Solution Manual for Organizational Behavior Emerging Knowledge

Global Reality 7th Edition McShane Glinow 0077862589 9780077862589

Full link download:
Test Bank:
https://testbankpack.com/p/test-bank-for-organizational-behavior-emerging-
knowledge-global-reality-7th-edition-mcshane-glinow-0077862589-
9780077862589/

Solution Manual:
https://testbankpack.com/p/solution-manual-for-organizational-behavior-
emerging-knowledge-global-reality-7th-edition-mcshane-glinow-0077862589-
9780077862589/
Chapter 2: Individual Behavior, Personality, and Values

Instructor’s Manual to Accompany

Organizational Behavior 7/e
by Steven L. McShane and Mary Ann Von Glinow

Chapter 2:
Individual Behavior, Personality,
and Values
Prepared by:
Steven L. McShane, The University of Western Australia

Page 2-1
© 2015 by McGraw-Hill Education. This is proprietary material solely for authorized instructor use. Not authorized for sale or distribution in any manner.
This document may not be copied, scanned, duplicated, forwarded, distributed, or posted on a website, in whole or part.
Chapter 2: Individual Behavior, Personality, and Values

Introduction to the Field

2 of Organizational Behavior
LEARNING OBJECTIVES
After reading this chapter, students should be able to:
1. Describe the four factors that directly influence individual behavior and performance.
2. Summarize the five types of individual behavior in organizations.
3. Describe personality and discuss how the “Big Five” personality dimensions and four
MBTI types relate to individual behavior in organizations.
4. Summarize Schwartz’s model of individual values and discuss the conditions in which values
influence behavior.
5. Describe three ethical principles and discuss three factors that influence ethical behavior.
6. Describe five values commonly studied across cultures.

CHAPTER GLOSSARY
ability -- the natural aptitudes and learned capabilities five-factor model (FFM) -- The five abstract dimensions
required to successfully complete a task representing most personality traits: conscientiousness,
emotional stability, openness to experience, agreeableness
achievement-nurturing orientation – a cross-cultural value
and extroversion.
describing the degree to which people in a culture emphasize
competitive versus co-operative relations with other people. individualism – a cross-cultural value describing the
degree to which people in a culture emphasize
collectivism -- a cross-cultural value describing the degree to
independence and personal uniqueness
which people in a culture emphasize duty to groups to which
people belong, and to group harmony mindfulness -- A person’s receptive and impartial attention
to and awareness of the present situation as well as to
competencies -- skills, knowledge, aptitudes, and other
one’s own thoughts and emotions in that moment
personal characteristics that lead to superior performance
moral intensity -- the degree to which an issue demands the
conscientiousness – A personality dimension describing
application of ethical principles.
people who are organized, dependable, goal-focused,
thorough, disciplined, methodical, and industrious. moral sensitivity -- A person’s ability to recognize the
presence of an ethical issue and determine its relative
counterproductive work behaviors (CWBs) -- voluntary
importance.
behaviors that have the potential to directly or indirectly harm
the organization motivation -- the forces within a person that affect his or her
direction, intensity, and persistence of voluntary behavior
extraversion – a personality dimension describing
people who are outgoing, talkative, sociable, and
assertive.

Page 2-2
© 2015 by McGraw-Hill Education. This is proprietary material solely for authorized instructor use. Not authorized for sale or distribution in any manner.
This document may not be copied, scanned, duplicated, forwarded, distributed, or posted on a website, in whole or part.
Chapter 2: Individual Behavior, Personality, and Values

Myers-Briggs Type Indicator (MBTI) -- An instrument presenteeism -- attending scheduled work when one’s capacity
designed to measure the elements of Jungian personality to perform is significantly diminished by illness or other
theory, particularly preferences regarding perceiving factors
and judging information
role perceptions – the extent to which a person understands the
neuroticism – A personality dimension describing people who job duties assigned to or are expected of him or her.
tend to be anxious, insecure, self-conscious, depressed, and
uncertainty avoidance – a cross-cultural value describing
temperamental.
the degree to which people in a culture tolerate ambiguity
organizational citizenship behaviors (OCBs) -- various (low uncertainty avoidance) or feel threatened by ambiguity
forms of cooperation and helpfulness to others that support and uncertainty (high uncertainty avoidance)
the organization’s social and psychological context
personality -- the relatively enduring pattern of thoughts,
emotions, and behaviors that characterize a person, along
with the psychological processes behind those
characteristics
power distance – a cross-cultural value describing the
degree to which people in a culture accept unequal
distribution of power in a society

CHAPTER SUMMARY BY LEARNING OBJECTIVE

2-1 Describe the four factors that directly influence individual behavior and performance.
Four variables—motivation, ability, role perceptions, and situational factors—which are represented by the acronym MARS,
directly influence individual behavior and performance. Motivation represents the forces within a person that affect his or her
direction, intensity, and persistence of voluntary behavior; ability includes both the natural aptitudes and the learned
capabilities required to successfully complete a task; role perceptions are the extent to which people understand the job duties
(roles) assigned to them or expected of them; and situational factors include conditions beyond the employee’s immediate
control that constrain or facilitate behavior and performance.

2-2 Summarize the five types of individual behavior in organizations.

There are five main types of workplace behavior. Task performance refers to goal-directed behaviors under the individual’s
control that support organizational objectives. Organizational citizenship behaviors consist of various forms of cooperation and
helpfulness to others that support the organization’s social and psychological context. Counterproductive work behaviors are
voluntary behaviors that have the potential to directly or indirectly harm the organization. Joining and staying with the
organization refers to agreeing to become an organizational member and remaining with the organization. Maintaining work
attendance includes minimizing absenteeism when capable of working and avoiding scheduled work when not fit (i.e., low
presenteeism).

2-3 Describe personality and discuss how the “Big Five” personality dimensions and four MBTI types relate to
individual behavior in organizations.
Personality is the relatively enduring pattern of thoughts, emotions, and behaviors that characterize a person, along with the
psychological processes behind those characteristics. Personality traits are broad concepts about people that allow us to label
and understand individual differences. Personality is developed through hereditary origins (nature) as well as socialization
(nurture). The “Big Five” personality dimensions include

Page 2-3
© 2015 by McGraw-Hill Education. This is proprietary material solely for authorized instructor use. Not authorized for sale or distribution in any manner.
This document may not be copied, scanned, duplicated, forwarded, distributed, or posted on a website, in whole or part.
Chapter 2: Individual Behavior, Personality, and Values

conscientiousness, agreeableness, neuroticism, openness to experience, and extroversion. Conscientiousness and emotional
stability (low neuroticism) predict individual performance in most job groups. Extraversion is associated with performance in
sales and management jobs, whereas agreeableness is associated with performance in jobs requiring cooperation, and openness
to experience is associated with performance in creative jobs.
Based on Jungian personality theory, the Myers-Briggs Type Indicator (MBTI) identifies competing orientations for getting
energy (extraversion vs. introversion), perceiving information (sensing vs. intuiting), processing information and making deci-
sions (thinking vs. feeling), and orienting to the external world (judging vs. perceiving). The MBTI improves self-awareness
for career development and mutual understanding but is more popular than valid.

2-4 Summarize Schwartz’s model of individual values and discuss the conditions in which values influence
behavior.
Values are stable, evaluative beliefs that guide our preferences for outcomes or courses of action in a variety of situations.
Com- pared to personality traits, values are evaluative (rather than descriptive), more likely to conflict, and formed more from
socialization than heredity. Schwartz’s model organizes 57 values into a circumplex of 10 dimensions along two bipolar
dimensions: openness to change to conservation and self-enhancement to self- transcendence. Values influence behavior when
the situation facilitates that connection and when we actively think about them and understand their relevance to the situation.
Values congruence refers to how similar a person’s values hierarchy is to the values hierarchy of another source (organization,
person, etc.).

2-5 Describe three ethical principles and discuss three factors that influence ethical behavior.
Ethics refers to the study of moral principles or values that deter- mine whether actions are right or wrong and outcomes are
good or bad. Three ethical principles are utilitarianism, individual rights, and distributive justice. Ethical behavior is
influenced by the degree to which an issue demands the application of ethical principles (moral intensity), the individual’s
ability to recognize the presence and relative importance of an ethical issue (moral sensitivity), and situational forces. Ethical
conduct at work is supported by codes of ethical conduct, mechanisms for communicating ethical violations, the
organization’s culture, and the leader’s behavior.

2-6 Describe five values commonly studied across cultures.

Five values often studied across cultures are individualism (valuing independence and personal uniqueness); collectivism
(valuing duty to in-groups and group harmony); power distance (valuing unequal distribution of power); uncertainty
avoidance (tolerating or feeling threatened by ambiguity and uncertainty); and achievement- nurturing orientation (valuing
competition vs. cooperation).

