Full download ebook at ebookmass.

com

Fundamentals of Web Development 3rd Edition Randy

Connolly

https://ebookmass.com/product/fundamentals-of-web-
development-3rd-edition-randy-connolly/

OR CLICK BUTTON

DOWLOAD EBOOK

Download more ebook from https://ebookmass.com

More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Web API Development for the Absolute Beginner: A Step-

by-step Approach to Learning the Fundamentals of Web
API Development with .NET 7 1st Edition Irina Dominte

https://ebookmass.com/product/web-api-development-for-the-
absolute-beginner-a-step-by-step-approach-to-learning-the-
fundamentals-of-web-api-development-with-net-7-1st-edition-irina-
dominte/

A Brief Introduction to Web3: Decentralized Web

Fundamentals for App Development 1st Edition Shashank
Mohan Jain

https://ebookmass.com/product/a-brief-introduction-to-
web3-decentralized-web-fundamentals-for-app-development-1st-
edition-shashank-mohan-jain/

Fundamentals of Musculoskeletal Ultrasound

(Fundamentals Radiology) 3rd Edition

https://ebookmass.com/product/fundamentals-of-musculoskeletal-
ultrasound-fundamentals-radiology-3rd-edition/

Fundamentals of HVACR (3rd Edition ) 3rd Edition

https://ebookmass.com/product/fundamentals-of-hvacr-3rd-
edition-3rd-edition/
Fundamentals of Soil Ecology 3rd Edition

https://ebookmass.com/product/fundamentals-of-soil-ecology-3rd-
edition/

Kotlin for Web Development and Kotlin Collections: A

Beginner's Odyssey in Web Development 2 Books in 1 Jp
Parker

https://ebookmass.com/product/kotlin-for-web-development-and-
kotlin-collections-a-beginners-odyssey-in-web-
development-2-books-in-1-jp-parker/

Fundamentals of Inorganic Glasses 3rd Edition Mauro

https://ebookmass.com/product/fundamentals-of-inorganic-
glasses-3rd-edition-mauro/

Fundamentals of Cognitive Psychology 3rd Edition,

(Ebook PDF)

https://ebookmass.com/product/fundamentals-of-cognitive-
psychology-3rd-edition-ebook-pdf/

Fundamentals of Medical Imaging 3rd Edition, (Ebook

PDF)

https://ebookmass.com/product/fundamentals-of-medical-
imaging-3rd-edition-ebook-pdf/
Fundamentals of
Web Development
Third Edition
This page intentionally left blank
Fundamentals of
Web Development Third Edition

Randy Connolly
Mount Royal University, Calgary

Ricardo Hoar
Silicon Hanna Inc.
Content Development: Tracy Johnson
Content Management: Dawn Murrin, Tracy Johnson
Content Production: Carole Snyder
Product Management: Holly Stark
Product Marketing: Wayne Stevens
Rights and Permissions: Anjali Singh

Please contact https://support.pearson.com/getsupport/s/ with any queries on this content

Cover Image by Randy Connolly

Copyright © 2022 by Pearson Education, Inc. or its affiliates, 221 River Street, Hoboken, NJ 07030.
All Rights Reserved. Manufactured in the United States of America. This publication is protected by
copyright, and permission should be obtained from the publisher prior to any prohibited reproduction,
storage in a retrieval system, or transmission in any form or by any means, electronic, mechanical,
photocopying, recording, or otherwise. For information regarding permissions, request forms, and the
appropriate contacts within the Pearson Education Global Rights and Permissions department, please
visit www.pearsoned.com/permissions/.

Attributions of third-party content appear on the appropriate page within the text or on pages 1029–1032,
which constitute an extension of this copyright page.

PEARSON, ALWAYS LEARNING, and REVEL are exclusive trademarks owned by Pearson Education,
Inc. or its affiliates in the U.S. and/or other countries.

Unless otherwise indicated herein, any third-party trademarks, logos, or icons that may appear in this
work are the property of their respective owners, and any references to third-party trademarks, logos,
icons, or other trade dress are for demonstrative or descriptive purposes only. Such references are not
intended to imply any sponsorship, endorsement, authorization, or promotion of Pearson’s products by
the owners of such marks, or any relationship between the owner and Pearson Education, Inc., or its
affiliates, authors, licensees, or distributors.

Library of Congress Cataloging-in-Publication Data

Names: Connolly, Randy, author. | Hoar, Ricardo, author.
Title: Fundamentals of web development / Randy Connolly, Mount Royal University,
Calgary, Ricardo Hoar, Silicon Hanna Inc.
Description: Third edition. | NY, NY : Pearson, 2022. | Includes bibliographical
references and index.
Identifiers: LCCN 2020052860 | ISBN 9780135863336 (hardcover) |
ISBN 0135863333 (hardcover)
Subjects: LCSH: Web site development.
Classification: LCC TK5105.888 .C658 2022 | DDC 006.7–dc23
LC record available at https://lccn.loc.gov/2020052860

ScoutAutomatedPrintCode

ISBN 10: 0-13-586333-3

ISBN 13: 978-0-13-586333-6
To all whose lives have been afflicted by the COVID-19 pandemic and
especially for the loved ones that have been lost to it.

Randy Connolly

To every student working to build a better world.

Ricardo Hoar
 Brief Table of Contents

Chapter 1 Introduction to Web Development 1

Chapter 2 How the Web Works 42

Chapter 3 HTML 1: Introduction 73

Chapter 4 CSS 1: Selectors and Basic Styling 122

Chapter 5 HTML 2: Tables and Forms 189

Chapter 6 Web Media 240

Chapter 7 CSS 2: Layout 282

Chapter 8 JavaScript 1: Language Fundamentals 348

Chapter 9 JavaScript 2: Using JavaScript 418

Chapter 10 JavaScript 3: Additional Features 480

Chapter 11 JavaScript 4: React 545

vi
 BRIEF TABLE OF CONTENTS vii

Chapter 12 Server-Side Development 1: PHP 603

Chapter 13 Server-Side Development 2: Node.js 673

Chapter 14 Working with Databases 711

Chapter 15 Managing State 778

Chapter 16 Security 813

Chapter 17 DevOps and Hosting 880

Chapter 18 Tools and Traffic 932

 Table of Contents

Preface xxix
Acknowledgments xxxv

Chapter 1 Introduction to Web Development 1

1.1 A Complicated Ecosystem 2

1.2 Definitions and History 4

A Short History of the Internet 4
The Birth of the Web 7
Web Applications in Comparison to Desktop Applications 8
From Static to Dynamic (and Back to Static) 10
1.3 The Client-Server Model 15
The Client 17
The Server 17
Server Types 17
Real-World Server Installations 19
Cloud Servers 23
1.4 Where Is the Internet? 24
From the Computer to Outside the Home 25
From the Home to the Ocean’s Edge 26
How the Internet Is Organized Today 28
1.5 Working in Web Development 31
Roles and Skills 32
Types of Web Development Companies 36
1.6 Chapter Summary 40
Key Terms 40
Review Questions 41
References 41
viii
 TABLE OF CONTENTS ix

Chapter 2 How the Web Works 42

2.1 Internet Protocols 43

A Layered Architecture 43
Link Layer 43
Internet Layer 44
Transport Layer 47
Application Layer 48
2.2 Domain Name System 49
Name Levels 51
Name Registration 53
Address Resolution 55
2.3 Uniform Resource Locators 58
Protocol 58
Domain 58
Port 58
Path 59
Query String 59
Fragment 59
2.4 Hypertext Transfer Protocol 60
Headers 61
Request Methods 62
Response Codes 64
2.5 Web Browsers 64
Fetching a Web Page 65
Browser Rendering 65
Browser Caching 67
Browser Features 68
Browser Extensions 68
2.6 Web Servers 69
Operating Systems 69
Web Server Software 70
Database Software 70
Scripting Software 70
x TABLE OF CONTENTS

2.7 Chapter Summary 71

Key Terms 71
Review Questions 72
References 72

Chapter 3 HTML 1: Introduction 73

3.1 What Is HTML and Where Did It Come From? 74

XHTML 76
HTML5 78
3.2 HTML Syntax 79
Elements and Attributes 79
Nesting HTML Elements 80
3.3 Semantic Markup 81

