations in mind, the ambush with a supe-
rior force enabled by the alleged conference and Thyri’s debt; one is
37 Thus Odd’s telling of Olaf ’s flight from Norway may have drawn inspiration
from the flight of the Christ child from Herod.

found in Theodoricus and the other in the Historia Norwegiae and
Ágrip.38 But Odd relapsed into uncritical collecting and failed either to
make a decisive choice or to harmonize the contradictions in some
plausible way. He did, however, reassert the conversion theme by
causing Olaf ’s enemies to lure him with the prospect of a renewed cru-
sade. Olaf must therefore suffer the irony of falling into the trap be-
cause of his ardent devotion to the Christian cause.
The Heroic Finale
On the heels of this particularly ill-wrought narrative comes a spec-

tacularly well-told conclusion, the story of the Battle of Svƒld. The high
drama of this sequence has already been signaled by the blind farmer’s
forecast of Olaf ’s imminent fall. (This sort of anticipation by prophecy,
vision, or dream will come to play an almost threadbare role in the clas-
sical sagas, in which no doom is left unforetold.) It is reinforced in
Wendland when Olaf’s men begin to complain of their long absence
from home and are generously released by the king, with the author’s
clear proviso that they are abandoning their lord in his hour of need.
This desertion also has the advantage of explaining away sixty of
Olaf ’s seventy-one ships, leaving him with a remnant of eleven ships
against the combined navies of Denmark, Sweden, and dissident Nor-
way. The isolated hero faced by insuperable odds has a long history
in heroic literature, not least of all in the heroic legends of medieval
Scandinavia.
The drama unfolds slowly. The conspirators, eager for action, keep
a sharp lookout for Olaf’s Great Serpent. Each time a great ship heaves
onto the horizon, it is misidentified by one of the lookouts, and Jarl
Eirík is obliged to correct the false impression and urge patience. Fi-
nally the Great Serpent appears: “When it approached near enough to
be made out, they could see splendid dragon heads shining with great
brilliance, and it took a long time for the stern dragon to appear. This
ship was all adorned with gold and silver, and everyone stared at the
great ship as it advanced. Everyone marvelled how long it took before
they saw the stern ornament.”39 It is as if the ship unfurls along the
38
MHN, 23–24; MHN, 117 (or Historie Norwegie, ed. Inger Ekrem and Lars Boye
Mortensen, 96), and Ágrip, ed. and trans. M. J. Driscoll, 32.
39
The Saga of Olaf Tryggvason, trans. Andersson, 120.

horizon, but even in this fine scene Odd is not as careful as he might
be; if we keep count of the misidentifications, it turns out that they add
up to sixteen vessels in Olaf’s squadron rather than the eleven we have
been apprised of. The miscount is, however, easily eclipsed by the pro-
tracted drama.
It is Jarl Eirík who proclaims the final identification: “Stand up now,
for we need no longer dispute whether this is the Great Serpent; now
you can meet up with King Olaf Tryggvason.” The enemies lying in
ambush and all agog for action are suddenly seized by fear, and Eirík
affords them little comfort: “This magnificent ship is fitting for King
Olaf inasmuch as he is as much superior to other kings as this ship is
superior to other ships.”40 The allies now draw lots and determine that
the Danes will attack first.
Olaf ’s men urge him to save himself, but he has the heroic lexicon
well in mind: “Indeed I will not flee, because I would rather fight. He
is not a proper king who flees from his enemies out of fear.”41 Olaf then
orders that his three largest vessels be chained together with the Great
Serpent in the middle. When his lieutenant Úlf the Red voices concern
that the Great Serpent will project so far ahead of the other ships as to
make the forecastlemen in the prow vulnerable on both flanks, Olaf es-
calates the heroic rhetoric to high disparagement: “I didn’t know that
I had a forecastleman who was both a carrot-top and a catamite. I had
it built larger than other ships because I wanted it to be as much more
conspicuous in battle as it is more splendid under sail than other
ships.”42
The Danes also get a taste of the poisoned phrase. When Olaf learns
that they are advancing to the attack, he responds derisively: “The for-
est goats will not overcome us, for the Danes have the courage of
goats.” After a long battle the Danes are in fact obliged to withdraw
“with little of the glory that King Olaf got.” Next it is the turn of the
Swedes, who are treated to an even larger dose of vitriol than the
Danes because they are heathens: “The Swedes will have an easier and
more pleasant time licking out their sacrificial bowls than boarding the
Great Serpent in the face of our weapons and succeeding in clearing
our ships. I suspect that we will not need to fear these horse eaters.”43
40
Ibid.
41
Ibid.
42
Ibid., 122.
43
Ibid., 123 –24.

Another random document with
no related content on Scribd:
Ahol a gép határozza meg a sebességet és ahol csak azok nyernek
alkalmazást, akik megfelelően képesek dolgozni, a béreltérések nem
lesznek nagyok. De ahol egyéni ügyesség dolga a munka sebessége,
ugyanazon darabszám bér mellett dolgozó munkás gyakran kétszer
annyit keres, mint egy másik a darabbér mellett.
Ez egyéni eltérések megfelelnek a földterületek különböző
termékenységének megfelelő járadék különbözetnek, vagy a tőke
különböző kamatozásának jó és rossz befektetésénél.
Minden iparágban, bármely adott időben, mindíg van valami
munka, amint van valami föld vagy tőke, ami éppen csak az
alkalmazás piaczi árát szolgálja meg. Ez a munka, föld, vagy tőke az
«alkalmazás határán» levőnek neveztetik. Mikor Angliában néhány
éve a buza quarterjének ára 36 shilling alá esett, Essexben és
másutt felhagytak a rosszabban termő buzaföldek művelésével és
újra művelés alá vették, amint az árak emelkedtek, így ismét
érdemessé válván a földek felszántása. Igy számos gyárban néhány
elavult gép rendesen nincs használatban. De ha a rendelések nagy
számban vannak és jó árakat lehet elérni, kifizeti magát ezek újból
üzembe való vétele. Számos munkapiaczon van, ha nem is
állandóan, bizonyos munkafölösleg, amely a rendes időben
igénybevett átlagos munkánál silányabb, de az ipari fellendülés
idején ideiglenesen ez is alkalmazást nyer.
Minden iparágban, hacsak az nem monopolizált, több munka,
tőke és föld áll rendelkezésre, mint amennyi használtatik. Vagyis a
termelőerők egy része a mindenkori alkalmazás határán alul van. Ez
nem jelenti szükségképp, hogy egyáltalán nem nyer alkalmazást.
Valamely más iparágban alkalmazást nyerhet. A mai buza árak
mellett, buzatermelésre nem alkalmas földeket legelőkül
használhatnak, a szénbányászatra nem eléggé alkalmas munkások
mezőgazdaságban nyerhetnek alkalmazást. De ha a buzaár
érdemessé teszi, e legelők egyrésze újra felhasználtatik és ha a szén
ára újabb bányák megnyitását teszi szükségessé, a
mezőgazdaságban alkalmazott munkások egy része a
szénbányászatnál nyer alkalmazást.
Mert a magasabb buza és szénárak érdemessé teszik az előbb
használt legrosszabb földnél és munkánál is kevésbbé termelékeny
föld és munka alkalmazását és eléggé magas ár fizetését, hogy az
esetben, ha nem volna elég munkanélküli, más foglalkoztatásoktól
vonassék el megfelelő munkaerő.
Igy be kell látnunk, hogy minden iparágban, amely különböző
fajú és minőségű földet, tőkét, és munkát alkalmaz, van e termelő
erőkből oly kinálat, amely nem elég jó a ma fizetendő árak mellett,
de amely alkalmazást nyer, mihelyt az ipari termékek árának
emelkedése mellett alkalmaztatása kifizetődik. A föld, tőke, munka
határértéke így minden iparágban az ipar nagyobb vagy kisebb
jövedelmezőségével változik.
A termelő eszközöknél a határérték emelkedése vagy hanyatlása
útján szívja fel minden iparág a növekvéséhez szükséges tőke, föld,
munkatöbbletet. Természetesen a termelésbe ekként bevont új
munka vagy tőke éppoly termelékenynek bizonyulhat, mint az,
amelyet már előbb is használtak. Az a tény, hogy előbb a határérték
alatt volt, amennyiben használata nem fizetődött ki, gyakran azt
jelenti, hogy valami akadály elháríttatott. Mert bizonyos a
határértéken alul állott föld termékenyebb lehet, mint a már termelő,
de többe kerül a talaj alkalmassá tétele. Bizonyos mezőgazdaságban
alkalmazott munkaerő kitünő bányamunkaerővé lehet, de ehhez idő
és gyakorlat kell. Igy iparok és üzemek nemcsak a termelő erők
növekedésénél versenyeznek, de a már alkalmazott erőkért is. Ez a
verseny a rendes útja a termelési rendben a föld, tőke, munka,
képesség odavitelének, ahol a leghasznosabb alkalmazást nyeri.
Amennyiben a haszonnal járó alkalmaztatás megfelel a
termelékenységnek, de csak annak határáig, e tényezők
alkalmazásának a versenye a legnagyobb termelést biztosítja. Ezzel
rá kell térnünk a vállalkozó szerepére, azéra az egyénére, aki
közvetlenül felelős a haszon nyeréséhez szükséges termelő erő
alkalmazásáért.
VIII. FEJEZET.
A haszon.
Azt az üzletembert, aki közvetlenül szervezi az iparüzemet, néha