Page 2-4
© 2015 by McGraw-Hill Education. This is proprietary material solely for authorized instructor use. Not authorized for sale or distribution in any manner.
This document may not be copied, scanned, duplicated, forwarded, distributed, or posted on a website, in whole or part.
Another document from Scribd.com that is
random and unrelated content:
The Project Gutenberg eBook of A szocziológia vázlata
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States
and most other parts of the world at no cost and with almost no
restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it
under the terms of the Project Gutenberg License included with this
ebook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the
United States, you will have to check the laws of the country where
you are located before using this eBook.

Title: A szocziológia vázlata

Author: Georges Palante

Translator: Lajos Mikes

Release date: May 25, 2022 [eBook #68168]

Language: Hungarian

Original publication: Hungary: Franklin, 1912

Credits: Albert László from page images generously made available

by the Library of the Hungarian Academy of Sciences

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A

SZOCZIOLÓGIA VÁZLATA ***
 Megjegyzés:
A tartalomjegyzék a 233. oldalon található.
 KULTURA TUDOMÁNY

A SZOCZIOLÓGIA VÁZLATA

IRTA G. PALANTE
FORDITOTTA MIKES LAJOS dr.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1912

A SZOCZIOLÓGIA VÁZLATA

IRTA

G. PALANTE
FORDITOTTA

AZ EREDETI ÖTÖDIK KIADÁSBÓL

MIKES LAJOS dr.

 BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1912
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
 ELSŐ KÖNYV
BEVEZETÉS:

