Full download ebooks at https://ebookmeta.

com

Bioinformatics: An Introduction 4th Edition

Jeremy Ramsden

For dowload this book click link below

https://ebookmeta.com/product/bioinformatics-an-
introduction-4th-edition-jeremy-ramsden/

OR CLICK BUTTON

DOWLOAD NOW
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Marketing An Introduction 4th Edition Ross Brennan

https://ebookmeta.com/product/marketing-an-introduction-4th-
edition-ross-brennan/

Primary Mathematics 3A Hoerst

https://ebookmeta.com/product/primary-mathematics-3a-hoerst/

An Introduction to Mechanical Engineering (4th Ed.) 4th

Edition Jonathan Wickert

https://ebookmeta.com/product/an-introduction-to-mechanical-
engineering-4th-ed-4th-edition-jonathan-wickert/

Evolutionary Psychology An Introduction 4th Edition

Lance Workman

https://ebookmeta.com/product/evolutionary-psychology-an-
introduction-4th-edition-lance-workman/
An Undergraduate Introduction to Financial Mathematics
4th Edition Buchanan

https://ebookmeta.com/product/an-undergraduate-introduction-to-
financial-mathematics-4th-edition-buchanan/

Health Studies An Introduction 4th Edition Jane Wills

(Editor)

https://ebookmeta.com/product/health-studies-an-introduction-4th-
edition-jane-wills-editor/

Bioinformatics: An Introductory Textbook 1st Edition

Thomas Dandekar

https://ebookmeta.com/product/bioinformatics-an-introductory-
textbook-1st-edition-thomas-dandekar/

Evolutionary Psychology An Introduction Team IRA 4th

Edition Lance Workman

https://ebookmeta.com/product/evolutionary-psychology-an-
introduction-team-ira-4th-edition-lance-workman/

An Introduction to Holistic Enterprise Architecture 4th

Edition Scott Bernard

https://ebookmeta.com/product/an-introduction-to-holistic-
enterprise-architecture-4th-edition-scott-bernard/
Computational Biology

Jeremy Ramsden

Bioinformatics
An Introduction
Fourth Edition
Computational Biology

Editors-in-Chief
Andreas Dress, CAS-MPG Partner Institute for Computational Biology, Shanghai,
China
Michal Linial, Hebrew University of Jerusalem, Jerusalem, Israel
Olga Troyanskaya, Princeton University, Princeton, NJ, USA
Martin Vingron, Max Planck Institute for Molecular Genetics, Berlin, Germany

Advisory Editors
Gordon Crippen, University of Michigan, Ann Arbor, MI, USA
Joseph Felsenstein, University of Washington, Seattle, WA, USA
Dan Gusfield, University of California, Davis, CA, USA
Sorin Istrail, Brown University, Providence, RI, USA
Thomas Lengauer, Max Planck Institute for Computer Science, Saarbrücken,
Germany
Marcella McClure, Montana State University, Bozeman, MT, USA
Martin Nowak, Harvard University, Cambridge, MA, USA
David Sankoff, University of Ottawa, Ottawa, ON, Canada
Ron Shamir, Tel Aviv University, Tel Aviv, Israel
Mike Steel, University of Canterbury, Christchurch, New Zealand
Gary Stormo, Washington University in St. Louis, St. Louis, MO, USA
Simon Tavaré, University of Cambridge, Cambridge, UK
Tandy Warnow, University of Illinois at Urbana-Champaign, Urbana, IL, USA
Lonnie Welch, Ohio University, Athens, OH, USA

Editorial Board
Janet Kelso, Max Planck Institute for Evolutionary Anthropology, Leipzig,
Germany
Gene Myers, Max Planck Institute of Molecular Cell Biology and Genetics,
Dresden, Germany
Pavel Pevzner, University of California, San Diego, CA, USA
Endorsed by the International Society for Computational Biology, the
Computational Biology series publishes the very latest, high-quality research
devoted to specific issues in computer-assisted analysis of biological data. The main
emphasis is on current scientific developments and innovative techniques in
computational biology (bioinformatics), bringing to light methods from mathemat-
ics, statistics and computer science that directly address biological problems
currently under investigation.
The series offers publications that present the state-of-the-art regarding the
problems in question; show computational biology/bioinformatics methods at work;
and finally discuss anticipated demands regarding developments in future
methodology. Titles can range from focused monographs, to undergraduate and
graduate textbooks, and professional text/reference works.
Jeremy Ramsden

Bioinformatics
An Introduction
Fourth Edition
Jeremy Ramsden
Department of Biomedical Research
The University of Buckingham
Buckingham, UK

ISSN 1568-2684 ISSN 2662-2432 (electronic)

Computational Biology
ISBN 978-3-030-45606-1 ISBN 978-3-030-45607-8 (eBook)
https://doi.org/10.1007/978-3-030-45607-8

Originally published as volume 3 in the series: Computational Biology

1st edition: © Kluwer Academic Publishers 2004
2nd & 3rd editions: © Springer-Verlag London 2009, 2015
4th edition: © Springer Nature Switzerland AG 2023

This work is subject to copyright. All rights are reserved by the Publisher, whether the whole or part of
the material is concerned, specifically the rights of translation, reprinting, reuse of illustrations, recitation,
broadcasting, reproduction on microfilms or in any other physical way, and transmission or information
storage and retrieval, electronic adaptation, computer software, or by similar or dissimilar methodology
now known or hereafter developed.
The use of general descriptive names, registered names, trademarks, service marks, etc. in this publication
does not imply, even in the absence of a specific statement, that such names are exempt from the relevant
protective laws and regulations and therefore free for general use.
The publisher, the authors, and the editors are safe to assume that the advice and information in this book
are believed to be true and accurate at the date of publication. Neither the publisher nor the authors or
the editors give a warranty, expressed or implied, with respect to the material contained herein or for any
errors or omissions that may have been made. The publisher remains neutral with regard to jurisdictional
claims in published maps and institutional affiliations.

This Springer imprint is published by the registered company Springer Nature Switzerland AG
The registered company address is: Gewerbestrasse 11, 6330 Cham, Switzerland
Mi a tudvágyat szakhoz nem kötők,
Átpillantását vágyuk az egésznek.
imre madách
Preface to the Fourth Edition

Eight years have elapsed since the previous edition, during which there have been
continuing rapid advances in many of the technologies used to obtain the raw
data of bioinformatics, such as DNA sequencing, as well as enormous increases in
widely available computing power, and discoveries have continued apace. There has
also been a global pandemic, combating which has been greatly assisted by bioin-
formatics, and which vastly boosted data acquisition. These developments alone
warranted thorough revision of the material in the book. The opportunity has also
been taken to somewhat rearrange the chapter topics, although admittedly in such a
multidimensional subject as bioinformatics there is probably no ideal arrangement.
There has been a significant increase in the space accorded to regulatory networks
and their analysis, which is now in better balance with the nucleic acid sequencing
aspects, which are usually perceived as the traditional subject matter of bioinfor-
matics; the transmission of information within the networks, and their architecture,
deserve comparable prominence. We are becoming accustomed to the idea that life is
organized heterarchically and that our DNA is just one of many features contributing
to a living organism, which must survive a lifetime in a changing environment, during
which its DNA sequence is not changing.
New material added includes forensic investigation, viruses, pandemics, domes-
tication, and multiomics. Nevertheless, every effort has been made to avoid unduly
increasing the overall length of the book. Many new references have been added, and
of course it has never been easier for a reader to find further information from the
vast, albeit uncritically accumulated, resources available on the World Wide Web.
The reader should be cautioned not to accept anything in this book—or indeed in
any other—as the last word. As Max Planck remarked at the end of his 17th Guthrie
lecture, delivered to the Physical Society in London in 1932: “… science does not
mean contemplative rest in possession of sure knowledge, it means untiring work
and steadily advancing development”.

Buckingham, UK Jeremy Ramsden

March 2023

vii
Preface to the Third Edition

The publication of this third edition has provided the opportunity to carefully scru-
tinize the entire contents and update them wherever necessary. Overview and aims,
organization and features, and target audiences remain unchanged. The main addi-
tions are in Part III (Applications), which has acquired new sections or chapters
on the seemingly ever expanding “-omics”—now metagenomics, toxicogenomics,
glycomics, lipidomics, microbiomics, and phenomics are all covered, albeit mostly
briefly. The increasing involvement of information theory with ecosystems manage-
ment, which is undoubtedly a part of biology, was felt to warrant a new chapter on
that topic. The nervous system has also been explicitly included: it is indubitably
an information processor and at the same time biological and, therefore, certainly
warrants inclusion, although consideration of the vastness of the topic and its exten-
sive coverage elsewhere has kept the corresponding chapter brief. A section on the
automation of biological research now concludes the work.
In his contribution, entitled “The domain of information theory in biology”, to
the 1956 Symposium on Information Theory in Biology, Henry Quastler remarks
(p. 188) that “every kind of structure and every kind of process has its informational
aspect and can be associated with information functions. In this sense, the domain
of information theory is universal—that is, information analysis can be applied to
absolutely anything”. This sentiment continues to pervade the present work.
The author takes this opportunity to thank all those who kindly commented on
the second edition.

January 2015

ix
Preface to the Second Edition

Overview and aims. This book is intended as a self-contained guide to the entire field
of bioinformatics, interpreted as the application of information science to biology.
There is strong underlying belief that information is a profound concept underlying
biology, and familiarity with the concepts of information should make it possible
to gain many important new insights into biology. In other words, the vision under-
pinning this book goes beyond the narrow interpretation of bioinformatics some-
times encountered, which may confine itself to specific tasks such as the attempted
identification of genes in a DNA sequence.
Organization and features. The chapters are grouped into three parts, respec-
tively covering the relevant fundamentals of information science; overviewing all of
biology; and surveying applications. Thus Part I (fundamentals) carefully explains
what information is, and discusses attributes such as value and quality, and its multiple
meanings of accuracy, meaning, and effect. The transmission of information through
channels is described. Brief summaries of the necessary elements of set theory,
combinatorics, probability, likelihood, clustering, and pattern recognition are given.
Concepts such as randomness, complexity, systems, and networks, needed for the
understanding of biological organization, are also discussed. Part II (biology) covers
both organismal (ontogeny and phylogeny, as well as genome structure) and molec-
ular aspects. Part III (applications) is devoted to the most important practical appli-
cations of bioinformatics, notably gene identification, transcriptomics, proteomics,
interactomics (dealing with networks of interactions), and metabolomics. These
chapters start with a discussion of the experimental aspects (such as DNA sequencing
in the genomics chapter), and then move on to a thorough discussion of how the data
is analysed. Specifically medical applications are grouped in a separate chapter. A
number of problems are suggested, many of which are open-ended and intended to
stimulate further thinking. The bibliography points to specialized monographs and
review articles expanding on material in the text, and includes guide references to
very recently reported research not yet to be found in reviews.

xi
xii Preface to the Second Edition

Target audiences. This book is primarily intended as a textbook for undergraduates,

for whom it aims to be a complete study companion. As such, it will also be useful
to the beginning graduate student.
A secondary audience are physical scientists seeking a comprehensive but succinct
guide to biology, and biological scientists wishing to better acquaint themselves
with some of the physicochemical and mathematical aspects that underpin the
applications.
It is hoped that all readers will find that even familiar material is presented with
fresh insight, and will be inspired to new thoughts.
The author takes this opportunity to thank all those who gave him their comments
on the first edition.

