FINANCIAL ACCOUNTING

FUNDAMENTALS 5TH EDITION

WILD
Full download link at:

Test Bank: https://testbankpack.com/p/test-bank-for-financial-

accounting-fundamentals-5th-edition-by-wild-isbn-0078025753-
9780078025754/

Solution Manual: https://testbankpack.com/p/solution-manual-for-

financial-accounting-fundamentals-5th-edition-by-wild-isbn-
0078025753-9780078025754/

Chapter 6
Cash and Internal Controls

QUESTIONS
1. The seven broad principles are: Establish responsibilities; Maintain adequate records;
Insure assets and bond key employees; Separate recordkeeping from custody of assets;
Divide responsibilities for related transactions; Apply technology controls; Perform
regular and independent reviews.
2. Internal control procedures become especially critical when the manager of a business
can no longer control the business through personal supervision and direct participation.
3. Responsibility for related transactions should be divided so that the work of one
department or individual acts as a check on that of another.
4. Separation of custody from recordkeeping of an asset encourages the asset custodian to
avoid misplacing, misappropriating, or wasting the asset. This arrangement makes
collusion necessary if an asset is to be stolen and the theft concealed in the records.
5. If individual departments were permitted to deal directly with suppliers, the amount of
merchandise purchased and the resulting liabilities would not be well controlled. Having

©2016 by McGraw-Hill Education. This is proprietary material solely for authorized instructor use. Not authorized for sale or distribution in
any manner. This document may not be copied, scanned, duplicated, forwarded, distributed, or posted on a website, in whole or part.
Solutions Manual, Chapter 6 381
 individual departments place orders through a purchasing department helps control the
amounts purchased and the resulting liabilities.
6. The limitations of internal control arise from two sources: the human element (human error
or human fraud) and the cost-benefit principle.
7. Cash is most liquid; and least liquid is a building. The four assets ordered from most to
least liquid are: cash, accounts receivable, inventory, and building.
8. A petty cash receipt is a document stating that a payment has been made from petty cash.
The one who received payment and the one who approved payment both sign the receipt.
9. Depositing all receipts on the day of receipt (1) creates an independent record of the
amount of cash received and (2) helps prevent an employee from having personal use of
the money for a period of time before depositing it.
10. During the year ended September 28, 2013, cash (and equivalents) of $33,774 million is
used by investing activities. Cash (and equivalents) of $16,379 million is used by financing
activities.

©2016 by McGraw-Hill Education. This is proprietary material solely for authorized instructor use. Not authorized for sale or distribution in
any manner. This document may not be copied, scanned, duplicated, forwarded, distributed, or posted on a website, in whole or part.
382 Financial Accounting Fundamentals, 5th Edition
11. Google’s net income for 2013 was $12,920 million. Further, it reported a net increase in
cash (and equivalents) of $4,120 million. These two figures are different because (1) net
income is computed on the accrual basis, and includes the effects of several noncash
transactions, and (2) some transactions affect cash but not net income. For instance, the
purchase of property, plant, and equipment as part of assets reduces cash, but does not
affect income, except through annual depreciation over the life of the asset.
12. Samsung’s cash (liquid assets) at December 31, 2013, equals ₩16,284,780 (all in KRW
millions). It is the fourth largest current asset and makes up about 14.7% of its current
assets.
Its cash (liquid assets) decreased from ₩18,791,460 at December 31, 2012, to ₩16,284,780
at December 31, 2013 (all in KRW millions). As a percent of total current assets, its cash
balance decreased from about 21.5% to about 14.7%.

13. Samsung’s cash and equivalents decreased by ₩2,506,680 million during 2013;
specifically, from ₩18,791,460 to ₩16,284,780 (all in KRW millions). Its statement of cash
flows identifies the three major sources and uses of its cash flows: (1) ₩46,707,440 million
from operating activities; (2) ₩44,747,019 million used in investing activities; and (3)
₩4,137,031 used by financing activities.

©2016 by McGraw-Hill Education. This is proprietary material solely for authorized instructor use. Not authorized for sale or distribution in
any manner. This document may not be copied, scanned, duplicated, forwarded, distributed, or posted on a website, in whole or part.
Solutions Manual, Chapter 6 383
 QUICK STUDIES
Quick Study 6-1 (10 minutes)

1. True
2. False
3. True
4. False

Quick Study 6-2 (10 minutes)

1. a (cash)
2. d (liquidity)
3. b (cash equivalents)

Quick Study 6-3 (10 minutes)

a. False
b. False
c. True
d. False

Quick Study 6-4 (10 minutes)

1. (a) Petty Cash .......................................................... 150
Cash ............................................................. 150
To establish the petty cash fund.
(b) Entertainment Expense ..................................... 70
Postage Expense ............................................... 30
Printing Expense................................................ 22
Cash ............................................................. 122
To reimburse the petty cash fund.

2. Answers: a and c. The Petty Cash account is credited when:

(a) Fund amount is being reduced, and
(c) Fund is being eliminated.

©2016 by McGraw-Hill Education. This is proprietary material solely for authorized instructor use. Not authorized for sale or distribution in
any manner. This document may not be copied, scanned, duplicated, forwarded, distributed, or posted on a website, in whole or part.
384 Financial Accounting Fundamentals, 5th Edition
Quick Study 6-5 (15 minutes)

Bank or Book Side Add or Subtract Adjusting Entry or Not

a. (1) Book (2) Add (3) Adjusting entry required
b. (1) Book (2) Subtract (3) Adjusting entry required
c. (1) Book (2) Subtract (3) Adjusting entry required
d. (1) Bank (2) Subtract (3) No Adjustment required
e. (1) Book (2) Add (3) Adjusting entry required
f. (1) Book (2) Subtract (3) Adjusting entry required
g. (1) Bank (2) Add (3) No Adjustment required

Quick Study 6-6 (25 minutes)

NOLAN COMPANY
Bank Reconciliation
June 30, 2015
Bank statement balance.. $21,332 Book balance $22,352
...................................................
...................................................
Add: Add:
Deposit of June 30 ......... 4,724 Recording error on check.. 9
Interest earned .................... 23
26,056 22,384
Deduct: Deduct:
Outstanding checks ...... 3,713 Bank service charge .......... 41
Adjusted bank balance .... $22,343 Adjusted book balance ........ $22,343