A SZOCZIOLÓGIA MEGHATÁROZÁSA

MÓDSZERE ÉS FELOSZTÁSA

I. FEJEZET.
Mi a szocziológia?

Ez a szó: szocziológia – sokkal világosabb értelmünek tetszik,

semhogy meghatározásra szorulna. Etimológiai jelentése: a társadalom
vagy a társaságok tudománya. De ez a világosság csak látszólagos. Mert
ennek a kifejezésnek: a társaságok tudománya – több különböző
értelmet tulajdoníthatunk.
Első és legtágabb értelmében a szocziológia nem egyéb, mint a
társadalmi tudományok: gazdaságtan, politika, ethnológia, nyelvészet, a
vallások és művészetek tudománya, stb. – összessége. Nyilvánvaló, hogy
efféle tudománynak, amely a határozott, külön tárgykörnek hijával van,
nincs létjogosultsága.
Másodsorban érthetjük szocziológia alatt a tulajdonképpeni
társadalmi tudományok rendszerbe foglalását, vagy – ha jobban tetszik, –
azt a tudományt, amely e különböző tudományok egymásközti
kapcsolataival foglalkozik. A szocziológia eszerint úgy viszonylanék a
különböző társadalmi tudományokhoz, mint – a pozitivizmus szerint – a
filozófia a szaktudományokhoz, amelyeket rendszerbe foglal. Tárgyalná
a társadalmi tudományok egymásközti kapcsolatait és kitöltené réseiket.
Ez az értelme már pontosabb, mint az előbbi; de még mindig nem
kielégítő. Mert ily módon nem választjuk el kellőképpen a
tulajdonképpeni szocziális jelenségeket azoktól a néprajzi, gazdasági,
jogi, politikai, stb. jelenségektől, amelyek az előbbieket kisérik vagy
létrehozzák. – Másrészt pedig a szocziológusoknak az a törekvése, hogy
pótolni akarják a társadalmi gazdaságtan, a jogtudomány, erkölcstan, stb.
hiányait, egy csöppet sem jogosultabb, mint némely filozófusnak az az
igyekvése, hogy többé-kevésbbé helytálló hipothezisekkel pótolja a
fizikai és természettudományok hiányait.
Egy harmadik értelmezés szerint a szocziológiának tárgya: a
társadalmi formák tanulmányozása, elvonatkozva azok tartalmától.
«Hadseregnek, családnak, részvénytársaságnak, bármennyire különböző
is eredetük és czéljuk, vannak közös vonásai: a hierarchia, a kölcsönös
függés, a differencziálódás, stb., és ezeket a közös vonásokat külön-
külön is lehet tanulmányozni. Minden társulás már magában is
különleges hatásokkal jár a társuló egyénekre nézve. Akár gazdasági,
akár jogi, akár erkölcsi jelenségekről van szó, ezek egyaránt alá vannak
vetve a társadalmi miliő befolyásának.»1) – «A társadalmi miliők
különböző fajtáit osztályozhatjuk, – mondja ugyanaz a szerző
máshelyütt. – Megfigyelhetjük, hogy ha e miliők tulajdonságai, pl.
erőértékük, minőségük, egységeik összetapadása, stb. változnak, velük
együtt változik a hatás is, melyet az egyénekre gyakorolnak. Ekként
teremthetünk olyan tudományt, melyben a megfigyelés, osztályozás és
magyarázat merőben szocziológiai.»
Ebben a felfogásban, amelynek Németországban Simmel és
Francziaországban Bouglé a képviselője, van némi igazság. Megvan az
az előnye, hogy megvilágítja azt a tényt, hogy a társadalmi
csoportosulások száma, tömege és népessége már magában is nagy
hatással van ezeknek a csoportosulásoknak fejlődésére. Mindazáltal e
meghatározás ellen a következő kifogásokat tehetjük: 1. Ez a szoros
értelemben vett (mint Bouglé nevezi: stricto sensu) szocziológia nem
építhető ki másként, mint párhuzamosan a különböző különleges
studiumokkal, amelyeknek összessége volna a tágabb értelemben vett
(lato sensu) szocziológia. – A társadalmi csoportosulások módozatainak
elvont és általános törvényeit nem állapíthatjuk meg addig, amíg előbb
nem tanulmányoztuk részletesen magukat ezeket a csoportosulásokat. –
2. Van valami, amitől lehetetlen eltekinteni, s ez: a tanulmányozott
csoportok lélektani tartalma. Mert mindazok a statikai vagy dinamikai
jelenségek, amelyekből a társaságok élete összetevődik, voltaképp
gondolatok, hitek, vágyak formájában jelentkeznek. A lélektani jelzés az,
amelyre végül minden egyéb jelzésmód redukálódik. Ha elvonatkozunk,
mint Bouglé kivánja, «a társadalmi egységek gondolataitól», és nem
törődünk mással, mint a csoportosulások merőben formai törvényeivel,
akkor önként lemondunk arról, ami a legmegfoghatóbb és legkonkrétebb
a társadalmi életben; akkor lemondunk a látszatért a lényegről.2)
A mi felfogásunk szerint a szocziológia nem egyéb, mint a
társadalmi lélektan. És a társadalmi lélektan szerintünk az a tudomány,
mely a társadalmi élet által egymáshoz közel hozott egységek lelki
állapotát (mentalitását) tanulmányozza.
Nem akadunk fenn azon az ellenvetésen sem, hogy ez a
meghatározás voltaképpen visszavezeti a társadalmi lélektant és így a
szocziológiát is az egyéni lélektanra. A mi felfogásunk szerint valóban
ehhez kell mindig visszatérnünk. Akár akarjuk, akár nem: az egyéni
lélektan a nyitja minden zárnak. A tulajdonképpeni társadalmi energia
végre is mindig csak a pszichizmus; nem az a kollektiv pszichizmus,
amelyről Roberty3) beszél, hanem egyszerüen a pszichizmus; vagy az
egyéni pszichizmus. Csak ez teheti érthetővé ezt a kifejezést: kollektiv
pszichizmus.
A társadalmi lélektannak ennélfogva kettős tárgya lesz:
1. Kutatása annak, hogy az egyéni tudatok hogyan kapcsolódnak bele
a társadalmi tudat alakulásába és fejlődésébe. (Társadalmi tudat alatt
azoknak a gondolatoknak, meggyőződéseknek és vágyaknak az
összességét értjük, amelyek egyrészről megadják valamely társadalom
uralkodó világfelfogását, másrészről pedig rányomják a társadalommá
egyesült egységekre az értelmi, érzésbeli és erkölcsi egyöntetüség többé-
kevésbbé tudatos bélyegét). A nagy emberek lélektana igen fontos ebből
a szempontból.
2. Kutatása annak, hogy viszont ez a társadalmi tudat hogyan hat az
egyéni tudatokra. Hogy ez a társadalmi egyöntetüség miképpen
módosítja, miképpen fokozza le, néha miképpen nyomja le az egyéni
értelmet és sajátosságokat? Milyenek a lélektani hatásai annak a
szolidaritásnak, amely az emberi egységeket egyesíti, akár szakmai, akár
gazdasági, vallási, erkölcsi, stb. ez a szolidaritás? – Helyesen jegyzi meg
Barth, hogy «a társadalom minden átalakulása maga után vonja az
emberi tipus bizonyos átalakulását és maga után von bizonyos korrelativ
változásokat a társadalmat alkotó egyének tudatában, amely változások
viszont visszahatnak magára a társadalomra».4) A társadalmi lélektannak
igazi tárgya: e hatások és visszahatások tanulmányozása.
Mikor Lebon megcsinálja a szoczializmus lélektanát; mikor Sighele
megírja könyveit a tömegek és szekták lélektanáról; mikor Max Nordau
tanulmányozza a hazugságnak azt a légkörét, amelylyel a mai társadalom
körülveszi az egyént; mikor Laura Marholm5) nyomon követi a nő
szellemi állapotának változásait a társadalmi miliő változásai szerint;
mikor Schopenhauer elemzi a «nő» szellemi állapotát és szerepét a mai
társadalomban; mikor Nietzsche tanulmányozza a szánalomérzés
általánosításának társadalmi következményeit a mi európai
civilizácziónkban, vagy pedig mikor elemzi, mi az erkölcsi mivolta és
mik a társadalmi hatásai az értékskála ama felforgatásának, amelyet a
kereszténység végzett: senkisem vonhatja kétségbe, hogy az efféle
lélektani kutatásoknak igen nagy a szocziológiai fontosságuk is.
Általánosságban a társadalmi lélektan az egyéni tudat és a társadalmi
tudat kapcsolatait mutatja. Egyrészt megvilágítja a lehető érintkezési
pontokat e két tudat között, másrészt hangsúlyozza az ellenmondásokat
és a belőlük eredő összeütközéseket e két tudat között.
Mély és finom analógiák vannak az egyéni és társadalmi lélek között.
Ilyen analógia pl. az az igazság, amelyet Nietzsche vett észre, hogy a
múlttal való heves összecsapás, energikus szakítás néha az életerő
megújhodásának egyik föltétele úgy a népek, mint az egyének számára.
«Van bizonyos fokú álmatlanság, kérődzés, történeti érzék, – mondja
Nietzsche, – amely egyaránt ártalmas minden élő lénynek és minden élő
lény megsemmisítéséhez visz, akár egy emberről, akár egy népről, akár
egy egész czivilizáczióról van szó.»
Az efféle belátások, amelyeket a legmélyebbre ható lélektanból
meríthetünk, módot nyújtanak arra, hogy a társadalmi élet legkényesebb
feltételeinek elevenére tapinthassunk.
Az egyéni tudatok mélyén dúló harczok gyakran nem egyebek, mint
külső és társadalmi antagonizmusok visszahatásai. Egy műbiráló, Ch.
Saroléa,6) igen finom megkülönböztetést tesz az egyéni és a társadalmi
összeütközések között. Társadalmi összeütközéseknek nevezi azokat,
amelyek két osztály antagonizmusából erednek (például a nemesség és a
polgárság, a gazdagok és a szegények osztálya között), ellenben egyéni
összeütközéseknek nevezi az egyénnek összeütközéseit saját magával,
amelyeket egyrészt azok a különféle társadalmi körök határoznak meg,
amelyekhez az egyén tartozhat, másrészt azok az ellentétes társadalmi
hatások, amelyeknek az egyén alá lehet vetve. – A társadalmi miliőben
és az egyéni tudatban lévő ez antagonizmusoknak a párhuzamossága
egyik legfontosabb tanulmánytárgya a társadalmi lélekbúvárnak.
Az egyén szellemi állapota és a közösség vagy társadalom szellemi
állapota között lévő kapcsolatok fontosságát régen észrevették azok, akik
a társadalmi és politikai problémákkal foglalkoztak. – Aristoteles
Politikájá-nak III. könyve III. fejezetében – bárha még elég homályosan
– fölveti már azt a kérdést, vajjon az erény fogalmát egyformán kell-e
meghatározni, akár magánemberről, akár polgárról beszélünk. Sighele
hasonló rendü problémát tanulmányoz, mikor fölveti azt a kérdést, vajjon
az érintkezés, összeállás, tömörülés ténye emeli-e vagy sülyeszti az
egyének értelmi és erkölcsi szinvonalát.7) De Roberty is fölveti ugyanazt
a problémát, amelyet Sighele, és hasonlóan oldja is meg, de más
magyarázatot fűz hozzá.8)
Az egyéni tudat és a társadalmi tudat sokkal több és fontosabb
ponton áll összeütközésben egymással, mint a hány ponton megegyezik.
De e helyütt nem fogjuk bővebben fejtegetni ezt a kérdést. Csak a
következő megjegyzésekre szorítkozunk: Valamely társadalom
gondolataiban, szokásaiban, meggyőződéseiben, intézményeiben
gyakran rejlenek oly ellenmondások, amelyek a kissé figyelmesebb
szemlélőnek is szemet szúrnak. Mihelyt valamely egyéni tudat
észreveszi ezeket az ellenmondásokat, akaratlanúl is meglepődik és
fölveti magában azt a kérdést, vajjon mi az értéke a környező társadalom
szellemi állapotának? Ezek a társadalmi ellenmondások okozzák, dr.
Nordau szerint, azt a nyugtalanságot és kellemetlen érzést, amely
ránehezedik kortársaink egyéni tudatára.
A társadalmi tudat gyakran elnyomja az egyéni tudatot. Az egyéni
önzések igen gyakran rabszolgái és elámítottjai a kollektiv önzésnek.
Nietzsche magvasan kifejezte ezt az antinómiát: «A legtöbb ember, –
mondja, – bárha gondolkozhat és beszélhet a saját «egoizmus»-áról,
egész élete során semmit sem tesz a saját «ego»-jáért, hanem mindent
csak saját «ego»-jának a fantomjáért, amely környezetének agyában
alakult ki, mielőtt környezetével úgyszólván érintkezett; – ennélfogva
valamennyien személytelen vélemények, esetleges és fiktiv értékelések
felhőjében élnek, egymással szemben. Fantazmák furcsa világa ez,
amely oly észszerü látszatot tud adni saját magának! A véleményeknek
és szokásoknak ez a ködfelhője növekszik és él, csaknem függetlenül az
emberektől, akiket körülvesz; ez okozza azt a hamisságot, amely az
általános itéletekhez tapad, s amelyet «az ember» rovására szokás írni, –
ezek az emberek, akik egymást nem is ismerik, valamennyien hisznek
abban az elvont dologban, amelyet «az ember»-nek neveznek, s amely
csak fikczió; és minden változás, amelyet ez elvont dolgon hatalmas
egyének (pl. fejedelmek és bölcsek) itéletei próbálnak létrehozni,
rendkivüli és esztelen hatást tesz a nagy tömegre. Mindez azért van, mert
minden egyén, ebben a nagy tömegben, nem tudja szembeállítani a maga
igazi «ego»-ját, amely az övé s amelyet kitanulmányozott, azzal az
egyetemes sápadt fikczióval, amelyet saját magával kellene
lerombolnia.»9) Schopenhauer szintén észrevette ezt az illuziót,
amelynek következtében annyi ember «mások fejébe helyezi
boldogságát és egész életének érdekét.»
Az, ami társadalmilag tiszteletreméltó, a gondolkozó ember egyéni
eszével nézve gyakran teljesen értéktelen.
Fölösleges tovább időznünk azoknál az összeütközéseknél, amelyek
az egyéni tudat és a társadalmi tudat között mutatkoznak. Amit
elmondtunk róluk, az eléggé bizonyítja, hogy a társadalmi lélekbúvárnak
kutatásai számára ezen a ponton milyen tág tere van. Főfeladata annak a
megállapítása volna, hogy ezek közül az antinómiák közül, melyek az
ideiglenesek, és melyek a lényegesek és véglegesek.
E kutatások ellen azt a kifogást fogják tenni, hogy azok inkább
irodalmiak, mint tudományosak. Ez az ellenvetés nem nyugtalanít
bennünket, ha azt akarja jelenteni, hogy a szocziológus a társadalmi
jelenségek szubjektiv – érzésbeli vagy értelmi – képének
tanulmányozásával kénytelen foglalkozni, még pedig oly lélektani
belátás segítségével, amely hasonlatos ahhoz a belátáshoz, amellyel a
regényíró, a moralista és általánosságban a társadalmi festő dolgozik.
Mert szükségképpen eljutunk oly mozzanatokhoz, ahol a társadalmi
dolgok bonyolult és kényes birodalmában a tudományos szellem, a maga
merev – gyakran mesterkélt – osztályozásaival, kénytelen átengedni
helyét a művészi szellemnek. A társadalmi lélekbúvár módszere nem «az
iskola közönséges logikájának a módszere, amely sorrendbe szedi az
igazságokat, úgy, hogy mindegyik támogassa szomszédjának az oldalát,
hanem a gyakorlati észnek a módszere, amely úgy halad előre, hogy
széles belátásaival átölel csoportokat és rendszerez egész osztályokat;
amelyről elmondhatjuk, hogy nemes bonyolultsága, amely lelki képeiben
uralkodik, hasonlatos csaknem a természet bonyolultságához».10)
Tegyük hozzá, hogy a társadalmi lélekbúvár szerintünk nem fog
vonakodni sohasem az egykorú társadalom tanulmányozásától.
Nietzsche kifejezése szerint, fogja tudni a módját, hogy «jó szomszédja
legyen a szomszédos dolgoknak», és bátran szemügyre vegye azokat
közelről is. Vannak szocziológusok, akik óvakodnak az élő társadalom
tanulmányozásától. De véleményünk szerint, ezeknek nincs igazuk, mert
ha a múlt ismerete elkerülhetetlen a jelen ismeretéhez, ez utóbbi is
támogathatja viszont a múlt eszméinek és szokásainak magyarázását.
Azért időzünk ily hosszadalmasan a társadalmi lélektannál, mert
ebben látjuk a szocziológia velejét. A formális szocziológia hívei szintén
kénytelenek, a dolgok kényszerítő erejénél fogva, nagy mértékben élni a
lélektani dedukczióval;11) elismerik, hogy mindig lélektani törvény
alapján vezetik le a szocziológiai törvényeket.12) Az oly tényezőknek,
aminők a népesség tömege, sűrűsége, különnemüsége, mozgékonysága,
érdemes a befolyását tanulmányozni. De a tanulmánynak szükségszerü
kiegészítése és igazi czélja a társadalmi lélektan.