May 2008
Preface to the First Edition

This little book attempts to give a self-contained account of bioinformatics, so that the
newcomer to the field may, whatever his point of departure, gain a rather complete
overview. At the same time it makes no claim to be comprehensive: The field is
already too vast—and let it be remembered that although its recognition as a distinct
discipline (i.e., one after which departments and university chairs are named) is
recent, its roots go back a long time.
Given that many of the newcomers arrive from either biology or informatics, it was
an obvious consideration that for the book to achieve its aim of completeness, large
portions would have to deal with matter already known to those with backgrounds
in either of those two fields; that is, in the particular chapters dealing with them,
the book would provide no information for them. Since such chapters could hardly
be omitted, I have tried to consider such matter in the light of bioinformatics as a
whole, so that even the student ostensibly familiar with it could benefit from a fresh
viewpoint.
In one regard especially, this book cannot be comprehensive. The field is devel-
oping extraordinarily rapidly and it would have been artificial and arbitrary to take
a snapshot of the details of contemporary research. Hence I have tried to focus on
a thorough grounding of concepts, which will enable the student not only to under-
stand contemporary work but should also serve as a springboard for his or her own
discoveries. Much of the raw material of bioinformatics is open and accessible to all
via the internet, powerful computing facilities are ubiquitous, and we may be confi-
dent that vast tracts of the field lie yet uncultivated. This accessibility extends to the
literature: Research papers on any topic can usually be found rapidly by an internet
search and, therefore, I have not aimed at providing a comprehensive bibliography.
In bioinformatics, so much is to be done, the raw material to hand is already so
vast and vastly increasing, and the problems to be solved are so important (perhaps
the most important of any science at present), we may be entering an era comparable
to the great flowering of quantum mechanics in the first three decades of the twentieth
century, during which there were periods when practically every doctoral thesis was
a major breakthrough. If this book is able to inspire the student to take up some of
the challenges, then it will have accomplished a large part of what it sets out to do.

xiii
xiv Preface to the First Edition

Indeed, I would go further to remark that I believe that there are still comparatively
simple things to be discovered and that many of the present directions of work in the
field may turn out not to be right. Hence, at this stage in its development the most
important thing is to facilitate that viewpoint that will facilitate new discoveries.
This belief also underlies the somewhat more detailed coverage of the biological
processes in which information processing in nature is embodied than might be
considered customary.
A work of this nature depends on a long history of interactions, discussions,
and correspondence with many present and erstwhile friends and colleagues, some
of whom, sadly, are no longer alive. I have tried to reflect some of this debt in
the citations. Furthermore, many scientific subjects and methods other than those
mentioned in the text had to be explored before the ones best suited to the purpose
of this work could be selected, and my thanks are due to all those who helped in
these preliminary studies. I should like to add an especial word of thanks to Victoria
Kechekhmadze for having so ably drawn the figures.

Buckingham, UK Jeremy Ramsden

January 2004
Contents

1 Introduction . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1
1.1 What is Bioinformatics? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2
1.2 What Can Bioinformatics Do? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4
1.3 An Ontology of Bioinformatics . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6
1.4 The Organization of This Book . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7
References . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8

Part I Overview
2 Genotype, Phenotype, and Environment . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11
References . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16
3 Regulation and Control . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19
3.1 The Concept of Machine . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19
3.2 Regulation . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19
3.3 Cybernetics . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21
3.4 Adaptation . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22
3.5 The Integrating Rôle of Directive Correlation . . . . . . . . . . . . . . . 23
3.6 Timescales of Adaptation . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24
3.7 The Architecture of Functional Systems . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25
3.8 Autonomy and Heterarchical Architecture . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26
3.9 Biological Information Processing . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26
References . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28
4 Evolution . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29
4.1 Phylogeny and Evolution . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30
4.1.1 Group and Kin Selection . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 32
4.1.2 Models of Evolution . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34
4.2 Evolutionary Systems . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36
4.3 Evolutionary Computing . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37
4.4 Concluding Remarks on Evolution . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37
References . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38

xv
xvi Contents

5 Origins of Life and Earth Prehistory . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41

References . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45

Part II Information
6 The Nature of Information . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 49
6.1 Structure and Quantity . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55
6.1.1 The Generation of Information . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55
6.1.2 Conditional and Unconditional Information . . . . . . . . 56
6.1.3 Experiments and Observations . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 56
6.2 Constraint . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 58
6.2.1 The Value of Information . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 62
6.2.2 The Quality of Information . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 63
6.3 Accuracy, Meaning, and Effect . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64
6.3.1 Accuracy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64
6.3.2 Meaning . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65
6.3.3 Effect . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 68
6.3.4 Significs . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 69
6.4 Further Remarks on Information Generation
and Reception . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 69
6.5 Summary . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 70
References . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 72
7 The Transmission of Information . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 75
7.1 The Capacity of a Channel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 77
7.2 Coding . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 79
7.3 Decoding . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 81
7.4 Compression . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 82
7.4.1 Use of Compression to Measure Distance . . . . . . . . . . 85
7.4.2 Ergodicity . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 85
7.5 Noise . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 86
7.6 Error Correction . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 88
7.7 Summary . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 90
References . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 90
8 Sets and Combinatorics . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 93
8.1 The Notion of Set . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 93
8.2 Combinatorics . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 93
8.2.1 Ordered Sampling with Replacement . . . . . . . . . . . . . . 94
8.2.2 Ordered Sampling Without Replacement . . . . . . . . . . . 94
8.2.3 Unordered Sampling Without Replacement . . . . . . . . . 95
8.2.4 Unordered Sampling With Replacement . . . . . . . . . . . 97
8.3 The Binomial Theorem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 97
Contents xvii