©2016 by McGraw-Hill Education. This is proprietary material solely for authorized instructor use. Not authorized for sale or distribution in
any manner. This document may not be copied, scanned, duplicated, forwarded, distributed, or posted on a website, in whole or part.
Solutions Manual, Chapter 6 385
Another document from Scribd.com that is
random and unrelated content:
keresztyén szertartások szerint eltemettethessék.
– Arról vagyok értesítve, hogy a spahik a Dunába dobták. Nincs
ellenemre, ha az ország magyar főbirája embereivel azt kihalásztatja. Ha
a megholtnak értékesebb tárgyai voltak, melyek törvény szerint a spahik
martalékául estek, azokat kész vagyok magam pénztárából visszatéríteni.
De kérem és fölszólítom az országbiró uramat, hogy a szultántól elvállalt
kötelességét teljesítse s jőjjön el a birákkal együtt igazságot szolgáltatni a
pörös feleknek. Csalhatatlan oklevelekkel fogom bebizonyítani, hogy
titkárja mint kém és föladó száz halálra volt érdemes.
– Megvallom, méltóságos uram – szólt János diák távozásával a
főrendőr, megvallom, hogy ámbár Allah a szívek minden redőit ismeri,
én a hályogos szemű rab, még nem tudtam semmi oly adat nyomába
akadni, melyből a magyar főkadi titkárjára bármi bűn világosult volna ki,
azon kívül, hogy gyaur, hogy urának megvesztegethetetlen szolgája, s
nagy esze és a török nyelvben jártassága miatt ránk nézve veszedelmes
egyén volt. Ez okok az ő kivégeztetésének jogosságáról meggyőzhetik
ugyan a mi főkadinkat, de a magyarok főkadiját nem fogják.
– S hát a kezemben levő föladások? – kérdé a basa.
– Azok reszkető kéz betűi, s vén emberre mutatnak.
– De tartozom-e tudni, hogy Werbőczi műve van nálam, s honnan
szerzette e részletes adatokat, melyeknek egy részét csak udvarom
ismerhette? S meri-e bevallani, hogy sajátja, s hogy Stambulból zsineget
akart volna számomra szerezni? És akár bevallja, akár nem, nem vettem-
e teljes elégtételt rajta, midőn érezni kénytelen, hogy kegyenczét, kit
gyermekeként szeretett, s kihez, mint Hamzsa bég állítja, rokonát
szándékozott nőül adni, saját cselszövényei és könnyelműsége taszította
a halál torkába?… De mi történt Hamzsa béggel? Még nem jelentette
magát nálam, még nem adott számot eljárásáról?
– Uram – szólt most a janicsárok vezetője. Hamzsa béget egy vén
asszony átka üldözi. Gyalog szaladt haza, turbánja lefoszlott agyáról,
csak az idegen főt hozta el, a magáét ott hagyta. S most szobájába
zárkózva esztelenül beszélget a halottal. Úgy képzeli, hogy a véres fő
felesel neki, s e miatt indulatba jön s rázza annak hosszú üstökét.
– Haza kell őt küldenem – mondá a basa.
 Most mint hirnök megint megjelent János diák, s kijelenté
megbizója, a magyar főbiró nevében, hogy ez addig nem megy
törvényszékbe, míg Komjáthi Elemér gyilkosa szintén azon módon nem
végeztetik ki, s feje hozzá el nem küldetik.
– Ő lássa makacssága következményeit, én mindent megtettem, mi
kötelességemben állott – szólt a basa hidegen és méltósággal.
Midőn a hirnök kivezettetett, egyszerre tudakolták a janicsár vezér és
a rendőrfőnök, hogy nincs-e a főbasának semmi új parancsolni valója,
melyet teljesítsenek.
– Werbőczi minden lépésére ügyeltessetek, adá a basa válaszul, s
aztán hozzá tevé: – Nekem nincs ellenemre, ha a mi kadink tettleg az
egész törvénykezést át is veendi. Ha a büszke magyar a küszöbön kívül
reked, majd fog panaszkodni, sürögni, s megelégszik felével annak, a mit
most bir. Úgy sem állja ki sokáig, hogy számos kiséretét ne fitogtassa, s
hogy a bamba polgárokat azzal ne hitegesse, mikép ő a szultán szándéka
szerint, velem egy polczon áll. Várjuk be tehát, a duzzogás kinek fog
több vizet hajtani a malmára?
*
Másnap jelenté a basának egy spahi, hogy Hamzsa bég tegnap
alkonyatban az ő lovának talpát patkóstul lemetszé, mert vér volt rajta. A
másik spahi pedig panaszolta, hogy az ő öltözékének hasonfelét
széttépte, vérfoltosnak állítván.
Erre a basa parancsot adott Hamzsa bég tüstént hazatávozására.
Félóra mulva a spahik alajbége, ki katonai rangra Hamzsa bég után
következett, kihallgatást kérvén, elbeszélé, hogy vezérök lóra ültette
őket, sietve haza menni parancsolá, de előbb a magyar kadi lakásának
kikutatását tette kötelességökké, egy vén asszony holttestének
visszafoglalása végett.
– Hamzsa bég beteg – mondá a főbasa, s ideiglenesen az alajbéget
bizván meg a spahik vezényletével, rendeletet tőn, hogy Hamzsa
tisztességes őrizet és ápolás alá vétessék.
Most a Werbőczi háza körül kémkedők is, mint a virágos kertből
zsákmánynyal megrakodott méhek, haza felé kezdettek zsibongani.
 – A magyar kadi útra készül, mondák. Már a drágább szöveteket, az
arany és ezüst edényeket, gyertyatartókat, kereszteket és képeket a
termekből eltávolították. Most a bútorokat kezdik mozgatni.
– S hova utazik a magyar kadi? – kérdé a basa e hír által
kellemetlenül meglepetve.
– Némelyek azt hiszik, hogy fiához, a volt főispánhoz Tolnára;
mások, hogy Erdélybe kiséri rokonait s ott fog maradni.
– Hadd tegye – szólt kárörömmel a főbasa, ki belátta, mikép az
Izabellához áttérés a szultánnál Werbőczi tekintélyét és befolyását, mint
híg eszű és változékony emberét teljesen megsemmisítené.
– Bizodalmas emberei egymás közt arról suttognak – jelenté egy
újabban érkezett kém, – hogy Werbőczi ő nagysága, miután emlékiratát
már nem küldheti Stambulba, személyesen akar a császár színe előtt
megjelenni, és élőszóval adandja elő az ország sérelmeit.
– Ily késő őszszel nem oly öreg és köszvényes embernek való a
hosszú út – jegyzé meg a basa látszólag gúnynyal és nyugalommal, de
szívében erős aggodalmakkal. Mint eszes s belátó férfiú nem lehetett
kétségben az iránt, hogy Lufti és Rustan basa pártja a nagy hírű magyar
főúr jelenlétét egész erélylyel föl fogja használni, s a diadalmát igen
megkönnyíti az is, mert Buda elfoglalása a magyar nemzetet a török
szövetségtől elidegenítvén, szemlátomást téríti Ferdinánd részére s mert
a szelidebb politikát javasló párt, a szultán zsidó neje és rendkívül
kedvelt nővére által a háremi cselszövények minden szálait kezében
tartja.
– Egy óra alatt pontosan kell tudnom, hogy a magyar kadi hová
utazik.
A mint mondá, úgy történt. Rendőrsége kétségtelen adatokkal
bizonyítá be, miként a magyar kadi Erdélybe kiséri rokonait s onnan
Stambulba siet.
Erre titkos tanács tartatott.
A diván egy része tanácsolá Werbőczi letartóztatását, mint
kötelességében el nem járó szolgáét; más része, mint árulkodó és hamis
vádakkal föllépni akaró férfiú ellen, rövid eljárást tanácsolt, mely igen
hasonlított volna a Komjáthi Elemér ügyéhez. Voltak azonban oly
mélyebb fölfogásúak is, kik a megbukott magyar államférfiút végső
lealáztatásában is sokkal jelentékenyebbnek tartották, mint sem ily
módon ledöntése sokat közülök magával ne sodorhasson s még a budai
basát is. Ezek mosolyogva említék, hogy a harámbasák és rablócsapatok
most igen veszélyessé teszik az utazást, s mentül több podgyászszal
indul el Werbőczi, annál bizonyosabb, hogy a Duna-Tisza közén
áthaladni nem tud, kivált miután az állomásáról megszökő főméltóságot
a basa ő nagysága épen semmi kisérettel sem tartozik ellátni.
E nézet beleplezve javasolni látszott, hogy Szoliman basa a rablókkal
fedheti még azt is, ha Werbőczit török katonák fosztanák ki s tennék el
láb alól.
– Mihelyt a magyar főkadi útra kel, mint szemem világát úgy fogom
őriztetni őt, a meddig csak hatóságom kiterjed; mert meg vagyok
győződve, hogy ellenségeim általam bérelt zsiványoknak tulajdonítanák
kifosztását és halálát.
A főbasa e nyilatkozattal oszlatá el a titkos gyűlést.
Sötét és magával küzdő perczei voltak; homlokát kezevel szorítá,
mintha külerővel is akarná eszméit összébb tolni, hogy ruganyosabbakká
legyenek.
– Most már mit tegyek? e kérdést ismétlé, de még mindig szétszórt
gondolatai nem hozták meg a kellő választ.
Ekkor lépett be híres házi orvosa, a nagy örmény tudós, ki a szabad
és tilos ismeretek egész tárházához kulcsokkal birt s csak még a
halottakat nem tudta föltámasztani, de egyébiránt oly italok készítéséhez
is értett, melyek a fiatalkor tartóssá teszik, s az aggkor terhének egy
részét a roskadó vállakról le birják szedni.
– Uram – szólt ez – a te rabod megjósolta, hogy mekkora veszély
fenyeget minket a halottak rossz eltemetése miatt. A rothadt gőzölgések,
ime! már is egy új betegséget támasztottak, mely gőgősen vonult be a