úgy írják le, mint a vállalkozó tőkést, mert a tőke vagy az övé vagy ő
ellenőrzi s a munkát is ő bérli az üzemhez. Itt azonban nem úgy
érdekel bennünket, mint a tőke tulajdonosa. Mert, bár a modern
üzlet ellenőre lehet részben vagy egészben a tőke tulajdonosa is, ez
a tulajdonosság nem lényeges benne, mint üzletemberben. S
valóban, a nagy részvénytársasági üzemekben a részletes ellenőrzés
vagy vezetés gyakran oly emberek kezén van, akik a tőkéhez nagyon
keveset, vagy semmit se adtak.
A tipikus üzletember éppen úgy bérli a tőkét is, mint a munkát s
fizeti érte a rendes folyó kamatot. Eljárása az, hogy a legolcsóbb
piaczi áron megveszi a szükséges munka, tőke és föld használatát,
ezeknek együttműködését valami termelő üzemben szervezi s a
termékeket aztán oly áron adja el, hogy a termelési költségek
levonása után maradjon szezonára fölösleg is. Ez a fölösleg az ő
üzleti ügyességének a jutalma, fizetése. Rendesen «haszon»-nak
nevezik, s mi is evvel a szóval jelöljük az üzletembernek kifejtett
ügyességeért vagy munkájáért járó fizetését. El kell ismernünk
azonban, hogy a bevett szokás oly tág és határozatlan értelmet adott
ennek a szónak, hogy a használata tudományos munkában nagyon
nehéz. Először is könnyen összetéveszthető a kamattal, mert ahol az
üzletember tulajdon tőkéjével dolgozik, tőkéjének kamatait is
hajlandó belefoglalni a tiszta haszonba. S az egyéni üzemek
könyvelésében rendesen nem is kísértik meg a kettőnek külön
választását. Vagy belefoglalható a haszonba az a díj is, melyet a tőke
a koczkázatért kap, holott ezt voltaképpen biztosítási díjnak kellene
elszámolni. Továbbá, az üzletvezetői fizetések, az igazgatósági
járandóságok és tantiémek szintén részei a valódi tiszta haszonnak,
bár rendesen nem foglalják bele. Végre, a haszonnak jó részét az
osztalék gyarapítására fordítják az oly vállalatokban, ahol a
befektetett tőke föltételei olyanok, hogy a vállalat ügyes vezetése,
vagy a szerencsés üzletmenet nyereséghez juttathatja a
részvényeseket.
Miután kellően méltattuk a szóhasználatnak e szabálytalanságait,
czélszerű lesz, ha az ipari üzemet szervező és ellenőrző üzletembert
úgy tekintjük, mint aki tiszta haszon alakjában azt a fölösleget élvezi,
mely az összes költségek levonása után marad. Az energiának és
ügyességnek nagy változatosságát emészti föl ennek az
üzletembernek a munkája. Ő felelős az üzem méreteinek és
szerkezetének tervezéseért, ő dönti el, hogy milyen és mekkora
legyen a telep, miféle eljárás alkalmaztassék, mennyi és miféle
munka végeztessék. Neki kell megszereznie továbbá a tőkét és a
munkát, szervezni ezeknek együttműködését a termelés folyamatára
s olcsó áron megvásárolnia a megfelelő nyers anyagokat: s végül az
ipari terméket neki kell előnyös áron eladnia. Ezek a teendők: a
vásárlás és eladás, a műszaki üzemszervezés, a munka ellenőrzése,
a könyvelés és finanszirozás, megkövetelik a józan okosságot, a
tudást, a vállalkozó kedvet, a szorgalmat és az önfegyelmet, melyek
mind a jó üzletember erényei. Ahol idegen emberek nagy összegű
pénze forog a vállalatban, ott a becsületesség s a felelősség igen
magas öntudata is fontos kellékei az üzleti jellemnek. A legtöbb ilyen
munka azonban mégis csak afféle ügyességet kiván, aminő
meglehetősen sok akad minden czivilizált országban, ahol széles
rétegek is könnyen hozzáférhetnek a nevelés közönségesebb
eszközeihez. Például, egy kereskedővárosban működő malom
vezetőjét a kvalifikált folyamodók nagy kinálatából lehet kiválasztani
rendesen oly fizetéssel, mely nem sokkal több, mint az előmunkás
vagy az ügyes kézműves munkabére a legjobban fizetett kézműves-
iparágakban.
Bár a vezetésnek ez a közönséges munkája sok olyan
megfontolást és helyes megitélést föltételez, mely hozzájárul az üzlet
sikeréhez vagy kudarczához, mégis úgy tekinthető, mint
meglehetősen sablonos jellegű munka, mely független a vezetéseért
felelős ember terveitől és itéleteitől.
Ez az üzletember ilyképpen lánczszem a termelő (vagy a termelő
erő tulajdonosa) és a fogyasztó között. Munkája az, hogy szervezi és
vezeti a különböző fajtájú tőke és munka leggazdaságosabb
együttműködését s a fizetése vagy haszna az a különbség, mely a
termelő tényezők megvételének összege s az eladott termék ára közt
marad. Első tekintetre úgy látszhatnék, mintha egyszerűen csak
kereskedelmi közvetítő lenne, aki valamit olcsón vesz és drágán ad
el. De még a kereskedő üzletemberek közt is kevés van, akiknek
haszonhajtó munkássága csakis ennyiben áll. Mert a kereskedő
szervezi a szétosztást, különböző árúit különböző forrásokból szerzi
be, kiválogatja és rendezi őket s nagyobb mennyiségben és dúsabb
választékban bocsátja a viszonteladók rendelkezésére, mint
lehetséges volna, ha minden viszonteladónak magának kellene
hozzáfordulnia minden árúczikk termelőjéhez, hogy boltját megfelelő
készlettel elláthassa. Az a közvetítő, aki szükségtelenül és
hivatalosan tolakszik két termelő osztály, vagy a termelő és
fogyasztó közé, csak kivétel és nem szabály; noha igaz, hogy sok
közvetítő inkább abban meríti ki szorgalmát és munkáját, hogy a
többiekkel versenyez, ahelyett, hogy végezné a neki való föladatot: a
piaczok szervezését.
De a gyári czég vezetője, a vasút vagy a bánya igazgatója már
sokkal világosabban látható produktiv munkát végez. A tőke és
munka különvált részecskéi, melyeket megvásárol, csak akkor érik el
teljes produktiv hatalmukat, ha együvé kerültek. S ez az egész
sokkal produktivabb, mint a részek produktiv értékének puszta
összege. A munkás, mondjuk az ács vagy a czipész, nagyon keveset
termelhet egymagában, vagy azokkal az eszközökkel, anyagokkal és
piaczczal, melyeket maga szerezhet meg: munkaereje és ügyessége
csak akkor produktiv egész teljességében, ha teljesen fölszerelt
üzletbe kerül, ahol megvannak a munkamegosztás és a speczializált
tőke összes előnyei.
Ha tehát az üzletember oly áron veheti meg a szükséges munkát,
amennyit ennek csekély produktivitása ér, ameddig csak izolált
egység, s ha eladja azt a nagyon megnövekedett produktivitást,
mely az izolált egységnek más munkaegységekkel és a tőkével
társított fölhasználásából származik: akkor úgy látszik, hogy roppant
nyereségre tehet szert a tényleges vagyonban és ezt saját
hasznaként tekintheti.
Valóban erre is törekszik és ahogy láttuk, van egy szocziálista
elmélet, mely csakugyan minden «fölösleget» úgy magyaráz, mint
ilyenfajta nyereséget. De van számos oly meggondolás, mely nem
engedi, hogy teljesen elfogadjuk a fölöslegnek ezt a magyarázatát.
Mindenekelőtt, az üzletember ugyanígy cselekszik avval a tőkével,
melyet üzemében fölhasznál. A tipikus modern üzem arra kényszeríti,
hogy számos, különböző apró tőkéstől, a befektetőktől, kis
részletekben szedje össze a tőkét. E kis tőkerészletek mindegyike
önmagában sokkal kevésbbé produktiv, mint mikor az üzletember
beszervezte üzemének rendszerébe. Itt úgy látszik, szintén az izolált,
tehát kisebb termelési érték árán vásárol, s miután a szervezéssel
produktivabbá tette: megtartja eljárásának egész hasznát, vagy
nyereségét.
Ugy látszik tehát, hogy itt is van értéktöbblet, mely olyképpen
származott a tőkéből, mint az olcsón vásárolt munka értéktöbblete. S
valóban igaz is, hogy a hasznot úgy tekinthetjük, mint a más módon
használt munka és tőke csekélyebb produktivitása s ama nagyobb
produktivitás között levő különbséget, melyet a szóbanforgó üzembe
szervezve elér.
Ha az üzletember valóban elérhetné s megtarthatná magának,
mint hasznot, azt az egész különbséget, amit az elszigetelt munkás,
vagy 100 font sterlingnyi tőke «egymagában» termel, s amit ez a
kettő, mint szervezett üzem tényezője termelhet, akkor a haszon
fölemésztene minden létező ipari fölösleget. De nincs üzletember, aki
mindezt megtarthatná. Mert vannak más üzletemberek is, akik
ugyanerre a czélra törekszenek és ez a verseny két módon is
csökkenti a hasznot. Az első üzletember, aki a kisparasztoktól lakott
vidéken állítana gyárat vagy nyitna bányát, oly bérért kapna
munkásokat, mely kevéssel mulná fölül azt, amit mindegyik
elérhetne, ha magának művelné a földet. Munkájuk termelésének
halmozott növekedése nagy lenne ekkor s az üzletember ezt majd
mind megtarthatná magának, mint hasznot. A legelső
posztógyárosok és egyéb gyártulajdonosok valóban élvezték is ezt az
előnyt, midőn oly vidékeket használtak ki, ahová az új ipar még nem
juthatott el. De mihelyt más üzletemberek is jöttek ugyanarra a
területre, haszontöbbletük már abban a veszedelelemben forgott,
hogy két oldalról is megnyirbálják. Mert posztógyárosunk ezentúl
már nem mindig volt képes a munkát csak kevéssel drágábban
megvenni, mint amennyit a mezőgazdasági munka hozott, hanem túl
kellett liczitálni más üzletembereket, akik vele szemben ugyanezt
cselekedték. Hogy megkaphassa a munkát, melyre szüksége volt,
kénytelen volt oly bért fizetni, amely már kevéssel meghaladta – már
nem a mezőgazdasági munka értékét, hanem – azt a bért, melyet a
másik gyártulajdonos megajánlt a parasztnak. Más szavakkal:
mihelyt az igénybe vehető durva munka készlete körülhatárolódott s
egész csomó üzletember kezdte kihasználni, annyira emelkedett az
árú is, hogy fölverte a munkabért a gyárban vagy bányában is.
S ami áll a munkára, bizonyos mértékben ráillik a földre és tőkére
is. Világos, hogy az az üzletember, aki legelsőnek jött, olcsóbban
kaphatott földet gyárépítésre vagy bánya czéljára, mint a később
jövők, akik már versenyeztek a jobb fekvésű helyekért s a biztatóbb
érczterületekért. Ily módon az üzletemberek versenye a termelés
tényezőinek megvásárlásában leszorítja a hasznot a kiadások
emelkedésével. Ugyancsak ez a verseny csökkenti a hasznot a másik
oldalon is, lenyomván azt az árat, melyért a gyár vagy a bánya
termékei eladhatók. Aki először jött, annak itt is könnyebb a dolga.
Mert nemcsak olcsón veszi a munkát és a többi tényezőket, hanem
drágán is adhatja el termékeit, valameddig egyedül marad a téren.
De mihelyt a többi üzletemberek versenye tényleg hatni kezd mind a
termékek, mind pedig a munka piaczán, rögtön érzi, hogy egyszerre
kétfelől is lenyesődik valami a szép haszonból, vagyis a produktiv
tényezők alacsony ára és termékeinek magas ára közötti
különbségből. Ha aztán a verseny nemcsak hatékony, hanem heves
is, akkor haszna a minimumra csökken.
Ekképpen, a puszta elmélet szempontjából, az üzletember, mint a
termelés egyik tényezőjének, t. i. az üzleti ügyességnek,
tulajdonosa, látszólag ugyanoly helyzetben van, mint bármelyik más