9 Probability and Likelihood . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 99

9.1 The Notion of Probability . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 99
9.2 Fundamentals . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 100
9.2.1 Generalized Union . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 102
9.2.2 Conditional Probability . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 103
9.2.3 Bernoulli Trials . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 105
9.3 Moments of Distributions . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 107
9.3.1 Runs . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 108
9.3.2 The Hypergeometric Distribution . . . . . . . . . . . . . . . . . 109
9.3.3 The Law of Large Numbers . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 110
9.3.4 Additive and Multiplicative Processes . . . . . . . . . . . . . 110
9.4 Likelihood . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 111
References . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 114
10 Statistics and Causation . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 115
10.1 A Brief Outline of Statistics . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 115
10.2 The Calculus of Causation . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 116
References . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 118
11 Randomness and Complexity . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 121
11.1 Random Processes . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 124
11.2 Markov Chains . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 125
11.3 Random Walks . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 128
11.4 The Generation of Noise . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 129
11.5 Complexity . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 130
11.6 Biological Complexity . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 135
References . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 136
12 Systems and Networks . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 139
12.1 General Systems Theory . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 140
12.1.1 Automata . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 142
12.1.2 Cellular Automata . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 144
12.1.3 Percolation . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 144
12.1.4 Systems Biology . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 145
12.2 Networks (Graphs) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 145
12.2.1 Trees . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 148
12.2.2 Complexity Parameters of Networks . . . . . . . . . . . . . . . 149
12.2.3 Dynamical Properties . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 149
12.3 Synergetics . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 150
12.4 Self-organization . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 154
References . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 156
13 Useful Algorithms . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 157
13.1 Pattern Recognition . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 159
13.2 Botryology . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 160
13.2.1 Clustering . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 160
Another random document with
no related content on Scribd:
zavarát, kibontott ruhája miatt, elrejtse, megint elkezd a kihullott
hajról beszélni a vállamon.
– Miért hull annyira a haja?
– Nem tudom.
– Bizonyosan sokat iszik és talán… pfuj, ki sem akarom mondani!
Nem szégyenli magát? Nem, ezt igazán nem hittem volna magáról!
Ilyen fiatal és már mind kihull a haja!… És most legyen szives,
beszélje el, hogyan szokott tulajdonképpen élni. Bizonyos vagyok
benne, hogy rettenetes dolgokat fogok hallani! De csak az igazságot,
érti, semmi mentegetődzés! Különben is észre fogom venni, ha
valamit eltitkol. Hát már most beszéljen!
Óh, milyen fáradt lettem! Milyen szivesen ültem volna csöndesen
mellette, hogy csak nézzem, ahelyett, hogy igy törjem magam
ezekkel a kisérletekkel. Nem voltam való semmire, olyan lettem, mint
egy fatönkő.
– Kezdje el hát, – mondta.
Örültem az alkalomnak, elbeszéltem mindent és csak az
igazságot mondtam. Nem szineztem ki még rosszabbra, mint
amilyen volt, nem szándékoztam fölkelteni a részvétét; azt is
elmondtam, hogy egy este hogyan loptam el öt koronát.
Nyitott szájjal ült mellettem és szavaimat sápadtan, ijedten
hallgatta, rémült zavar látszott ragyogó szemében. Jóvá akartam
tenni a dolgot, eloszlatni a szomoru hatást, amit keltettem s ezért
ujra kiegyenesedtem és azt mondtam:
– De ezen most már tul vagyok; nem is szükséges többé róla
beszélni; most már biztositva vagyok…
De ő csak levert maradt. – Isten ments! – mondta s aztán
elhallgatott. Rövid időközökben ujra ismételte: – Isten ments! – és
mindig ujra elhallgatott.
 Tréfálni kezdtem vele, megcsiklandoztam, a mellemre vontam. De
ő ujra begombolta a ruháját és ez bosszantott. Miért gombolta be a
ruháját? Hát kevésbé voltam méltó a szemében most, hogy nem
magam voltam az oka kicsapongó életemmel annak, hogy a hajam
hull? Méltóbbnak tartott volna magához, ha könnyelmü ember lettem
volna?… Csak semmi fecsegés! Most az a fő, hogy megmutassam! És
ha erről van szó, akkor emberére talált.
Ujra kezdtem a kisérletet.
Lefektettem, egyszerüen lefektettem a pamlagra. Ellenkezett, de
nagyon gyöngén és csodálkozva nézett rám.
– Nem… de mit akar? – mondta.
– Hogy mit akarok!?
– Nem… nem, dehát…
– De igen, igen…
– Nem! Hallja! – kiáltott. És ezt a sértő mondást tette még hozzá:
– Igazán azt hiszem, hogy megőrült.
Akaratom ellenére megakadtam és igy szóltam:
– Ezt nem mondja komolyan.
– De igen. Olyan különös most! És akkor délelőtt, mikor utánam
jött, akkor sem volt ittas?
– Nem; de akkor éhes sem voltam, éppen azelőtt ettem valamit.
– Annál rosszabb volt.
– Hát jobban szeretné, ha részeg lettem volna?
– Igen… félek magától! Istenem, hát eresszen el!
Egy pillanatig gondolkoztam. Nem, most nem ereszthettem el.
Csak semmi buta fecsegés késő éjszaka egy pamlagon! Eh, micsoda
kifogásokat nem tudnak ilyen pillanatban találni! Mintha nem
tudnám, hogy csak szégyenlősség az egész! Olyan éretlen már nem
vagyok! És most nyugodtan! Csak semmi habozás!
Nagyon hevesen ellenkezett, sokkal erősebben, semhogy
szégyenlősség lehetett volna. Ugy tettem, mintha véletlenségből
földöntöttem volna a gyertyát, hogy kialudjon. De ő kétségbeesetten
ellentállott és végre halkan följajdult.
– Nem, nem, csak ezt nem! Ha akarja, inkább csókolja meg a
mellemet. Kedves, jó…
Abban a pillanatban visszahuzódtam. Olyan rémülten, olyan
gyámoltalanul hangzottak a szavai, hogy teljesen legyőztek
bensőleg. Azt hitte, hogy azzal, ha megengedi, hogy megcsókoljam a
mellét, kárpótolhat! Milyen szép volt, milyen szép és együgyü!
Térdre tudtam volna esni előtte.
– De kedves barátom, – mondtam egészen megzavarodva, –
akkor nem értem… igazán nem értem, hogy mit akart akkor ezzel a
játékkal…
Fölállott és reszkető kézzel gyujtotta meg ujra a gyertyát; hátra
támaszkodtam a pamlagon és semmit sem próbáltam tenni. Mi fog
most következni? Nagyon kellemetlenül éreztem magam bensőmben.
Tekintete a falra tévedt, az órára nézett és összerázkódott.
– Jaj, nemsokára itt lesz a leány! – mondta. Ezt mondta
legelőször.
Megértettem a célzást és fölállottam. Ő pedig a kabátja után
nyult, mintha föl akarná venni, de meggondolta magát és a kályha
mellé állott. Nagyon halvány volt és mindig nyugtalanabb lett. Aztán,
hogy mégis ne legyen olyan látszata, mintha kiutasitott volna, azt
kérdeztem:
– Katonatiszt volt az atyja?
 – Igen, katonatiszt. Honnan tudja?
– Nem tudtam, csak ugy eszembe jutott.
– Ez mégis különös!
– Hja, néha ilyen sejtelmek lepnek meg. Haha, ez is az
őrültségeim közé tartozik…
Hirtelen fölnézett, de nem felelt. Éreztem, hogy a jelenlétem
kinozza szegényt és röviden akartam végezni. Az ajtóhoz mentem.
Vajjon nem akar többé meg sem csókolni? Még kezet sem akar adni?
Állva maradtam és vártam.
– Most már menni akar? – kérdezte, de még mindig
mozdulatlanul állt a kályhánál.
Nem feleltem. Megalázottan és zavartan álltam tovább és szó
nélkül néztem rá. Haj, mi minden pusztult el most az életemből! Ugy
látszott, semmit sem jelentett többé neki, hogy el akarok menni,
mintha egyszerre teljesen elvesztettem volna és én kerestem, hogy
mit mondjak neki bucsuzóul, valami sulyos, mély szót, ami megrázná
és talán imponálna neki. És komoly elhatározásom ellen,
sértődötten, ahelyett, hogy büszke és hideg lettem volna,
nyugtalanul és bosszankodva csupa haszontalanságot beszéltem; a
megrázó szót nem találtam meg és minden eredeti gondolat nélkül
csupa papirosizü frázist mondtam.
– Miért nem jelenti ki mindjárt világosan és egyenesen, hogy
mehetek az utamra? – kérdeztem. – Igen, igen, miért nem? Igazán
nem érdemes udvariaskodni velem. Ahelyett, hogy a leány
hazajövetelére tett célzással akart az elmenetelre emlékeztetni,
egyenesen azt mondhatta volna: most már tünjék el, mert most már
az anyámért kell mennem és nem akarom, hogy az utcán
végigkisérjen. Nem, egyáltalában nem erre gondolt? De igen, éppen
erre gondolt, ezt azonnal kitaláltam. Olyan kevés kell ahhoz, hogy
nyomára jusson az ember valaminek; ahogy az előbb a kabátja után
nyult és mégis otthagyta, az azonnal világot gyujtott. Amint
mondtam, nekem már ilyen sejtelmeim vannak. És tulajdonképpen,
miért lenne ez őrültség…
– Óh istenem, bocsássa meg már, hogy ezt mondtam! Véletlenül
mondtam ki! – kiáltott föl. De azért még mindig mozdulatlanul állott
és nem jött közelebb hozzám.
Én pedig hajlithatatlanul folytattam. Folytattam és tovább
fecsegtem, azzal a biztos érzéssel, hogy untatom, hogy egyetlenegy
szavam sem találja el a lelkét és mindez még sem tartott vissza: –
Alapjában véve az ember nagyon érzékeny természet lehet, anélkül,
hogy őrült volna, – fejtettem ki véleményemet; – vannak olyan
természetek, amelyek apróságokból élnek, de egyetlen kemény szó
megöli őket. – És ezzel éreztetni akartam, hogy én éppen ilyen
természet vagyok. – A dolog ugy áll, hogy szegénységem olyan
tehetségeket fejlesztett ki bennem, amik egyenesen
kellemetlenségeket okoznak nekem, igen, biztosithatom, hogy
sajnos, csak kellemetlenségeket. De azért ennek is megvan a maga
előnye; egyes helyzetekben kisegit a nehézségekből. Az intelligens
szegény sokkal finomabb megfigyelő, mint az intelligens gazdag. A
szegény minden lépését meggondolja, amit tesz, gyanakodva figyel
minden szóra, amit az emberek mondanak, akikkel találkozik;
minden lépés uj föladatot, ugyszólván uj munkát ró gondolataira és
érzelmeire. Finom hallása és érzéke van, tapasztalatokat szerez, a
lelke tele van égési sebekkel…
És még sokat beszéltem azokról az égési sebekről, amelyek az én
lelkemen is vannak. De minél tovább beszéltem, a leány annál
nyugtalanabb lett. – Istenem! – kiáltott föl végre néhányszor
kétségbeesetten és a kezét törte. Láttam, hogy kinozom a
szavaimmal, pedig nem akartam kinozni és mégis megtettem. Végre
ugy éreztem, hogy nagy vonásokban megmondtam a
legszükségesebb mondanivalómat, kétségbeesett tekintete
meghatott és igy kiáltottam:
– Megyek már, megyek! Nem látja, hogy már a kilincsen a
kezem? Isten vele! Azt mondom, hogy isten vele! Igazán felelhetne
most már, miután kétszer istenhozzádot mondtam és az ajtót
készülök kinyitni. Még csak arra sem kérem, hogy ujra találkozzunk,
mert az csak kellemetlen volna önnek. De mondja meg legalább:
miért nem hagyott békében? Mit vétettem ellene? Nem én jöttem az
utjába, ugy-e? Miért fordul el tőlem, mintha egyáltalában nem is
ismerne? Csak még jobban szétszaggatott bensőleg, még
szerencsétlenebbé tett, mint valaha voltam. De istenemre, azért nem
vagyok őrült. Maga is be fogja látni, ha gondolkozik rajta, hogy nincs
semmi bajom. Jöjjön és adjon kezet! Jó? Semmi rosszat nem fogok
tenni, csak egy percre le szeretnék térdelni előtte, letérdelni a földre,
csak egy pillanatig; megengedi? Nem, nem, hát nem teszem, látom,
hogy megijedt, hallgasson rám. Istenem, hát mitől fél annyira?
Hiszen csendesen állok, meg sem mozdulok. Csak oda szerettem
volna térdepelni a szőnyegre egy pillanatra, éppen arra a piros szinre
a lába előtt. De megijedt, azonnal láttam a szeméből, hogy megijedt,
azért nem mozdultam. Egy lépést sem tettem közelebb, ugy-e, mikor
kértem. Éppen olyan mozdulatlanul álltam, mint most, mikor arra a
helyre mutatok, ahova le akartam térdelni a lába elé, oda arra a
piros rózsára a szőnyegen. Nem is mutatok az ujjammal,
egyáltalában nem mutatok, ezt meg sem próbálom, hogy meg ne
ijesszem, csak arrafelé intek a fejemmel, igy! És igy is nagyon jól
érti, hogy melyik rózsára gondolok, de nem akarja megengedni,
hogy oda térdeljek; fél tőlem és nem mer közelebb jönni. Nem
értem, hogyan veheti a lelkére, hogy őrültnek nevezzen. Ugy-e bár,
most már nem is hiszi? Egyszer a nyáron, már nagyon régen, akkor
őrült voltam. Nagyon sokat és keményen dolgoztam s elfelejtettem
idejében ebédelni menni, annyi gondolkozni valóm volt. És ez napról-
napra igy történt; gondolnom kellett volna rá, de mindig
elfelejtettem. Esküszöm az égre, hogy igaz. Ne engedjen isten erről
a helyről elmozdulnom, ha hazudom! Ebből is láthatja, hogy
igazságtalan velem szemben. Nem kényszerüségből tettem; van
nekem hitelem, nagy hitelem van Ingebret és Gravesennél; és
akárhányszor volt sok pénz a zsebemben és mégsem vettem
ennivalót, mert elfelejtettem. Hallgasson meg! Nem mond semmit,
nem felel. Meg sem mozdul a kályhától. Csak ott áll és várja, hogy
már elmenjek…
 Ekkor gyorsan előre jött és odanyujtotta a kezét. Gyanakodva
néztem rá. Szivéből teszi vajjon? Vagy csak azért, hogy
megszabaduljon tőlem? Karját a nyakam köré fonta és könnyes lett a
szeme. Én csak álltam és ugy néztem rá. Felém nyujtotta a száját;
de én nem hittem neki, bizonyosan áldozat volt tőle, csak eszköz,
hogy véget vessen az egésznek.
Valamit mondott, ami olyanformán hangzott, hogy: Azért mégis
szeretem magát! Nagyon halkan és érthetetlenül mondta, talán nem
is hallottam jól, talán nem is éppen ezeket a szavakat mondta; de
egy pillanatig hevesen átölelt, mindkét karjával megszoritotta a
nyakamat, még lábujjhegyre is állott, hogy jól elérjen és igy maradt.
Féltem, hogy rákényszeriti magát erre a gyöngédségre és csak
azt mondtam:
– Milyen szép most!
Csak ennyit mondtam, visszaléptem, föltaszitottam az ajtót és
hátrálva mentem ki. Ő pedig bentmaradt.
 IV.