II. FEJEZET.

Mi nem a szocziológia?

Hogy a szocziológia fogalmát pontosan megállapítsuk, meg kell

különböztetnünk a szocziológiát bizonyos rokontudományoktól,
amelyekkel könnyen összezavarható.
Először is, gondosan meg kell a szocziológiát különböztetnünk a
társadalmi metafizikától. A társadalomnak tanulmányozásával, úgy, mint
más tudományokkal, együtt járnak az eredet, a természet és a czél
bizonyos kérdései, a melyeket metafizikai kérdéseknek nevezünk.
Minden jó módszernek kötelessége minden téren éles határvonalat húzni
a között, ami megfigyelhető, és a között, ami metafizikai hipothézisekre
szorul.
A társadalomnak tanulmányozása dolgában két metafizikai kérdés
merül fel: 1. a társadalmak természetének kérdése, 2. a társadalmak
czéljának kérdése.
Ami az első kérdést illeti, az emberi társadalmat vagy atomok
mechanikus aggregatumának képzelhetjük el, vagy sejtek rendszerének,
az élő lény szöveteit és szemeit alkotó sejtek rendszerének az
analógiájára; vagy végül szellemi, értelmes és szabad monádok
rendszerének, amelyek egyben harmonikusak és autonómok. Ez a három
hipothézis: a társadalmi mechanizmus, a társadalmi biologizmus és a
társadalmi spiritualizmus vagy dualizmus hipothézise. E különböző
iskoláknak voltak és vannak még ma is képviselőik. Például Spencer, de
Roberty, Worms, stb. a társadalmi organizmussal való összefüggés
(organicismus) tanát fejtik ki. Vannak Leibnizre vagy Kantra támaszkodó
spiritualisták, akik a társadalmi dualista filozófiát becsülték többre.
Mindezeknek a spekuláczióknak meglehet a maguk érdekessége. De
őszintén szólva, nem tartoznak bele az igazi szocziológiába, a melynek
annyi köze van hozzájuk, mint a pozitiv lélektannak a lélek legbensőbb –
szellemi vagy anyagi – lényegéhez.13)
A másik metafizikai kérdés, a mely fölvetődik: a czél kérdése. Van-e
az emberi társadalmak fejlődésének czélja, és mi ez a czél? – A
társadalmi világ az esetlegesség terméke-e, vagy gondviselésszerű eszme
uralkodik-e benne? Vajjon – a szó metafizikai és finalista (czélelméleti)
értelmében – kell-e haladásról beszélnünk, – vagy a fejlődés nem egyéb-
e, mint örökös újrakezdés értelem és czél nélkül? – Vajjon ez a czél, az
Isten gondolatában, az emberiség egész tömegének java-e vagy csupán
kiválasztottaknak, a lángelmék ama köztársaságának a java, amelyről
beszél valahol Schopenhauer és amelynek eljövetelét üdvözli Nietzsche?
– Csupa oly probléma, amely inkább a metafizikába, mint a
szocziológiába tartozik. A szocziológus mást nem tehet, mint hogy
konstatálja az emberi társadalmak tényleges haladását és a társadalmi
tudat átalakulásait. Legfölebb annyit koczkáztathat meg, hogy a multak
alapján utal valamelyest a társadalmak haladásának irányára a jövőben.
Mi a kapcsolata a szocziológiának a történelemmel? A történelem az
a forrás, a melyből a szocziológia merít. De más a feladata a
történetirónak, aki a tényeket tanulmányozza és magyarázza, és más a
feladata a szocziológusnak, aki az általános befolyásokat tanulmányozza,
amelyek közreműködnek a társadalmi rendek kialakulásában, továbbá a
konkrét összefüggéseket, amelyekre a társadalmi rendek törekszenek, és
a társadalmi állapot formáit, amelyeket meghatároznak. – Tegyük hozzá
mindazáltal, hogy megeshetik, hogy a történetirók – egy Michelet,
Carlyle vagy Taine – restaurálják valamely kor vagy valamely történeti
korszak szellemi állapotát. Ez esetben a társadalmi lélekbúvár és a
szocziológus munkáját végzik.
A szocziológiát nem szabad összezavarni a történetbölcselettel sem,
noha Barth – úgy látszik – más véleményen van.14) Mert a
történetbölcselet többnyire a priori szerkesztmény volt. Ezt láthatjuk egy
Szent Ágoston, egy Bossuet, egy Vico történetbölcseletében. –
Egyébként magának Barthnak vallomása szerint is: «A történetbölcseleti
rendszerek nem vették tárgyul a társadalom összességét, hanem a
társadalmi életnek csupán egy oldalát, amelynek olyannyira uralkodó
hatást tulajdonítottak, hogy azt hitték, hogy minden egyebet belőle
származtathatnak.» – Ennélfogva Barth joggal sorolja e rendszereket az
egyoldalú (einseitige) rendszerek közé.
A szocziológia épp ily kevéssé ethnológia, anthropológia vagy
anthroposzocziológia, a hogy azt az új tudományt nevezik, amely nem
egyéb, mint az anthropológiának tartozéka. Mert ezek a különböző
tudományok főként az ethnikai tényezőt tanulmányozzák, amelynek
kétségtelenül lehet szerepe a társadalmi formák alakításában, amelytől
azonban a társadalmi formák szabadulnak, és amelyen, mint új és
makacs jelenségen, túlteszik magukat.
A társadalmi gazdaságtan területe szükebb a szocziológia területénél.
Valóban, a társadalmi gazdaságtan csakis a gazdagsággal foglalkozik. A
gazdasági törvényeknek, aminő a munkamegosztás vagy a kereslet és
kinálat törvénye, kétségtelenül igen széles értelmü a társadalmi
alkalmazásuk, de a társadalomgazdaságtan ezeket a törvényeket csak a
gazdagságra vonatkozó alkalmazásuk szempontjából vizsgálja.
Még egy szót a szocziológia kapcsolatairól a politikával és az
erkölcstannal.
A szocziológia a társadalmaknak, azok működésének és szellemi
állapotának reális tanulmányozása. A politikának az a czélja, hogy
szabályokat állapítson meg és társadalmi eszményképet tüzzön ki. Ez a
két dolog nagyon különböző. Ezt a két kifejezést: szocziológia és
szoczializmus nem szabad összezavarni, mintahogy összezavarják
némelyek, akik kevéssé járatosak ezekben a problémákban. Más a
szocziológiai tanulmány és más a politikai rendszer. Tegyük hozzá, hogy
a szocziológiának nem szabad függenie soha a politikától, a politika
exigencziáitól és törekvéseitől. Ellenben a politika függ a
szocziológiától, és ehhez kénytelen felvilágosításokért fordulni, mert
különben szofizmák hivságos hadakozása vagy érdekek lapos harcza
marad.
A szocziológia és az erkölcstan kapcsolata is igen szoros, minthogy a
társadalmi probléma tetőpontján a legszenvedélyesebb erkölcsi probléma
formájában nyilvánul, amely a ma élők tudatát foglalkoztatja, és ez az
egyén és a közösség kapcsolatainak problémája.
Vannak, akik azonosítják a szocziológiát az erkölcstannal. Ezt teszi a
többi között de Roberty is. E szerint a szocziológus szerint az erkölcstan
lényegében társadalmi produktum. «Az átmenet abból, ami erkölcsi,
abba, ami társadalmi, – mondja de Roberty, – mindig és mindenütt
ugyanabból ugyanabba való átmenetnek bizonyul. Az erkölcstan az
eszmék világában pontos egyenértéke a szokásoknak, erkölcsi
cselekedeteknek, jogoknak és általában a társadalmi kapcsolatoknak a
tények világában.» E társadalmi optimizmussal szemben állnak azok,
akik ellentétet látnak az egyén és a társadalom között. Ezek szerint a
társadalom, épp úgy, mint Schopenhauer és Renan szerint a természet –
közönyös az erkölcsiséggel szemben. Sohasem fogja megvalósítani az
optimista ideált: az erkölcsi monizmust. Az erkölcstan az egyén alkotása;
székhelye az egyéni tudat, és nem a társadalmi tudat. – Beérjük azzal,
hogy e helyütt rámutattunk erre a problémára, a melynek megoldása nem
lehet más, mint magának a szocziológiának betetőzése.