katonai laktanyákba, s azt mondja nekünk orvosoknak, kik az egészség
ügyének vagyunk vitéz spahii és janicsárai: nézzetek, ha mertek, szemem
közé, nevezzetek meg engemet, és keressétek elé ha tudjátok,
gyógyszertáraitokból azt a fegyvert, mely engem legyőz. Mi e
betolakodót szemlélgetjük, de csak félig ismerjük; félig nem.
 S minő jelei vannak az új nyavalyának? – kérdé a basa, s mert
figyelme s tevékenysége mindenre ki szokott terjeszkedni, egyszersmind
parancsolta, hogy lovát hozzák elé, minthogy a katonai laktanyákat
akarja megvizsgálni.
– Uram, rabod előbb azt gondolta, – válaszolá az orvos – hogy a
betegek meg vannak mérgezve s csak később vőn észre apró
sajátságokat, melyek a mérgezés kórjelenségeitől elütnek. A szenvedő,
ha reggel beleiben fájdalmat érez, már délben szavának hangja eláll, s
teste annyira földagad, hogy mind feje, mind nyaka, mind kezei és lábai
s ezeken névszerint az ujjak kikelnek formájokból. Tömlőnek vagy
idomtalan hústömegnek mondhatnád a testet, melyhez száj és körmök
amúgy kívülről odabiggyesztvék.
A főbasa szemei most föllángoltak, s ideges arczvonásait mintha
küzdő érzések hevítnék, élénken mozgottak.
– Úgy van. E betegség hasonlít egy ásvány által okozott
mérgezéshez. Husszein, a kapudan basa öcscse úgy nézett ki, midőn
genuai eredetű odaliszkja féltékenységből bájitallal ölte meg. A ki az új
ragályt elkapja, mérgezettnek fog tekintetni, s a ki megmérgeztetik, arról
a világ azt fogja hinni, hogy ragályban szenved. Csodálatosak Allah
útjai! Induljunk a laktanyákra.
Ezzel a basa lóra pattant, s az orvoson kivül minden kiséret nélkül
ment a halál tanyájára.
Jelenléte, életkoczkáztatása bátorságot öntött a csüggedőkbe. Ő
Mohamed hitével együtt nem vette át a végzetben feltétlen belenyugvást,
mely a tevékenységet kizárja s intézkedései szabatosak, czélszerűek
voltak.
– S a városban jelentkezik-e e ragály?
– Még egy eset sem fordult elő – válaszolá orvosa.
Mihelyt Szolimán a palotájába visszatért, rögtön magához hivatá
Zulkifart.
– Az effendi – szólt haragosan – tengelyét mindig összetűzi a magyar
főkadi tengelyével. Ez helytelen! Ezt én többé nem tűrhetem.
 – Ne féltsen nagyságos uram engemet – válaszolá kevélyen a török
főbíró. – Werbőczi törvénytudományának járműve csak egy targoncza,
mely könnyű polyvával van tele rakva; míg az enyém nehéz vasas szekér
a kanun drága eledeleivel, tudniillik a seri lelki rizsével és a divani
szemelt buzájával terhelve. Természetes tehát, hogy akárhányszor
ütközik össze tudományom szekerének tengelye az ő polyvás
targonczájával, az eredmény csak abból álland, hogy a gyaur földre
bukik s hiábavaló tudományát a szél szanaszét szórja.
– De én nem tűröm többé a czivakodásti. Vissza akarom állítani a
magyar főbíró egész hatáskörét.
– Akkor a nagyságod rabja Stambulba fog költözni, mert a legbutább
softa is elintézheti az itteni törvénykezést.
– A mit parancsoltam, végre is fog hajtatni – válaszolá szigorúan a
basa. És Zulkifar nagysága tetőpontjáról lebukva, alig talált az ajtóra,
melyen mély bókok közt, de szívében gyűlölettel távozhassék.
– Helyre állott-e Hamzsa bég egészsége? – tudakolta Szolimán,
mihelyt a török főbírótól menekült. – Járjanak utána: mit beszél, mit
tesz?
E parancsra a fölvilágosítások egymást érték s mind határozatlan
alakúak voltak.
– A hatalmas bég – szólt az egyik hírmondó – megtanult minden
török káromkodást, s azt nekünk kezdettől végig el is mondja; de
azonkívül mindig magyarul beszélt, csakhogy nem velünk.
– Hát kivel?
– Saját magával.
A másik hírmondó közbeszólt, megjegyezvén, hogy a mint ő
gyanítja, Hamzsa bég nem saját magával, de földfeletti lényekkel
társalog s úgy látszik, híres szentté emelkedett, kinek jóslatait minden
nagyobb vállalkozásnál illő lesz meghallgatni.
– Költözzék az ő szobájába egy magyarul jól értő szolga – rendelé a
basa. S menjen el csauzagánk díszöltözetben méltóságos Werbőczi
uramhoz s fejezze ki sajnálkozásunkat távozási szándéka iránt, melyet mi
pártolni nem akarunk, de megváltoztatni szívünkből óhajtanánk. Titkára
kivégeztetése óhajtásunk ellen történt, bár magaviselete iránt csoportos
kifogásaink voltak; de ha szintén Hamzsa bég megbizatásán túlment,
jobb az egészet a feledés fátyolával borítni s a kibékülés útjára
visszariasztásul nem idézni föl a halottak árnyait. A bosszú és
visszatorlás a végtelenbe nyúlik, ha a szenvedélyeket jogosnak látszó
követeléseiktől is hamar el nem tiltja a bölcs megfontolás, mely még az
igazságban is mértéket tart.
A főbasa tehát igéri méltóságos Werbőczinek, hogy ha utazási
tervével fölhagy, ha Hamzsa bég megbüntetését nem kivánja és holnap
törvényszolgáltatás végett a palotában megjelen: akkor Zulkifar főkadi
illetékessége keskeny korlátok közé fog szoríttatni, Hamzsa bégnek új
szervezései, a szultán véghatározatának elérkeztéig fölfüggesztetnek és a
magyar törvény, mely méltóságos Werbőczi halhatatlan érdemeinek
köszön legtöbbet, az egész tartományban megint kizöldül és virágzásnak
fog indulni. Ezt mondja meg csauzagánk a mi barátunknak, a
köztiszteletben álló magyar országbírónak.
A főbasa a rendeletet oly fitogató nyilvánossággal osztá, mintha
érdekében volna Werbőczi iránti jóindulata felől mentől több tanút
szerezni.
Czéljánál többet is ért el; mert egyszerre elterjedt az a hír, hogy
eddigi nézeteit megváltoztatva, a gyaurok részére állott s túlságos
engedékenysége miatt veszélyezteti a kezére bízott tartományt.
Zulkifartól izgatva a vén törökök már morogni kezdettek.
Werbőczitől a válasz csak alkonyatra érkezett meg. A basától nyert
engedélyeket elfogadja, mindenek előtt Hamzsa bég fejét kivánja s mikor
az neki átszolgáltatott, akkor lehet szó arról, hogy útjával fölhagyván,
törvénykezés végett a királyi lakban megjelenjen.
A basa fanyar mosolylyal mondá: – Ez nagy kérdés, melyre aludnunk
kell.
A janicsárcsapat vezére, ki a szigorúbb török párthoz tartozott,
kedvetlenül szólt: – Tied, nagyságos uram! a parancsolás joga; enyim az
engedelmesség kötelessége. De úgy tetszik nekem, mintha a magyar kadi
nyakunkra akarna lépni s ha a nagy tisztelet miatt arczunkat igen alant
hordozzuk, még turbánunkra is köphet.
 – Minél nagyobb alázatot mutatunk iránta – válaszolá a basa – annál
közelebb esik árnyékunk a hatalmas padisah kegyelmének széléhez.
Rustan és Lufti ő magasságokon kívül, kiket Allah sokáig éltessen! nincs
halandó, ki a győzhetetlen császár dicsőségének uraihoz közelebb
férhetett volna, mint méltóságos Werbőczi István. Illő tehát, hogy kedvét
keressük, mert úgy lelhetjük meg a padisah kegyelmét.
*
Másnap reggel a Hamzsa bég mellé rendelt és magyarúl értő szolga a
basa színe elébe idéztetett, a rendőrfőnök és a janicsárcsapat vezérének
jelenlétében.
– Mit csinál a bég? – kérdé a kormányzó.
– Dühöng, nagyságos uram s mindnyájunkat, kik szolgáljuk, több
versen megvert s igéré, hogy még ma ki is fog végezni. Ezenkívül
veszekszik a szellemekkel, s azt állítja, hogy hazugok és atyja alakjába
öltözve megcsalták őt. Követeli tőlök, vegyék le fejéről a vénasszony
átkát! Esküszik, vissza fogja tenni régi helyére, a honnan levette, a
keresztet, ha a lelkek nem oldják föl az átok terhe alól.
– Minő keresztről beszél? – tudakolá a rendőrfő.
– Nem tudom bizonyosan, de többször említi a Boldogasszony
egyházát – mondá a szolga.
– A mi mecsetünket? – kérdé most szertelen fölindulást színlelve a
basa. Ez lehetetlen: hisz ő dönté le arról a keresztet s ez érdemeért
jutalmaztatott szandsák-bégséggel. Tehát már ismét visszahelyezné?
Ritka esetek közé tartozik s alig tudunk rá példát, hogy a ki egyszer
Allah követőjévé vált, megint visszaessék régi tévedéseibe. Hamzsa bég
őrültsége tehát nem a szenté volna, ki az éggel kötött szövetséget, hanem
a gonosztevőé, ki a bősz szellemeket nyerte meg segítségül? Hivatalát,
míg kitünő bajnokaink közül valaki átveendi, folytassa ideiglenesen az
alajbég, ki tegnap a spahikat hazavezette. Most pedig csauzagánk menjen
méltóságos Werbőczihez, jelentse ki neki, hogy föltételeit elfogadtuk,
azon kikötés mellett, mely szerint előbb ő lépjen a palota udvarába s
azután rögtön küldessék el hozzá a megbüntetett Hamzsa bég feje.
– Allah könyörüljön a mi szerencsétlen szandsák bégünkön –
mondák áhitattal a basa udvaronczai.
 Werbőczi nem is álmodhatott ekkora diadalról. Konstantinápolyba