A tél megjött, rideg, nedves tél, csaknem teljesen hó nélkül,

ködös és sötét, örökké tartó éjszaka egyetlen friss szélfuvás nélkül
az első hosszu héten át. Az utcán csaknem egész nap égtek a
gázlámpák és az emberek mégis mindig egymásba ütköztek a
ködben. Minden hang, a harangszó, a lovak csengője, az emberek
hangja, a lódobogás, minden olyan tompán és földalattian hangzott
a sürü levegőben. Egyik hét a másik után mult el és az idő nem
változott.
Én még mindig ugyanott tartózkodtam.
Mindig erősebben le voltam kötve ehhez a szállodához és
étkezőhöz utazók részére, ahol lezüllöttségem ellenére egyszer
otthont találtam. A pénzem már réges-régen elfogyott, de azért ugy
jöttem-mentem ezen a helyen, mintha jogom volna hozzá és ez
volna az otthonom. A háziasszony eddig még semmit sem szólt; de
mégis bántott, hogy nem tudtam fizetni. Igy mult el három hét.
Már napokkal ezelőtt ujra hozzáfogtam az iráshoz, de
egyáltalában nem sikerült semmi ugy, hogy meg lettem volna vele
elégedve; nem volt bennem többé semmi ihlet, ha még olyan
szorgalmas voltam is, akár korán, akár későn fogtam munkához.
Akármihez kezdtem, semmi sem segitett, hiába, a szerencse
elhagyott.
A második emelet egyik szobájában, a legjobb vendégszobában
ültem, ott csináltam ezeket a kisérleteket. Zavartalanul voltam
idefönt az első este óta, amikor még volt pénzem és mindent ki
tudtam fizetni. Azóta mindig reménykedtem, hogy sikerül egy cikket
kiszoritanom, aminek az árával kifizethetem a szobát és minden
egyebet, amivel tartoztam; ezért dolgoztam olyan szorgalmasan.
Különösen egy megkezdett cikkemtől vártam nagyon sokat, amely
egy tüzvész allegóriája volt, ami könyvkereskedésben üt ki; erre a
mélységes gondolatra akartam minden gondomat forditani, hogy
tökéletesen kidolgozva elvihessem a „Generális“-nak mint
adósságtörlesztést. Hadd tudja meg a „Generális“, hogy akkor igazi
tehetséget segitett lábra; egy percig sem kételkedtem, hogy ezt be
fogom tudni bizonyitani, csak azt kell kivárnom, hogy megint
megjöjjön az ihlet. És miért ne jönne meg az ihlet megint? Miért ne
jöhetne meg már a legközelebbi alkalommal? Nem volt semmi
bajom; mindennap kaptam valamit enni a háziasszonytól, reggel és
este egy darab vajaskenyeret és idegességem csaknem teljesen
elmult. Nem kellett többé ruhába göngyölnöm a kezem, amikor irtam
és le tudtam nézni az emeleti ablakomból az utcára, anélkül, hogy
szédüljek. Minden tekintetben sokkal jobb sorom volt és már
valósággal kezdtem csodálkozni, hogy még mindig nem tudtam
elkészülni az allegóriával. Nem értettem, hogy mitől függ az egész.
Egyszer azután rájöttem, hogy tulajdonképpen mennyire gyönge
vagyok, milyen lomhán és nehézkesen dolgozik az agyam.
Valamelyik nap ugyanis följött a háziasszonyom egy számlával és
megkért, hogy nézzem át; valami hibának kell benne lenni, mert
nem egyezik meg a könyvével, de ő nem tudja a hibát megtalálni.
Hozzáültem, hogy összeszámoljam; a háziasszony szembe ült
velem és rám nézett. Összeadtam ezt a husz tételt először fölülről
lefelé és helyesnek találtam, azután alulról fölfelé és ugyanerre az
eredményre jutottam. Az asszonyra néztem, aki éppen előttem ült és
a szavamra várt; ekkor vettem észre, hogy várandós; nem kerülhette
el a figyelmemet, de azért nem néztem rá vizsgálódva.
– Az összeg helyes, – mondtam.
– Nem lehet; nézzen meg minden számot, – felelte. – Nem lehet
annyi, abban bizonyos vagyok.
 Erre minden egyes tételt ujra átnéztem: 2 kenyér á 25, 1
lámpaüveg 18, szappan 20, vaj 32… nem kellett valami éles fej
hozzá, hogy ezt a számsort átvizsgálja, ezt a kis szatócs-számlát,
amelyben semmiféle bonyolódott tétel nem fordult elő és én
becsületesen megpróbáltam a hibát megtalálni, amiről az asszony
beszélt, de nem sikerült. Miután pár percig foglalkoztam ezekkel a
számokkal, egyszerre csak azt éreztem, hogy az egész kezd körben
táncolni a fejemben; már nem tudtam megkülönböztetni a tartozikot
a követeltől és mindent összezavartam. Végre, bummsz, a következő
tételnél megakadtam: 3 5/16 font sajt à 16. Az agyam teljesen
fölmondta a szolgálatot, bután bámultam a sajtra és nem jutottam
tovább.
– Az ördög vigye el, hogy milyen össze-vissza van ez az egész
irva! – mondtam kétségbeesetten. – Itt valósággal öttizenhatod sajt
van fölirva, mintha az olyan egyszerü volna. Nevetséges, ki hallott
valaha ilyet! Itt ni, ön is láthatja.
– Igen, – felelte az asszony, – igy szokták fölirni. Ez füszeres sajt.
Igen, ez helyes; öttizenhatod, az öt lat…
– Igen, ezt értem, – szakitottam félbe, habár valósággal semmit
sem értettem többé.
Ujra megpróbáltam ezzel a kis számadással tisztába jönni, amit
pár hónappal ezelőtt egy perc alatt elintéztem volna; izzadni
kezdtem, minden erőmből igyekeztem gondolataimat a számokra
irányitani és gyorsan pislogtam a szememmel, mintha élesen meg
akarnám vizsgálni az ügyet; de föl kellett hagynom vele; ez az öt lat
sajt teljesen végzett velem, mintha csak valami összeroppant volna a
homlokom mögött.
De hogy ugy lássék, mintha tovább is dolgoznám a számadáson,
mozgattam a szájamat és néha-néha hangosan mondtam egy-egy
számot, mintha folytonosan lejjebb érnék a sorban és közeledném a
befejezéséhez. A madame ott ült és várt. Végre azt mondottam:
 – Most már átnéztem elejétől végig és igazán semmi hiba sincs
benne, amennyire meg tudom itélni.
– Nincs? – felelt az asszony, – igazán nincs? – De nagyon jól
láttam, hogy nem bizik bennem. És egyszerre ugy találtam, hogy a
lenézésnek egy árnyalata volt a szavaiban, valami közömbös hang,
amit eddig nem vettem észre nála. Azt mondta, hogy talán nem
szoktam tizenhatodrészekkel számolni és azt is mondta, hogy valaki
olyanhoz kell fordulnom, aki ért hozzá, mert ennek a számadásnak
végre már rendbe kell jönnie. Mindezt nem valami sértő szándékkal
mondta, hogy megszégyenitsen, hanem meggondoltan és komolyan.
Amikor már az ajtóhoz ért, igy szólt, anélkül, hogy rám nézett volna:
– Bocsásson meg, hogy fárasztottam vele.
És kiment.
Kis idő mulva ujra kinyilott az ajtó és a háziasszony megint
bejött; nem mehetett még a folyosó végéig sem, amikor
visszafordult.
– Igaz, – kezdte, – ne vegye rossz néven, de ugy-e, még van
önnel szemben valami követelésem? Nem tegnap volt három hete,
hogy idejött? – Igent mondtam. – Nem olyan könnyü a mai világban
egy nagy családot fönntartani és ezért, sajnos, senkinek sem
adhatok hitelbe szállást…
Félbeszakitottam.
– Éppen most dolgozom egy tanulmányon, amiről már régebben
is beszéltem, ha ez készen lesz, azonnal meg fogja kapni a pénzét.
Egészen nyugodt lehet.
– Igen, de hátha sohase lesz készen az a cikk?
– Azt hiszi? De hátha már holnap megjön az ihlet hozzá vagy
talán még ma éjjel; egyáltalában nem lehetetlen, hogy még ma éjjel
megjön és akkor egy negyed óra alatt elkészül az egész. Látja, az én
munkám nem olyan, mint más embereké; én nem ülhetek hozzá,
hogy egy meghatározott mennyiséget megcsináljak naponta, nekem
várnom kell az alkalmas pillanatra. És senki sem tudhatja előre a
napját és óráját, mikor jön rá az ihlet; ennek megvan a maga utja.
A háziasszony kiment. De az bizonyos, hogy a bizalma megingott
bennem.
Fölugrottam és kétségbeesésemben a hajamat kezdtem tépni,
mihelyt egyedül maradtam. Nem, nem, nincs semmi menekvés
számomra, semmi, semmi! Az agyam fölmondta a szolgálatot. Hát
tökéletesen hülye vagyok már, hogy egy kis darab sajt értékét sem
tudom kiszámitani? De lehetséges-e, hogy az eszem elvesztettem,
ha ilyen kérdést még föl tudok vetni magamban? Nem vettem-e a
számadás megerőltető munkája közben napnál világosabban észre,
hogy a háziasszony várandós; nem volt semmi adatom rá, nem
mondta el senki, nem is véletlenül jutott az eszembe, hanem
ittültömben, saját szememmel láttam és azonnal megértettem, még
hozzá abban a kétségbeejtő pillanatban, mikor a tizenhatodrészekkel
kellett számolnom. Hogy tudjam ezt magamnak megmagyarázni?
Az ablakhoz mentem és kinéztem; az ablak a Vognmansgatera
nyilt. Lent a kövezeten néhány gyermek játszott, szegényesen
öltözött gyermekek a szegényes utcában, akik egy üres palackot
dobáltak idestova és hangosan kiabáltak hozzá. Egy butorosszekér
ment el lassan mellettük; valami kilakoltatott család lehetett, amely a
költözködési időn kivül keres hajlékot magának. Ez azonnal eszembe
jutott. A szekeren ágynemü és butor volt, szuette ágyak és
szekrények, vörösre festett háromlábu székek, matrácok, vasedény
és bádogholmi. Egy kisleány, valóságos gyerek, egy rut kis,
megfagyottorru teremtés ült a szekér tetején és szegény kis, kékre
dermedt kezével erősen megkapaszkodott, hogy le ne essék; egy
csomó ronda, nedves matrácon ült, amin gyermekek alhattak és
lenézett a kicsikékre, akik az üres palackkal dobálództak…
Mindezt világosan megláttam és minden fáradtság nélkül
megértettem, hogy mi történik. De mig az ablaknál állottam s
mindezt megfigyeltem, hallottam a háziasszony cselédjét is, aki a
szobám mellett lévő konyhában énekelt. Ismertem a dalt is, amit
énekelt és figyeltem, hogy nem téveszti-e el. És azt mondtam
magamban, hogy erre hülye ember nem volna képes; hál istennek,
olyan józan eszem van, mint minden más embernek.
Egyszerre meglátom, hogy két kis gyermek, két kis fiu elkezd lent
az utcán veszekedni; az egyiket ismertem, a háziasszony fia volt.