III. FEJEZET.

A szocziológia története.

A szocziológia új szó. Vajjon a tudomány, amelyet ezzel a szóval

jelölünk meg, régibb keletü? Az emberek figyelmét mindenkor magukra
vonták oly jelenségek, amelyek oly közelről érintették őket, mint a
társadalmi jelenségek. Mindazáltal az ókorban ez a tanulmányozás
állandóan alá volt rendelve a metafizikai vagy erkölcsi elmélkedéseknek.
A szocziológia megfogalmazása még Aristotelesnél is határozatlan
marad, és tárgya nem válik el a rokon tudományok, aminő a gazdaságtan
és a politika, tárgyától. Ugyanígy vagyunk mindazokkal a bölcselőkkel,
akik a görög-latin fordításnak örökösei voltak. Morus Tamás,
Campanella, stb. inkább eszményi közösségek politikus szerkesztői
voltak, mint szocziológusok.
A XVIII. században, úgy látszik, Montesquieunek volt sejtelme
először tudományos szocziológiáról. A pozitivista iskola fejtette ki
később a legnagyobb erőfeszítést, hogy a szocziológiát tudománynyá
emelhesse. Francziaországban A. Comte, Angliában H. Spencer azt
hitték, hogy a társadalmi jelenségeket visszavezethetik pontos
törvényekre. Sőt ők nyomták rá a szocziológiára kettős nagy irányának a
bélyegét. Míg Spencer a társadalmi biologizmus útját járta, A. Comte
azonnal belátta a lélektani szempont fontosságát a szocziológiában,
minthogy az egész társadalmi fejlődést egy lélektani törvényre: a három
fejlődési állapot törvényére alapította.
Ha szemügyre veszszük a szocziológia fejlődését a mi századunkban,
azt látjuk, hogy ez a fejlődés három fázison ment keresztül. Ez a három
fázis: a gazdasági, a természettudományi és a lélektani.
H. Mazel kitünően rajzolja a következő sorokban e fejlődésnek
három fázisát: «Húsz-harmincz évvel ezelőtt a szocziológia területe a
gazdaságbúvárok hübérbirtoka volt, és ezek furamód szűk fogalmat
alkottak a maguk tudományáról. Sejthető ez a szűk fogalom abból a
meghatározásból, amelyet akkoriban a társadalmi gazdaságtannak adtak,
s amely szerint ez: a gazdagság tudománya. A gazdaság már-már
bálványnyá vált, amelynek oltárán feláldozták az embert; termelését, a
társadalomnak egyetlen czélját, a maximumra kellett fokozni. Nem
harmincz, hanem legfölebb öt-hat évvel ezelőtt, a szocziológia területe a
természetbúvárok örökrészévé lett. Az a hatalmas eszmeáramlat, amelyet
a fejlődéstani hipothézis hozott létre, éreztette erejét a társadalmi
tudományokban is, és ezek, Taine ismert mondása szerint, elszakadtak a
metafizikai spekuláczióktól, hogy a természettudományokhoz
kapcsolódjanak. Nem halljuk többé harsogni ezeket a szavakat: járadék
és érték, szabadkereskedelem és védővámos politika, kettős valuta és
egyes valuta; hanem szakadatlanul ezek a kifejezések ismétlődnek:
organizmus, kiválasztás, küzdelem a létért, Az öröklődés, atavizmus,
kereszteződés, visszaütés elfogultságai válnak uralkodókká; a
szorgalmas tanítványoknál, akik sokkal jellegzetesebbek, mint a
mesterek, az elmélet zsarnokivá lesz, és megszünik minden különbség az
emberi társadalmak és az állati társadalmak között. Ebben a miliőben
emelte fel szavát Tarde, és hatása – úgy látszik – épp oly döntő a
természettudományi visszaéléssel szemben, mint amily döntő volt annak
idején Le Play hatása a gazdaságtani visszaélés ellen. Tarde maga
azonban csak igen egyszerü dolgot hangsúlyozott, azt t. i., hogy az
emberek nem emberszabású lények, és hogy a szocziológiának nem
szabad pusztán a geográfiai vagy fiziológiai tényezők tanulmányozására
szorítkoznia, hanem inkább kell tanulmányoznia az erkölcsi tényezőket,
minthogy a természet vagy az átöröklés hatása valamely társadalomra,
mindent egybevetve, csekélyebb, mint a társadalmat alkotó egyének
vagy a szomszédos más társadalmak cselekedeteinek a hatása. Amidőn
helyettesítette, illetve jobban mondva kipótolta az okokat (éghajlat és faj)
más okokkal (lelemény és utánzás), visszaadta a szocziológiának a maga
függetlenségét, úgy, mint az emberi társadalmaknak a maguk
szabadságát.15)
Jegyezzük meg azonban, hogy a gazdaságtani elmélkedések még
manapság sem szüntek meg. Különösen uralkodnak az egész szocziálista
szocziológiában. De ugyanekkor oly gondolkozók, mint Tarde, Simmel,
Sighele, Nordau, befolyása alatt, kezd kialakulni határozottan a
szocziológia lélektani iránya. Adjuk hozzá meg e befolyáshoz két
bölcselőnek a befolyását is, akik, bárha nem úgynevezett
szocziológusok, mégis az erkölcsi és társadalmi dolgok birálatába a
legmélyrehatóbb elemző erőt vitték bele. Ez a két bölcselő Schopenhauer
és Nietzsche. Különösen ez utóbbinak a hatása nem érvényesült még
eléggé a szocziológiában. De maholnap némely maradi eszméi16)
ellenére is, amelyek munkásságát megrontják, talán éppen a
dogmatizmusnak ez az ellensége lesz azok egyike, akik leginkább elő
fogják mozdítani egy oly tudománynak a megujhodását, amelyben néha
túlságos volt a dogmatizmus.

IV. FEJEZET.

A módszer a szocziológiában.