utazás ily késő őszszel, a hanyatló kora miatt s ha ez tekintetbe nem
jönne, a basa bosszúálló hajlamánál fogva s a zsiványoktól fenyegetett
közbátorság hiányában, igen kétséges kimenetelű lett volna.
Fia halálát alig sajnálná inkább, mint Elemérét; azonban mekkora
elégtétel volt a magyar törvénykezés megmentése és a gőgös Zulkifar
lealáztatása.
Beült tehát a díszhintóba, kisérve Turgovicstól, János diáktól és a
többi hivatalnokoktól. De az önkéntesek sehol sem jelentkeztek, s Buda
városa a mult alkalomkor úgy megelégelte a kiváncsiságot, hogy fejét az
ablakon senki sem dugta ki.
Ez Werbőczit lehangolá s nem volt csoda figyelmetlensége, mely
miatt csak álomképként vonult el szemei előtt egy csoport bókoló török,
kik oly meghajlásokkal, mintha földre dobott oszporokat emelnének föl,
közelítettek a hintóhoz s egy nagy ezüst tálat fölmutatva, a bécsi kapun
Werbőczi házához kanyarodtak le.
Turgovics összevonta szemöldeit és sötét tekintettel kisérte a tálczát.
– Különös nap, – mondá János diákhoz fordulva.
– Dicsőségünk napja, – válaszola ez, elragadtatva a vívmányok miatt.
A Szent-György-téren maga a janicsárcsapat vezére fogadta
Werbőczit.
– Előre megmondtam, hogy a törökkel gorombán kell bánni, ha
tiszteletet kivánunk és sokat kell tőle követelni, ha nincs kedvünk
visszautasíttatni. A lefolyt két nap fontos eseményeinek történetírója,
remélem, rólam sem fog megfeledkezni, mert diplomatiai győzedelmünk
egy részét az én határozott hangú nyilatkozataim és stoikus jellemem
eszközölte.
Ezt János diák az önérzés teljes kifejezésével említé.
Turgovics mosolygott, úgy a mint ő tudott, fullánkosan és mogorván.
A várpalota lépcsőin a basa minden magas hivatalnokaival együtt
várta Werbőczit s megölelé, karonfogva vezette a nagy terembe.
 Zulkifar reszketett dühében s tolmácsával egy szögletbe vonult,
mintha tudtul akarná adni az egész világnak, hogy ő csak saját árnyékát
tartja magánál csekélyebbnek.
A basa katonásan végzett Zulkifarral s megmondá neki, mikép ha
méltóságos Werbőczi vetésébe vágja be sarlóját s ez által a győzhetetlen
padisah czélzatait támadja meg: akkor öszvérének farához fordított
arczczal fog Budavárából kivezettetni.
A fölfuvalkodott török kadi oly nagyokat lélekzett, hogy az erőlködés
miatt arcza kárminvörössé lőn; de nem mert feleselgetni.
– Méltóságos barátom arról otthon meg fog győződni, hogy
titkárának gyilkosa méltó büntetését elnyerte. Most menjünk
törvényszékezésre s aztán lakomázunk.
Werbőczi hozta az itéleteket; a basa bámult és figyelmezett.
Turgovics egy formasági kérdésben az elnöktől eltérő nézetben volt s
megmondá véleményét, nem azért, mert használni akart vele, hanem
mert ha bíró, tartozik a tárgyhoz szólani.
A basa, mintha valami kabalai számot említene, magában mormogott
s Werbőczi, ki hozzá közel ülvén, meghallá a bűvös számot,
csodálkozására azt vevé észre, hogy saját törvénykönyvének egyik
czímére is vonatkozhatik, melyből Turgovics érvei ellen csakugyan erős
jogi okokat lehet meríteni.
Szemei ámulattal fordultak a basa szeszélyes mosolygó arcza felé.
– Mekkora elmét vesztettünk el e renegátban! – gondolá s
Turgovicsot nagy tűzzel kezdé ostromolni.
A kérdés mindenesetre jobbra-balra vala rángatható s Turgovics csak
a hivatalos kötelesség mértékeig rángatta s azután elejté.
Midőn e vitának vége volt, jelentették, hogy az orvos a főbasával
okvetetlenül akar beszélni.
– Allah nagy! bizonyosan a ragály új kiterjedést nyert – sóhajta a
basa.
A bírák még semmit sem tudtak a ragályról s oly iszonyúan
megdöbbentek, hogy azon néhány percz alatt, míg az orvos a teremajtó
előtt beszélt, minden fonákul folyt.
Most a basa belépett, két tenyerét fejéhez szorítván, mintha félne,
hogy meghasad. – Tegnap óta megint négy eset fordult elő – sohajtá,
nem tekintve, mikép a törvényszéken van, hová e tárgy nem tartozik. A
ragály egészen a mérgezéshez hasonlónak látszik. Előbb a beteg beleit
fájlalja, azután hangja hal el, teste földagad, mint a tömlő. Allah legyen
kegyelmes! A ragályos végre idomtalan hústömeggé válik, melyhez a
száj, szem és körmök kivülről látszanak odabiggyesztve. Miért engedi
meg a próféta, hogy bajnokai a harczmező helyett a szalmazsúpon így
haljanak meg!
A basa fölindulása a formaság emberét, Werbőczit is kivette a
sodrából s az ülést félbeszakítva tudakozódni kezdett s erre Szolimán
elbeszélé, hogy tegnap meglátogatta a laktanyákat s még ma erélyesen
akar az iránt intézkedni, minő elővigyázattal kell a városba terjedését
meggátolni. A többek közt, ha hitünk nem ellenezné, a koporsóba oltott
meszet tétetnék; de legalább a keresztyéneknél ez nem okoz
botránkozást. Ebéd után tüstént parancsot küldök eziránt a városi
hatósághoz.
– Szolimán basa végtére sem rossz indulatú ember s meg kell vallani,
hogy nagy mértékben erélyes – gondolá Werbőczi és ez eszméjét közlé is
a hallgatag Turgovicscsal.
Csak imígy-amúgy folyt a bíráskodás s mindenik örvendett, hogy a
királyi táblát a basa asztalával cserélhette föl, hová a Werbőczivel
kibékülés ünnepélyére minden magyar bíró meg volt híva.
Ha Verancsics Antal püspök nem írta volna meg, alig hinnők, hogy a
Korán rendelete ellenére Szolimán basa fényes terítékű és ízletes
étkekkel ellátott lakomáján sok pohár bort üríttetett a török császár
jóléteért és különösen a magyar nép boldogságáért. A basa köszöntött
Werbőczire, Werbőczi a basára, s csak a janicsárcsapat vezére, mint ó-
divatú török, forgatta csodálkozással szemeit a víg czimborákon s míg a
hevítő bor helyett sorbettet szörpölgetett, a világ végét legalább ezer
évvel hitte közelebbnek, mint tegnap, az atyja sírjára mert volna esküt
letenni, hogy az itélet napján Szolimán basa, a beretvavékony hídon,
mely a pokol fölött függ, az első lépéssel le fog siklani.
Szerencsére Zulkifár nem volt a lakomán, így mérgében meg sem
pukkanhatott.
 A míg a várban salamoni bölcseséggel hoztak itéleteket s azután
igazi magyar kedvvel és szónoklatok közt vígadtak; addig Werbőczi
lakásán nagy rendnek és zavarnak voltak okozói a jámbor törökök.
Ugyanazok tudniillik, kiknek földig érő hajlongásait a díszhintóban
ülő Werbőczi észre sem vette volt, szorgalmas hangyákként zsibongták
körül a magyar főúrnak udvarra és utczára kihordott s részint már
szekerekre rakott podgyászait s elűzvén onnan a szolgagyerekeket, a
házba magok hátán kezdik azokat visszaczipelni.
Dani bácsi, kit Elemér halálának hírére szélhűdés talált, s azóta külső
egészségileg rendbe jött, de fájdalom! elméjében eltompult s már csak
inkább állati életet élt, a szegény jámbor Dani bácsi a török gazdálkodást
meglátván, előbb félénken tekintgetett az udvarra s azután tudná Isten
miért, megbátorodván, a tornáczra huzódott ki, vizsgálódva tekintett
körül s végre méltóságos lépésekkel kezdett a lépcsőkön leszállani.
Hihetőleg volt közleni való gondolatja is, de a melyet útban elfeledett.
Midőn már a gyepen vala, az ezüst tálczát tartó egyén, kinek
utasítása volt hozományával a magyar főkadit bevárni, meglátván a
nagytekintélyű urat, kérdezé a tolmácstól: ki legyen az?
– A főkadi rokona – nyeré válaszul.
Erre intve a tolmácsnak, hogy kísérje őt Deák Dániel nagyuramhoz,
kezdett ünnepélyes bókokkal közeledni, mit a tisztelgés tárgya
észrevevén, háttal a lepcső felé vonult, nem tudván, vajjon szükséges-e
ily véletlen és előre nem látott eset alkalmával helyt állani, vagy pedig
tanácsos valahol menedéket keresni.
Ily kétes indulattól mozgatva, háttal kezdett a lépcsőkön fölhaladni,
mindig megtartva méltóságos és komoly arczkifejezését.
A tálczát hozó török ezt ünnepélyes szertartásnak képzelte s a kellő
közöt mindig megtartván, csaknem földig érő bókok közt ment a
nagytekintélyű uraság elébe. Háta megett pedig a tolmács
majomhűséggel utánozta a tálczást.
Deák Dániel a tárt főajtóhoz hátrált, midőn a bókvető török a felső
lépcsőn volt. A küszöbön a szegény öreg bátorsága ingadozni kezdett; de
győzött homályos aggodalmain a szégyen, az átallás.
Szóval, nem akart félénk lenni.
 S tehát a régi tempót megtartva, háttal huzódott tovább.
Hasonló lelkiismeretességgel őrizvén a távolságot, hajlongott feléje a
török.
Így utaztak át vagy négy szobát, a közzavar és fejetlenség miatt
észrevétlenül.
Végre a nagy rokon írótermébe hátrált Dani bácsi, honnan már nem
volt kijárat.
Itt észrevehető zavar ült ki arczára, de kedélyháborgásain ismét
győzött a férfiassági ösztön.