Kinyitom az ablakot, hogy meghalljam, mit kiabálnak egymásra és
azonnal egy egész csapat gyermek verődik össze az ablak alatt és
vágyakozva tekint föl. Mire várnak? Hogy valamit kidobnak az
ablakon? Elszáradt virágot, csontot, szivarvéget vagy valami egyebet,
amit rágcsálhatnának vagy amivel játszhatnának? Kékre fázott
arcukat végtelen sóvár tekintettel emelték az ablak felé. Ezalatt a két
kis ellenség folytatta egymás szidalmazását. A szavak, mint utálatos
szörnyetegek, hemzsegtek elő a gyermekajkak közül, borzalmas
gyalázó nevek, utcalányok szavai, matrózkáromkodások, amiket lent
a kikötőnél tanulhattak. És annyira el vannak merülve a
veszekedésbe, hogy észre sem veszik a háziasszonyt, aki éppen
akkor fut ki, hogy meghallja, mi történt.
– Igen, – magyarázza a fia, – ez a másik torkon ragadott, alig
tudtam egy ideig lélegzeni! – És amint a kis gonosztevő felé fordul,
aki ott áll és kárörvendőn vigyorog felé, ujra dühbe jön és elkezd
kiabálni: – Eredj a pokolba, te koldus disznó, te! Egy ilyen tetves
meri az ember gégéjét megfogni! Majd megmutatom én, te…
És az anya, ez a várandós asszony, aki vastag testével mintha az
egész szük utcát betöltené, azt feleli ennek a tizéves fiunak, mig a
karját megragadja, hogy magával huzza:
– Csitt, fogd be a szádat! Még te mersz káromkodni! Ugy
tátogatod a szádat, mintha egész esztendőben keritőnék közt ülnél!
Most azonnal be fogsz jönni!
– Nem, nem megyek!
– De bejössz!
 – De nem megyek!
Fönt állok az ablakban s látom, hogy az anya mindig mérgesebb
lesz; ez a kellemetlen jelenet erősen fölizgat, nem birom tovább
elviselni és lekiáltok a fiunak, hogy jöjjön föl hozzám egy pillanatra.
Kétszer kiáltok ki, csak azért, hogy megzavarjam ezt a jelenetet, de
hiába; végre teljes erőmből lekiáltok, mire az anya meglepetten
fordul meg és fölnéz. Abban a pillanatban visszanyeri lélekjelenlétét,
szemtelenül néz rám, valósággal lenéző a tekintete és egy
rendreutasitó megjegyzéssel ujra a fiához fordul. Hangosan beszél s
én meghallom, amit mond:
– Pfuj, szégyeld magad, az emberek meglátják, hogy milyen
rossz vagy!
Mindabból, amit igy megfigyeltem, a legkisebb mellékkörülmény
sem veszett kárba. Fölfogásom rendkivül élénk volt, érzékenységem
szinte beszivta a legcsekélyebb eseményt is és mindegyikről mindjárt
megvolt a biztos véleményem, aszerint, amint végbement. Igy hát
lehetetlen, hogy az eszemnek legyen valami baja. De miért is lenne
az eszemnek éppen most valami baja?
Hallod-é, mondtam egyszerre magamban, tudod mit! Most már
éppen eleget foglalkoztál az eszeddel és elég aggodalmat álltál ki
miatta; most már jó lesz végét vetni ezeknek az ostobaságoknak! Az
őrültség jele az, ha valaki mindent olyan pontosan meg tud figyelni
és föl tud fogni, mint te? Biztositlak, hogy az egész dolog kezd
nevetséges lenni, nagyon is humoros, amennyire látom. Utóvégre is
egyszer minden emberrel megtörténik, hogy megakad és rendesen
éppen a legegyszerübb kérdésnél. Ez semmit sem jelent, ez puszta
véletlenség. Amint mondom, hajszál hija, hogy nevetségessé nem
váltál ezzel a dologgal. Ami a szatócsszámlát illeti, ezt a rongyos öt
tizenhatodrész szegény-sajtot, erre nézve csak annyit mondhatok –
hehe, egy kis szegfüszeges és borsos sajt az egész, – tehát, ami ezt
a nevetséges sajtot illeti, mondhatom, hogy ettől a legjobb fejek is
megbutulhatnak; az ilyen sajtnak a szaga elég, hogy valamire való
ember rosszul legyen tőle… engem nem fog bolonddá tenni egy kis
füszeres sajt… nem, akkor már valami izletesebbet adjatok! azt
mondom, akkor adjatok, ha már akartok, öt tizenhatodrész jó friss
majorsági vajat! Az már egészen más volna!
Betegesen nevettem saját élceimen és nagyon mulatságosnak
találtam valamennyit. Most igazán nem volt semmi bajom,
mindennel jól el voltam látva.
Vidámságom mindinkább nőtt, mig a szobában föl-alá sétálva,
magammal beszélgettem; közben hangosan nevettem és hatalmas
megelégedés töltött el. Valósággal mintha csak erre a kis
vidámságra, a gondnélküliségnek erre a pillanatnyi napfényes
elragadtatására lett volna szükségem, hogy az agyam megint
munkaképessé legyen. Leültem az asztalhoz és az allegóriáimmal
kezdtem foglalkozni. Nagyon jól ment, sokkal jobban, mint már isten
tudja mióta; nem éppen nagyon gyorsan, de ugy éreztem, hogy az a
kevés, ami elkészült, igazán kiváló. És vagy egy óra hosszáig
dolgoztam már, anélkül, hogy kimerültem volna.
Éppen egy rendkivül fontos pillanathoz értem el ebben az
allegóriában, mikor a tüz kitör a könyvkereskedésben; ez annyira
döntő volt az egészben, hogy mindaz, amit eddig irtam, ehhez
képest nem számitott semmit; mert igazán mélyértelmüen akartam
megformálni azt a gondolatot, hogy nem könyvek voltak, amik
elégtek, hanem agyak, emberi agyak, és valóságos szent Bertalan-éjt
akartam rendezni ezekből az égő agyakból. Ebben a pillanatban nagy
sietve fölrántják az ajtómat és a háziasszonyom vitorláz be rajta.
Egyenesen a szoba közepére rontott, meg sem állott a küszöbön.
Röviden, rekedten kiáltottam föl; igazán ugy éreztem, mintha
rám vágtak volna.
– Mi az? – kérdezte. – Azt hittem, mondott valamit. Egy utazó
érkezett és szükségünk van erre a szobára; ma éjjel nálunk alhatik,
kap külön ágyat. – És mielőtt megvárta volna, hogy mit felelek,
elkezdte a papirjaimat minden teketória nélkül fölszedni az asztalról
és mindent teljesen összerendetlenitett.
 Mintha csak elfujták volna vidám hangulatomat, kétségbeesett
harag fogott el, de azért mindjárt fölálltam. Hagytam, hogy az
asztalt összeszedje és nem mondtam semmit; egy szót se szóltam.
Mire ő minden papirosomat a kezembe adta.
Nem volt mit tennem, el kellett hagynom a szobát. Ez az áldott
pillanat is elveszett tehát! Az uj lakóval már a lépcsőn találkoztam;
fiatal ember volt, nagy kék horgonyjellel a kezén; egy hordár
követte, aki tengerészeknél szokásos ládát vitt a vállán. Az idegen
bizonyosan tengerész volt maga is, tehát véletlen átutazó, aki csak
egy éjszakára marad és nem foglalja el hosszabb időre a szobámat.
Holnap, ha ez az ember elutazott, talán megint elég szerencsés
leszek, hogy megtalálom ezt a pillanatot; csak öt percnyi ihletre
volna szükségem, hogy befejezzem a tüzvészről szóló müvemet. Igy
hát beletörődtem sorsomba…
Eddig még soha sem voltam a család lakásában, az egyetlen
szobában, ahol éjjel-nappal tartózkodtak: a férfi, az asszony, az
asszony apja és négy gyermek. A cselédleány a konyhában volt és
ott is aludt. Kelletlenül közeledtem az ajtóhoz és kopogtattam; senki
sem felelt, de beszélgetés hangja hallatszott ki.
A férfi egy szót sem szólt, amikor beléptem, még a köszönésemet
sem fogadta; olyan közönyösen nézett rajtam végig, mintha nem is
törődnék velem. Különben az asztalnál ült és egy emberrel
kártyázott, akit már láttam lent a kikötőnél; hordár volt és
„Ablaküveg“-nek szokták nevezni. Egy szopós gyermek feküdt az
ágyon és magában gőgicsélt, az öreg ember pedig, a háziasszony
apja, összekuporodva ült az ágypadkán, fejét a kezére támasztva,
mintha a melle vagy a gyomra fájna. Csaknem tiszta fehér volt a
haja és előrehajló állásában volt valami a csuszó állat
összehuzódásából, amely éppen a fülét hegyezi.
– Sajnos, azért jövők, hogy ma éjszakára hajlékot kérjek ebben a
szobában, – szóltam az emberhez.
– A feleségem mondta? – kérdezte.
 – Igen. Uj vendég jött a szobámba.
Erre semmit sem felelt, hanem visszafordult a kártyához.
Igy ült ez az ember napról-napra a kártya mellett; leült akárkivel,
aki bejött; játszott semmibe is, csakhogy elverje az időt és hogy
legyen valami a kezében. Különben semmivel sem törődött, csak
éppen annyit mozgott, ami jól esett lusta tagjainak, mig a felesége
föl-alá szaladgált a lépcsőkön, minden zugba benézett és
gondoskodott a ház vendégeiről. A kikötő munkásaival és hordáraival
is összeköttetésben állott, meghatározott összeget fizetett minden
szálló vendégért, akit ide hoztak és gyakran éjszakai szállást is adott
nekik. Most éppen az „Ablaküveg“ hozta az uj utast magával.
Egy pár gyermek is bejött, két kis leány szeplős, fejletlen arccal;
ugyancsak elhasznált ruha volt rajtuk. Nemsokára a háziasszony is
belépett. Megkérdeztem tőle, hogy hova fog éjszakára elhelyezni,
mire röviden azt felelte, hogy alhatom itt is a többiekkel együtt vagy
kint az előszobában az ágypadon, ahogy éppen nekem tetszik. Mig
beszélt, körüljárt a szobában, ide-oda tett-vett és mindenfélét
rendbe hozott; ezalatt rám sem nézett.
Egészen összeestem erre a feleletre, állva maradtam az ajtónál
és kicsire huzódtam össze; ugy tettem, mintha belenyugodnám,
hogy a szobámat átengedjem másnak egy éjszakára; akarattal
barátságos arcot vágtam, nehogy megbosszantsam és teljesen ki ne
dobjon a házból. Azt feleltem: – jó, majd csak rendbejövünk! – és
elhallgattam.
Még mindig ott motozott a szobában.
– Különben meg kell mondanom, hogy nem fogadhatok el senkit
szállásra és ellátásra hitelbe, – mondta. – Erre már az előbb is
figyelmeztettem.
– De kedves asszonyom, hiszen csak egy pár napról van szó, mig
a cikkem készen lesz, – feleltem, – és akkor szivesen fizetek öt
koronával többet, nagyon szivesen.
 De látszott, hogy nem bizik a cikkemben, ezt világosan láttam.
Azt pedig nem engedhettem meg magamnak, hogy büszkén
elhagyjam a házat egy kis megbántás miatt; jól tudtam, hogy mi vár
reám, ha elmegyek.