3.4 Structure of HTML Documents 84

DOCTYPE 85
Head and Body 85
3.5 Quick Tour of HTML Elements 87
Headings 87
Paragraphs and Divisions 91
Links 92
URL Relative Referencing 92
Inline Text Elements 95
Images 95
Character Entities 98
Lists 99
3.6 HTML5 Semantic Structure Elements 102
Header and Footer 103
Navigation 104
Main 105
Articles and Sections 106
Figure and Figure Captions 106
 TABLE OF CONTENTS xi

Aside 108
Details and Summary 109
Additional Semantic Elements 110
3.7 Chapter Summary 116
Key Terms 116
Review Questions 116
Hands-On Projects 117

Chapter 4 CSS 1: Selectors and Basic Styling 122

4.1 What Is CSS? 123

Benefits of CSS 123
CSS Versions 123
Browser Adoption 124
4.2 CSS Syntax 125
Selectors 126
Properties 126
Values 127
4.3 Location of Styles 130
Inline Styles 130
Embedded Style Sheet 131
External Style Sheet 131
4.4 Selectors 132
Element Selectors 133
Class Selectors 133
Id Selectors 135
Attribute Selectors 136
Pseudo-Element and Pseudo-Class Selectors 136
Contextual Selectors 139
4.5 The Cascade: How Styles Interact 142
Inheritance 143
Specificity 145
Location 146
xii TABLE OF CONTENTS

4.6 The Box Model 149

Block versus Inline Elements 149
Background 153
Borders and Box Shadow 155
Margins and Padding 156
Box Dimensions 159
4.7 CSS Text Styling 165
Font Family 165
Font Sizes 167
Font Weight 171
Paragraph Properties 172
4.8 CSS Frameworks and Variables 174
What is a CSS Framework? 175
CSS Variables 181
4.9 Chapter Summary 183
Key Terms 183
Review Questions 183
Hands-On Practice 184
References 188

Chapter 5 HTML 2: Tables and Forms 189

5.1 HTML Tables 190

Basic Table Structure 190
Spanning Rows and Columns 191
Additional Table Elements 191
Using Tables for Layout 194
5.2 Styling Tables 195
Table Borders 195
Boxes and Zebras 197
5.3 Introducing Forms 199
Form Structure 199
How Forms Work 200
 TABLE OF CONTENTS xiii

Query Strings 201

The <form> Element 202
5.4 Form Control Elements 204
Text Input Controls 204
Choice Controls 205
Button Controls 209
Specialized Controls 209
Date and Time Controls 213
5.5 Table and Form Accessibility 215
Accessible Tables 216
Accessible Forms 217
5.6 Styling and Designing Forms 218
Styling Form Elements 219
Form Design 220
5.7 Validating User Input 222
Types of Input Validation 222
Notifying the User 223
How to Reduce Validation Errors 224
Where to Perform Validation 227
5.8 Chapter Summary 234
Key Terms 234
Review Questions 234
Hands-On Practice 235

Chapter 6 Web Media 240

6.1 Representing Digital Images 241

Image Types 241
Color Models 242
6.2 Image Concepts 250
Color Depth 250
Image Size 251
Display Resolution 254
xiv TABLE OF CONTENTS

6.3 File Formats 258

JPEG 258
GIF 259
PNG 264
SVG 264
Other Formats 265
6.4 Audio and Video 268
Media Concepts 268
Browser Video Support 269
Browser Audio Support 271
6.5 Working with Color 273
Picking Colors 274
Define Shades 275
6.6 Chapter Summary 277
Key Terms 277
Review Questions 277
Hands-On Practice 278

Chapter 7 CSS 2: Layout 282

7.1 Older Approaches to CSS Layout 283

Floating Elements 283
Positioning Elements 284
Overlapping and Hiding Elements 288
7.2 Flexbox Layout 292
Flex Containers and Flex Items 293
Use Cases for Flexbox 294
7.3 Grid Layout 298
Specifying the Grid Structure 299
Explicit Grid Placement 300
Cell Properties 302
Nested Grids 302
Grid Areas 306
Grid and Flexbox Together 306
Another random document with
no related content on Scribd:
 Aztán egy gyors futás a kerten át, halk szóváltás a
megvesztegetett kocsissal és őrrel, aki azt hitte, két szerelmes
komornát bocsájt be az alvó kastélyba, nesztelen ajtónyitások,
titokzatos suttogás, elfojtott nevetés, gyors vetkőződés a sötétben,
és a könnyelmű császárné mély sóhajjal bujt be selyem paplana alá,
csipkés ágyába.
 XVII. FEJEZET.