A régi tempót megtartva háttal húzódott tovább.

Hátrált tehát és hátrált szabály szerint, míg az íróasztal föltartóztatá.

 A török pedig a kimért távolságot nem veszítvén el szeme elől,
szintén megállott, várván, hogy még minő ünnepélyesség van hátra.
Dani bácsi ekkor föltalálva magát, megkerülte az asztalt, s leült a
bőrkerevetre, hol Werbőczi szokott ülni, midőn ír.
Itt összekulcsolt karral várta be a veszélyt, mint karszékén a római
senator a gallusokat.
Most a török az asztalhoz lépett s rátévén a nagy ezüst tálczát,
szólott: – Allah nagy és az ő prófétája Mahomed. A hatalmas Szolimán
basa üdvözli a szintén hatalmas magyar kadit s fogadását teljesítvén,
ime! küldi ajándékba az ezüst tálczával együtt a vitéz Hamzsa bég fejét.
Erre a tolmács magyarul mondá: – A nagyságos basa a magyar kadi
titkárja gyilkosának fejét tisztelettel küldi.
S most fölleplezte a tálczát.
– Úr Isten! Hisz ez Barnabás diák! – nyöszörgé Dani bácsi, merev
szemekkel tekintvén a lemetszett fő merev szemei közé. És azalatt, míg a
török követ tolmácsostul szabályos bókok közt hátrált ki a szobából, még
mormogott valamit, de már érthetetlent, s aztán a kerevet hátához
szegezte fejét s mozdulatlanul nézett a halott szeme közé.
Ily helyzetben találta őt Dora; de már mint többé nem élőt.
*
Werbőczi győzelmi mámorral és bár nem víg kedélylyel, mert
Elemér elvesztése után a jámbor öregnek örvendenie nehéz lett volna, de
legalább a közügyek iránt megnyugtatva távozott a basától. Azonban már
a királyi palota lépcsői előtt értesült szeretett rokonának, Dániel úrnak
véletlen haláláról.
– Ki akar-e tengelyéből billenni a föld, vagy csak családomat és
azokat, kiket szívem kedvel, akarja hátáról lerázni? e nagy kérdés, a
gondviselésnek ez új talánya, foglalkoztatá őt a díszhintó bársony
vánkosain.
Midőn szolgái a tornáczlépcsőre leemelték, nehezebbnek gondolták,
mint eddig volt s kettő vezette közülök a főterembe, hol, mint a mankóit
eldobó sánta, kinek a megváltó mondá: járj, kibontakozva szolgáinak
kezéből, ideges fölhangoltsággal rohant írószobájába, honnan épen akkor
vitték ki Dánielt, hogy felöltöztetve a nyujtóztatóra tegyék.
– Csakugyan meghalt! – kiáltá Werbőczi, épen midőn belépett az
alabástrom fehér Dora s összeroskadva az élet terhe alatt, tántorogni
kezdett, de hirtelen egybeszedvén magát, távozott intézkedéseket tenni s
Werbőczi csak e halk szavakat hallá suttogó ajkairól:
– Van-e Isten?
– Fellegek közé takarta arczát, leányom, de talán képe kiderűl
sírjaink felett s mások fogják létét érezni csodáiban és vigasztalásaiban,
zokogá a vén ember, de könnye egyszerre megfagyott, mert mellette
emelték tovább Deák testét és szemét ösztönszerűleg kelle a torz
vonásokra vetnie.
Nemsokára gerinczében is kezdé a hideget érezni, mi természetes
volt ez újabb csapás után. Halántékai élénken dobogtak, szeme
sugárzóbb és homloka forró lett. Bizonyos nyugtalanság hajtotta ide-oda.
Sürgős parancsokat osztott ki, de elfeledé, mit akar s a cselédeket
czéltalanul zaklatá. Most eszébe jutott, hogy senki sem imádkozott
Elemérért, Deák Dánielért s mert ellenségeinknek is meg kell bocsátani,
a boldogtalan Hamzsa bég lelkéért. Hűvös est volt. Felölté mentéjét s a
folyosón, mely lakását a mezítlábos barátok zárdájával egybeköté, végig
suhanva, koczogott, csengetett a zárdaajtón. E szerzetesek is elköltöztek
volt a sírok földúlása, a harangok levétele s a templomok
megszentségtelenítése alkalmával. De hátha valaki visszakerült s őrzi az
elrejtett monstranst, az üldözött papiruhákat és a vértelen áldozat
oltárkövét. Sokáig koczogtatta az ajtót Werbőczi s végre úgy rémlett,
mintha neszt hallana. Most bekiáltott: az ügyefogyott Werbőczi akar
imádkozni és gyónni! A kulcs nyikorgott a zárban s az épület egyetlen
élő lénye, egy deficientián tengő öreg pap, ki tévedései lerovásáért
vezeklési czélból az elhagyott zárdába visszatért, «amen»-nel fogadá a
magas vendéget, kit csekélységének érzete levert.
Templomgyertya helyett mécseket gyújtottak a kápolnában. A pap
Werbőczitől segítve, egy követ, mely titkos lépcsőt fedett, félretolt s
csontok és hamvak közé menve le, az áhitatra szükséges könyvet, ruhát,
feszületet és szent edényeket hozott elő. Hosszas volt az isteni tisztelet,
hideg a lég s midőn Werbőczi ágyába lefeküdhetett, valóságos láza volt.
 Másnap, bár semmi határozott kórjelenség nélkül, bágyadt és
gyönge. Turgovics tanácsolta, hogy ne keljen föl. Meg is tevé.
A budai basa pedig értesülvén, hogy méltóságos barátjának mily
derék rokona halálozott meg, sajnálkozó bizottságot küldött hozzá és
Dora kisasszonyhoz is. Megigérte, a mi pedig törvénysértés volt, hogy a
vidékről hozat papot, ki rendes beszentelés és házi istentisztelet mellett
temesse el a nagy férfiú öccseúrát. Ennek az igéretnek nesze az igazhitű
törökök közé is elterjedt, tömérdek visszatetszést gerjesztve. Csakugyan
a gyaurokkal czimborál a kormányzó, mondá Zulkifar. Ennek még rossz
vége lesz; sajdította legalább tíz softa s ime! tüstént akadt egy török
szent, ki a Szent-György-térnek egyik hegyes kövére ülve, megszakgatta
ruháit, habot túrt ajkán s földingást, dögvészt, csillaghullást, véres
háborút, éhséget és napfogyatkozást kezdett jósolni. Erre a török őrség a
pékeket fenyegeté a drága kenyér miatt s a keresztyének titkos
összejöveteleiről beszélgetett. De a basa hidegvérűségét a nyugtalanság e
jelei nem ingatták meg s hagyá a szentet a hegyes kövön ülni, gondolván,
hogy ez úgysem tarthat sokáig. Minden válság nélkül szállott le a nap s a
dervisek a mecsetről szép ének mellett kiabálták az alvó városnak az éj
óráit. Már a menny boltjáról sok csillag tünt le, midőn Turgovics előbb
lassú, aztán növekedő és zajos koczogást hallott háza kapuján.
– Vajon mit akarnak elrabolni? – gondolá s várta az alabárdok
ütéseit; de csak dörömbölésnél maradt a dolog.
– Talán nem is törökök, hányá-veté magában, de mégis jó lesz
leányomat elrejteni. Ezzel gyertyát gyújtott, felkölté nagyobbik
magzatát, mondá, öltsön magára ruhát s midőn ez megtörtént, a remegő
tündért, vaspántos és nehéz lakatú boltba zárta. Ekkor a félelemtől
szintén átjárt cselédnek parancsolá, hogy menjen le s tudakolja meg, kik
vannak a kapunál. Maga pedig hidegvérűségét megtartva, két pisztolyt
tett az asztalra.
A cseléd csakhamar többedmagával nyargalt a lépcsőn föl. –
Werbőczi ő nagysága veszélyesen beteg, kiálták. Kérjük kegyelmedet,
szólt most a szobába rohanó komornyik, keresse föl az orvost s hozza
hozzánk, mi elkísérjük.