Elmult egy pár nap.

Ezalatt lent laktam a családnál, mert az előszobában, ahol nem
volt kályha, tulságosan hideg volt; éjszaka is itt aludtam a szobában
a földön. Az idegen tengerész még mindig a szobámban lakott és
ugy látszott, nem is igen akar egyhamar kiköltözni. Délben bejött a
háziasszony és elmondta, hogy előre kifizette az egész hónapot; le
akarja tenni a kormányosi vizsgát, mielőtt elutazik, azért tartózkodik
a városban. Én csak hallgattam, mert megértettem, hogy a szoba
örökre elveszett reám nézve.
Kimentem az előszobába és leültem; ha olyan szerencsés volnék,
hogy tudnék valamit irni, az csak idekünn lehetne, ahol nyugalom
van. Már nem az allegória foglalkoztatott; volt egy uj eszmém, egy
remek tervem: egy középkori tárgyu, öt fölvonásos drámát akartam
irni „A kereszt jelében“ cimmel. Különösen a jövendőbeli hősnőt
gondoltam ki nagyszerüen magamban, egy pompás, fanatikus,
parázna nőt, aki a templomban vétkezik, nem gyöngeségből vagy
szenvedélyből, hanem az ég ellen való gyülöletből, vétkezik az oltár
lábánál az oltárteritővel a feje alatt, pusztán őrjöngő megvetésből az
ég ellen.
Ez az alak mindinkább hatalmába keritett, amint az idő mult.
Végre testestől-lelkestől előttem állott és éppen ugy, mint
amilyennek alkotni akartam. A teste tökéletlen és visszataszitó volt,
nagyon sovány és fenyegetően sötét és mikor járt, hosszu lába
minden lépésnél keresztül látszott a ruháján át; amellett nagy,
szétálló fülének kellett lenni. Egyszóval, nem a szemnek szánt
szépség volt, sőt éppen csak elviselhető alak lett volna. De ami a
legjobban érdekelt benne, az a megfontolt bünöknek a bámulatos
szemérmetlensége volt, amely minden mértéket meghaladt. Már
tulságosan is foglalkoztatott; mintha az agyam kibővült volna, csak
hogy befogadhassa ennek az emberi szörnyszülöttnek az alakját. És
teljes két óra hosszáig egy huzamban dolgoztam a drámámon.
Mikor már tiz vagy tizenkét oldalt megirtam, gyakran nagy
küzdelemmel és néha hosszabb időközökben, – amikor hiába
elkészült iveimet szét kellett tépnem, – nagyon elfáradtam, szinte
meg voltam meredve a hidegtől és a kimerültségtől; végre
fölállottam és kimentem az utcára. Az utolsó félórában ugyis
folytonosan megzavart a család szobájából kihalló gyermeksirás,
különben sem irhattam volna semmit tovább. Hosszu sétát tettem a
Drammensveie-n, mig be nem esteledett, mialatt folytonosan azon
töprengtem, hogyan folytassam a drámát. Mikor aznap hazafelé
mentem, a következő eset történt velem:
Éppen egy cipőüzlet előtt állottam a Karl Johan-utcában, lent
csaknem a pályaudvar terén. Isten tudja, miért állottam meg éppen
ezelőtt a bolt előtt! Benéztem a kirakatba, ahol állva maradtam, de
eszembe sem jutott, hogy éppen cipőre volna szükségem; a
gondolataim távol jártak, más vidékeken és más világokban. Hátam
mögött csapatostól mentek a beszélgető emberek, de semmit sem
hallottam abból, amit mondtak. Ekkor valaki hangosan köszöntött:
– Jó estét!
A „kisasszony“ volt, aki rám kiáltott.
– Jó estét! – feleltem még mindig szórakozottan. Egy pillanatig
ránéztem a „kisasszonyra“ s csak azután ismertem meg.
– Nos, hogy van? – kérdezte.
– Hát csak ugy… mint szoktam.
– Mondja csak, még mindig Christienél van alkalmazásban?
– Christienél?
 – Ugy emlékszem, egyszer azt mondta, hogy most könyvvezető
Christie nagykereskedőnél.
– Vagy ugy? Nem, annak már vége. Lehetetlen volt azzal az
emberrel együtt dolgozni; nagyon hamar meg kellett válnunk
egymástól.
– De miért?
– Egyszer véletlenül tévesen irtam valamit és…
– Hamisitott?
Hamisitott!? Itt áll előttem a „kisasszony“ és azt kérdezi tőlem,
hogy hamisitottam-e? Még hozzá milyen gyorsan és érdeklődve
kérdezi. Mélyen megsértett önérzettel néztem rá és hallgattam.
– Hja, istenem, ez bizony a legjobb emberrel is megtörténhetik! –
mondta mintegy vigasztalásul. Még mindig azt hitte, hogy
hamisitottam.
– Mi az, ami: „hja istenem, bizony a legjobb emberrel is
megtörténhetik“? Az, hogy hamisit? Hallja, jó ember, igazán azt hiszi,
ugy ahogy ott áll, hogy ilyen aljasságot tudtam elkövetni? Én?
– De kedves barátom, én ugy értettem, olyan világosan azt
mondta…
Hátra vetettem a fejem, elfordultam és lenéztem az utcán.
Tekintetemet egy vörös ruha fogta meg, amely felénk közeledett;
egy hölgy volt egy férfi oldalán. Ha nem ereszkedtem volna
beszélgetésbe a „kisasszony“-nyal, ha nem sértett volna meg durva
gyanuja és nem fordultam volna el tőle éppen most büszkén hátra
vetett fejjel, akkor ez a vörös ruha talán ugy ment volna el
mellettem, hogy észre sem veszem. Különben alapjában véve, mi
közöm hozzá? Mit törődöm vele, ha akár Nagel udvarhölgy ruhája is.
A „kisasszony“ még mindig ott állt és beszélt, megpróbálta
tévedését jóvá tenni; nem hallgattam rá, mert folytonosan arra a
vörös ruhára bámultam, amelyik mindinkább közeledett az utcán
fölfelé. És akkor egy mozdulat remegtette meg a szivemet, egy sima,
finom szurás és gondolatban suttogni kezdtem, anélkül, hogy a szám
megmozditottam volna:
– Ylajali!
Most a „kisasszony“ is megfordult, észrevette azt a kettőt, a
hölgyet és az urat, köszönt és hosszan követte őket a tekintetével.
Én nem köszöntem, vagy talán mégis?… A vörös ruha tovább
lebegett a Karl Johan-utcán és eltünt.
– Ki kisérte ezt a hölgyet? – kérdte a „kisasszony“.
– A „herceg“, nem tudja? „Herceg“-nek hivják. Ismeri a hölgyet?
– Igen, látásból. Hát ön nem ismeri?
– Nem, – feleltem.
– Pedig ugy láttam, nagyon mélyen levette a kalapját előtte.
– Igazán?
– Talán nem? – felelt a „kisasszony“. – De igazán különös volt. Az
a hölgy folytonosan önt nézte.
– És ön honnan ismeri?
Tulajdonképpen nem is ismerte, csak látásból. Az ősszel történt
egy este. Későn volt már és két vig pajtásával együtt jöttek ki a
Grand Hotelből; éppen Cammermeyer előtt találkoztak vele és
megszólitották. Először elutasitóan felelt, de az egyik vidám ur, aki
tüzön-vizen keresztülment volna egy kalandért, egyenesen, szemtől-
szembe arra kérte, engedné meg, hogy hazakisérje. Isten ugyse, egy
hajszálát sem fogja meggörbiteni, mint irva vagyon, csak a kapuig
kiséri el, hogy meggyőződjék róla, biztonságban ért-e haza, mert
különben a szemét sem tudná lehunyni egész éjjel. Folytonosan
beszélt, mig tovább mentek, hetet-havat összehordott, Waldemar
Atterdagnak mutatta be magát és azt mondta, hogy fényképész.
Végre is a leány elkezdett nevetni ezen a vidámságon, amelyet
legnagyobb hidegsége sem volt képes elriasztani és a vége az volt,
hogy hazakisértette magát.
– Na, és hogy végződött a dolog? – kérdeztem a lélegzetem
visszafojtva.
– Hogy végződött? Ó, nem ugy! Hiszen uri asszony.
Egy pillanatig mind a ketten hallgattunk, a „kisasszony“ is, én is.
– Az ördögbe! Hát ez volt a „herceg“! Milyen előkelő! – mondta
végre elgondolkozva. – Ha ez a hölgy ezzel az emberrel van együtt,
akkor már nem felelek érte.
Még mindig hallgattam. Persze, hogy a „herceg“ másként fog
elvonulni vele. Nos, isten nevében! Mi közöm hozzá? Jó napot
mondtam már neki minden bájával együtt, – jó napot meg jó
éjszakát! És igyekeztem azzal vigasztalni magam, hogy a lehető
legrosszabbat gondoltam róla és egész gyönyörüséggel huztam le
képzeletemben a sárba. Csak az bosszantott, hogy kalapot emeltem
a szép pár előtt, ha ugyan valóban megtettem. Miért venném le a
kalapom ilyen embernek? Nem törődöm már ezzel a nővel,
egyáltalában nem törődöm; nem volt már egy cseppet sem szép,
elvesztegette magát, pfuj, milyen hervadtnak látszott. Meglehet
ugyan, hogy folytonosan rám nézett; ezen nem csodálkoznám, talán
lelkiismeretfurdalásai vannak. De azért még nem szükséges, hogy
térdre essem előtte és ugy üdvözöljem, mint egy bolond, mikor még
hozzá annyira meghervadt mostanában. Csak tartsa meg magának a
„herceg“, jó étvágyat hozzá! Eljöhet még olyan nap is, mikor az jut
eszembe, hogy büszkén menjek el mellette és még arra az oldalra se
nézzek, ahol jár. Megtörténhetik, hogy még akkor is megengedem
magamnak ezt az eljárást, ha egyenesen rám is néz, akármilyen
vérvörös ruha legyen is rajta. Könnyen megtörténhetik, haha, ez
volna csak a győzelem! Ha jól ismerem magam, meg tudom egy
éjszaka irni a drámámat és egy hét mulva őnagysága már a térdén
van előttem. Minden szépségével és bájával együtt, haha, minden
bájával együtt…
– Isten vele! – mondtam hirtelen.
De a „kisasszony“ tartóztatott.
– De hát mivel foglalkozik most? – kérdezte.
– Mivel foglalkozom? Természetesen irok. Mi más egyebet
csinálhatnék? Hiszen ebből élek. Ebben a pillanatban egy drámán
dolgozom, egy középkori tárgyu nagy drámán; „A kereszt jelében“
lesz a cime.
– Az ördögbe is, ez nagyszerü! – mondta a „kisasszony“ őszintén.
– Ha sikerül…
– Ez ne aggassza, – feleltem. – Azt hiszem, ugy egy hét mulva
többet is fog hallani rólam.
Ezzel elváltunk.
Mikor hazaértem, azonnal a háziasszonyhoz fordultam és egy
lámpát kértem tőle. Nagyon fontos volt rám nézve most a lámpa,
mert ma éjjel nem akartam lefeküdni; a dráma csak ugy zugott a
fejemben és egészen biztosan reméltem, hogy reggelig jó nagy
részével elkészülhetek. Nagyon szerényen adtam elő kivánságomat a
madame-nak, mert észrevettem, hogy elégedetlen fintort csinált,
mikor beléptem a szobába. – Egy rendkivül érdekes drámám már
csaknem készen van, – mondtam; – még csak egynéhány jelenet
hiányzik belőle. – És igyekeztem megértetni vele a dolgot:
megtörténhetik, hogy valamelyik szinházban hamarabb előadják,
mint magam is gondolnám. Ha tehát ezt a nagy szivességet
megtenné…
De a madame-nak nem volt lámpája. Hiába gondolkozott, nem
jutott eszébe, hogy valahol bármiféle lámpája lenne. Ha éjfélig
várok, akkor talán megkaphatom a konyhalámpát. De miért nem
veszek egy szál gyertyát magamnak?
 Hallgattam. Nagyon jól tudta, hogy nem volt tiz örém egy
gyertyaszálra. De hát nem természetes, hogy ujra zátonyba kellett
ütköznöm? A cseléd is ott ült közöttünk, egész egyszerüen a
szobában volt és nem a konyhában; a lámpa tehát meg sem volt
gyujtva odakint. Ez mindjárt eszembe jutott, de nem szóltam
semmit.
Egyszerre csak hozzám fordul a leány:
– Ugy láttam, hogy a kastélyból jött ki ma délben. Talán ott
ebédelt? – És hangosan nevetett ezen a tréfán.
Leültem, elővettem a papirjaimat és megpróbáltam, nem