Igazán, nagyon, örökre…

Zöld bársonykalpagos babakirályfi állt a kis színpadon, a vörös

függönyök között, olyan volt épen, mint a lovagok a karuszelen,
róluk mintázta Franciska és Hardenegg Rudolf grófra gondolt, míg
öltöztette. A színdarab javában folyt, Franciska játszott, a kis
Napoleon meg nézte. Csak ketten voltak a szobában, Franciska
elbújva a színpad mögött, a kis fiú meghúzódva egy karosszék
mélyében.
Egyikük sem vette észre, hogy valaki halkan belépett és az
ajtóhoz lapulva figyeli őket. Hogy is vették volna észre? A darab
olyan érdekes volt, mindez olyan új. Néhány napja, karácsonyra
kapta a kis herceg a színházat és Franciskától a sok tarka babát
hozzá. Az öreg királyt, a néger rabszolgát, a királynét és
udvarhölgyét, a királyfit, a gonosz lovagot, a jó tündért és a
szépséges hercegnőt, aki most lép épen a színpadra, az erdő
közepébe, a kis tisztásra és a királyfi eléje térdel szerelmesen:
– Gyöngyházszín mosolyú hercegnő, fehér elefántcsont szobor,
szeretlek, szeress engem te is, gyönyörű princessz Kikerlak.
– De én nem szeretlek téged, büszke királyfi és távozz azonnal
felséges atyám erdejéből – felelte gőgösen a fehér hercegnő.
– Milyen kegyetlen, milyen hideg és milyen gonosz – szólalt meg
egy mély férfihang és Beauharnais Eugén egész közel lépett a kis
Napoleon karosszékéhez. A fiúcska ijedten bámult rá, a fehér
hercegnő elájult a színpadon, a zöld királyfi élettelenül hullott
lábaihoz és Franciska előlépett a vörös függönyök mögül.
– Végre – szólalt meg a herceg, mikor meglátta. – Végre
megtaláltam, régen keresem, a bál óta mindig keresem. Kétszer
jártam Schönbrunnban, de Mária Lujza nem fogadott, ma újra
eljöttem, a kis herceghez jöttem, azt mondták, Müller Franciska
kisasszony van nála, nekem mindegy volt, én nyomra akartam találni
mindenáron. Nem hiszi, milyen boldog voltam, mikor meghallottam a
hangját. Mindjárt megismertem. Kegyed tehát Müller Franciska?
– Igen, én Müller Franciska vagyok és most mit óhajt tőlem,
herceg? – kérdezte Franciska, magához szorítva a kis Napoleont.
– Nézni, csak nézni akarom, szomjaztam erre a pillanatra sokáig,
most láthatom és boldog vagyok, hogy itt áll előttem, gyöngyházszín
mosolyú hercegnő, fehér elefántcsont szobor. Úgy-e, így mondta?
– Játszunk tovább – szólalt meg a kis Napoleon. – Épen olyan
gyönyörű volt!
Franciska a fiúcska hajával játszott és nem tudta hirtelen, mit
feleljen. Beauharnais Eugén közelebb lépett hozzá, látni akarta jól a
gyertyák rezegő fényében. Egy hónapja ölte a vágy, a kíváncsiság,
most meg kellett tudnia, hogy érdemes volt-e a sok ábránd, hogy
igyekezzék-e megfogni ezt a leányt magának, vagy hagyja el örökre,
néhány udvarias szó után? Szép! gondolta az első pillanatban, nem
szép, gondolta, amint mélyen lehajtott fején és remegő kezén
nyugodott tekintete. Szép, nem szép? Végre el kell döntenie és
tréfásan emelve összekulcsolt kezét Franciska felé, ő is kérte:
– Igen, Mademoiselle, játszék tovább, én a kis Napoleon vendége
vagyok, mulattasson kicsit engem is.
Franciska simogató keze most megnyugodott a gyermek fején,
szemét halk villanással nagyra nyitotta és amint merész pillantása a
Beauharnais arcán nyugodott, a herceg tudta biztosan, hogy
gyönyörű.
 – Ma este már nem játszhatom tovább – szólott csendesen
Franciska, az idő lejárt, ezóta vége lenne a darabnak. Bocsásson
meg herceg, Montesquiou grófnéhoz kell kísérnem őfelségét.
– Nem szabad elmennie, Mademoiselle.
Beauharnais Eugén eléje lépett, szenvedélyes lett, vad
természete egyszerre utat tört. Rögtön, vagy soha, mindent vagy
semmit, ez volt jelszava. Akarni tudott, kitartás nélkül, de erősen,
szenvedélyesen, úgy mint az orosz cár, csak fiatalabban, kevesebb
fejedelmi hatalommal és több férfierővel.
– Bocsásson, herceg – mondta büszkén Franciska és még szebb
lett.
Beauharnais egyetlen pillanat után visszanyerte önuralmát,
ravasz feje kész volt a csatatervvel és közelhajolva a leányhoz,
halkan súgta a fülébe:
– Értsen meg, fontos mondanivalóm van, csak nem merek
beszélni, ne kapja el fejét, hallgasson meg.
– Bocsásson, herceg… – ismételte Franciska.
– Napoleonról van szó – susogta elfojtott hangon a herceg és a
leány egyszerre rabja volt, két kezét védőleg tette a kis fiú fejére,
úgy könyörgött:
– Csitt, az Istenért, csitt.
– Beszélnem kell kegyeddel – mondta a herceg.
– Most nem lehet, látja, tudja.
– Megvárom, míg visszatér.
– A felséges asszonyhoz kell mennem ilyenkor.
– Jó, hát később. Az ügy komoly, sok mindent kell kérdeznem, a
romoknál várom, várom míg jön, míg jöhet. Igérje meg,
Mademoiselle, hogy jön, hogy nem várom hiába.
– Nem fog rám hiába várni – mondta Franciska alig hallhatóan.
*
– Milyen ember Beauharnais Eugén? – kérdezte Montesquiou
grófnétól Franciska.
– Kis leány, hogy jut kegyednek eszébe Beauharnais Eugén?
– Itt járt.
– Mikor?
– Most, épen most.
– Miért jött?
– A kis herceget látogatta meg.
– Elment már?
– El – felelte zavartan Franciska.
– És most szeretne róla egyet-mást hallani? Szép ember, hódító
megjelenés, tüzes, vidám, tud udvarolni. Udvarolt, úgy-e? –
tréfálkozott a grófné.
Franciska halkan, kínosan válaszolt:
– Nem udvarolt, nem, igazán nem, csak érdekel.
– Szóval nem tetszik, nem azért kérdi? Igazán nem tetszik?
– Nekem? – nevetett Franciska.
– No az nem olyan csudálatos, már sok nőnek tetszett és tetszik
is bizonyára. De ha nem hódította meg kegyedet, annál jobb, akkor
őszinte lehetek, mert én nem szeretem Beauharnais Eugént. Ne
értsen félre, szép, fiatal, vidám, egyike volt Napoleon legvitézebb
generálisainak, bátor, elszánt, vakmerő, de könnyelmű, ingatag és a
nőkkel… tudja, szereti a nőket. Lássa, az én édesanyámnak volt egy
kis kutyája, különös fajta, fehérszőrű állat. Gyönyörű nagy szeme
volt és szeszélyes, borzas feje. Azt hiszem, gyáva volt, de olyan
hallatlanul vakmerő, hogy sohasem jutott napfényre gyávasága.
Legjobban a fiatal csirkevért szerette, megfojtott minden útjába
kerülő madarat, egy pillanatig nyalta meleg vérét, aztán melléje ült
és sírt. Örökké mozgott, örökké futott, örökké nyugtalan volt. Mindig
emlékezni fogok rá, mikor ősszel végigrohant az erdőn, a száraz
lomb zizegett lába alatt, nagy port vert fel és mikor megállt, látszott