tényezőnek a tulajdonosa. A hiány vagy monopólium neki is
meghozhatja a meg nem szolgált jövedelem bő fölöslegét, de a
bőség vagy verseny lecsökkentheti «hasznát» oly minimumra, mely
éppen csak arra elég, hogy üzleti ügyességének használatára
serkentse.
A gyakorlatban a haszon az ugyanazon üzletágban végzett
azonos szervező munkánál sokkal változandóbb, mint a munkabér,
vagy a kamat és fizetés, úgy hogy szinte nem is igen állítható föl
ránézve általános érvényű szabály. Bizonyos üzletágakban némely jól
berendezett üzem nagyon magas hasznot hajt, míg mások alacsony
haszonra dolgoznak. A különbséget rendszerint az igazgatás vagy
kezelés javára írják. Ahol két gyári üzem, két nagy fogadó, két detail
nagykereskedés dolgozik egyenlő tőkével s azonos külső
körülmények mellett, s az egyik jól megy, míg a másik nem:
nyilvánvalónak látszik, hogy ezt a különbséget vagy a szerencse,
vagy a vezetés ügyessége magyarázhatja csak meg. Noha a
szerencsének nagyobb szerepe van az üzleti világban, mint néha
hiszik, általában mégis a vezetést tartják az eredmény hatékony
okának. S ez kétségtelenül helyes álláspont. De átugrani erről az
álláspontról arra az elméletre, hogy az üzleti ügyesség teremtő ereje
nagy vagyoni tőkét hozott létre, mely az üzletember tulajdona, mint
magasabbrendű észbeli energiájának és ügyességének jutalma,
téves azért, mert nem veszi számításba az ily üzleti siker összes
föltételeit.
Vegyük azt a példát, mely legjobban kedvez ennek az emberi
ügyességre vonatkozó babonás nézetnek: két egyformán jófekvésű
fogadót vagy boltot, melyeknek egyike nagy haszonnal dolgozik, míg
a másik csak éppen hogy tengődik. A vezetés ügyességének
mindenesetre nagy része van az eredmény különbségében. Ez az
ügyesség két irányban nyilatkozhatik. A sikeres üzlet jobban van
szervezve, azaz a tőkét és munkát jobban megválogatták és jobban
igazgatják. De már némi gondolkodás is rávezethet arra, hogy bár ez
a jobb szervezet az egyes vezető ügyességének az eredménye is,
hatása már függ a különböző alkalmazottak képességeitől, hogy
összműködésükben miképpen hajtják végre az igazgatóság
utasításait. Más szavakkal: van az ügyességnek bizonyos neme, mely
az üzlet egész szervezett személyzetéből mintegy kiszivárog, hogy
megteremtse a sikert. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert
nem pusztán kísérő körülménye, hanem tényezője az eredménynek.
A sikeres üzletek minden józaneszű igazgatója elismeri, hogy
sikerének nagy része az alkalmazottak vagy tisztviselők
együttműködésének tulajdonítható. Viszont, a fogadó vagy bolt
sikeréből sok tudható be annak a ténynek is, hogy oly külön
vevőkört szerzett, mely azt hiszi, hogy csak itt kaphat bizonyos
minőségű árúczikket vagy kényelmet és kiszolgálást, amit másutt
hiába keres. Ez a felsőbbség gyakran nagyon csekély, gyakran pedig
csak puszta forma és divat, melynek semmiféle tényleges érdemi
alapja nincsen, de mégis elég arra, hogy kirántsa az üzletet a
verseny kátyujából s biztosítsa neki a piacz ellenőrzését.
A sikerrel dolgozó üzlet azon egész haszna, mely az ügyességnek
valóban minimális bérén fölül mutatkozik, nem egyéb, mint ritkasági
járadék vagy felesleg s ez, mint bármely más többlet, annak
tulajdonítható, hogy a szabad versenyt megszorítja ama produktiv
tényező kinálatának határoltsága, mely ezt a fölösleget kapja. A
modern gyáripar vezetése maga mozdítja elő ezt a ritkaságot. Mert,
ámbár valószínűleg igen sok a természetes kinálat a legkülönbözőbb
fajta hatékony üzleti ügyességben, ezek tulajdonosai csak igen
csekély arányban találnak alkalmat az érvényesülésre és ügyességük
gyakorlatba vételére. Sok ember, akinek megvan a természetes
rátermettsége, nem jut oly helyzetbe, hogy ezt fölismerjék benne,
vagy nem tudja megnyerni a tőkések bizalmát, hogy
gyümölcsöztesse tehetségét, vagy nem talál vagy nem tud csinálni jó
üzleti alkalmat tehetségének foglalkoztatására. Lehet, hogy ezrek
vannak, akik természettől rátermettek valami nagy hajózási vállalat
vagy banktársaság vezetésére, de az ily állásokra szükséges
emberek számát tíz ujjunkon is megszámlálhatjuk. A ténylegesen
versenyző czégek csekély száma a nagyon fejlett vállalatokban azt
jelenti, hogy sok haszonhajtó rendelés vagy szerződés nem tárgya
tényleg a szorosabb üzletnek. Ezek vagy odakerülnek egyik-másik oly
czéghez, mely specziális jó nevet szerzett az «efajta üzletek» terén,
vagy pedig ama kevés czég versenyét, melyek az üzlet
végrehajtására illetékesek, a spekuláczió vagy megegyezés szabja
meg. Ekképpen a munkának igen nagy részét oly feltételekkel végzik
el, melyek sokkal nagyobb hasznot hoznak, mint amennyi elérhető
lenne olyan verseny esetén, ami megvan két ugyanazon utczában
vetélkedő fűszeres között.
A versenyző czégeknek ugyanez a kevés száma természetesen
nemcsak az eladási árak emelkedését hozza magával, hanem a
munka és a szabad tőke árát is csökkenti. Világos ugyanis, hogy a
munka jobb feltételeket tud magának teremteni, ha számos
egymással hevesen versenyző czég keresi a legjobb munkát, mintha
csak féltuczat czég jöhet számításba, amelyek előnyös helyzete arra
ösztönzi őket, hogy a munkaadókat erős szervezetbe tömörítsék. A
gazdasági világ általános áttekintése mellett megkülönböztetjük
azokat az iparágakat, amelyekben a magas szinvonalú rutinos
üzletek jelentékeny száma éles versenyt tart fenn egymás között,
azoktól az iparágaktól, ahol minden egyes üzem többé-kevésbbé
külön fajtájú munkát végez és bizonyos fokig megvan a maga külön
piacza. Mindkettő lehet nagytőkéjű vállalat, de az előbbinek a rendes
haszna alacsonyabb lesz, míg a második csoportba tartozó üzemek
közül sok nagy haszonra tehet szert még az üzlet rendes menete
mellett is.
Valószínű, hogy haladott ipari országokban, mint Nagy-
Britanniában és az Egyesült-Államokban, a fölöslegnek folyton
növekvő része a jól boldoguló «üzletember» tiszta hasznául szerepel.
A dolognak ily módon való feltüntetése valószínűleg helyes, mégha a
tönkrejutott «üzletemberek» veszteségeit számításba vesszük is. A
fölöslegnek abból a tömegéből, amelyet improduktivnak nevezünk,
mivel meghaladja a termelés valamely tényezőjének ösztönzésére
szükséges összeget, jelentékenyen nagyobb részt foglal le magának
az üzleti ügyesség, mint a föld vagy a tőke.
Ennek az állításnak az igazolása sokkal aprólékosabb vizsgálatot
vonna magával, mint amennyire itt terünk van s egyben a haszon
fogalma alá kellene foglalnunk sok mindent, ami a kamat és a
járadék alakjába szokott rejtőzni. A legtöbb olyan család, amelynek
vagyona szemmelláthatólag gyarapszik, az «iparból», vagy
«kereskedésből» szerezte gazdagságát. Ez alatt azt értik, hogy a
haszon a járadéknál és a kamatnál inkább teszi vagyonuk eredetét
és állagát. E vagyon egy részét helyesen tekinthetjük az ügyesség
árának, annak a jutalomnak, amely szükséges a modern gazdasági
élet által megkivánt több és változatosabb üzleti ügyesség
felébresztésére és ösztönzésére. Ám nagy része a földjáradék és a
kamattöbblet czímén az «improduktiv fölösleg» körébe fog tartozni.
A modern ipari fejlődés általános iránya az volt, hogy a munkaadó és
üzletvezető osztálynak több jelentőséget, több hatalmat és több
vagyont és jólétet biztosítson. A «tőkéseknek», mint olyanoknak, bár
számukat és tőkéjük nagyságát tekintve növekszenek, aránylag
kisebb a jelentőségük. Belőlük befektetők váltak és bár az egész
termék egy nagy részét megkapják a kamat alakjában, még a saját
tőkéjük felhasználása felett gyakorolt ellenőrzésük is csökkenőben
van és mindinkább az igazgatók és gyárvezetők kezébe kerül.
Ám a modern üzleti élet rendszerét csak igen tökéletlenül értenők
meg, ha az «üzletemberek» egy különleges fajtáját nem vennők
különös tekintetbe, még pedig azokat, akik az egyes gazdasági
ágaknak a pénzügyek útján való általános szervezésével
foglalkoznak. Mert, amint a közönséges kistőkést valójában annak az
üzemnek a vezetői ellenőrzik, amelybe pénzét fektette, úgy e
vezetők egyre növekvő mértékben jutnak függésbe a nagy pénzügyi
czégektől és válnak azok ügynökeivé.
Az üzletember, mint olyan, nem foglalkozik új eljárások
feltalálásával. Egy Stevenson, egy Edison, egy Siemens tudása más
tekintet alá esik. Csak abban az esetben számít a találmány
gazdasági erőnek, ha egy üzletember megszerezte. Természetesen,
van néhány olyan feltaláló, aki egyszersmind üzletember is és így
gazdaságilag is hasznát veheti lángelméjének. Ám ezek ritka
kivételek. Az üzletember ügyes volta nem azt követeli meg, hogy
tudjon feltalálni, hanem azt, hogy más emberek találmányainak
üzleti értékét felismerje. Haladó korban csakugyan ezt kellene
legfőbb tevékenységének tekintenünk. Az az ember ő, aki észreveszi
azt az eszmét, amely hasznot hajthat, legyen bár az akár új gép, új
termék, új piacz vagy akár új üzleti eljárás. Meg tudja különböztetni
a hasznothajtó eszmét a hasznot nem hajtótól és megveszi az
előbbit oly olcsón, amennyire képes, készít, vagy elfogad egy olyan
új üzleti szervezetet, amely eszméjének megfelel és hasznot szerez
rajta azzal, hogy azt folytatja, vagy eladja valamely más
üzletembernek. A legtöbb ilyen eszme gazdaságilag épp oly
produktiv, mint amennyire hasznothajtó. Ha egy mechanikai
találmány olcsóbbá teszi a gyártást, vagy a szállítást, vagy az életet
kényelmesebbé vagy kellemesebbé teszi, felhasznál valami elpazarolt
terméket, vagy új piaczot nyit meg, úgy a feltaláló, vagy a feltalálók
egész sora és a közöttük álló üzletember közvetlenül részes volt a
világ jólétének növelésében. Más olyan eszmék azonban, amelyek az
üzletember szempontjából épp oly hasznothajtók, gazdaságilag
kevéssé, vagy egyáltalán improduktivak is lehetnek. A hirdetés
valamely művészi módja, valamely keresett árúczikknek élősdi
módon való olcsó utánzata, valamely üzleti társaság alapításának
ügyes módja hasznothajtó lehet, bár mi produktivitást sem hoz
magával. Éppúgy hasznot jelenthet valamely üzletnek egy más czég
elől való elvonása, mint új üzemek felállítása és bár általában a
versenyben való eredményesség valamivel jobb, vagy olcsóbb árúval
való helyettesítés következménye, mégis sok az olyan eset,
amelyben ilyen nyereség nem háramlik a társadalomra.
Ahol az üzleti ügyességet valamely hasznothajtó eszme
kiaknázására alkalmazzák, ez a kiaknázás vagy egyetlen ténynyel,
vagy hosszabb üzleti eljárással vihető keresztül. A hasznothajtó
eszmék finanszirozója megalapít vagy ujjászervez valamely társulatot
és néha egyszerre kivesz készpénzben, vagy részvényekben,