irhatnék-e valamit, mig itt ülök. A papirt a térdemre tettem és szünet
nélkül a padlót bámultam, hogy valami meg ne zavarjon; de ez sem
segitett, semmi sem használt, nem tudtam az utolsó pontnál tovább
jutni. A háziasszony két kisleánya bejött és nagy lármát csaptak egy
macska, egy furcsa beteg macska körül, amelyiknek alig volt szőre;
ha a szemébe belefujtak, viz jött ki belőle és lefolyt az orrára. A
gazda és két más ember az asztal körül ültek és huszonegyest
játszottak. Csak az asszony volt szorgalmas, mint mindig. Ő is ott
volt és valamit varrt. Nagyon jól láthatta, hogy semmit sem tudok
ebben a zavargásban irni, de nem törődött többé velem; még
mosolygott is, mikor a cselédleány megkérdezte, hogy hol
ebédeltem. Az egész ház ellenségemmé lett; mintha azt a
megszégyenitést várták volna csak, hogy a szobámat át kelljen
engedni másnak, hogy ugy bánjanak velem, mint betolakodóval.
Még ez a kis cseléd is, ez a kis barna utcalány a homlokfürtjeivel és
lapos mellével, bolondot üzött belőlem esténkint, mikor a
vajaskenyeremet megkaptam. Folytonosan azt kérdezgette, hogy hol
szoktam elfogyasztani az ebédemet, mert még sohasem látott a
Grand Hotel felé menni. Világos, hogy ismerte nyomoruságos
állapotomat és mulattatta, hogy a szememre vetheti.
Ezek a gondolatok egyszerre annyira elfoglalnak, hogy egyetlen
párbeszédet sem tudok a drámához kitalálni. Ujra meg ujra
megpróbálom, de hiába; olyan különösen kezd zugni a fejem, hogy
végre bele kell törődnöm a sorsomba. Visszateszem a papirokat a
zsebembe és föltekintek. A leány éppen előttem ül s én ránézek;
nézem keskeny hátát és alacsony vállát, olyan az alakja, mintha még
nem is volna teljesen kinőve. Miért vetette olyan gunyosan rám
magát? És ha a kastélyból jöttem is ki, mit ártott az neki? A mult
napokban is olyan szemtelenül kinevetett, mikor egyszer ügyetlenül
elcsusztam a lépcsőn, vagy mikor beleakadtam egy szegbe és
elszakadt a kabátom. És éppen tegnap történt, hogy összeszedte a
drámavázlatomat, amit az előszobában széttépve eldobtam, ellopta
ezeket a papirdarabokat és fölolvasta a szobában, nevetségessé
tette mindnyájuk előtt, csakhogy rajtam mulathasson. Pedig
sohasem bántottam meg és nem emlékszem, hogy valaha valami
szolgálatot kértem volna tőle. Ellenkezőleg, mindig magam vetettem
meg az ágyamat a földre, hogy ezzel se okozzak fáradságot neki.
Azért is kigunyolt, hogy a hajam hullott; nevetett rajtam, ha reggel
hajak uszkáltak a mosdótálban. A cipőm is nagyon romlani kezdett
mostanában, különösen az, amelyiken a szekér átment; ebből is
gunyt üzött. – Isten tartsa meg önt és a cipőjét! – mondta; – nézze
csak, olyan nagy, mint egy kutyaól. – És igaza is volt, rettenetesen ki
volt taposva mind a két cipőm, de nem tudtam ujat venni ebben a
pillanatban.
Mig mindezt ottültömben az eszemben forgatom és csodálkozom
ennek a kis cselédlánynak nyilt ellenséges indulatán, a két kislány
elkezdte az öreget az ágynál bosszantani; mindketten körülötte
ugráltak és egészen belemerültek gonosz játékukba. Mindegyik egy
szalmaszálat tartott a kezében és azzal szurkálták az öreg fülét. Egy
darabig csak néztem és nem avatkoztam bele a dologba. Az öreg
egy ujját sem mozditotta, hogy védekezzék; csak dühös tekintettel
nézett kinzóira, valahányszor felé szurtak és megrázta a fejét, hogy
megszabaditsa magát, ha a szalma már a fülébe akadt.
Mindig jobban fölizgatott ez a látvány, a szemem sem tudtam
elforditani róla. Az apa fölnézett a kártyából és nevetett a kicsiken,
aztán a többi játékos figyelmét is fölhivta rájuk. De miért nem
mozdult meg az öreg. Miért nem lökte el a gyerekeket maga mellől?
Fölálltam és egy lépéssel az ágyhoz közeledtem.
– Csak hagyja! Hagyja! Béna az öreg! – kiáltott rám a gazda.
És én annyira féltem, hogy éjszakára kint maradhatnék az ajtó
előtt, egyszerüen abbeli félelmemben, hogy az ember bosszankodni
talál, ha beleavatkozom ebbe a jelenetbe, szó nélkül visszahuzódtam
régi helyemre és nyugton maradtam. Minek kockáztassam a
szállásomat és vajaskenyeremet azzal, hogy idegen családi ügyekbe
avatkozom; csak semmi ostobaság egy félholt vén ember miatt. Nem
mozdultam és olyan nagyszerüen keménynek éreztem magam, mint
egy darab kő.
A kis huncutok nem hagyták abba kinzásaikat. Bosszantotta őket,
hogy az öreg nem akarta nyugton tartani a fejét s most már a
szemébe és az orrlyukaiba is szurkáltak. Az öreg gyülölködő
tekintettel meredt rájuk, de nem szólt és a karját sem tudta
megmozditani. Egyszerre csak fölemelte a felső testét és az egyik
kislánynak az arcába köpött; aztán ujra fölemelkedett és a másik
után köpött, de nem találta el. Láttam, hogy a gazda lecsapja a
kártyát az asztalra és az ágyhoz ugrik. Az arca kivörösödött és
dühösen kiáltott:
– Hogy mersz a gyerekek szemébe köpni, vén disznó!
– De istenem, hiszen egy percre sem hagyták békében, –
kiáltottam föl magamon kivül. De mert folytonosan attól féltem, hogy
kiutasitanak, nem valami hangosan kiáltottam, csak az egész testem
reszketett az izgatottságtól.
A gazda felém fordult.
– Halljátok csak! Hát maga mit avatkozik bele? Fogja be a száját,
amennyire csak tudja, azt tanácsolom; ez lesz saját magára nézve a
legokosabb.
De most fölemelkedett a madame hangja is és az egész ház
visszhangzott a kiabálástól.
 – Az uristenre, azt hiszem, mind megbolondultatok, vagy az
ördög bujt belétek! – sikitotta. – Ha itt akartok maradni, akkor
nyugton legyetek, azt megmondom. Nem elég, hogy az ember
minden jött-mentnek szállást és kosztot kell, hogy adjon, nem, még
ilyen pokoli itéletnapját és verekedést is türni kell itt a szobában. De
ilyen meg ne történjék még egyszer, azt mondom! Csitt! Fogjátok be
a szátokat, kölykök és törüljétek meg az orrotokat, hogy nekem ne
kelljen odamennem, hogy megtegyem. Soha életemben ilyen
embereket! Bejönnek az utcáról, nincs egy öre a zsebükben, még
tetüzsirra se, és késő éjszaka veszekedést kezdenek a háziakkal. Ezt
nem türöm tovább, értitek! És mindenki pakolhat innen, aki nem
tartozik a házhoz. Azt hiszem, hogy legalább a saját házamban
csöndet kivánhatok.
Egy szót sem szóltam, még a szájam sem nyitottam föl, csak
leültem ujra az ajtó mellé és hallgattam a lármát. Valamennyien
egyszerre kiabáltak, még a gyermekek és a cselédleány is, aki meg
akarta magyarázni, hogyan kezdődött a veszekedés. Ha csöndben
maradok, akkor egyszer mégis csak vége lesz; ha egy szót sem
szólok, akkor bizonyosan nem fognak a végsőkig menni. És mit is
mondhatnék? Nem volt egész bizonyosan tél odakint és még hozzá
mindjárt sötét éjszaka? Ez nem arra való idő, hogy az ember az
öklével az asztalra csapjon s a maga igazát megvédje. Csak semmi
bolondság! Nyugodtan ülve maradtam, nem mentem ki a szobából,
habár jóformán kidobtak. Makacsul néztem a falat, ahol Krisztus
képe csüngött olajnyomatban és csökönyösen hallgattam a
háziasszony kitörését.
– Ha ezzel énrám célzott, madame, akkor semmi se áll utjában,
hogy eltávozzam, – mondta az egyik kártyás.
És fölállott. Erre a másik is fölemelkedett.
– Nem, nem reád gondoltam; és rád sem, – felelt a háziasszony
mind a kettőnek. – De ha éppen szükséges, azt is meg tudom
mutatni, hogy kire. Ha csak ezen fordul meg! No bizony, meghiszem
azt! Majd kitünik, hogy ki az…
 Szakadozottan beszélt, kis időközökben adta a szurásokat és
lehetőleg elhuzta a mondatokat, hogy annál világosabban értésemre
adja, hogy én vagyok az, kiről beszél. De csak hallgatás! Eddig még
nem parancsolta meg, hogy menjek, nem mondta ki határozottan és
világos szavakkal. Csak semmi gőg, semmi hiábavaló büszkeség!
Süketnek kell lenni… Mégis különös, hogy milyen zöld haja van a
Krisztusnak azon az olajnyomaton. Mintha zöld fü lenne, vagy
válogatott pontossággal kifejezve: mintha sürü rétifü lenne. Ha! ez
igazán nagyon találó megjegyzés volt részemről, valóságos szép,
sürü rétifü… És ebben a pillanatban a futó gondolattársulások egész
sora kapcsolódott össze fejemben: a zöld fütől az irás egy helyéig,
hogy az élet olyan, mint a fü, mely elég, innen az itéletnapjáig,
mikor minden tüzben pusztul el, azután egy kis ugrással a liszaboni
földrengésig, mire egy sárgaréz spanyol köpőcsésze és egy
ébenfatollszár állt a gondolataim előtt, amiket az Ylajali szobájában
láttam. Ó, minden olyan mulandó, mint a fü, amely elég! Mindennek
a vége: négy deszka és egy hulla – halotti ruhák Andersen
kisasszonynál, jobbra a kapu alatt…
Mindez végigrohant az agyamon, ebben a kétségbeejtő
pillanatban, mikor a háziasszony azon a ponton állott, hogy
kikergessen a házból.
– Nem hallja! – kiáltott föl éppen. – Nem hallja, mit mondok,
hogy takarodjék a házból, tudja meg! Isten bocsássa meg, azt
hiszem, ez az ember őrült! Ebben a percben szedje össze magát és
ugy álljon odább, hogy szó se legyen többet a dologról.
Az ajtóra néztem, nem azért, hogy elmenjek, egyáltalában nem
azért; hanem mert merész gondolatom jött: ha kulcs lenne a zárban,
ráforditanám és bezárnám magamat a többiekkel együtt, hogy ne
kelljen elmennem. Hisztérikus borzalom fogott el arra a gondolatra,
hogy megint az utcára jussak. De a zárban nem volt kulcs és én
fölállottam; nem volt semmi remény többé.
Akkor egyszerre a házigazda hangja vegyült bele az asszony
kiabálásába. Ugyanaz az ember, aki még az előbb megfenyegetett,
most csodálatos módon pártomat fogta. Azt mondta:
– Tudod, hogy éjszaka nem lehet az embereket kikergetni a
házból. Ezért megbüntetnének.
Nem tudtam, hogy ezért büntetés jár, nem is hittem, bár
lehetséges volt, mert az asszony hamar meggondolta a dolgot,
elhallgatott és nem szólt többé hozzám. Sőt még az estére járó két
darab vajaskenyeret is ideadta, de nem fogadtam el; csupa hálából
az ember iránt nem fogadtam el és azt állitottam, hogy már ettem
valamit a városban.
Mikor végre kimentem az előszobába, hogy lefeküdjem, a
madame utánam jött, megállt a küszöbön és mig vastag, terhes
alakja fenyegetően fordult felém, azt mondta:
– De ez az utolsó éjszaka, amit itt tölt!
– Igen, igen! – feleltem.
Majd csak akad valami segitség, hogy holnapra hajlékot kapjak,
ha jól utánajárok. Valamiféle buvóhelyet csak fogok találni. Egyelőre
annak örültem, hogy nem kellett éjszakára az utcára mennem.