A módszer kérdése fontos minden tudományban. Mindazáltal, azt

hiszszük, a szocziológiában nem szabad a módszer fontosságát
túloznunk. Oka ennek az, hogy a szocziológia ma még kialakulásának a
korszakát éli, vagyis abban a korszakban van, amikor a kutatónak
leginkább van szüksége szabadságra. Óvakodnia kell túlságosan zsarnoki
tantételektől és túlságosan aprólékos szabályoktól, aminőknek felállítását
bizonyos szocziológusok kötelességüknek vélték.
Be fogjuk érni ennélfogva egynémely útmutatással.
Abból, amit föntebb mondottunk, világos, hogy a szocziológia
módszere nem lehet az a priori módszer. Ezt a módszert használhatták
akkor, amikor a szocziológia alá volt még rendelve a metafizikának vagy
az erkölcstannak. De ma már nincs alárendelve. Másról nem lehet szó,
mint a megfigyelés módszeréről, e módszer különböző eljárásaival
egyetemben. Ami e módszer alkalmazását és eljárásainak foganatba
vételét illeti, ez minden kutatónak a saját ügye és nagyon sokféle lehet a
tanulmányozott problémák szerint.
Van azonban egy módszer, amelyet véleményünk szerint bajos
elfogadni, éppen azért, mert kizárólagos jellegü. Ez az a teljesen objektiv
módszer, amelyet Durckheim javasolt «A szocziológiai módszer
szabályai» czímű művében. A szocziológusnak, Durckheim szerint,
objektiv módon kellene tárgyalnia a társadalmi jelenségeket, és külső
dolgokban kellene azokat megfigyelnie, mert csupán itt mérhetők és
ismerhetők meg mennyiségileg. Minthogy érzéseink változók és
vitathatók, a külső világban kell keresnünk állandó jelenségeket, valóban
objektiveket, amelyeknek segítségével a társadalmi jelenségek mérhetők.
A jogszabályok be fogják tölteni például ezt szerepet. Ha szemügyre
veszszük ama szabályok tömegének változatait, amelyek bizonyos
társadalmakban bizonyos bűncselekményekre vonatkoznak, akkor
objektive tanulmányozhatjuk majd a társadalmi szolidaritás változatait.
Mint Bouglé megjegyzi: «E módszer exakt voltához arra volna szükség,
hogy a szorosan vett társadalmi jelenségek és ezek az anyagi jelenségek
exakt módon megfeleljenek egymásnak, és hogy például a
törvénykönyvek változatai tökéletesen párhuzamosak legyenek a
jogérzések változataival. Csakhogy a társadalomtudományban bajos
efféle egybevágóságokat kimutatni. Ihering megjegyzi, hogy a
jogérzések nagy tömege nem nyer kifejezést, érzéki szimbolum nélkül
marad. Vannak igen erős érzések, amelyek nem objektiválódhatnak
határozott formában. Sőt mi több, vajjon nem mondhatjuk-e gyakran
jogosan, hogy az a pillanat, amikor valamely érzés kezd kifejlődni, kezd
átlépni a dolgok sorába, egyben az a pillanat is, amikor elkezd
hanyatlani, elkezd kiválni a tudatokból? Ihering kimutatta, hogy
csalódnánk, ha a reális kapcsolatokat az apa és fiai között Rómában e
kapcsolatok jogi kifejeződése alapján itélnők meg.»17) Max Nordau
kimutatta A konvenczionális hazugságok czímű könyvében, mekkora ür
tátong gyakran intézményeink és igazi meggyőződésünk, társadalmi
cselekvőségünk és benső gondolatvilágunk között. Társadalmi életünk
nagyrészt szimbolum, látszat, hazugság. Éppen abban a pillanatban,
mikor a társadalmi hatalmak és a társadalmi intézmények kezdik
elveszteni hatalmukat a lelkek fölött, akkor szaporítják a szertartásokat, a
czeremóniákat, a külső szabályokat. Milyen hamis fogalmat nyerne az a
szocziológus, aki társadalmi tudatunkat például a család vagy a tulajdon
szempontjából a törvények, a létező intézmények és kombinácziók
alapján akarná megítélni? Nagy a hija annak, hogy a külső mindig a
belső kifejezője legyen.
Tegyük hozzá, hogy a szocziológia kénytelen egyre inkább
lélektanivá és eszmékkel foglalkozóvá válni, amily mértékben olyan
tudatosabb történeti korszakok tanulmányozásával foglalkozik, aminő a
mi modern társadalmaink korszaka a XVIII. század végétől kezdve.
Hogyan értsük meg a német szocziálizmus eredetét és fejlődését, ha
vissza nem megyünk a német filozófia eszméire, amelyeknek
megvalósítása ez az eredet? «Ha Németországban a földhitelre olyan
szabályozást ajánlanak, amelynek forrása Hegelben vagy Saint-
Simonban van, vajjon nem mondhatjuk-e azt, hogy a hegeli vagy a saint-
simoni szellem manapság törvényt alkot?»18)
Nem itélhetjük meg kedvezőbben az úgynevezett biológiai módszert
sem (Schaeffle, Spencer, Worms), amely egy – gyorsan elenyészett –
pillanatig kedvelt volt. Ez a módszer, mint tudjuk, organizmusnak tekinti
a társadalmat, és analógia útján alkalmazza rá a fiziológiai törvényeket,
amelyek az élő lényeket kormányozzák. Az efféle módszernek az a
hátránya, hogy föltételez bizonyos társadalmi metafizikát (organizmus
vagy társadalmi materializmus) és holmi társadalmi realizmushoz vezet,
amely a társadalomnak az egyénektől független és az egyéneknél
magasabb rendü létet tulajdonít. Megjegyezzük azonban, hogy a
biológiai hasonlatok, ha nem betű szerint való értelmükben fogjuk fel
őket, nem járnak ezzel a veszedelemmel, sőt valamelyes szolgálatot is
tehetnek. Bizonysága ennek az, hogy ilyen hasonlatokat találunk néha
azoknál a szocziológusoknál is, akik egyáltalán nem fogadják el a
társadalmi organizmus elméletét.
Ha ezt a két felfogást kiküszöböltük, azt hiszszük, hogy a
legbátrabban használhatók a különféle szocziológiai módszerek: akár a
Barth-féle leíró és történeti módszer, akár a Steinmetz-féle osztályozó
módszer, akár a Simmel-féle elvont lélektani módszer, akár a Nordau-
féle konkrét lélektani módszer. Ezek a különböző módszerek egyébként
nem is összeegyeztethetetlenek, és kölcsönösen támogatják is egymást.
Véleményünk szerint a leíró, analitikai és kritikai társadalmi lélektan
nagy szolgálatokat tehet, ha csak annyiban is, hogy jobban megvilágítja a
társadalmi problémák sokféle anyagát és előkészíti azok megoldását.
De, mint már az imént hangsúlyoztuk, óvakodnunk kell a túlzott
dogmatizmustól és a túlságosan rideg szabályalkotástól. Ez azzal a
veszedelemmel jár, hogy mindenről hamis képet nyerünk. Nietzsche
mondta meg az igazat ezt illetően, a következő sorokban, az erkölcsre
vonatkozóan, és megjegyzéseit – mutatis mutandis – pontosan
alkalmazhatjuk a szocziológiára is. «Az erkölcsi érzés manapság,
Európában, oly ravasz, oly habozó, oly sokféle, oly finomult és oly
kényes, hogy az «erkölcs tudománya», amely vele foglalkozik, fiatal,
ujoncz, nehézkes és esetlen mozgású… Ridegen meg kellene állapítani,
mi az, amire – még hosszú ideig – szükség van itt; mi az, aminek
egyelőre egyedül van létjogosultsága. Ez tudniillik az anyaggyüjtés,
megfogalmazása és megművelése élő, növekvő, támadó és elenyésző
kényes érzések és értékbeli differencziálódások rengeteg birodalmának;
esetleg kisérletek, hogy érthetővé tegyük ennek az eleven
kristályosodásnak a korszakos változását és gyakori fázisait, még pedig
azért, hogy előkészítsük az erkölcs tipusainak tanát. Eddigelé nem
tapasztalhattuk ezt a szerénységet. A filozófusok sokkal magasztosabb,
sokkal követelődzőbb, sokkal ünnepiesebb feladatot tüztek maguk elé,
mihelyt úgy foglalkoztak az erkölcstannal, mint tudománynyal: az
erkölcs fundamentumát akarták megvetni, és mindegyik filozófus azt
hitte mindmáig, hogy meg is alapozta az erkölcsöt. Milyen messze esik
kevélységüktől ez a leíró feladat, amely nem kelt feltünést és feledésbe
merülten a porban hever, noha a legfinomabb kezek és érzékek sem
volnának elég szubtilisek erre a feladatra!»19)
Habár a leíró módszer a szocziológia szükségszerü kiindulópontja és
ha ennek a módszernek később nagy része lehet is e tudomány
haladásában, ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a szocziológia
mondjon le törvényeknek a fölfedezéséről. Lehetnek törvények a
szocziológiában és a társadalmi lélektanban, oly törvények, igaz,
amelyek az egyéni lélektan törvényeiből vezethetők le, és amelyek –
bizonyosságuk és értékük szempontjából – sok analógiát mutatnak fel az
egyéni lélektan törvényeivel.
Fölvetődött a kérdés, milyen fogalmat alkossunk magunknak a
szocziológiai törvények igazi mivoltáról. Erre a kérdésre vonatkozóan
két felfogást ismerünk.
Az egyik (E. de Laveleye) szerint: a társadalmi törvények azok,
amelyeket a törvényhozó rendel el, nem pedig a természeti
szükségszerüségek. «Ez utóbbiak, – mondja Laveleye, – kisiklanak az
emberi akarat elől, míg az előbbiek belőle áradnak ki.»
A másik felfogás szerint (Comte, Spencer, de Greff): a társadalmi
törvények éppen olyan természetüek, mint a fizikai törvények. A
társadalmi jelenségekre is érvényes az akczió és reakczió, az oppoziczió
és a kombináczió törvénye, és ezek a törvények természeti
szükségszerüségek, amelyek azonosak az anyagi mindenséget
kormányzó törvényekkel.
A mi véleményünk szerint van épp úgy szocziológiai determinizmus,
mint lélektani determinizmus. De ebből nem azt következtetjük, hogy az
emberi akaratnak nincs módjában beleavatkoznia a társadalmi
jelenségekbe, hogy azokat módosítsa vagy irányítsa. Arról van szó
csupán, hogy egyetértünk-e az emberi akarat meghatározásában.
Ha az akarat alatt indifferens hatalmat értünk, amelynek semmi
közössége sincs azzal a miliővel, ahol arra van hivatva, hogy hasson és
abszolut legyen szavával új létföltételeket teremtsen, akkor világos, hogy
ilyen akarat beavatkozásának fogalma nem foglalhat helyet a
tudományban.
Ha azonban az akarat alatt oly gondolkodó és cselekvő hatalmat
értünk, amely fogékony arra, hogy eszméket megértsen és azokat
megvalósítsa, alkalmazkodván a környezet körülményeihez és a fizikai
és erkölcsi természet általános törvényeihez? Nos, akkor észszerűen és
tudományosan elfogadható az emberi akarat beavatkozása. Ez a működés
már nem értelmetlen, minthogy a természetes determinizmussal és
különösen az eszmeerők lélektani törvényével nem ellentétben, hanem
velök összhangban érvényesül.
Ilykép összeegyeztethetők a determinizmus követelményei azzal a
viszonylagos esetlegességgel, amelyet Tarde vél látni a társadalmi tények
menetében.