amelyeket aztán rögtön elad, annyi hasznot, amennyit a társulat
működésének várható hasznából előre lefoglalni képes. Néha
részvények birtokába jut és azokat vagy osztalékok nyerésére, vagy
pedig az értéktőzsdén való spekulálásra használja. Az a szerep,
amelyet az üzletemberek ezen tipusa betölt, mindinkább fokozódó
fontossággal bir a modern ipari életben és a közvagyonnak az az
aránya, mely «haszon» formájában hozzá kerül, mindinkább
nagyobbodik.
Azokban az országokban, ahol a részvénytársasági alapokra
épített vállalkozás legnagyobb fejlettségét érte el, mint
Nagybritanniában és Amerikában, a frissen felhasznált
tőkemennyiségnek háromnegyed része a társaságokhoz áramlik, ami
óriási összegeket jelent a pénzügyi szervezetek létesítőire nézve. Ez
a haszon azonban, ha gyakran igen nagy is, semmiesetre sem
teljesen munkanélküli jövedelem. Mert a szabad verseny mai
rendszere mellett a pénzember nélkülözhetetlen lény és akaratának
ügyes megvalósításától mind nagyobb és nagyobb mértékben függ
az ipari rend gazdasági működése. Mert azok a papir- és
pénzértékek, amelyekkel a pénzemberek csaknem kizárólag
foglalkoznak, azt a gépezetet alkotják, amely nemcsak a
tulajdonképpeni tőkét, hanem a munkát és üzleti képességet is
azokhoz az ipari pontokhoz vonja, ahol azok a legeredményesebben
használhatók fel. A csalásra alapított részvénytársaság, amely a
betevőket rá tudja bírni, hogy megtakarított összegeiket
iparlovagokra bizzák, akik azután saját czéljaikra használják azokat,
kivétel, nem szabály. A pénzember tulajdonképpeni munkája abban
áll, hogy pénzmegtakarításokat eszközöl, hogy gőzgépeket és
aczélsíneket készít egy kanadai vasút czéljaira, dinamókat valamelyik
villamostársaság részére, szövőszékeket és gyárépületeket egy-egy
textiltársaság számára és hogy az általános munkakinálatból a
megfelelő fajtájú munkásoknak elegendő számát vonzza magához,
hogy a vállalkozások ezen különböző fajtáinál való közreműködésre
birja őket.
Most, hogy a piacz részére készült árúk mind nagyobb és
nagyobb mennyisége válik a részvénytársasági tevékenység
tárgyává, miközben a tőke és munka összegyüjtésének és
áttekintésének szerkezete mind komplikáltabbá válik és mindjobban
szétszóródik, a financziális irányítás munkája hovatovább nyer
jelentőségben. Oly czégek, mint aminők a Morgané, Rothschildé és
hasonlók, azzal foglalkoznak, hogy az új ipari energiák végtelen
áramának folyását a világ különböző részei felé irányítsák, utak
építésére, mezőgazdasági- és bányavidékek felfedezésére és
fejlesztésére, különböző fajtájú gépezetek és telepek létesítésére.
Ezzel a termelő munkával párhuzamosan halad egy nagyszabású
feltartóztató és romboló jellegű munka is, mely sok esetben hasonló
módon eredményes a pénzemberre nézve. Ha ezen pénzügyi
műveletek főnehézsége a társadalmilag hasznos műveleteknek a
haszontalanoktól vagy ártalmasoktól való elkülönítésében rejlik, ez
nem elegendő ok arra, hogy kétségbe vonjuk azt a nagy
fontosságot, mely e műveletekben, mint valósággal termelő
tényezőkben rejlik. Más társadalomgazdasági rendszer mellett e
munkának nagyrésze fölöslegessé válhatnék, vagy más munkával
volna helyettesíthető; de jelenleg a pénzember munkája óriási értékű
és mint minden más munkát, ezt is meg kell fizetnünk mindazzal,
ami eredményének biztosítása szempontjából szükséges.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a pénzemberek profitjai pontos
mértékei azon szolgálatoknak, melyeket ők a társadalomnak tesznek.
Ellenkezőleg, semmiféle más munkát sem lehet jobban túlfizetni.
Mert ezeknek a financziális szolgálatoknak természetéből folyik, hogy
gyakran kizárják a hatékony versenyt. Kölcsönkötvények
kibocsátását, avagy nagy társaságok finanszirozását csak egynéhány
nagy czég vagy csoport vállalhatja és az üzletkötésnek oly feltételei,
melyek a haszon minimumához vezetnének, csak ritkán vannak meg.
Az ily munkának nincsen piaczi értéke: specziális alkalmak és
specziális feltételek kérdése csupán. A titkosság vagy féltitkosság,
amely ezen pénzügyi operácziók nagy részét körülveszi, szintén
hozzájárul azoknak búsásabb megfizetéséhez. Ennélfogva nem lehet
kérdéses, hogy az üzletek ezen ágának profitjai nagyobb arányát
tartalmazzák a munkanélküli avagy érdemetlen jövedelemnek, mint
bármely más fajtája a haszonnak.
Talán helyén való lesz, ha összefoglaljuk kutatásaink azon
eredményeit, melyekre ebben és a megelőző három fejezetben
jutottunk a föld, a munka, a tőke, az üzleti képesség és az ipari
termelés felhasználásának követelményei s ezen követelmények
megvalósításának módszerei tekintetében.
Az összes érdekeltek azon vannak, hogy a termelés
eredményéből vagy a jövedelemből, ez eredményekhez képest kellő
gondoskodás történjék mindazon tényezőknek fentartásáról, amelyek
szükségesek ahhoz, hogy a termelés folyamata zavartalanul
végbemenjen. Ha a földet bármi tekintetben elértéktelenítjük, akár a
talaj termékenysége, akár más természeti erők tekintetében
rövidítve azt meg, más alkalmas helyen kell a hiányokat pótolnunk:
nem szabad a föld termelőképességét csökkentenünk. Külön alapot
kell létesíteni az épületek, gépezetek és egyéb eszközök
használatából és esetleges károkból létrejövő elértéktelenedésnek és
annak a koczkázatnak czéljaira, hogy esetleg jobbfajta eszközök
beszerzése válik szükségessé. Kapcsolatban ezekkel az
elértéktelenedési- és biztosítási alapokkal a föld és tőke czéljaira,
eleve gondoskodásnak kell történnie a munkabérnek egy bizonyos
részéről is, amely szükséges mindazon emberi erők biztosítására,
amelyeket a termelés zavartalan folyásának munkája megkiván. A
bérek és fizetések egy részét tehát nem a földjáradék és
tőkekamattal együtt, hanem a romlások és kopások rovatában
osztályozzuk.
Mindezek oly kiadások, melyek avégből szükségesek, hogy
biztosítsák a fennálló ipari rend létezését és folytatólagos
működését. Kezdetleges ipari társadalomban megtörténhetik, hogy
felemésztik a termelés egész eredményét, de modern feltételek
között a termelési tényezők együttműködése a termelésnek oly
eredményét teszi lehetővé, amely messze meghaladja azt, ami a
puszta fenmaradás szempontjából szükséges. Ez a többlet, vagy
fölösleg arra használható, hogy a gazdasági rendszer fejlesztésére
szolgáljon, megfelelőleg rendezett szétosztás segélyével, vagy pedig
arra szolgál, hogy valamelyik tényező tulajdonosa, ha elég erős
hozzá, pazar túlfizetésben részesüljön. A többlet egy nagy hányada
bizonyos minimális kamat és haszon, avagy nagyobbfokú
hatékonyságot biztosító munka bére formájában arra fog szolgálni,
hogy különböző összetételű tőke nagyobb és jobb részét, valamint a
munkaerőt és a kombinativ képességet oly irányba terelje, amely a
haladott ipari társadalom igényeinek megfelel. Az állam is
megkövetel és kap is hasonló járulékokat a fentartás és fejlesztés
czéljaira azokból a pénzekből, melyek oly ipari termelés eredményei,
amely ipari termelésnél a közhatóságok segédkeztek.
Az ipari termék egésze, az összjövedelem is előnyösen volna
fölhasználható a termelési tényezők fentartásának és aránylagos
növekedésének ezen czéljaira. Nyilvánvaló azonban, hogy a többletet
a maga egészében nem szükséges erre használni és valósággal sem
ez történik. Nagy részét nem arra fizetik el, hogy a fentartásról és
fejlesztésről gondoskodnak, hanem nagy mennyiségben arra, ami
közvetve szükséges ezekre a czélokra. Ha ez a többlet földjáradék
formájában a nagybirtokoshoz, óriási osztalékok formájában a
tőkéshez, nagyfokú vállalkozói nyereség formájában az
üzletemberhez, avagy néha mint tulzott nagyságú munkabér a
munkásokhoz folyik, mindenképpen lassítja az ipari haladást. A
vagyonnak oly részei mennek ezáltal veszendőbe, melyek az ipari
fejlődés czéljaira lettek volna felhasználhatók és mint «munkanélküli
jövedelem» jutnak olyan személyekhez, akik ezáltal nem csupán
annálfogva okoznak kárt a gazdasági életnek, hogy most már semmi
sincs, ami arra biztatná őket, hogy egyéni energiájukat fokozottabb
mértékben állítsák annak szolgálatába, hanem arra nyernek
képességet és hajlandóságot, hogy visszatartsák ezt a produktiv
energiájukat is, melyet más körülmények között talán felhasználtak
volna. Igy hát minden improduktiv többlet úgy hat, mint a tétlenség
megjutalmazása.
Ez az «improduktiv többlet», akár földtulajdonostól, tőkétől,
kombinativ képességtől, vagy munkától eredjen is, mindig
ugyanabból a forrásból fakad, t. i. az illető tényezőnek mesterséges
megkötésétől és a többi tényező tulajdonosának súlyos
megterhelésétől. Minden túlfizetés eredete valamely természeti, vagy
szerzett monopólium, vagy pedig valamely közreműködő tényező
ritkasága. Nyilvánvalóan hamis következtetés, ha az összes tényezők
közül csak az egyiknek tulajdonítjuk az egyedüli hatalmat ezen
többlet elvételére. Sem a földbirtokos, sem a munkaadó, sem a
tőkés nem bir ezzel a kizárólagos privilégiummal. Hol egyik, hol
másik teszi az ő tényezőjét «ritkává» és ezen ritkasággal arányban
aknázza ki a helyzetet. Sürü lakosságú országokban a földbirtokos
az, aki ennek az improduktiv többletnek egy nagy részét magához
ragadja, akár lokális értékek létesítése, akár föld- és bányajáradékok
formájában, természetesen csak oly mértékben, a minőben ezt a
hely könnyű és olcsó megközelíthetősége vagy kivülről jövő
élelmiszer- és egyéb készletek lehetővé teszik. Védett iparágakban,
melyekben valamely természeti, vagy mesterségesen szerzett előny
birtoka bizonyos tőkéseket azzal a hatalommal ruház fel, hogy a
«szabad» tőkét távoltartsa és a szabad versenyt megszoríthassa, a
tőke zsákmányát magas osztalékok és a vállalkozók magas
nyereségek formájában szerezhetik meg. Miután az ily védelem és a
vele járó ritkasági érték rendszerint egy-egy üzletember szellemi
erejének, ügyességének, szorgalmának, vagy szerencséjének
eredménye, az ily ipari nyereségek, melyek arányaikban inkább
tekinthetők haszonnak, mint tőkekamatnak, e kamatoknál jóval
nagyobbak is. A szakszervezetek egyetértő eljárása, vagy más
kedvező körülmények esetleg egy munkáscsoportnak is juttathatnak
ilyen rövidéletű monopoliumos lehetőséget, lehetővé téve számukra
a béreknek bizonyosfokú munkanélküli többletét. Minden esetben az
ilyen munkanélküli improduktiv többlet valamely tényező természeti
vagy mesterséges megkötésének eredménye, szemben a többivel,
amelyeknek közreműködése szükséges ahhoz, hogy valamiféle
jószág termelése lehetővé váljék.
IX. FEJEZET.
A forgalom és az árak.
Mindezek után megérthetjük immár, hogy miért vehetünk