rajta, hogy óriásnak érzi magát. Érti, hogy miért mondtam ezt el
most?
– De Napoleont azért nagyon szereti? – halk kétkedés volt a
Franciska hangjában.
– Nagyon? Igen, azt hiszem, szereti igazán, csak nem annyira,
hogy feláldozná érte jövőjét, hogy követni tudná a szenvedésbe is. A
hatalmáért ezerszer kockáztatta életét, de boldogtalanságát
megosztani nem akarja.
– És ha Napoleon megint hatalmas lenne?
– Akkor hiszem, hogy ismét meg tudna halni érte.
Franciska felvetette tekintetét és bátran nézett a grófné szemébe.
– Köszönöm, grófné. Jó éjszakát.
– Ma este nem látom?
– Nem, ma este… ma este nem érek rá…
– Úgy? Új ruha kell ismét Őfelségének. Ma mit vesz fel?
– Fehér selyemruhát, hattyúprémmel és fehér rózsadísszel.
– Mint egy menyasszony – mondta gúnyosan a grófné. – No, jó
éjszakát, Franciska.
 Holdfényes este volt, a nagy park fehér szobrai mint kísértetek,
úgy álltak a gyengén havas fák között és a fagyott út csikorgott
Franciska lába alatt, amint sietve ment a találkozóra. Fehér köpeny
volt rajta, fehér kendő a fején és úgy szaladt a nagy fasorban, mint
egy talapzatáról megszökött kis márvány istennő. A sűrűn összenőtt,
nyírott fák zúgtak körülötte! Milyen ismerős volt neki ez a zúgás,
sokszor félt tőle éjjelenként és fejére húzta takaróját, de nem
lehetett elbujni előle, mégis hallotta, mint egy közeli vízesést. Mert
elhagyatott volt Schönbrunnban, egyhangú napjai szomorúságban
teltek el. Harmonikus érzésvilágához nem illett a bizonytalan helyzet,
neki otthon kellett és mindig gyakrabban vágyott haza Óbudára. Kis
szobájára emlékezett és az órákra. Itt is volt zenélőóra, fel is
húzhatta, de nem tette, mert az inkább szomorú volt. Multjának szép
álmai olyanok voltak, mint egy bolondos, tarka, törökös szövet a
jelen sötét fátyola alatt. Esténként soká gondolkozott és tiszta
fogalmakat akart teremteni magában és maga köré, szép nagy
ajtókat, szép nagy ablakokat, de a csendes képeket elűzték mindig
nyugtalan vágyai. Gyakran írt apjának, bocsánatát kérte, esdekelt,
hogy ne gondoljon róla semmi rosszat, biztosította, hogy nem
ember, hanem valami titokzatos, messzi-messzi álom vitte magával,
bíztatta, hogy nemsokára hazatér, de nem kapott választ soha. A
multját elvesztette, jövője semmit sem igért. Sokszor este, ha már
nagy volt a csend, szerette volna, ha valaki jön és megveri, vagy
megsimogatja, nagyon várta, de ha az összes embereket elébe
állították volna, hogy válasszon, azt felelte volna, hogy egyik sem
kell.
Útra készen állt Franciska, de nem jött érte senki és egyedül nem
tudott elindulni sehova, mert leláncolták álmai, melyek olyan
gyönyörűnek igérték jövőjét annyi éven át.
Sokszor visszatért emlékeiben ahhoz, amit eddig élt. Tovább
színezte az apró eshetőségeket, melyekkel megkínálta az élet.
Hardeneggnél kellett volna megállnia? Mi lett volna akkor? Jósika
volt számára rendelve, vagy a cár? Megcsalta, elhagyta őket és
lehet, maga ellen vétett, mikor önző vágyakkal menekült előlük.
 Semmit sem akart igazán, semmit sem kívánt úgy, amint kívánnia
kellett volna, hogy életcélja lehessen. Mintha egész tettereje kimerült
volna azon az estén, melyen atyját szívtelenül elhagyta.
Ha gondolkozott, mindig szomorú lett, azért elhitette magával
újra meg újra, hogy vészes, nagy önfeláldozásra született, hogy
egyedül Napoleont szereti, bánkódva szereti, mert hőse elhagyatott
és nem ura a világnak többé.
A fák zúgtak, Franciska szaladt, a mai estétől sokat várt,
eseményeket várt. Sietett hát a romok felé, ahol Napoleonról fog hírt
kapni és el is feledte majdnem, hogy a hírekkel egy férfi várja, egy
erősakaratú, szerelmes lovag.
A holdfényben kísértetiesen, tisztán rajzolódtak a mesterséges
romok, a téglahalmaz, köröskörül néhány görög isten, a hegynek
nekiépített ívelt kapu, megrongált domborműveivel, a schönbrunni
park regényes dísze. Már egészen közelért Franciska, de Beauharnais
Eugént nem látta sehol. Felszaladt a hegyoldalon, a romok mögé,
nagyot sóhajtva, fáradtan dőlt egy csonka oszlopnak, egy pillanatra
lehúnyta szemét és akkor egyszerre érezte, hogy valaki mellette áll.
Hirtelen felpillantott, tekintete találkozott az Eugén tekintetével, aki
nézte őt és mosolygott. Nagy volt, sötét, az ezüstös téli éjszakában,
Franciska kezet adott neki és kicsit összehúzta homlokát. Majdnem
öntudatlanul cselekedett, de erősen érezte minden mozdulatát,
mintha mélyebben élne, mintha, amit egész napon át elrejtve
álmodott, egyszerre előtérbe lépne és fogva tartaná, mint a hipnózis.
Beauharnais Eugén megszorította a kezét:
– Hát eljött mégis, Mademoiselle? Szép, hogy eljött, köszönöm.
– Nincs mit köszönnie, herceg – szólott Franciska. – Én
köszönöm, hogy hívott és kérem, mondja el gyorsan, amit tud. Mit
kell tennem? Megteszek mindent, higyje el. Az életemet is szívesen
adom oda érte.
 Izgatottan beszélt, gyorsan, Eugén mosolygott és gyönyörködve
simogatta hideg kezét.
– Milyen szép hogy eljött, milyen szép – ismételte gyengéden.
– Herceg, kérem, én a híreket várom.
– Elmondok mindent, gyönyörű Franciska, de előbb tudni
akarom, miért szereti olyan nagyon Napoleont?
– Miért? Nem tudom. Nem elég az, hogy szeretem? Bízzék
bennem, kérem. Nyugodtan elmondhat mindent; ha kell, tudok
hallgatni, ha kell, tudok cselekedni, higyje el, nincs senki, senki a
világon, aki úgy szeretné őt, mint én.
– Franciska, kedves Franciska – mondta lágyan Eugén és finoman
ölelte át a remegő leányt, mintha hála volna csak a merész
mozdulat, megértő gyengédség.
– Ön is imádja őt? Úgy-e herceg, ön is meg tudna halni érte? Oh,
hogy szeretem, amiért úgy szereti őt.
– Én is szeretem kegyedet, Mademoiselle Franciska, bízzék
bennem kegyed is.
Franciska a Beauharnais kezébe tette kezét meleg szorítással,
Beauharnais átölelve tartotta őt és hosszú csend borította be a két
fiatal embert. Ennyi ártatlansággal, komoly hittel szemben, kicsit
tanácstalan volt a hódító herceg is, zavarba ejtette, hogy a leány tűri
ölelését. A fák zúgtak, a hold világított, elrejtve álltak a görög oszlop
mögött, Franciska türelmetlen várakozással leste a szót, és nagy
nyugtalanságában megfeledkezett helyzetéről, a percek mulásáról,
mindenről a világon.