V. FEJEZET.
Mi a társadalom?

Czélszerü lesz, tanulmányunk tárgyának az elhatárolása érdekében,

megfogalmazni azt, hogy mi a társadalom. Nem a társadalom tényleges
meghatározását akarjuk adni e helyütt, mert hiszen az ilyen
meghatározásnak az volna a föltétele, hogy a szocziológia befejezett
tudomány legyen; hanem csupán névleges és formális meghatározást
akarunk most adni. Nem döntjük el e pillanatban a társadalmi realizmus
vagy nominalizmus problémáját sem, vagyis azt a kérdést, vajjon Plato
követőivel együtt úgy kell-e felfognunk a társadalmat, mint az
egyénektől külön létező és nálok felsőbbrendü valóságot (entitást), vagy
pedig a peripatetikus nominalistákkal együtt azt kell-e hinnünk, hogy a
társadalom kivül az egyéneken semmi sem. Kiküszöböljük most azt a
kérdést is, vajjon mi a társadalmak teremtő tényezője. Ezeket a
problémákat később lesz módunk tanulmányozni.
Csupán arról van szó, hogy szavakba foglalt meghatározását adjuk a
társadalomnak.
Valamely társadalom egyéneknek a csoportja, akik akár spontán
elhatározásukból, akár önként egyesültek bizonyos körülmények és
bizonyos szükségletek hatása alatt. Ez olyan fajta meghatározás, aminőt
Gobineau gróf ad az «Emberi fajok egyenlőtlenségé»-ről szóló
munkájának az elején. «Társadalom alatt – írja Gobineau, – hasonló
eszmék irányítása alatt élő és azonos ösztönökkel felruházott emberek
egyesülését értem, amely politikai szempontból többé-kevésbbé
tökéletes, de társadalmi szempontból teljes».20)
Hangsúlyoznunk kell e helyütt, hogy a társadalom szó nem
téveszthet meg senkit arra nézve, hogy a társadalmi csoportosulások
vagy más szóval társaságok, igen sokfélék:
Kiterjedésük szempontjából megkülönböztethetünk igen nagy
társaságokat, aminők pl. valamely egyház, amely katholikusnak, vagyis
egyetemesnek vallja magát, – valamely nemzet – valamely politikai liga,
amely felölel egy egész országot, – továbbá igen kis társaságokat,
aminők pl. valamely falusi község, valamely testgyakorló társaság, a
mezőgazdák szövetkezése, akik azért társultak, hogy közös pénzen
vásároljanak mezőgazdasági termelőeszközöket.
Eredetük szempontjából megkülönböztethetünk természetes
társaságokat és mesterséges társaságokat. A család a természetes
társaságok tipusa. Valamely részvénytársaság, hivatalnoki testület,
kerékpározó-egyesület megannyi mesterséges társaság.
Tartamuk szempontjából megkülönböztethetünk ideiglenes vagy
éppen pillanatnyi társaságokat és tartós társaságokat. Ideiglenes
társaságok pl. a sztrájkolók valamely szindikátusa, valamely tombola-
vagy bálbizottság. Tartós társaság pl. a szabadkőművesség, amely –
átalakulván – századok során át tovább él.
Tegyük hozzá, hogy valamely társadalom ritkán egy társaság.
Többnyire összetett halmaza, mozaikja apróbb társaságoknak, amelyek
kereszteződnek és egymásba fonódnak, olyformán, hogy az egyént
többé-kevésbbé bonyolult társadalmi kapcsolatok szövevényével veszik
körül. Család, község, állam, társadalmi osztály, foglalkozási csoport,
vallási csoport, ez mindmegannyi külön társaság, amely megannyi
konczentrikus réteggel veszi körül az egyént. Cicero megjegyezte már
De Officiis czímű művének első könyvében: «Több faja van a
társaságoknak az emberek között. Arról az elsőről, amely a
végtelenségig terjed, térjünk át egy másikra, amely szükebb, arra,
amelyben az emberek egy nemzetet, egy népet alkotnak, amelyben
ugyanazt a nyelvet beszélik, mindez csupa olyan dolog lévén, amely
erősen egymáshoz kapcsolja az embereket; még korlátozottabb társaság
az, mikor több ember ugyanabból a községből való. Végül a rangbeli
kötelékek a legközvetlenebbek; ez a maga mérhetetlenségéből egy ponttá
redukált társaság.»21) «Ritkaság, – mondja Bouglé, – hogy valamely
egyén csak egy társaságba tartozik. Talán, ha visszamennénk a multban a
vízözönig, találnánk olyan törzstagot, aki nem volt semmi egyéb, csak
saját törzsének a tagja; de a czivilizáczió haladása meggyarapítja azokat
a csoportokat, amelyektől az egyének függenek, és úgy látszik, hogy
mennél czivilizáltabbak vagyunk, annál több ilyen függőségünk van.
Hány társaságnak tagja az, aki szereplő egyén!? Az egyháztól kezdve,
amelynek hű fia, a versenytársaságig, amelynek titkára; a családtól
kezdve, amelynek apja, a hadseregig, amelynek katonája!»22)
 E társadalmi körök mindegyike különleges kötelességeket ró az
egyénre. Ki nem látja, hogy e kötelességek között összeütközés
támadhat? A társadalmi élet bonyolultságának megvan a visszhangja az
egyén erkölcsi életében. E sokféle kapcsolatoknak és a belőlük
támadható erkölcsi összeütközéseknek tanulmányozása egyik
legérdekesebb tárgya a társadalmi lélektannak.
Fontos, hogy ne téveszszük szem elől a szocziológiában a társadalmi
kapcsolatoknak ezt a bogozottságát, mert különben megtéveszt
bennünket ez a kifejezés: a társadalom. Voltaképpen nem is a
társadalom-ról van szó, hanem társaságok-ról.
Hasonlóképpen czélszerü e helyütt megkülönböztetni egymástól két
kifejezést, amelyeket gyakran szoktak egymás helyett használni. Ez a két
kifejezés: a társadalom és az állam.
A társadalom, úgy tetszik, tágabb értelmű kifejezés, mint az állam. A
társadalom terjedelmesebb társadalmi kör, mint az állam, amely kizáróan
politikai kapcsolatokat ölel fel, míg a társadalom szó mindenfajta
kölcsönös társadalmi hatások, gazdasági, jogi, vallási, erkölcsi, stb.
hatások komplexumát jelenti.
Egy második különbség az, hogy az állam szó inkább kényszerítő
hatalmat jelent, míg a társadalom fogalma önkéntes társadalmi
szervezkedésnek és növekedésnek felel meg. «Az állam, – mondja S.
Balicki, – az a társadalom, amely kényszerü összetartozásban egyesült.»
«A társadalom szó, – mondja ugyanaz a szerző, – oly alakulatnak felel
meg, amely hosszú időn át érvényesült társadalmi szolidarítás eredménye
és egyben mentes minden kivülről jövő ingerenczia alól.»23)
Egy másik különbség, amelyet politikai írók szoktak nyomatékosan
hangoztatni, az, hogy az állam szembeállítható a társadalommal,
olyanformán, mint az ész az ösztönnel. Több író (pl. de Laveleye) az
államban magasabbrendü észszerü normát lát, amelynek az a feladata,
hogy a tudattalan és ösztönszerü társadalmi cselekvéseket fegyelmezze
és tökéletesítse. Az állam valamennyi meghatározása, Platoétól kezdve
Hegeléig, hangoztatja ezt az észszerüséget, amely benne rejlik az állami
működésben. Az állam ekként, mint a társadalom esze, λόγος-a,
jelentkezik, mint eszmei formulája oly társadalmi törvénykönyvnek,
amelynek az a rendeltetése, hogy fegyelmezze a vak társadalmi erőket,
amelyek a tudattalanság és észszerütlenség birodalmában működnek.
 Más szavakkal az állam raczionális eszme volna. Der Staat ist eine
geäusserte, der Realität eingebildete Idee eines Volkes (Az állam
valamely nép kinyilvánított és valósággá képzelt eszméje).24)
Ennek a megkülönböztetésnek egyik következménye az, hogy az
erkölcs szempontjából az egyén és a társadalom ellentétességének
problémája egészen más probléma, mint az egyén és az állam
ellentétességének problémája. A második probléma, amelyet H. Spencer
próbált megoldani Az egyén az állam ellen czímű könyvében,
gyermekjáték csupán ahhoz a sokkal bonyolultabb problémához képest,
amely az egyén és a társadalom között támad. Mert lehetnek és
csakugyan vannak is társadalmi zsarnokságok (erkölcsök, szokások,
közvélemény, fojtogató előitéletek, csordaszellem), mint ahogy lehetnek
állami zsarnokságok. És az is igaz, hogy az egyén, mikor társadalmi
igazságtalanságokat és zsarnokságokat kénytelen türni, nem egyszer
keresett az állam beavatkozásában orvosságot bajaira, és a társadalom
igazságtalanságai ellen az állam magasabbrendü igazságosságához
folyamodott. Nem kutatjuk e helyütt, vajjon az egyén, mikor ekkép az
állam tekintélyét hivta segítségül, elérte-e és mennyiben érte el czélját.
Nem vizsgáljuk azt sem, vajjon az állami beavatkozások törvényesek és
hatékonyak-e; nem kérdezzük azt sem, vajjon az állam szerepét növelni
vagy csökkenteni fogja-e a czivilizáczió haladása. E helyütt csak
határozottan meg akarjuk különböztetni az állam és a társadalom
fogalmát. A szocziológiának számot kell vetnie nagyon is ezzel a
megkülönböztetéssel: mert a szocziológiának tárgya nem az állam, mely
a politika tárgya, hanem a társadalom. Az előjogok és az állami
mindenhatóság megszüntetése, – mondja Balicki, – leplezetlenül elénk
tárta azt a független társadalmi alakulatot, amely mindaddig az állam
védő szárnyai alatt húzódott meg. A tudomány nem is késett ennek a
fontosságát hangsúlyozni. A társadalomról (bürgerliche Gesellschaft)
akarunk beszélni, amelynek közkeletü fogalma a mult század végén
kezdett utat törni magának.25)

VI. FEJEZET.

A szocziológia felosztása. – Az osztályozás problemája.