Londonban egy tonna konyhaszenet ugyanazon pénzösszegért,
amelyért egy pár középfinom takarót, egy fémteáskannát, egy fél
tuczat gyapotinget, vagy negyven kenyeret vásárolhatunk. Ha
mindezen vásárlásokat egy font sterlingért eszközölhetjük, ennek
oka az, hogy a külömböző termelési költségek, vagyis azok a
pénzösszegek, amelyeket a különböző termelőerők tulajdonosainak
azon folyamatok sorrendjében fizetünk, amelyeken ezen árúk
mindegyike keresztülment, véletlenül ugyanazt az összeget adják
eredményképpen. Mindegyik esetben a font sterling nagy számát
tartalmazza azon apró áraknak, melyeket a munkáért, az üzleti
ügyességért, valamint a mezőgazdaságban, a bányában, a gyárban,
a szállítás közben, a szétosztás tevékenységénél felhasznált tőkéért
fizetünk s amely tőke a tonna szén, a takarók, a teáskanna, az ingek
és a kenyerek termeléséhez és piaczrahozatalához szükséges. Ha
mindegyiket a kezdő stádiumtól fogva kísérnők figyelemmel és
követnők a nyers anyagokat ezen folyamotokon való átmenetelük
közben, láthatnók, miképpen halmozódnak fel a költségek mindaddig
a pontig, amíg a kereskedő haszna betetőzi a teljes összeget. Ezen
fokozatok mindegyikénél azt észlelnők, hogy a termelés
folyamatának összes kiadásai a kis költségeknek nagy
változatosságát ölelik fel, magukban foglalva a legkülönbözőbb fajta
munkáért, tőkéért, földért és üzleti jártasságért járó összegeket,
melyek egyrészében benrejlik az a költség is, mely a szabad verseny
szerkezetéből folyik, másika ismét valamiféle oly többletet rejt
magában, mely egyik-másik tényező monopóliumát vagy ritkaságát
juttatja kifejezésre. A különböző árúczikkek, melyeket egy font
sterlingért árusítanak, semmi esetre sem ugyanazokban az
arányokban képviselik a termelési költségeket és az értéktöbbletet.
Megeshetik, hogy az a húsz shilling, amelyet egy pár takaróért
fizetünk, csupán húsz százalékos, tehát négy shillinget kitevő
értéktöbbletet tartalmaz, míg a kenyérért fizetett húsz shilling
negyven százalékos, tehát nyolcz shillinget kitevő értéktöbblettel van
megterhelve és a végösszeget valamely buzaspekuláczió, avagy a
malomtulajdonosok, illetve pékek kartellje dagaszthatja meg. Annak
a megállapításához, hogy a végső árnak mekkora összegét kell a
fogyasztónak «termelési költségek» és mekkorát «értéktöbblet»
fejében megfizetnie, avagy az értéktöbbletet tekintve, ennek
mekkora része volt produktiv és az ipari fejlődés érdekében álló,
mekkora improduktiv, vagyis pazarló és kártékony, minden egyes árú
történetének specziális tanulmányozása volna szükséges.
Sokáig azt tartották, hogy a «járadékok» és egyéb értéktöbbletek
nem tartoznak bele a végső árba és nem növelik azt, hanem csak
külön fizetések, melyeket a különösen kedvező feltételek között lévő
földbirtoknak vagy tőkének juttatunk. De a mi elemzésünk, mely az
«értéktöbbletet» bizonyos fajtájú megszorítással és bizonyos fajta
földbirtok, tőke, stb., a termelés folyamatában megkivánt teljes
készletének felszökkentett árával azonosítja, véget vet ennek az
ellenvetésnek. Ha a komlóföld csak szűkösen fedezi a kinálatot, a
komló ára ki fogja pótolni ezt a rövidséget. Az a tény, hogy a
komlóföldek egyes holdjai jobbak, mint mások és hogy a rosszabb
holdak csak kevéssel több földjáradékot hozhatnak, mint amennyit
hoznának, ha pl. buzát termelnének rajtuk, nem érinti azt a tényt,
hogy a komlótermő földek «ritkasága» emeli a komlóárakat.
Természetesen az, amit «különbözeti» járadéknak nevezünk és ami a
mértéke annak a különbségnek, amely egy jó és egy rossz holdnyi
komlóföld termelőképessége között van, nem érinti az árat. Miért is
érintené? Az ár minden esetben egy bizonyos adott mennyiségű
árúnak, vagy valamely szolgálatnak ellenértéke. Ha az egyik hold
kétszerannyit ad ki ebből a termelőerejű szolgáltatásból, mint egy
másik, természetesen kétszer akkora járadékot is hoz. Ennek semmi
köze sincs az «értéktöbbletbeli» vagy «ritkasági» elemhez, amely
részét teszi a komlótermelő-erő egy egységéért fizetett árnak.
Épúgy, ha az olaj, avagy az aczélsinek termelése kartel, vagy más
hasonló szervezkedés tárgyává lesz, mely szervezkedések
megszorítják azoknak a forrásoknak vagy gyáraknak a számát,
amelyeknek a munka meg van engedve, megrövidítve ezzel az olaj
vagy a sinek piaczi kinálatát, ez a ritkaság az egész olajnak és az
összes sineknek árát emelni fogja, a legrosszabb forrásokból vagy a
legeredménytelenebb telepekről jövőket épp úgy, mint azokat,
amelyek a legjobb forrásokból vagy a legeredményesebb telepekről
jönnek. Természetes, hogy a valódi profitok a legrosszabb források
vagy gyárak termékeinél alacsonyabbak lesznek, mint a
legjobbakénál, de ez csak azért van, mert ezek egy bizonyos időn
belül kisebb mennyiséget vagy rosszabb minőséget termelnek.
Az értéktöbblet összes fajtái, melyeket eddig figyelemmel
kisértünk s melyeket – mint láttuk – a földbirtokosok, tőkések,
alkalmazottak, stb. ragadnak magukhoz a különböző folyamatok
során, mind közreműködnek abban, hogy a fogyasztó által vásárolt
árúk végső árát növeljék.
Ha abszolut «szabad verseny» léteznék mindenütt, valamennyi
termelési tényező egyforma bőségével, az összes árak egyformán
egy bizonyos minimumon állanának és az összes árúk és szolgálatok
«költségeikhez» képest volnának kicserélhetők. Takaróink,
teáskannánk, ingeink, kenyerünk és szenünk, megszabadítva minden
járulékos értéktöbbletüktől, természetesen nem egy font sterlingen
kelnének ezután, hanem különböző alacsonyabb átlagokon.
Egynémely közgazdasági iró mesterkélt elmélete szerint a
versenynek ez a szabadsága és teljes folyékonysága csakugyan
fennáll, de ezen feltevések ellenére is tesznek engedményeket
bizonyos tagadhatatlan «súrlódásoknak» vagy kivételeknek. Ez
azonban – miként azt Ruskin kimutatta, – olyan, mint mikor azzal a
feltevéssel fogunk az emberi test anatómiájának
tanulmányozásához, hogy az abszolut rugalmas és azután utólag
teszünk engedményeket esetről-esetre való rugalmatlanságának.
Ritkaság és a szervezkedés oly reális és normális vonásai a mai ipar
tényleges állapotának, mint aminő a verseny és a bőség. Tényleg
lehetetlen magunknak észszerű módon számot adni az egész mai
ipari rendszer működéséről a megrövidítések és értéktöbbletek
elmélete nélkül.
Ennek a ténynek tiszta megértése nélkülözhetetlen a piaczról és a
forgalomról szóló fejtegetéseinkhez. Árúk és szolgáltatások
kicserélhetők egymás ellenében, még pedig termelési költségeik
arányában és nem azon munkaidő-mennyisége arányában, amelyet
tartalmaznak, vagy pedig a «természetes» termelési költségek
valami más mértéke szerint.
Az ár és a termelési költségek, amint ezek egy árúkészlet minden
részében kifejezésre jutnak, ugyanazok. De nem ugyanazok minden
egyes résznek a költségei. Egy kilogramm búzának a termelési
költségei kisebbek termékeny talajon, mint terméketlenen: 1000
tonna aczél termelési «költségei» alacsonyabbak egy jól felszerelt
üzemben, mint egy rosszul felszereltben. Miután a «költségek» az
értéktöbblettel együtt adják a kiadások összegét, ennélfogva az
ezekben rejlő értéktöbblet-elem és kinálati ár változik, lévén a
legnagyobb az üzletek legkiválóbb tipusánál (mezőgazdaság, gyár,
bánya stb.), legkisebb a legrosszabban. Ha valaki számon tartaná az
összes, egy bizonyos piacz számára búzát termelő földeket,
találhatna olyan földet, amely éppen csak annyit hoz, amennyi
szükséges a buzatermelés folytatásához. Ez annyit jelent, hogy a
föld, munka és tőke azon együttműködése czéljából, mely egy
kilogramm búzának ezen a földön való termeléséhez szükséges, több
termelő munkaerőt és tőkét kell vásárolnunk, ha a föld erejének
kisebb mennyiségét ki akarjuk egyenlíteni. A búza termelésnek
kilogrammonként ugyanazok voltak a költségei ezen a földön, mint a
jobb földeken, de az összegnek egy nagyobb hányada jutott a tőke
és munka költségeire, kisebb arány «értéktöbbletként» a föld
kifizetésére.
Hasonló az eset az aczélsineknél is. Itt az ipar legrosszabb fajtájú
üzemének megfelel a legrosszabb búzaföld. Az aczélsinek
tonnánkénti árának nagyobb hányada esik itt romlásra, kopásra és
tőke meg munka fentartására, tekintve, hogy a legrosszabb
üzemekben a profit a minimumon áll. Valóban, egy tonna költségei,
amint azok az árban, mondjuk 30 shillingben kifejezésre jutnak,
látszólag felemésztődnek ezekben a szükségszerű kiadásokban, nem
hagyva többlet-kamatot a befektetők, avagy nyereséget a vállalkozó
számára.
Ámde, ha vannak oly földek, melyek a búzakinálathoz
hozzájárulnak, de amelyek éppen csak hogy kifizetik a tőkét és a
munkát, nem hagyva hátra többletet a járadék czéljaira, mikép
állítható az, hogy a földjáradék is képviselve van az árban és azt
növeli? Ha egyes vállalatok részt vesznek ugyan az aczélsinek
kinálatában, de éppen csak azzal az összeggel, amely kifizeti a
termelés költségeit és nem nyujtanak semminemű haszontöbbletet,
mikép állítható, hogy a költségekben és az aczélsinek árában
valamelyes értéktöbblet-elem is van? A válasz az, hogy a jó
búzaföldek ritkasága oka a magas átlagköltségeknek, melyek egy
kilogramm búza termeléséhez szükségesek és amelyek lehetővé
teszik a földbirtokosoknak, hogy magas árat kérjenek a természet
termékenységéért, a munka és tőke költségeit terhelve meg ezzel az
értéktöbblettel. Az a tény, hogy egynémely használatban levő föld
annyira terméketlen, hogy a természet csak nagyon keveset járul
hozzá egy kilogramm búza termeléséhez és csaknem mindent a tőke
és a munka végez el, nem érinti ezt az érvet. Ha elegendő
termékeny föld állhatott volna rendelkezésre, a (járadék-) többlet
nagyon kicsi és a kilónkénti költség és ár is annyival alacsonyabb lett
volna.
Éppen a jobb földnek ez a ritkasága az, ami a rosszabb föld
használatba vételéhez vezet, oly többlettel terhelve meg a
buzatermelés költségeit és árait, melynél fogva tőke és munka
sikeresen gyümölcsöztethető egynémely rossz földön is.
Hasonlóképpen, a jól fölszerelt aczéltelepek ritkasága okozza,
hogy az aczélsinek termelésének átlagos költségei magasabbak, mint
volnának abban az esetben, ha ilyen gyáraknak bővében volnánk és
azok a magas árak, melyek ennek a ritkaságnak eredményei, néhány
rosszul fölszerelt gyár számára is lehetővé teszik a fenmaradást,
igaz, hogy a termelés eredménye nem is biztosít egyebet. A jól
felszerelt gyárak a sineket magas haszonnal fogják eladni, a rosszul
fölszereltek éppen csak hogy kiadásaikat fedezik. Bizonyos, hogy az
a haszontöbblet, melyet a legjobb gyárak ritkasága a jól felszerelt
üzemnek lehetővé tesz, kifejezésre jut a sinek magas költségében és
árában: s ezek az árak azok, melyeknek hivatásuk, hogy a néhány
elmaradt gyárat képessé tegyék a munka folytatására.
Ez a fejtegetés egyszersmind azt is bizonyítja, hogy a kinálati
árak nem függnek az árútömeg legköltségesebb részének termelési
költségeitől, amint ezt sokszor föltételezik, vagyis nem függenek
annak a búzának az árától, melyet a legrosszabb földön termelnek és
azoknak a sineknek az árától, melyek a legrosszabban felszerelt
gyárakból kerülnek ki. Ez a «marginális» föld, amint azt nevezik és
ezek a «marginális» gyárak csupán annálfogva érdemesek arra, hogy
bennük a termelést folytassák, hogy a jobb föld és a jobb üzem
ritkasága a kiadásokat és a kinálati árat oly többlettel terhelte meg,
mely ezen ritkaság fokának mértékéül szolgál. Fedezz föl egy új,
nagy, gazdag búzaföldet és ezen többlet, vagy «járadék» legnagyobb
része, mely a költségekben is kifejezésre jut és a búza árait is emeli,
egyszeriben el fog tünni és az árak hanyatlásával egyidejűleg a rossz