– Milyen hideg a keze – szólalt meg a herceg egy idő mulva.
Erre felébredt Franciska; egyszerre érezte a Beauharnais ölelését
és gyorsan bontakozott ki karjából:
 – Herceg, nekem mennem kell, nem maradhatok sokáig,
könyörgök, mondja el, mit tud, mit akart velem közölni?
Eugén halkan kacagott:
– Az Istenért, Mademoiselle, ne legyen olyan izgatott, Napoleon
meg sem érdemli, hogy úgy szeresse.
Franciska tiltakozva emelte fel kezét, szenvedélyes lett:
– Nem érdemli meg? Hogy mondhat ilyet, hogy mer ilyet
mondani?
– Hát igazán olyan nagyon szereti?
– Imádom.
– Nem is ismeri.
– Az mindegy, láttam az életét, tudom tetteit, ő a legnagyobb
ember volt mindenki között, a legnagyobb hős, hódító, férfi, igazi
férfi és egyedül őt érdemes szeretni.
– Hogy mondhatja ezt, Mademoiselle és miért mondja ezt
nekem?
– Megmondom mindenkinek, az egész világnak.
Beauharnais most közel hajolt Franciskához és behízelgő, csitító,
lágy hangon szólt:
– Nem szabad ilyet mondania, Franciska, kegyednek különösen
nem.
Dacosan válaszolt Franciska:
– Miért? mert leány vagyok, egy leány nem mondhatja meg, amit
érez, csak…
– Kegyed nem értett meg, szép kisasszony, csak azt mondom,
hogy nem szabad érzelemvilágát kidobni az emberek útjába, mert
eltapossák és aztán kegyednek fáj.
– Hát nincs az ilyen nagy érzésnek semmi értéke? – kérdezte
ijedten Franciska.
Beauharnais most ujból megfogta kezét, a szívéhez szorította,
úgy beszélt a leányhoz, akiről tudta már, hogy gyenge, elhagyatott
és szomorú:
– Gyöngyházszín mosolyú kis hercegnő, értsen meg, a kegyed
meleg szíve csudálatos értékes kincs, de magát lopja meg, ha egy
elérhetetlen, képzelt érzésben pazarolja el ezt az édes drágaságot.
Egy erős simogató kéz kell kegyednek, egy erős, nagyon erős kéz.
– Egy erős kéz – ismételte álmodozva Franciska.
– Hát senkit sem szeret? – kérdezte Beauharnais és most
elengedte a leány kezét, hogy nyugodtabb bizalommal beszélhessen
vele.
– Senkit – suttogta Franciska.
– De tudna, úgy-e?
– Tudnék – mondta gyönyörű mosollyal a leány.
Most már neki is a maga érzésvilága lett a legfontosabb és
őszintén felelt, mintha az éjszaka kérdezné titkait, ma is úgy, mint
rendesen.
– De kegyedet már sokan szerették, úgy-e kis fehér hercegnő?
Franciska elmosolyodott:
– Sokan épen nem, de némelyek mondták, hogy szeretnek.
– És kegyed nem szerette egyiket sem?
– Nem – felelte határozottan Franciska, de aztán elgondolkozva
tette hozzá: – Azért egy kicsit szerettem, de hamar elmult és
sohasem bántam.
 Beauharnais végigsimított homlokán, mintha fájdalmas képeket
űzne el és szomorúan mondta:
– Értem, oh nagyon jól értem, kegyed csak azt szereti, akire épen
szüksége van és addig, míg szüksége van rája.
– Oh nem.
– De igen, Franciska, de igen.
– Én nem tehetek róla.
– Lehet, lehet, de mégis meg kellene gondolnia, hogy az, akire
épen szüksége van, nagyon sokat áldoz kegyedért, és kegyed
elfogadja hidegen, kedves mosollyal, lelkiismeretfurdalás nélkül. Én
is itt vártam ma este és kegyed eljött, mert akart tőlem valamit, de
hidegen, gonoszul hagy el abban a pillanatban, amelyben bevallom,
hogy szeretem.
Eugén kezébe temette arcát, egy oszlophoz dőlve állt a
holdfényben, sötét galléros köpenyében mint maga a szomorú
kétségbeesés. Franciska remegve nézte őt. Szeretem! azt mondta a
herceg. Csudálatos, varázsos szó. Szerelem! Mi mindent igér,
támaszt, nyugalmat, simogatást. A szél erősebb lett, Franciska
fázott, megdermedt kezét gyámoltalanul nyújtotta Eugén felé és
könyörögve szólt:
– Herceg, ön Napoleonról akart beszélni velem.
Beauharnais gyors mozdulattal kapta el a két jéghideg, dermedt
kezet:
– Napoleonról vagy az egész világról, nem mindegy az, amikor
szeretem?
Franciska ki akarta szabadítani kezét az erős szorításból, de félig
megfagyott ujjai tehetetlenül vergődtek a forró férfikézben:
– Herceg, nekem mennem kell – könyörgött.
 – De nem engedem, nem engedhetem, szép hercegnő, nem
bántom, szeretem, csak látni akarom, ne féljen tőlem, a kezét
fogom, nézem, imádom. Két percig maradjon még, Franciska.
És Franciska akaratereje elzsibbadt, zűrzavarosan járt fejében,
amit a grófnétól hallott este: szép, vidám, vakmerő, gyáva, a nőket
szereti… megfojt minden útjába kerülő madarat… a fiatal vért
kívánja…
– Engedjen el, herceg, kérem, engedjen – suttogta panaszosan.
– Nem engedem, tündérem, drága szerelmem, Franciskám. Nem
engedem. Boldog vagyok, hogy megtaláltam, dacos, édes, büszke,
kis leány – felelte Beauharnais. Aztán hirtelen magához rántotta,
átölelte és megcsókolta, hogy Franciska gondolkozni sem bírt,
lélekzeni sem tudott. Ez más volt, mint a Hardenegg könyörgése,
más mint a Jósika egyetlen, halk csókja, más, mint a cár vallomása,
ez forróság volt, kábító, égető meleg, melynek érintése lángra gyújt.
– Szeretem – suttogta Eugén.
– Igazán? – lehelte Franciska alig hallhatóan.
– Igazán, nagyon, örökre, kis boldogságom, te!
Gyengéden takarta be köpenyével a fázó leányt, simogatta arcát,
haját, melengedte dermedt ujjait, hogy Franciska már nem
didergett, nem érezte a telet, elfelejtette az éjszakát, nem gondolt
vergődő vágyaira, erős ölelés volt számára az egész világ. A szél fujt,
folyton erősebben fujt, szinte bömbölve nyargalt végig a parkon, de
most nem kínozta Franciskát a fák zúgása, úgy mint kis szobájának
csendjében minden este.
Egy óra a fagyban és mi maradt belőle? Franciska szaladt haza,
fehér gallérja repült utána a szélben, fejkendője nyakába csúszott,
haja ziláltan hullott arcába és kezét szívére szorítva ott állt kis
szobájának ablakában. A szívén volt a keze, a Napoleon képén és a
vörös darun, megborzongva húzta ki a vékony láncot ruhája alól,
lekapcsolta róla a Hardenegg ajándékát és elzárta fiókjába a kis
aranylapot a karcsú madárral. Most, mikor sorsa betelt, már nem
viselheti azt, ami ígéret volt a jövőre. A Napoleon-kép ott maradt
régi helyén, hisz érte együtt fognak küzdeni Eugénnel. Franciska
lefeküdt, de soká, soká vergődött ébren ágyában, kicsit kedvetlenül,
mint akit kiraboltak. Sírt is közben, de nem vette észre könnyeit, és
nem tudta azt sem, hogy mosolyog boldogan, míg halkan
ismételgette magában: – Igazán, nagyon, örökre, kis boldogságom,
te!
 XVIII. FEJEZET.