– Fogjanak be gyorsan, parancsolá cselédjének Turgovics, sietvén a
közben leányát a zár alól fölmenteni.
 Szürkült már az ég, sőt a ködön át is kezdett a szegélye vörösödni,
midőn Turgovics a hévizi zsidóorvossal, ki boldogult nejét siker nélkül
gyógyította, megérkezett.
A szerencsétlen beteg feje, nyaka, teste dagadni kezdett és kékült. De
gyomorfájdalmai már szüntek.
Az orvos megnézte a szenvedőt s arcza nem csak komor, de ijedt is
lett.
Kiosont a szobából s utána Turgovics.
– Uram, szólt ekkor suttogva, mint hallám, a török laktanyákon
csodálatos betegség ütött ki, melynek kórjelei csalódásig hasonlítanak a
mérgezéshez; de én, mint orvos, mégis oly tökéletes mérgezést látok itt,
melyet ekkora szolgai hűséggel semmi ragály nem utánozhatna. Istenem!
én ellenmérget nem hoztam magammal és már késő is volna.
– Csütörtökön a basánál ebédeltünk, jó lesz az ellenmérget elhozni.
Midőn az orvos a basa nevét hallá említeni, arczáról sűrűn kezdett a
veríték permetezni s így gondolkozott magában: Werbőczi arczán a halál
pecsétje van s vére már üszögösödik. Ha én az ellenmérget vele
bevétetem s véletlenül kisül, hogy ragályban szenved, akkor a basa
leütteti a fejemet, mert gyanúsítottam őt. Ha pedig az ellenkező eset
kerülne elé s a mérgezés megállapíttatik, akkor a basa szintén leütteti
fejemet, mert rémítő bűnét föllepleztem.
Míg az orvos ez iszonyú alternativát forgatá elméjében, Turgovics őt
sietségre nógatta.
– Uram, szólt a szorongatott orvos, Werbőczi ő nagyságát semmi
tudomány nem mentheti meg. Nekem ez esetben csak orvosi
tekintélyemet kell fentartani. Ismét megvizsgálom tehát a beteget; mert
ha az új ragályban szenvedne s én a mérgezésre adnék ellenszert, ez
siettetné a feloszlását s ellenségeim rám kenék, hogy ő nagysága a
kórállapot fonák felfogása miatt lett a halál áldozata.
Oly igaznak látszott az orvos aggodalma, hogy Turgovics semmi
kifogást nem tehetett.
Aeskulap tanítványa pedig feszült figyelemmel vizsgálta a beteget s
ismét félreintvén Turgovicsot, mondá: Csakugyan több finom jel kezd
arra mutatni, hogy ő nagysága az új ragályt kapta meg. Különben a
felbontás alkalmával kiderülhet: tévedtem-e vagy nem? (Hadd bontsa
más föl, gondolá az orvos, én akkor nem leszek itt.)
Szoliman basa hamar értesült, hogy méltóságos barátja beteg. Tüstént
szigorúan megparancsolá házi orvosának, szedje össze minden
tudományát, mentse meg a legyőzhetetlen padisahnak és a dicső magyar
népnek a nagyhírű hazafi életét.
Gyorsan el is indult a tudós örmény, hogy a halált növénycseppekkel
vagy bűvös szavakkal visszautasítsa.
Midőn tisztesség tekintetéből a beteghez bocsáttatott, elbeszélte a
zsidó hivataltársának, hogy az ő keze alatt már kilencz ragályos volt s hat
közülök el is ment a paradicsomba; de meg kell vallania, hogy az új
nyavalya oly tökéletes alakban egyiknél sem fejlődött, mint méltóságos
Werbőczinél.
Ekkor a szomszéd szobába magokhoz vonták Turgovicsot, mintha
orvos volna, és tanácskoztak vele.
Ennek már testén-lelkén átjárt a sors nehéz kereke. Szívesen
fekünnék Werbőczi mellett a terítőn. De életúnt közönye mellett is
terhére volt a sok alkalmatlankodás és egész alázatossággal kérte az
orvosokat, pihenjenek, ne törjék a fejöket többé s hagyják Werbőczit
csendesen meghalni.
Természetesen, az ily kivánat túlságos és nem teljesíthető volt. Az
orvosok sürögtek továbbra is.
A budai nép pedig értesülvén a nagy csapásról, tódulni kezdett az
udvarba. Ekkor a basa rendeletéből török strázsák vették át a ház
kapujának őrzését s visszaszoríták az összesereglett tömeget.
Most a beteg Turgovicsot kérette magához s midőn ez megjelent,
esdőleg intett kezével a mellette virrasztott Dorának, hogy távozzék.
– Az Isten még ma magához veszi bűnös lelkemet,… tévedéseimnél
is nagyobb kínokat szenvedek,… ha halálom erőszakos volt, tanulságul
szolgálhat azoknak, kik természetelleni szövetségekben bíznak… Átkos
hivatalom alkalmasint barátom uramra fog szállni.
 – Kétségkívül, nagyságos úr! mert engem minden bajnak föl kell
keresni. De kiviszem, hogy utódom ne legyen.
Werbőczi, ki jóformán már csak kezét mozgathatta, helyesleni
látszott utolsó csalódásának szétoszlatását.
– Van egy emlékiratom… azt…
– Igenis, azt én tűzbe dobom, nagyságos uram.
– Tedd meg barátom!… Köztünk és köztök csak a fegyver
határozhat. Ha temetésem a szükséges szertartások nélkül történnék,…
mondass árva lelkemért miséket mind Ferdinánd, mind Izabella
országaiban.
– Nem mulasztom el… Egyébiránt a basa nagy pompával fogja
nagyságodnak megadni a végtisztességet; mert azt fitogtatja, hogy
tisztelője és jó barátja volt.
– Most figyelj szavaimra, mert hangom kezd elhagyni… Dorát saját
gyermekemként szeretem,… ő nagy lélek… csodálatos jellem, kit
minden csapás, mely mást lesújtana, fölemel… Atyját tegnap temeté el,
harmadnapon engem fog… nagybátyja erőtlen vén ember, ki a
gyászhíreket sem fogja túlélni… Ő egyedül marad… De engem
távozásakor kért Izabella királyné, hogy szükség esetében folyamodjam
kegyelméhez… Fogalmazz egy levelet,… rövidet, hogy legyen még
időm aláírni.
– A levél rögtön kész lesz s benne esdekelni fogok a királynénak,
hogy Dora kisasszonyt vegye udvarába. Minthogy pedig a tél maholnap
nyakunkon, a közlekedés bizonytalan, sőt rablóbandák által
veszélyeztetve van: rá fogom bírni a basát, ki gonoszságát a szolgálati
készség mázával fedi el, hogy nagyságod temetése után rögtön erős
kiséretet rendeljen mellém, ki előbb Erdélyország széleig akarom a
kisasszonyt kísérni s csak azután veszem át megátkozott hivatalomat.
Werbőczi gyuladt szeméből egy könny csordult ki.
Turgovics gyorsan megírta a levelet; de a szózatos ajak, mely hajdan
egész országot bírt lelkesedésbe hozni, a kór szigorú fejlődési folyama
szerint, már akkor elvesztette a hangot s Werbőczi, midőn dagadt kezével
az aláírást nagynehezen bevégezte, nyöszörögni sem tudott, noha
látszott, hogy van még kivánni valója.
 Turgovics az élőhalottnak torz és alaktalan arczára szegzett
szemekkel gondolkozott egy hosszú perczig. Azután kiment a szobából s
az íróasztal fiókjait fölkutatván, lepecsételt irattal jött be.
– Im ez a nagyságod véghagyománya, melyben több jótékony
legatumokon kívül, a mezítlábos barátok zárdájáról is megemlékezik. Az
okiratot, hogy el ne tévedjen, zsebembe rejtem és pontosan végre fogom
hajtani. Most már az óra mögül a kis érczfeszületet elhozom és
nagyságod kezébe teszem. Mi megtörténvén, bevezetem Dora
kisasszonyt s leültetem a nagyságod ágya melletti karszékbe, magam
pedig eltávozom: ezzel rendben van minden.