búzaföld is ki fog kerülni a használatból. Létesíts egy sereg jól
felszerelt új aczéltelepet s a létező telepek ritkasági értéke el fog
tünni, profitok és árak esni fognak és a rosszul fölszerelt, vagy
marginális gyárak ki fognak kerülni a használatból.
Termelési költségek és kinálati árak mindezeknél fogva nem
függnek a legrosszabb vagy a legköltségesebb üzletektől, hanem a
közönséges átlag-üzlettől. A legtöbb, piaczi czélokra gyártó
iparágban a termelés zöme oly vállalatokból kerül ki, melyek
megközelítőleg egyforma felszerelésüek. Csaknem valamennyi,
ugyanazon szakmabeli gyár és telep modern gépezettel és
munkamódszerekkel dolgozik és általánosan elfogadott nagyságok és
minták meghonosítására törekszik.
Versenyző iparágaknál, érdekeik biztosítása czéljából, az
üzleteknek ugyanazon előnyöket kell élvezniök, aminőket
versenytársaik élveznek anyagbeszerzés, anyagfeldolgozás és a
termék árúsítása szempontjából. Igy a textil vagy fémipar piaczra
készülő árúinak mindegyikénél a versenynél fogva felmerül egy-két
üzleti tipus és nagyság, mely hatékonyabb és gazdaságosabb a
többinél és miután minden az illető iparágba fektetett új tőke ezeket
a formákat igyekszik ölteni, ezek úgy tekinthetők, mint a
reprezentativ üzletek. Az ezeknél észlelhető termelési költségek
azok, amelyek az iparág legnagyobb részére nézve szabályt
képeznek, és amelyek meghatározzák az árúk kinálati árát.
Lehet néhány olyan czég az illető iparágban, amely némi
különleges előnynyel rendelkezik valamely szabadalom vagy műszaki
titok birtokában, vagy kiváló üzletvezetője ügyességénél fogva és így
egy kissé többet és olcsóbban képes termelni, mint az átlagos
közismert üzleti tipus. Akadhat továbbá néhány elmaradt tipusú czég
is, amely régi divatú gépeivel és üzleti módszereivel küzködik
fenmaradásáért és várja korai végét, hacsak korszerüen ujjá nem
alakítható. Ám ez a kevésszámú felső és alacsonyrendű czég nem
befolyásolja érezhetően a költségeket és az árakat. Azok az átlagos,
közismert, reprezentativ czégek, amelyek az egész kinálatnak,
mondjuk 90, vagy még magasabb százalékát termelik, fogják az
árakat szabályozni. A fölényes helyzetben levő czégek nagy
megtakarításokat fognak ez árak mellett elérni, a legrosszabbul
versenyzők pedig tönkremennek mellettük. Midőn azt mondják, hogy
bizonyos minőségü gyapotszövet előállítása ennyibe kerül, vagy hogy
az aczélsinek, hajlított bútor, boros palaczkok, stb. ilyen költség
mellett termelhetők, ez nem az illető iparág legjobb és legvirágzóbb
üzletére vonatkozik, sem pedig arra az alacsony szinvonalú czégre,
amely alighogy tengődik, hanem a normális módon jövedelmező
üzletre.
Magától értetődik, hogy számos olyan iparág van, amelyben a
termékek és eljárások változatossága oly nagyfokú, a módszerek
változásai oly finomultak és nagyszámuak, hogy átlagos tipust nehéz
találni.
Ha a tőke és munka bármely iparágba szabadon juthat és
versenyezhet, ezen verseny eredménye egy vagy több legjobb üzem
kiválása lesz, amelyek kezébe jut az ipar legnagyobb része, ezek
fogják a rendes termelési költséget meghatározni és az eladási
árakat is. Ha ezen iparágakban a verseny szövetkezéseket és
megegyezéseket enged meg, kartellek vagy trösztök állanak elő és
még mindig ezen reprezentativ üzemek fogják meghatározni az
árakat, amíg csak a kinálat nagy része kezükben van. A termelés
megszorításával emelhetik a költségeket, úgy hogy tetemes
haszontöbblethez jutnak. De ők állapítják meg a piaczi árakat, nem
pedig a ringen kivül álló czégek. Utóbbiak rendesen elfogadják a
ringárakat, iparkodván, azokból hasznot húzni. Igy ha a Standard Oil
tröszt a petroleum gallonjának árát emeli, vagy a pamutszövő tröszt
a czérna árát, a kicsi önálló termelők is emelik általában, inkább,
mintsem veszélyeztessék létüket az olcsóbb kinálattal. Amint az
iparágak viszonyairól jobb és gyorsabb lesz az értesülés, több
termelő szerez azokról tudomást, a termelés nagysága és módjai
mind egyöntetübbekké válnak és az elfogadott formáktól eltérő
versenyüzemek száma csekélyebb lesz. Természetesen mindig igaz
marad, hogy kivételes képességek, rendszer vagy különös előnyök
(szabadalmak, nyersanyag vagy fogyasztó piacz kizárólagossága)
egyes különálló czégeknek lehetővé teszik, hogy a rendes piaczi
árakon óriási hasznot érjenek el, miután az utóbbiakat rendes
viszonyok mellett termelő versenytársaik határozzák meg.
De ha ezen rendkivüli helyzetben levő versenytársak teljesen
kihasználják a helyzetet, fokozatosan az iparág mind nagyobb része
kerül kezükbe, mert erős versenytársakkal megegyezve kényszerítik
a gyengébbeket, hogy az ő feltételeiket fogadják el vagy elnyomják.
Ha ilykép egy elég erős kombinácziót létesítettek, hogy a piaczi
kinálatot megszorítsák vagy növeljék, úgy állapíthatják meg az
eladási árakat, hogy a termelési költségekhez nagy egyedárúsági
többletet ütnek. Ismétlem, ehhez nem szükséges az egész iparágat
megkaparítani. A kinálat 50–60 százalékát termelő tröszt a kinálatot
és árakat eléggé befolyásolhatja, feltéve, hogy kivüle állók kevesen
vannak és nem járnak el egyöntetüen. Még ha a piacz egyes kis
helyein olcsóbb árak mellett eredményesen lehet is versenyezni,
másutt egyedárusági viszonyok lehetségesek.
Az ily trösztök gazdasági eredete és támaszai közismertek. Néha
a nyersanyag vagy termelőerő legjobb, legnagyobb, vagy legolcsóbb
piaczának birásában rejlenek. Ilyen De Beer gyémánttrösztjének
helyzete és az Egyesült-Államok aczél-kartelljének ereje jórészt jobb
ércz és szén birásában rejlik. Néha a vasút vagy más forgalmi
alkalmatosságok teszik lehetővé, hogy olcsóbb árak mellett
versenyezzenek. Ez alapon keletkezett a Standard Oil Company.
Néha a közönség előszeretete vagy kiváltságok –
tarifakedvezmények, közszállítási szerződések, engedélyek,
egyedárúsítási jogosítványok a főforrása erejüknek. Sok községeket
ellátó társaság, mint gáz, víz, közúti vasút, villamvilágítási társaság
sorozható ez osztályba. Nagy tőke, hírnév és szakismeret egyes
esetekben lehetővé tették a helyi, sőt nagyobb piaczok megszerzését
is. E forrásból nagy jövedelmeket merítő vállalatokra talán legjobb
illusztráló példa a banküzlet mai helyzete Nagy-Británniában.
Elterjedt nézet, hogy a kapitalizmus korában, amikor a nagyobb
arányú vállalat gazdaságilag mindig erősebb és jobban jövedelmező,
mint a kisebb, csak idő kérdése, hogy minden iparág egynehány
óriási vállalat karmai közé jusson, amelyek egymás ellen folytatott
öldöklő harcz után egyezségre lépnek. Ez tehát az a felfogás, hogy a
verseny önmagát szünteti meg minden iparban, egyetlen trösztöt
vagy szövetséget juttatván a piacz birtokába, amely az árakat a
fogyasztók számára diktálja. Számos iparágban az üzleti élet modern
kialakulása – úgy látszik – e nézetet támogatja. A modern
géptechnika, forgalom, hitel lehetetlenné tette számos iparágban a
kis vállalatok fenmaradását, az iparágat néhány óriás társaságnak
szolgáltatván ki. Mind nagyobb számú iparágban ez az irány
jelentkezik, a fő anyagokat gyártó forgalmi, bányászati, kereskedelmi
és pénzügyi ágakban egyaránt.
Mindazonáltal az általánosítás helytelen. Számos iparágban ez az
összpontosuló irány nem jelentkezik. Még a szövő- és fémiparban is
számos kis vállalat marad fenn. Igaz, hogy egyesek csak félig
önállóak, többé-kevésbbé erősen lévén nagyobb czégektől
függésben, amelyeknek a kisebb szükségleteit ők látják el. De
minden nagy iparvidéken számos kis üzem eredeti függetlenségben
marad fenn, amely otthon munkával vagy kis műhelyben olcsó
gépezettel és hajtóerővel dolgozik.
Az emberi természet eredeti eltérése oka főleg e fenmaradásnak.
Ahol a személyes szükséglet vagy izlés, alkalmazkodás a kereslet
alapja, a nagy vállalatokat egyöntetűségük háttérbe szorítja. A
szabóipar nem fejlődik a nagy üzem felé, bizonyos határokon túl,
amelyek már nem engednék meg a személyes, részletes igazgatást.
Minden luxusiparágban, ahol a kereslet állandóan változatos, és ahol
az egyéni izlés és szeszély irányadó, kis vállalatokat találunk. A
javítás számos iparosnak nyujt megélhetést, mint pl. czipésznek,
kárpitosnak, kovácsnak, bárha az iparczikkeket nagy üzem termeli. A
mezőgazdaság, bányászat, közlekedés terén számos munkát a
legjobban, a leggazdaságosabban csak kis üzem láthat el. Számos ok
folytán a kisbirtokos fenmarad. Kicsinyben árúsító üzletek – noha az
óriási árúházak nagyon nagy teret foglalnak – az előkelő és helyi
üzlet alakjában kisebb és romlékony anyagok forgalomba hozatalánál
nagy mértékben fenmaradtak.
Sőt ott is, ahol a nagybani termelés gazdaságos, nem lehet
állítani, hogy a korlátlan kiterjesztés előnyös. Ha a nagy vállalat a
kicsinél olcsóbban is termel és így olcsóbban adhat is el, nem
következik, hogy a még nagyobb vállalat a versenyben leverhetné.
Még az oly vállalatoknál is, ahol a tőke jön leginkább számításba, a
vállalatnak egy bizonyos határon túl fejlesztése káros. Ha a vállalat
nagysága és szervezete bizonyos határokat túllép, a részek
együttműködésének központi ellenőrzése bizonyos veszteséggel jár;
amely a kiterjesztéssel járó előnyöket leronthatja. Ha egy gyári üzem
elérte azt a határt, hogy a legjobb feltételek mellett vehet nyers
anyagokat, szervezheti a munkát, piaczra hozhatja termékeit,
minden további terjesztése gyengíti és csökkenti jövedelmezőségét.
A különböző iparágakban igen változó a legnagyobb termelékenység
határa. Néhány iparágban csak óriás üzem érheti el, amely elnyelte
versenytársait, egyedül látja el a piaczot, egyedárúsága van. De az
ilyen iparág kivétel és nem szabály még oly államokban sem, ahol a
védvám a nemzeti piaczot biztosítja neki. Tisztán a nagyság előnye a
természet vagy törvény támogatása nélkül igen ritkán szerzi meg azt
az egyedárúságot egy vállalatnak, hogy a vevőknek ő szabhatná
meg az árakat.
A fogyasztók a modern termelés mellett inkább azon veszélynek
vannak kitéve, hogy néhány nagyobb vállalat versenyez csak, nem
pedig a teljes monopoliuménak. A nagybani termelés
gazdaságossága ritkán szolgáltatja ki egy vállalatnak a piaczot, de
gyakran csökkenti a versenyképesek számát annyira, hogy
egyezményileg állapíthatják meg a termelést és jelentékenyebb
haszontöbbletet nyujtó elég magas árakat. Egy iparág nagy czégei
állandóan nagyban kisérleteznek szövetkezésekkel, egyezményekkel
és talán nagyobb veszélylyel járnak a fogyasztó közönségre, mint a
tröszt-uralom. A fém- és gépipar terén Angliában és Amerikában
hemzsegnek az eladási áregyezmények, míg a hajózási és vasúti
vállalatok állandóan kartelleket kötnek, megállapodásokat
létesítenek, szolgálatokat és árakat szabályozó egyesületeket
alapítanak. Akárhová is tekintünk a modern iparban, az
egyezmények épp oly reális és majdnem oly általános jellegű
jelenségnek bizonyulnak, mint a verseny. Már pedig bármely formájú
egyezményeknek is haszontöbblet elérése lévén a hajtó ereje és
értelme, nyilvánvaló, hogy a különböző szolgálatok és javak cseréje
piaczi árának vagy arányának tanulmányozásánál nem hagyható
figyelmen kivül, hogy a többletek mily megterheléssel járnak.
Minden az üzletben eladásra készen álló árúkészlet eredetének
alapos tanulmányozása rá fog vezetni, hogy útjuk egyes állomásain
termelési költségeik egy része nem termelékeny fölösleg; és a
fölösleg a piaczi árban egy előző stádiumban jelentkezvén, a későbbi
stádiumokra áthárul, végül pedig megnövekedvén, az eladási árban
a költségek és feleslegek szétválaszthatatlanul összegabalyodnak.
Természetes, hogy a különböző czikkeknél e két elem aránya igen
változó.
X. FEJEZET.
Kereslet és kínálat.
A termelési rendszert jószágtermelő gépezetnek fogván fel,