Mit mesél Metternich Montebello

hercegnőnek?

Senki sem vette észre Franciskán másnap az izgalmas este, az

álmatlan éjszaka nyomait. Derült volt, nyugodt, ha nem is szerette
Beauharnais Eugént úgy, amint ő képzelte szép álmaiban a
szerelmet, de vágyott utána, várta simogatását és meleg érzéssel
gondolt csókjaira. Olyan jó, hogy szerette valaki és neki volt alkalma,
módja viszontszerethetni. Ha nem lehetett ujjongva boldog, legalább
édes derűvel boldogíthatott egy erős férfit. Senki sem volt számára
Eugén, ha annak nézte, aki igazán, de mindenki, az egész világ, ha
csókjaira emlékezve, az ő nevén kellett szólítania sok kacagó, síró,
türelmetlen vágyát. Valakire várt sokáig. Ő volna az? A beteljesedett
álom?… Nem, de ő csókolta meg először igazán, neki remegett
karjában először és hozzá szeretett volna menni most is. Hírt várt
már reggel korán tőle, aki karjában tartotta az előző estén erős
öleléssel.
– Most már az enyém kell hogy légy, Franciska, igazán, egészen!
– Ezzel vált el tőle Beauharnais és ő bólintott hozzá nyugodtan,
vonakodás nélkül.
Igazán, egészen? Mit jelent az most már, ha tűrte csókjait,
simogatását, ha hozzásimult odaadással. Az ilyesmi egy életre szól,
úgy hitte Franciska. Nem az övé máris, mikor karjaiba vágyik és
vágyni fog örökre? Jövője, sorsa most már Beauharnais Eugén, az
biztos. Hogyan, miképen? Az volt a kérdés csupán. Ha Eugén igazán
szereti, nem kívánhatja, hogy csak úgy… Feleségül veszi? Az sem
lehet. Mi lesz? Mi lesz hát?
A grófnéval szeretett volna beszélni, de nappal nem lehetett.
Délelőtt Mária Lujza ruháját díszítette, délután a kis Napoleonnak
játszotta végig a félbenmaradt darabot. A zöld királyfi ezer kaland
után elnyerte a gyöngyházszín mosolyú hercegnő szívét és keblére
ölelve súgta fülébe: – Szeretlek, princesz Kikerlak, igazán, nagyon,
örökre.
Beauharnaistól azonban még mindig nem jött semmi hír és
Franciska most már csak az estét várta, mikor a grófné ölébe
hajthatja fáradt fejét.
Alkonyatkor Metternich herceg kocsija állt meg a sárga kastély
előtt. A kancellár gyakran jött, ilyenkor Mária Lujzát látogatta meg,
Montebello hercegnőt és Franciskát. Vigyázott Schönbrunnra, leste a
híreket és figyelt a sok asszonyszív dobogására is, nehogy a
veszedelmes fészekből veszedelmes érzések keljenek szárnyra.
Mária Lujza vidáman fogadta, a cher prince híreket hozott, udvari
ünnepélyekről, ruhákról, új szerelmekről mesélt neki. Az ex-
császárné végnélkül tudott kérdezni, életének főrendezője pedig
örült felületes érdeklődésének, lelke ürességének.
Végül Metternich kérdezett:
– Neipperg gróffal meg van elégedve, felséged?
– Meg – felelte pirulva Mária Lujza.
– Szóval, jó, hogy őt jelölte ki a császár Őfelsége felséged
lovagjául?
– Oh, nagyon jó.
– Minden este eljön a gróf?
 – Minden este. Kitünően zongorázik, énekel is, azért kedvelem őt.
– Mária Lujza szinte védekezett.
A herceg mosolygott:
– A fontos az, hogy felségednek tetszik, amiért mellékes, a gróf
megérdemli felséged bizalmát és a császár Őfelsége örömmel hallja,
hogy felséged kegyes hozzá.
– A lieber Papa tudja?
– A császár Őfelsége mindent tud, mert szívén viseli felséged
boldogságát.
Boldogság! Erre a szóra megdobbant Mária Lujza szíve. A gróf
csókjaira gondolt; örült, hogy a herceg távozott és az esti
öltözködésig nyugágyán végigdőlve, egy szebb jövőről álmodott. A
lieber Papa is úgy akarja, ő is úgy akarja, a gróf is úgy akarja…
Mindnyájan egyet akarnak, az ő boldogságát és az ő boldogságát
csak egy jelentheti, az, amit nyiltan a világ előtt nem tehet, de ami
titokban, elbujva, annál édesebb. Boldogság, szerelem… Lehúnyta
szemét: – A rózsaszínű ruhámat veszem föl ma este – gondolta el,
mosolyogva.
Metternich Franciskát kereste. A kis Napoleon nappali szobájában
találta egyedül. A babákat rakosgatta el, a hercegnőt, a zöldruhás
királyfit, a rabszolgát…
– Jó estét, Franciska kisasszony.
– Jó estét, herceg.
Kezet fogtak, Franciska nem szerette Metternieh látogatásait,
kutató pillantását, ravasz kérdéseit és hódoló kézcsókját. Tetszett a
hercegnek, tudta és mindig félt, hogy egyszerre lecsap rá, mint egy
ragadozó madár védetlen áldozatára.
– Kegyed mindennap szebb lesz, Mademoiselle – szólott
Metternich kedveskedve.
 – Oh Istenem – sóhajtott Franciska.
– Miért olyan unott, talán már elég is volt kegyednek, már
sokalja? Igaza van, lassan én is megsokallom. De tudja, hogy ma
különösen szép. Miért, mi történt, talán beleszeretett valakibe?
Franciska vállat vont:
– Ugyan kibe?
– Igaza van, csak engem lát, meg Neipperg grófot. Én nem
számítok, maradna tehát a gróf. Kegyednek is a félszemű Ámor
tetszik, Mademoiselle Franciska?
– Mi jut eszébe hercegségednek?
– Ugyan, ugyan, nem kell azért haragudnia. A gróf hódító férfiú,
másnak is tetszik. Mondja, soká szokott itt maradni esténként?
– Nem tudom.
– Dehogy nem tudja, csak nem akarja mondani, nekem
nyugodtan elárulhatja Mária Lujza Őfelsége titkait.
– Én nem ismerem a felséges asszony titkait.
Franciska mindig vigyázott Metternich herceg kérdéseire és
óvatosan válaszolt, úgy, amint a grófné tanította. A grófné régen
tudta, miért hozta a herceg Franciskát Schönbrunnba és tudta a
leány is, azért résen voltak és a kancellár rendesen csalódottan
távozott.
– Mondja, Mademoiselle, járt kinn Beauharnais Eugén?
Franciska ijedten nézett rá: miért akarja vajjon tudni, Istenem,
miért?
– Gondolkozzék kérem, tudnia kell, a császár Őfelsége nem
akarja, hogy a herceg gyakran találkozzék Mária Lujza Őfelségével.
Mondja, mikor volt itt utoljára?
 – Tegnap – suttogta elhaló hangon Franciska.
– A felség fogadta őt?
– Nem, Őfelsége nem fogadta, a kis herceget látogatta meg.
– Aztán távozott?
Franciska alig tudott uralkodni magán:
– Azt hiszem távozott.
– Hány órakor?
– Nem tudom.
– Gondolkozzék.
– Nem tudom, de igen, várjon, úgy hét óra tájban.
– Akkor rendben van.
Most már Franciska érdeklődött félve:
– Miért van rendben, mi van rendben?
Metternich nevetett:
– Milyen kíváncsi, de ha tudni akarja, megmondhatom. Ma reggel
azt a jelentést kaptam, hogy a herceg idejött ki délután és csak késő
éjjel tért haza. No de akkor bizonyára másfelé járt, alkalmasint