 A társadalmak alakulnak, fenmaradnak, fejlődnek és átalakulnak;
végül szétmállnak és eltünnek.
Ennélfogva a szocziológia négy természetes részre oszlik.
Tanulmányoznunk kell egymásután: 1. hogyan alakulnak a társadalmak;
2. hogyan maradnak fenn; 3. hogyan fejlődnek; 4. hogyan mállnak szét
és múlnak el. Mielőtt a társadalmak alakulását és fejlődését
tanulmányozzuk, foglalkoznunk kell röviden az osztályozás kérdésével a
szocziológiában.
Túlzás volna, ha tisztára osztályozó tudományt csinálnánk a
szocziológiából, mint némelyek meg is teszik. Az osztályozás egyik
tudományban sem elégséges, de valamennyiben elengedhetetlen.
Különösen az oly tudományokban, amelyek, mint a szocziológia, a
kezdetüket élik. Worms el akarna halasztani minden osztályozást a
szocziológiában mindaddig, amíg jobban nem fogjuk ismerni az igazi
társadalmi kapcsolatokat.26) De mi inkább Steinmetz véleményén
vagyunk, aki azt hiszi, hogy csupán az osztályozás fogja lehetővé és
termékenynyé tenni a szocziológiai kutatásokat.27)
A szocziológiai osztályozás nagyszámú. Megpróbáljuk néhány
főcsoportra visszavezetni az osztályozásokat. Meg fogjuk különböztetni
a következő osztályozásokat: 1. morfológiai osztályozások A
morfológiai osztályozásokat az az alapethnografiai osztályozások; 4.
lélektani osztályozások. A morfológiai osztályozásokat az az alapvető
fontosság jellemzi, amelyet a szerzők a differencziálódás tényének
tulajdonítanak.
Ez osztályozások közül az első Spenceré, aki a társadalmakat
bonyolultságuk (integration) és differencziálódásuk foka szerint osztja
fel. A növekvő differencziálódás egyébként korolláriuma csupán a
növekvő bonyolultságnak. Ez elvi alapon Spencer a társadalmak négy
osztályát állítja föl: egyszerü társaságok, egyszerüen összetett
társaságok, kétszeresen összetett társaságok, háromszorosan összetett
társaságok. Spencer különben egy másik osztályozást is ajánl: a katonai
és az ipari társadalmakra való felosztást, amikor is az előbbieket a
kényszerü együttműködés, az utóbbiakat az önkéntes együttműködés
jellemzi (compulsory cooperation, voluntary cooperation).
Nem igen látjuk át, mennyiben egyeztethető össze ez az utóbbi
osztályozás az előbbivel. Sőt, mi több: felvetődik az a kérdés, vajjon
valamely társadalom militárizmusa vagy industriálizmusa egyáltalán
alkalmas-e arra, hogy osztályozás alapja legyen. «Ez a jelleg, – írja
Steinmetz, – nem igen állandó; az Egyesült-Államokat a világ
legkevésbbé militárista államának tartottuk, és mégis, az a mód, ahogyan
elfoglalták a spanyol gyarmatokat, a szélső militárizmus hajlamát tárta
fel náluk, amelynek értelmét még inkább hangsúlyozta az a kísérlet,
amelylyel a Fülöpszigetek szabadságát akarták elfojtani.» «Eddigelé, –
folytatja odébb Steinmetz, – nem ismerünk egyetlen czivilizált népet
sem, amely többé-kevésbbé militárista nem volna.»28) Valamely
társadalom ipari vagy katonai jellege nem szolgálhat tehát osztályozási
elvül.
Ami a társadalmak bonyolultságára és differencziáltságára alapított
felosztást illeti, ez már pontosabb és érdembe vágóbb elvi alapot
szolgáltat. Megvan ez különben, többé-kevésbbé módosítva, Durckheim
és Giddings osztályozásaiban is.
Durckheim joggal elveti a katonai és ipari társadalmak
megkülönböztetését. Elfogadja azonban az összetételük foka szerint való
felosztásukat. Igy aztán a társadalmakban a szolidaritás két formáját
különbözteti meg: a mechanikus szolidaritást és az organikus
szolidaritást. Az előbbi hasonlóságokon épül, az utóbbi a
munkamegosztás következménye. Az előbbi tipusú társadalmak nem
differencziálódott társadalmak, amelyeknek elemei a kezdetleges
szervezetek homogén sejtjeihez hasonlatosak; az utóbbi tipusúak
differencziálódott társadalmak, amelyekben a különböző működések
elvégzésére specziálizálódott elemek inkább heterogén szervekhez
hasonlatosak. – Durckheim megjegyzi még, hogy a mechanikus
szolidaritás fordított, az organikus szolidaritás pedig egyenes viszonyban
van az individuális személyiséggel. (Durckheim: Division du travail
social [Társadalmi munkamegosztás], III. fejezet.)
Giddings felosztása nagyon hasonlít Durckheiméhoz. – Két
társadalmi tipust különböztet meg: a társadalmi összevetődést
(Komposition) és a társadalmi alkotmányt (Konstitution), amelyek
körülbelül megfelelnek Durckheim kétféle szolidaritásának. A következő
különbséget azonban meg kell említenünk: Giddings nem úgy fogja fel,
mint Durckheim, az egyének kapcsolatait a csoport belsejében a két
társadalmi rendszeren belül. Ő azt hiszi ugyanis, hogy az egyének inkább
különbözők azokon a csoportokon belül, amelyek valamely összetevődött
társadalom (mechanikus szolidaritás) részei, ellenben inkább
hasonlatosak azokon a csoportokon belül, amelyek valamely
alkotmányos társadalom (organikus szolidaritás) részei. A tények inkább
Durckheimnak adnak igazat, mint Giddingsnek. Mert vitathatatlan tény,
hogy a czivilizáczió haladásának, amint az összetevődött társadalmak
alkotmányos társadalmakkal helyettesítődtek, mindenütt az volt az
eredménye, hogy az egyének maguk is differencziálódtak.29)
A gazdasági osztályozások a társadalmak gazdasági szervezetén
alapulnak. Idézzük e helyütt Hildebrand felosztását, amely a termékek
megoszlásának módján alapszik: 1. a természetes cseregazdaság
(Naturalwirtschaft); 2. a pénzgazdaság (Geldwirtschaft); 3. a
hitelgazdaság (Creditwirtschaft), ahol a hitel az uralkodó, amely áthat
minden gazdasági kapcsolatot.
Karl Bucher, lipcsei egyetemi tanár, négy gazdasági fázist
különböztet meg a gazdasági élet általános szervezése szerint: 1. azt a
fázist, amelyben a gazdasági életet az jellemzi, hogy az egyén maga
gondoskodik fentartásáról;30) 2. a második fázis a zárt házigazdálkodás
(geschlossene Hauswirtschaft) fázisa, ahol minden család a legtágabb
értelemben egy háztartást alkot, amely teljesen elválik a többiek
háztartásától és maga gondoskodik szükségleteiről; 3. a harmadik fázis a
városi gazdálkodás (Stadtwirtschaft) fázisa volna, amelybe főkép a
középkor tartozott. Végül 4. az utolsó fázis a nemzetgazdálkodás
(Volkswirtschaft) fázisa, amelyben a termelvények több kézen mennek
keresztül, mielőtt a fogyasztóhoz érkeznek.
Mielőtt elhagyjuk a gazdasági osztályozások területét, említsük meg
Grosse és Hahn felosztását is, amely a technika fejlődésén alapszik.
A geografico-ethnografiai osztályozások szerzői azt hiszik, hogy
külön-külön területeket különböztethetnek meg, ahol a czivilázáczió
egyetlen elve uralkodik. Igy határozzák meg a czivilizáczió külön-külön
öveit. Ratzel különösen a geográfiai miliő befolyását hangsúlyozza ez
övek kialakulásában.
A lélektani osztályozások tipusa Comte osztályozása, aki azt hitte,
hogy minden társadalmi változást levezethet az emberi szellem egymásra
következő állapotainak fejlődési törvényéből (a három fejlődési állapot
törvénye). Ez a felfogás homlokegyenest ellenkezik Marx felfogásával,
aki a gazdasági folyamatot tekinti minden egyéb folyamat alapjának.31)
Comte szerint, ellenkezőleg, a világ képzete, bármely adott perczben,
rányomja bélyegét minden egyéb társadalmi tényre. Steinmetz szintén