természetszerűleg jutottunk azon eredményhez, hogy a javak nyers
anyagokból termeltetnek, a reájuk fordított munkával értéket,
jelentőséget nyernek, amíg a fogyasztó kezéhez jutnak, mint kész
termékek. A bennük megtestesült növekvő munkamennyiség a
költségek és az ár folytonos emelkedésében nyer kifejezést, e
költségek pedig magukban foglalják a termelési folyamatban beléjük
ömlő költségek és feleslegek egész összegét.
Midőn arról szóltunk, mint nyelik el egyes anyagok és javak a
fogyasztáshoz való áramlásukban állandóan a termelő erőket és
költségeket, nem vettük figyelembe a fogyasztó ellenőrző szerepét,
pedig a termelő erők alkalmazásának eredménye és czélja a
fogyasztók szükségleteinek kielégítése.
Már láttuk, hogy a kicsinyben árúsító üzletek pénztárába
befizetett pénz a termelés folyamatán felfelé haladva, mint a
különböző termelési tényezők részére teljesített fizetés, állandóan
ösztökél termelő tevékenység kifejtésére. E javak utáni kereslet, a
fogyasztó akarata ellenőrzi és szabályozza az egész termelést. A
termelési rendszer az ő javakkal való ellátásáért van. Számára a
megvett javak nem termelési költségek, hanem hasznosságok
raktára. A nyers anyagok és javak a termelés különböző fokozatain
minden értéküket és jelentőségüket az emberi szükséglet
kielégítésére végeredményben vett hasznosságukból nyerik. A gépet