valami titkos találkáról van szó, melyet egy schönbrunni látogatással
akart leplezni.
– Kit és mit akart egy schönbrunni látogatással leplezni? –
kérdezte hirtelen belépve Montebello hercegnő. – Különben jó estét.
Metternich felállt és eléje ment:
– Jó estét, hercegnő. Beauharnais Eugénról beszéltünk.
Megjegyzem, ismét egy pompás történetet tudok róla, majd később
elmondom.
 Mindketten Franciskára néztek, aztán jelentős pillantással
egymásra. Franciska megértette és gyorsan elhagyta a szobát, pedig
a szíve úgy dobogott, a térde remegett és nagyon szerette volna
tudni, mit mesél el Metternich Montebello hercegnőnek olyan csúnya
mosollyal.
Felöltöztette Mária Lujzát rózsaszínű atlaszba, könnyű, omló
fátyolokba, rózsát tűzött hajába, megigazgatta apró lábain a
szalagcsokrokat, aztán kezét összekulcsolva ült a grófné szobája
sarkában, a sötétben egyedül.
– Mit mesélt Metternich herceg? Miért nem írt Eugén? Félt, hogy
megtudják, mert hisz minden lépésére ügyelnek? Nem jött, mert
nagyon szereti, vagy nem jött, mert nem szereti? Franciska
belefáradt a gyötrő gondolatokba. Lehúnyta szemét és akkor érezte
csak igazán, mennyire kimerítette a mai nap. A fejét hátrahajtotta,
megfeledkezett mindenről és lágyság, gyengeség fogta el, a tények
elvesztek emlékéből, érzések maradtak csupán. Egy szép szobába
lépett be gondolatban, fehér szőnyegen feküdt, álmodozott, azt
álmodta, hogy a szoba az övé, hogy meleg, kedves és ő puhán
fekszik valakinek a lábainál, aki simogatja fejét. De ez a valaki már
csak Beauharnais Eugén lehet.
A grófné jött, Franciska az öreg hölgy lábához ült, kis zsámolyára
és váratlanul, hirtelen kérdezte:
– Kiket szeretett Beauharnais Eugén?
Tréfásan fenyegette meg a grófné:
– Ej, ej, Franciska, a hódító herceg mégis érdekli, úgy látom.
– Nem, nem, higyje el, grófné, nem, csak…
– Nos, csak? Gyermekem, ha ilyen hevesen tagad, az már
vallomás. Pedig nem szabad rá gondolnia.
Franciska lehajtotta fejét, majdnem a grófné ölébe, a szürke
selyem ráncok közé:
 – Csak azért kérdem, mert Metternich herceg beszélt róla ma és
Montebello hercegnőnek mesélt valamit Beauharnaisról, amit nekem
nem volt szabad hallanom. Vajjon mit mondhatott?
A grófné Franciska haját simogatta, könnyű, fehér kezével:
– Mit mondott? Istenem, kis leányom, én nem tudom, de az én
Franciskámnak nem is szabad érdeklődnie ilyesmi iránt, még
kíváncsiságból sem. Valami csúnya asszonytörténet lehet, felületes
kaland. A hercegnek minden nő kell, mindennap más, mindenik egy
percre. Nem tud lemondani egyről sem, aki útjába kerül.
– Aki útjába kerül – suttogta Franciska.
– Kis leányom, mi ez? – A grófné felemelte az ölében nyugvó
fejet és a Franciska szemébe nézett. – Nem, nem, nem szabad,
gyermekem, nem szabad. Úgy mondom, mintha a leányom volna, a
leányom, aki jobb s szebb, semhogy egy percre is gondolhatna arra
az emberre. Az orosz cár és Beauharnais Eugén! A titkos rendőrség
mindennap új kalandot jelent róluk. Jó barátok, együtt szórakoznak…
Mit mesélt Metternich a hercegnőnek ma? Nem tudom, de tudom,
amit multkor mesélt, amit a hercegnő, mint jó tréfát elmondott
mindenkinek… Nem leányfülnek való, Franciskám, de orvosságnak jó
és nekem ki kell gyógyítanom, mert a herceg tetszik az én kis
leányomnak.
– Nekem nem tetszik – tagadott sírással küzdve Franciska.
– Tetszik, de el fogja felejteni, mert el kell felejtenie. Szóval,
Metternich, aki a Geheimpolizei jelentéseivel mulattatja Montebello
hercegnőt, elmesélte, hogy minden éjjel inkognitóban kar-karban a
legsötétebb, legzüllöttebb utcákban látják együtt Sándor cárt és a
volt itáliai alkirályt. Ne reszkessen úgy, Franciskám.
A leány szeme könnyel volt tele:
– Ne, ne mondja tovább.
 – De mondom, mondanom kell, most kegyetlennek látszom,
pedig csak szeretetből teszem. Multkor éjjel egy rosszhírű ház
lépcsőjén mentek fel együtt, a cár meg a herceg, mikor szembe jött
velük a Beauharnais inasa. A félhomályban nem ismerte meg
gazdáját, csak a versenytársát látta benne és vállon ragadta, hogy
ledobja a lépcsőn a cárral együtt. De erre megszólalt a herceg és
hangjára az inas észretért…
– Ne, ne – sikoltotta Franciska.
– Nagyon fáj, kis leányom? Csúnya történet is, különösen ha egy
olyan ember keveredik ilyesmikbe, akinek felesége van és
gyermekei.
– Felesége, gyermekei?
– Hát nem tudta? A bajor király leánya a felesége, Auguszta,
Napoleon választotta számára, kedves jó asszony… Úgy-e,
Franciskám, nem gondol többé a hercegre és úgy-e, nem komoly a
csalódása?
Franciska felállt, összeszorította száját, leküzdötte felindulását és
minden szó után ajkába vágva fogát, nyugodtan válaszolt:
– Én csak a Napoleon mostohafiát láttam benne.
– Csak, igazán csak?
– Csak.
– Akkor jó – mondta a grófné.
Franciska kiszaladt, bezárkózott szobájába, ágyára dobta magát
és sírt, keservesen zokogott, fájdalmasan, hogy a teste remegett és
a torkát fojtogatta az indulat. Mi történt vele? Olyan sokat adott oda,
elvesztette legdrágább, legtisztább, legszebb álmait. Az első
visszaadott csók, az első odaadó ölelés, az első forró, sejtelmes,
szerelmes suttogás… Istenem, Istenem, milyen csúnya, csúnya az
élet.
 Felugrott, félt a párnájától, az ágyától, félt a halk ibolyaszagtól,
ruganyos testétől, a melegtől és a reménytelen vágyakozástól, amely
szép volt, nagy, tiszta, tárgytalan, tegnap estig. Tegnap estig, ma
már nem az többé, ami volt, mert Beauharnais karjában megsejtette
rá a választ és kicsi volt, alacsony a felelet, egész fiatalságának
reszkető álmaira. Egy férfi jött, egy férfi, akit nem szeretett és
elvette mindenét. Az ő csókját fogja érezni most már, hogyha
szerelemre gondol, és az ő karja szab határt annak, ami mérhetetlen
volt eddig. Egy Napoleont várt, egy világot kívánt és egy
Beauharnais Eugén csábítása vetett véget vágyainak!
Mindent vagy semmit, mindent vagy semmit! Ez volt hát az? Ez a
nagy világ, melybe vágyott, ahova repeső örömmel jött? Ilyen volt a
szenvedély, melyre várt, így szólalt meg a szíve először? Ez volt a
ragyogó álom, melyet kergetett? Hardeneggnek talán mégis igaza
volt, hogy haza fog vágyni Óbudára néhány hónap, pár óra, vagy tán
egy perc mámora után.
 XIX. FEJEZET.