Reggel öt vagy hat óráig aludtam. Mikor fölébredtem, még sötét

volt, de azért azonnal fölkeltem; a hideg miatt teljesen felöltözve
feküdtem le és igy nem volt szükséges felöltöznöm. Miután egy kis
vizet ittam és lehetőleg halkan kinyitottam az ajtót, egyenesen
elmentem, hogy ujra ne kelljen találkoznom a háziasszonnyal.
Egy-két rendőrön kivül, akik éjszakai szolgálaton voltak, egyetlen
élőlénnyel sem találkoztam az utcán; nemsokára azután néhány
ember jött a gázlámpákat eloltani. Céltalanul jöttem-mentem, a
Kirkegatere jutottam s onnan az erőditések felé indultam. Fázlódva
és még álmosan, elgyöngült inakkal és fájós háttal a hosszu járkálás
után és nagyon éhesen ültem le egy padra s hosszu ideig
szunyókáltam. Három hét óta kizárólag abból a vajaskenyérből
éltem, amit a háziasszonyom adott reggel és este; most már éppen
egy napja volt, hogy utoljára ettem, megint kegyetlenül kinozni
kezdett az éhség és igyekeznem kellett mielőbb valami segitséget
találni. Ezzel a gondolattal aludtam el a padon…
Arra ébredtem föl, hogy emberek beszéltek a közelemben és
mikor kissé összeszedtem magam, láttam, hogy már nappal van és
az emberek munkába álltak. Fölállottam és tovább mentem. A nap
már a hegyek fölé került, az ég fehér és átlátszó volt és én annyira
örültem a szép reggelnek annyi sok sötét hét után, hogy szinte
elfelejtettem gondjaimat és ugy éreztem, hogy volt már rosszabb
dolgom is életemben. A mellemre ütöttem és elkezdtem egy kis dalt
zümmögni. A hangom olyan betegesen, olyan szomoru-bágyadtan
hangzott, hogy saját magamat könnyekre fakasztottam vele. Ez a
pompás reggel, ez a fehér világosságtól sugárzó ég nagyon is erősen
hatott rám és egyszerre elkezdtem hangosan sirni.
– Mi baja? – kérdezte egy ember.
Felelet nélkül siettem tovább és elrejtettem arcomat az emberek
elől. Leértem a partra. Egy nagy orosz zászlós bárkahajó volt a
kikötőben és szenet rakodott ki; elolvastam a nevét az oldalán,
„Copégoro“-nak hivták. Egy ideig azzal szórakoztam, hogy
megfigyeltem, mi megy végbe ezen az idegen hajón. Már csaknem
kirakodhattak, mert kilenc lábnyira állott ki a vizből, pedig
bizonyosan ballasztot is vitt magával és mikor a szénhordók
végigdübörögtek nehéz csizmájukkal a födélzeten, a hajó egész
ürege visszhangzott.
A nap, a fény, a tenger sós párája, az egész mozgalmas és vidám
élet uj erőre hoztak és a vérem elevenebben kezdett keringeni.
Egyszerre csak eszembe jutott, hogy talán meg tudnám a drámám
egynéhány jelenetét irni, amig itt ülök. És elővettem papirosaimat a
zsebemből.
Először egy szerzetes válaszát próbáltam megirni egy
párbeszédben, amelynek erőtől és türelmetlenségtől kellett volna