Instant Download The Growth of The Medieval Icelandic Sagas 1180 1280 1st Edition Theodore M. Andersson PDF All Chapter

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Instant Download The Growth of The Medieval Icelandic Sagas 1180 1280 1st Edition Theodore M. Andersson PDF All Chapter

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Instant Download The Growth of The Medieval Icelandic Sagas 1180 1280 1st Edition Theodore M. Andersson PDF All Chapter

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Full download ebook at ebookname.

The Growth of the Medieval Icelandic Sagas 1180

Download more ebook from https://ebookname.com

A History of the Old Icelandic Commonwealth Islendinga

Innovation and Growth From R D Strategies of Innovating

The Cartulary of Countess Blanche of Champagne Medieval

Sacred Paths of the West 3rd ed Edition Theodore M.

Karl Pearson The Scientific Life in a Statistical Age

Adolescent Rheumatology 1st Edition Boel Andersson Gare

Philip Augustus King of France 1180 1223 Jim Bradbury

Art and Science of Operative Dentistry 4th Edition

The Legend of Brynhild (1985)

MEDIEVAL ICELANDIC SAGAS

cornell university press

All rights reserved. Except for brief quotations in a review, this

First published 2006 by Cornell University Press

Printed in the United States of America

Library of Congress Cataloging-in-Publication Data

Cornell University Press strives to use environmentally responsible

Because this book is intended to be accessible to the nonspecialist

ÅNOH Aarbøger for nordisk oldkyndighed og historie

2 The Growth of the Medieval Icelandic Sagas

4 The Growth of the Medieval Icelandic Sagas

6 The Growth of the Medieval Icelandic Sagas

three chapters (1930, 181–254). See also Meulengracht Sørensen 1994.

8 The Growth of the Medieval Icelandic Sagas

10 The Growth of the Medieval Icelandic Sagas

24 I argue the point in more detail in Andersson 2002, 406–7.

12 The Growth of the Medieval Icelandic Sagas

28 The harmonizing of the hagiographic commonplace with the narrative tech-

nique of the sagas is analyzed in Andersson 1988a.

14 The Growth of the Medieval Icelandic Sagas

in 1941). See also Liestøl 1930, 114, 117, 135.

1. There must have been something akin to biographical tradi-

30 See note 9 above.

16 The Growth of the Medieval Icelandic Sagas

1. There is first of all the biographical mode, which accounts for

18 The Growth of the Medieval Icelandic Sagas

Konunga sögur, ed. Gu›ni Jónsson, 456 –57.

20 The Growth of the Medieval Icelandic Sagas

From Hagiography to Hero

There is no evidence of professional or quasi-professional saga tellers

22 The Growth of the Medieval Icelandic Sagas

7 Halldór is placed at Hjardarholt in “Halldórs ﬂáttr Snorrasonar,” ÍF 5:277.

From Hagiography to Hero 23

Although there are significant discrepancies between this summary

24 The Growth of the Medieval Icelandic Sagas

From Hagiography to Hero 25

The same information is repeated in The Greatest Saga of Olaf Tryggva-

26 The Growth of the Medieval Icelandic Sagas

From Hagiography to Hero 27

Assembling the Pieces

28 The Growth of the Medieval Icelandic Sagas

From Hagiography to Hero 29

26 The Saga of Olaf Tryggvason, trans. Andersson, 97.

30 The Growth of the Medieval Icelandic Sagas

From Hagiography to Hero 31

32 The Growth of the Medieval Icelandic Sagas

From Hagiography to Hero 33