Az ibolyák.

Havas hideg, decemberi délelőttön a schönbrunni kert fagyos

útjain sétáltak Montesquiou grófné, a kis Napoleon, meg Franciska.
Franciska egy pillanatra megállt, hogy egy fehér, csillogó, díszes
fenyőgallyat törjön le és akkor egy apró levélke hullott lábához.
Felkapta, egy kőre volt kötve, cím nem volt rajta, körülnézett, hogy
ki dobhatta útjába, de a nyírott fák sűrűjében senkit sem látott.
Kíváncsian törte fel a pecsétet. A kis lapra néhány sor volt írva
csupán:
– Franciskám, szerelmem, várom, küldjön hírt a romokhoz,
vigyen le néhány sort, tegye a nagy kő alá, ahol álltunk. Én nem
mehetek, vigyáznak rám, figyelik minden lépésemet. Csak azt írja
meg: Szeret-e még? Meghalok utánad, Franciskám. Eugén.
– Franciska! – kiáltotta Montesquiou grófné.
– Franciska! – kiáltotta a kis Napoleon.
– Megyek – felelte Franciska és széttépte a levelet egész apró
darabokra, aztán elszórta a fehér havon, hogy nyoma se maradjon.
Másnap a szobájában talált egy levelet. Ki tette oda, kit
vesztegetett meg Beauharnais Eugén? Nem tudta és nem is tudta
meg soha. Nem is kutatta. A hosszú könyörgést épen úgy eltépte,
amint eltépte előző nap a néhány sort. Most már Bécsbe hívta
Eugén, a Schauflergasseban van egy kis lakás, azt neki adja, ad
egyebet is, mindent, amit csak kíván; jöjjön, jöjjön már holnap,
délutánonként várja, háromtól hatig türelmesen. Úgy jöjjön, hogy
mindjárt ott is maradhasson örökre.
– Szeretlek, szeretlek, úgy, ahogy még sohasem szerettem és
ahogy sohasem fogok többé szeretni, a csókjaidra gondolok, fehér
nyakadra, puha kezedre, remegő testedre. Gyere, simogass meg
Franciskám, kis angyalom, gyönyörűségem, életem, gyere, mert…
Eddig olvasta el a levelet Franciska, aztán haragosan dobta a
tűzbe Beauharnais Eugén szerelmes szavait.
Szilveszter napjának délutánján Eugén maga jött ki
Schönbrunnba, Montesquiou grófné fogadta, de Franciskát hiába
kereste. Mária Lujzának kezet csókolt újévre, átadta ajándékát a kis
Napoleonnak, meg is simogatta szőke fejét, de aztán mennie kellett.
A grófné megkönnyebbülve sóhajtott fel, mikor kocsija kigördült a
schönbrunni kastély kapuján, de egy kis levélke mégis csak oda
került a Franciska munkakosarába, színes varrásai közé.
– Ha nem jössz magadtól, ha kerülsz is, vagy ha elzárnak is
előlem, érted jövök és elviszlek erővel. Szeretlek Franciska, az
enyém vagy, az enyém örökre.
Franciskának megdobbant a szíve. Merész szavak voltak, nagy
ígéret, most újra maga előtt látta Eugént, úgy, amint akkor este
ölelte a fák alatt. Szép volt, hatalmas, izzószemű és forró lett egész
teste a rágondolástól. Ha ellopná, elvinné akarata ellen, erőszakkal…
Szinte kívánta egy pillanatra, aztán meg menekülni akart gonosz
kívánsága elől.
Neipperg gróf csábító zongorajátéka elhangzott kis szobája
csendjébe, Mária Lujza duettet énekelt vele, szerelmes dalokban
ujjongták egymás felé vallomásukat. Szilvesztert ünnepelték és
melegebb volt minden hang ezen az éjszakán. Búcsú az elmult évtől,
ígéret az eljövendőre.
 Franciska egyedül volt, magános vacsorája után, egy magános,
csendes éjszaka várta. Óbudára gondolt, az otthonára, az apjára, a
sok órára, szomorú lett nagyon és vigaszt, támaszt keresve ment át
a grófné szobájába.
Már ott találta szép, halványszürke selyem ruhájában, nagy
karosszékében. A grófné kedvesen nyújtotta feléje kezét:
– Jó, hogy jön gyermekem, én is egyedül vagyok, kegyed is
egyedül van, várjuk meg együtt az új évet. Vajjon mit hoz nekünk,
kis lányom?
– Ugyan mit hozhatna? Semmit – felelte keserűen Franciska. – Én
nem várok és nem remélek semmit, csak azt kívánom már, hogy
muljanak a napok egyformán, hangtalanul.
A grófné a leány haját simogatta:
– Oh be keserű gondolatok. És higyje el, szomorú kívánsága nem
teljesülhet, Franciska, a napok csak látszólag egyformák és
hangtalanok. Igaz, az órák néha észrevétlenül suhannak tova és az
élet megy-megy, mintha papucsban járna, elmegy mellettünk
nesztelenül, nem hallunk belőle semmit, de ez csak látszólagos, mert
utólag mindig ráeszmélünk, hogy mégis hoz és elvisz, hogy lop és
ajándékoz, hogy tétlenül nincs soha. Igy van, kis lányom… De
mondja csak, olyan nagyon szereti még most is azt a gonosz
Beauharnaist?
– Istenem – sóhajtott Franciska.
– Szereti? Hozzám őszinte lehet, vallja be, szereti?
– Nem szeretem.
– Nem szereti? De hát akkor mi baja, Franciska?
– Nem tudom. Megcsókolt, megölelt, magához szorított, azóta
háromszor írt. Azt hittem, szeretem, pedig nem szeretem, nem,
nem,… de rá kell gondolnom mégis. Olyan rossz, olyan borzasztó
rossz… Higyje el grófné, nem szeretem, de azt hittem, boldoggá
teszem és, hogy az is boldogság.
Franciska kétségbeesetten temette kezébe arcát, de a grófné
felemelte szomorú kis fejét és a szemébe nézett:
– Boldogság csak az, ha az ember magát akarja boldoggá tenni,
kis lányom, a többi megalkuvás. Ezt jegyezze meg jól, Franciskám.
Most pedig beszéljünk másról. A fiam írt ma.
– Anatole?
A grófné sokszor beszélt neki egyetlen fiáról, de a levelekről
eddig nem tudott Franciska, a levelekről, melyek titokban jöttek,
bevarrva hazulról küldött ruhák ráncaiba, elrejtve egy-egy
süteménybe, párisi nyalánkságok között, kalapok bélésében, csinált
virágok kelyhében.
– Igen, igen, Anatole írt – felelte a grófné és egy levelet vett ki
ruhája zsebéből. – Anatole írt, ki épen úgy szereti Napoleont, mint
én és mint…
– Mit írt? – kérdezte hirtelen, nagy érdeklődéssel Franciska.
– Na lássa, lássa, hogy van még, amit vár és ami örömet szerez
csalódott kis szívének – mondta a grófné mosolyogva. – Szeretné
tudni, mit ír? Azt írja, hogy Párisban, hogy Franciaországban a
Bourbonok árnyékában, télközepén nyílnak a kis ibolyák, és százan
és ezren viselik kabátjuk gomblyukában. Tudja, mit jelent ez
Franciska? Az ibolya Napoleon virága, a bonapartisták tavaszi
reménysége. Ezt küldte nekem a fiam újévre.
Egy szál hervadt ibolya volt a teleírt lapok közé préselve, a grófné
megcsókolta, aztán a levéllel együtt bedobta a tűzbe. Gyorsan
elhamvadt a kis száraz virág, a sok fekete betű, de megmaradt a
reménység, amelyet hoztak. A grófné egészen közel hajolt a lábánál
ülő Franciskához:
 – Nem adhatok mást ezen az éjszakán, mint a bizalmamat, a
legnagyobb, a legszentebb titkomat. Megvigasztaltam egy kicsit,
kedves gyermekem?
– Köszönöm grófné – mondta meghatva Franciska és
megcsókolta az öreg hölgy kezét.
Szép Szilveszter volt és még mást is kapott ajándékba Franciska,
amit nem is sejtett, de ami az övé volt mégis. A Grabenen, az öreg
palotában, a tűz előtt, éjfél tájban, reménykedve mondta Fini néni a
hallgatag, szomorú Hardenegg grófnak:
– Meglátod, jövő karácsonyra mégis övé lesz a legyezőm.
Erről nem tudott Franciska, de talán megsejtette mégis, mert
mielőtt szobájának nagy ablakánál állva, elbúcsúzott az elmult évtől
és az új felé tárta ki fiatal karjait, csendesen, szégyenlősen
visszaakasztotta aranyláncára Rudolf gróf ajándékát, a vörös darut.
Schönbrunban csendes volt 1814 utolsó éjszakája, Montesquiou
grófné ibolyákról beszélt Franciskának, Mária Lujza szerelmes
dalokat énekelt és halk forró csókokat váltott Neipperg gróffal,
melyekben újévi ígéretek égtek, de Bécsben zajosan ünnepelték ezt
a napot is, talán azért, hogy ne tudjanak semmit az
elégedetlenségről és megfeledkezzenek a kongresszus elmérgesedő
harcairól, melynek szimbóluma pedig ott volt a Zichy Károlyék nagy
bálján is, mert Sándor cár most már nem is fogadta Metternich
herceg köszöntését. Az udvar, az összes fejedelmek Zichyéknél, a
szép Julia grófné házában gyűltek össze, de Bagration Katarina
hercegnőnél is estély volt és Beauharnais Eugén ott táncolt, udvarolt
éjfél utánig. Alapjában véve azonban unatkozott és egy óra felé
megszökött a vendégek seregéből. Sietve ment le a vörös
szőnyeges, virágos lépcsőn, alig várta, hogy a szabadba érjen, mikor
egy izgatott női hang szólt utána:
– Herceg, egy szóra.
 Eugén megfordult, türelmetlenül, majdnem haragosan, de amint
néhány lépcsőfokot visszatért, meglepetten és tisztelettel hajolt meg:
– Hercegnő, kegyed?
A lépcsőkorlátra könyökölve, lakása ajtaja előtt, Sagan hercegnő
állt és kezét nyújtotta Beauharnais felé:
– Jöjjön be hozzám egy pillanatra, herceg, fontos mondanivalóm
van.
– Készséggel, hercegnőm. De hogy van ilyen egyedül Szilveszter
éjszakán?
– Vilhelmina merengve válaszolt:
– Az év utolsó éjszakáját mindig egyedül töltöm itthon. Ilyenkor
oly jól lehet elmélkedve visszagondolni és reménykedni.
– Ah, vagy úgy? – Beauharnaisnak gúnyos volt a hangja.
– Talán nem hiszi? – kérdezte kicsit ingerülten a hercegnő.
– Mindent hiszek, azaz kegyed még valószínűtlenebb dolgokat is
el tudna hitetni velem.
– Ne tréfáljon, herceg. Egyáltalában nem vagyok tréfás
kedvemben.
– Azt látom.
Vilhelmina izgatott volt, haragos és csalódott. A cár azt ígérte,
hogy eljön hozzá éjfél után néhány perccel és a cár nem jött. A cár
elhanyagolta, az emlékezetes éjszaka óta, amikor megfosztotta őt
Metternich szerelmétől, csak ritkán látta, akkor is mindig társaságban
és ma ismét cserben hagyta.
Sándor cár csakugyan megfeledkezett a hercegnőről, éjfélkor a
gyönyörű özvegy Auersperg hercegnővel táncolta a polonaiset, azzal
a hölggyel, aki legjobban tetszett neki, aki egyedül állt ellen
csábításainak és akit meg akart hódítani minden áron. A cár tovább
udvarolt éjfél után is, de kitartásával megsértette, véresen
megbántotta a szép, sötét, büszke Vilhelminát, akinek pedig
meggondolás nélkül fosztotta ki szívét egy októberi éjszakán.
A hercegnő kibékült azóta Metternichhel, a kancellár nem is vette
komolyan a szakítást soha, de másoknak is udvarolt legalább
látszólag és Vilhelminának meg kellett osztania szerelmét
versenytársnőivel.
Szerencsére a cár könnyen bizalmas lett, a cár mindig fecsegett,
a cárnak nem voltak titkai és így adott fegyvereket a megsértett
hölgyek kezébe. Sagan hercegnővel különösen szeretett beszélgetni,
mert okos volt és mert ismerte a politika rejtelmeit.
A kék szalonjába vezette Vilhelmina Eugént, egy csésze teát
hozatott számára, aztán szembe ült vele, a rejtelmes, acélos
félhomályú szobában, mint egy haragos viharfelhő. Beauharnaisnak
tetszett a helyzet, a hercegnőt elragadónak találta sötétvörös,
mélyen kivágott bársonyruhájában, a homlokát körülfogó és a füle
mellett hosszan lecsüngő fehér gyöngysorával, mert a hercegnő
egészen megfeledkezett róla, hogy öltözékének minden díszes
ráncára rá van írva, hogy várt valakit. Érdekes volt, hiába, érdekes és
még érdekesebb lenne, ha meghódítaná ezt a körülrajongott, híres,
gyönyörű asszonyt. A hercegnő nem azért hívta, tudta Eugén jól, de
annál ingerlőbb, annál nagyszerűbb volna a siker is.
Mindjárt megkezdte az ostromot:
– Multkor egy társaságban vitatkoztak, hogy ki a legszebb hölgy
a kongresszuson…
– Kérem herceg, hagyja, engem ez ma egyáltalán nem érdekel,
szakította félbe türelmetlenül a vallomást Vilhelmina. – Hallgasson
rám, ön a Napoleon híve ma is, tudom.
– Hercegnő!
– Tudom – ismételte az asszony.