IX.

Izabella királyné uralkodása a két Deák tekintélyének növelésére

szolgált.
Mihelyt a rend helyreállott, kiki megemlékezett, hogy mekkora
hűséggel viseltettek a trón iránt s mindig kivételes következetességgel
léptek föl minden fondorlat és lázítás ellen.
Nem lett volna tehát hiánya a látogatóknak, ha Pista bácsi leereszti a
dobogót, de ő hű maradt fogadásához s figyelembe sem vette a jeladó
sípot és kürtöt.
Hosszú volt a nap, rémséges hosszú, s ámbár Flórián pater betanulta
Dániel úr vitatkozási modorát, Pista bácsi finom műérzéke észrevette a
szolgai utánzást, mely az eredetinek csak külsőjét tudja visszaadni, s
méla mosolylyal mondá: – Másolat biz ez, pater, másolat!
Aztán ha Flórián helyettesíthette volna is legalább a refectoriumban
az eltávozott testvért; ugyan ki feledtetheti el csak egy perczig is Dorát, s
ki keltheti föl azt a csalálmot, hogy az ételek nem izetlenek, a vidék
szépsége nem halványabb, a ház bútorai nem kényelmetlenebbek, a
falképek szemlátomást nem kormosodnak, a por kiméletlenül nem lep el
mindent, s maga az öreg épület roskadozni nem akar azóta, hogy Dora
odahagyta az atyust s nem kiván neki sem «jó reggelt» sem «jó estét?»
Pista bácsi még Dorka zsémbjeit, hóbortjait sem becsülte érdemén
alul. Tudta, hogy ez a képzelt dissonantia is azon összhangzáshoz
tartozik, melyet a Deákék boldogságának neveztek, s mely nemcsak
fényből, de árnyakból is állott, nemcsak örömmel, hanem apró
kedvetlenségekkel is fűszerezte az órákat.
Midőn az új gazdasszony a kamarából a konyhába, s onnan a
cselédszobákba ment, Pista bácsi a karszékbe ülve figyelt és szomorúan
mondá: – Bliktri az egész! nem úgy zörgeti a kulcsokat, nem úgy
hesseget a csibéknek, nem úgy csapdossa az ajtókat, mint Dorka!
Aztán a borról, mely a szentkönyv szerint is megvidámítja a szívét,
egészen lemondani, Pál apostol Thimotheusnak adott tanácsát, egy
fogadás miatt szemügyre nem venni; valóban ez oly szomorú állapot
volt, melynek hatása alól Pista fiatalabb erővel sem tudta volna magat
kiszabadítni.
Köszvénye az új életrend miatt bujdosni kezdett, s néha a test
nemesebb részeit is fenyegette.
A Márton lúdja, mely az előbbi években a refectoriumot vigadó
vendégekkel töltötte meg, most minden ünnepély nélkül került a nagy
fatálczán az asztalra, s most először nem bírta Pista bácsi, régi
kötelessége szerint fölmetélni.
Másnap nyavalyája zordabbá vált. Flórián orvosságul dicső-
szentmártoni ó bort tanácsolt, de javaslata, mint papi álláshoz nem illő,
visszautasíttatott.
Erdélyben egykor a Katalin napja nevezetes volt, mert ekkor érkezett
meg Orsováról nagy öszletben a viza és kaviár. Portus, Alvincz,
Gyulafehérvár, s a Maroshoz közel eső vásáros helyek oszták szét az
egész országba, a karánsebesi csigákkal együtt.
Midőn e kedvelt eledelek a refectoriumban átvették a főszerepet, a
tapasztalt Flórián pater erősebb borokkal tölteté meg a serlegeket, s
midőn Pista bácsi, kit karszékestül együtt hoztak az asztalhoz, enni
kezdett, a pater elébe tolt egy serleget, s midőn a háziúr kedvetlenül
vonta össze homlokát, zsebéből pecsétes levelet szedve ki, mondá: –
Nagyuram! itt nincs helye több tergiversatiónak; mert íme, elhoztam a
püspöki vicarius ő főtisztelendőségének dispensatióját, mely
kegyelmedet betegségének tartása alatt feloldozza szent fogadása alól.
Nosza! tehát cseréljük ki ez ó borral a vizet, melynek egyébiránt az
érdemeit én kellőleg tudom méltányolni, különösen a mosogatásnál.
 – Tisztelendő atyám! szólt Pista bácsi, látható megindulással, nagy
köszönettel tartozom a feloldásért; de lelkiismeretemben nem hiszem
jogosítva magamat a szívet vidámító ital használatára, valameddig Dani
öcsém s Dora felől az első jó hirt nem veendem Budáról.
– Boldog Isten! mi lesz ebből a világból, sóhajtá Flórián pater, ha
kegyed is megtagadja az engedelmességet egyházunktól, melynek
mostanság annyi ellenségei vannak.
– Tagadom a pater vádjának igazságát. A vicarius csak megengedte,
de nem parancsolta a bort.
Ezzel Pista bácsi egy egész pohár vizet lenyelt.
– Per amorem Dei! sóhajtá Flórián pater, ujjait tiltólag emelve föl,
hát nem hallotta kegyelmed, hogy maledictus piscis, tudniillik a második
vízben?
Síp, kürt s hatalmas zsivaj szakítá félbe a vitát.
– Nem segíthetek, nem fogjuk leereszteni a dobogót, igen sajnálom,
de az ember nem játszhatik a szavával.
Pista bácsi saját szívének megerősítésére mondá e szavakat; mert azt
csak nem hihette, hogy a várkapun kívül állók meghallhatják.
– Hát ha nők, a kik bebocsáttatást sürgetnek? – mondá Flórián,
véduránál a lovagias érzésekre kivánván hatni.
– Mit sem tesz, pater. Mi laikusok a nőkért sem szoktuk
fogadásunkat megszegni, kivévén ha az a hűségre vonatkozik és még
fiatalok vagyunk.
Most belépett a várnagy. – A kulcsért jöttem – szólt lihegőn, Budáról
megérkezett a társzekér!
Pista bácsi bár köszvénye a pohár víz óta igen kezdett
alkalmatlankodni, majdnem kirugta a széket maga alól s kézmankó
nélkül emelkedett föl. Azonban érzé, mily nehéz volna a várkapuig
vánszorgani.
– Nyissa ki kegyelmed helyettem a kaput – szólt, a kulcsokat a
várnagynak átadva.
 Nem sokára megérkezett a nagy rokon biztos embere, s névszerint
elmondá, hogy Werbőczi ő nagysága, Deák Dániel nagyuram, Turgovics
Miklós ő kegyelme, Deák Dora kisasszony és Csapi Andrásné
asszonyom külön-külön és együtt egészségben vannak, s köszöntik,
üdvözlik és tisztelik nemzetes és vitézlő Deák István uramat.
– Éljenek! – kiáltá stentori hangon Pista bácsi, s kezével intett a jó
hirt hozó szolgának, hogy már hallgasson.
Ekkor megtölté az ebéd elején Flórián pater által elébe tolt, de akkor
visszautasított serleget s parancsolván, hogy a legnagyobb talpast a nagy
Werbőczi biztosának nyújtsák át, mondá: – Most már mindnyájunknak
körömhegyig ki kell üríteni az áldomást!
Meg is történt, s Pista bácsi legelőbb fordítá fel az üres serleget s
körméhez tartva mutatá, hogy arra alig szivárgott le egy csepp.
Ekkor kérdezni akarta: ki legyen Turgovics Miklós, de kiváncsiságát
fékezte az a gondolat, hogy hátha nagy tudatlanságot árul el. –
Különösen örvendék, szólt, Turgovics Miklós uram szíves
megemlékezéseért is. De hát kegyelmed, mi jót hozott Elemérről?
– Komjáthi Elemér úrfi frissen van, ő nagysága jobb keze és szabad
királyi Buda városának minden szép leánya, hogy a nőket ne is említsem,
fülig szerelmes bele.
– Ej a nagy kópé! No már ezt még sem hittem volna. És Barnabás
diák mit csinál?
– Talán János diákot érti a nemzetes és vitézlő uram! Ő is jól van,
tudós ember, de bizony mi nem nagyon szeretjük. Lenéző, akadékos, s
azt hiszi, hogy csak neki töltötték kanállal a fejébe a tudományt.
– Lám, lám, pater! Barnabás megváltoztatta a nevét.
– Bár csak a természetével is azt tette volna – jegyzé meg Flórián
pater.
– Leveleket is hoztam – szólt a küldött, tárczájából kikeresvén s
átadta.
Most az asztal föloszlott, s István urat a legnehezebb, de roppant
fáradalmai daczára is örömmel elvállalt kötelesség vezette szobájába,
tudniillik a levelek elolvasása.
 S melyiken kezdje meg?
Dániel úr szögletes írása az articsókához hasonlított, a mennyiben
csak apró izenként vala kifejthető: ellenben Dora finom kézvonásai még
Pista bácsi rossz szemének is könnyű táplálékot igértek.
– Essünk át előbb a nehezen – mondá hősies lélekkel.
Werbőczi nem zsidóbiró: előbb ezt olvasá ki. – Már így meghalni is
könnyű! – sóhajtotta, minthogy épen hasgató csúzfájdalmakat érzett
lábától oldaláig mindenütt.
Azután azon szakhoz ért, melyben öcscse rendeli, hogy tüstént
nyittassa ki a várkaput és csődítse össze a vendégeket.
– Teljesíteni fogom ő kegyelme kivánságát, – mondá és a tornácz
közepébe állva, stentori hangon kihirdeté, hogy a várkapu éjjel-nappal
tárva nyitva álljon. Egy lovas vágtasson a guardiánhoz, a másik
Zsombori uramhoz, a harmadik a járás szolgabirójához s ejtse útjába
Dorgó és Kamuthi uraimékat, s üdvözletem mellett hívja meg holnapra
ebédre, mert nagy öröm, mert ünnep van a háznál.
E rendelet után visszatért a szobába, hogy tovább olvassa a levelet.
Midőn pedig a levél végéhez ért, mely rejtelmesen czélzott a
vőlegényre, kit Budáról le fognak hozni, s a tizenhét éves tokajira,
melyet neki meg kell kóstolni, számba sem véve a híves időt,
személyesen a pinczébe ment s a fülkéből kivétetvén az átalagot, abból
egy kerek, talpatlan nagy serleget megtöltetett, s más tokajiból a hiányt
kipótolván, a drága tartalmú edényt lepecsételé a közelgő menyegző
számára.
– Most jőjjön hozzám fel a pater, a várnagy és minden régi hű
cselédem! – rendelé, s azon rövid időt, míg parancsa végrehajtatik, Dora
kedves sorainak szentelé.
Midőn e befejezéshez ért «mindnyájan boldogok vagyunk», dehogy
vette észre rajta Dora könnyét! Sőt úgy eláztatá ama szót: «boldogok»
szemének a szertelen öröm miatt sűrűn omló nedvével, hogy soha többé
senkinek sem lehetett volna azt elolvasni.
Zokogás közt lepték meg cselédei.
 – Mily rendkívül jól érzem magamat! Nem hittem volna, hogy így
lehessen örvendeni. A boldogság köröskörül fogott, körmöm hegyében is
több van belőle, mint a mennyit a fényes királyi palotákban találni lehet.
Hogyan érdemeltem meg ezt?
Ezzel átölelé Flórián patert s a vén várnagyot.
Megszorítá a legalsóbbig mindenik régi hű cselédje kezét, – e serleg
bujdosni fog közöttünk, mondá, nagyot ürítve belőle, s Flóriánnak
hasonló czélból adva át, ki a jelenlévők nagy csodálkozására tovább
szolgáltatta azt, míg eldönthették, a nélkül, hogy valami belőle
kicsordulhasson.
– Már csak azt akarom néktek barátaim, híveim, titokban megsúgni,
hogy Budáról vőlegény jön házunkba, s hét megyére szóló lakadalmunk
lesz.
Az örvendve távozó cselédség s még Flórián pater is késő estig törték
fejöket a vőlegény ki- s miléte felől. De hogyan találhatták volna ki,
midőn Magyarországon annyi fényes nagyúr van?
*
Az ebédre megjelentek másod napon a vendégek; de fájdalom! Pista
bácsin a felindulás és a rögtön megváltoztatott életmód, meg az áthülés
következésében, erőt vett a nyavalya.
Karszéken vontatta magát a refectoriumban, s a régi falképek oly
részvéttel néztek rá, hogy a szegény öregnek könny csordult ki szeméből.
– Maga rendjén van, – gondolá, ha Isten az árnyékvilágból kiszólít.
Megelégedéssel éltem vén napjaimig, s midőn szemeimet be kell
hunynom, a gondviselés kegyelme a legnagyobb örömből bőven
részeltetett. Dani öcsém! üríts poharat a menyegzőkor emlékemre, s
feledd el, hogy igen sokszor vitatkoztam veled, pedig mindig neked volt
igazad. Áldásom legyen rajtad fiam Elemér és leányom Dora!
Ily elmélkedéseket szőtt és font gondolatai közé Pista bácsi, míg az
ebéd nélküle költ el.
Aztán lefeküdt, ágyvánkosa alá helyezvén a két levelet.
Betegsége naponként sulyosabbá lett; de a mosoly soha egészen nem
költözött el ajkáról, mindig mondani látszott, hogy, ha a temetés ki nem
marad, azért a menyegző is bizonyos.
Végre más levél is jött Budáról.
Az öreg homályosodó szemei még észrevették, hogy az idegen kéz
írása (a Turgovicsé volt), de az öreg elhaló hangja még nyilatkozhatott
felőle, még pedig ily formán: – A levelet nem kell feltörni. Mert ha jó
van benne, nem lehet több, mint a mennyi a más kettőben volt; ha pedig
rossz, arról én nem akarok semmit tudni.
Flórián pater az asztalra helyezé a levelet, Pista bácsi pedig nagy
lélekzést vőn, s azzal meg is halt.
A guardian egy előbbeni szóbeli meghagyásnál fogva átvette a Deák
testvér uradalmának igazgatását, melyek csaknem fele a leányágat is
illette; a másik fele pedig a fiscusra szállt volna, föltéve, hogy Deák
András, ki szintén a Szőkefalviak közé tartozott, de a Majláth lázításába
volt keveredve, Áron vajda által török kézbe nem szolgáltatik.
Az uradalom buzájából és mustjából a levitarészt pontosan kifogták
ugyan a minoriták, de aztán oly szorgalmasan gazdálkodtak, hogy még a
szomszéd megyében is alig volt birtok, melynek csűre és pinczéje
legyőzhette volna a refectoriumos várkastélyét.

X.

Tíz évnél több telt el.

– Csak négy hű alattvalóm személyének biztosítását kívánom még;
mert nem akarom, hogy a törvényes trón iránti ragaszkodásukért
vértanúkká legyenek, – szólt Izabella királyné.
Castaldo, Nádasdy, Báthori és Herberstein, Ferdinánd teljhatalmú
biztosai, elfogadták e föltételt is.
Izabella megnevezé híveit, mondván, írják kegyetek alá a menevédet
Balassa Menyhért, Kendy Antal, Kis Péter és Csáky Mihály számára.
Ez teljesíttetvén, 1551-ben julius 21-kén Kolozsváron a Szent-
Mihály főegyházban megjelentek az ország összehivott rendjei, s a
nagymise bevégzése után a következő jelenetnek voltak tanúi.
 Az oltárnál a szerződésre, mely Izabella országait Ferdinándnak adja,
előbb esküt tettek Ferdinánd és leánya Johanna nevében – ki Zápolya
Zsigmond arájául jelöltetett – Castaldo, Nádasdy és Báthori; azután
megesküvék Izabella saját maga és fia nevében. Ekkor az oltárhoz lépett
György frater s ő is a szerződés megtartását hittel kötelezé.
Most Izabella hívei az állványra letették a szekrényt, melyben a
következő tárgyak voltak: a szent korona, a királyi pálcza, az
országalma, szent István palástja, a papucsok, a stola, az öv, egy
megrepedt kristály, egy aranyba foglalt hiaczint, egy drágakövekkel
rakott nyak- és mell-ék s egy arany ékszerekkel hímzett selyemkelme.
Míg a Ferdinánd biztosai e kincseket átvevék, a királyné így szólott:
– Ime átadom nektek magyar emberek a magyar birodalom koronáját és
jelvényeit, királyotok Ferdinánd számára. Engedje az ég, hogy nektek,
hazátoknak és az összes keresztyénségnek üdvére szolgáljon. De én úgy
sejtem, s adná Isten, hogy csalódjam! miként ti ezentúl soha többé e
drágaságokkal a ti népetekből, a ti véretekből származott király homlokát
nem ékesítitek föl. Nem tudom titkolni azon érzést, hogy rajtam és
fiamon igazságtalanság követtetett el; de végrehajtom, mit idegen akarat
rám erőszakolt; azonban a megtörhetlen remény vigasztal, hogy fiam, az
uralkodásra született és növelt árva, mostani kibújdosásom daczára majd
egykor Isten segedelmével és a ti közreműködéstekkel, jogaiba vissza
fog helyeztetni.
Izabella több mint királyi büszkeséggel ejté a végszavakat, s tekintete
villámos és kihivó volt. Az ország rendei pedig lesütött fővel hallgattak,
magok sem tudván: a bezárt mult jobb-e, vagy a megnyilt jövő?
S Izabella most második királyi lakából vándorolt el. És hová?
Valami sziléziai kis herczegségbe. Százezer arany, s Johannának
Zsigmond számára eljegyzett keze volt a pótlék, mely egy nagy ország és
egy a megaláztatások közt is még mindig fényes korona elvesztését
ellensúlyozta.
Hölgyek, fiatal leventék és éltes államférfiak kisérték, részint
hajlamból, részint kötelességérzetből, vagy határozott parancs
következésében, – egészen Erdély határszéleig; mert azontúl csak a
melléje rendelt csekély őrizet volt menendő.
Izabella, a mióta uralkodni és szigorúan kormányozni szokott, a
férfiak szilajabb tulajdonaiból is sokat sajátított el.
 Szeretett vadászni, s midőn az üldözött szarvast már kifárasztották és
a menekvéstől elzárták, föltürte ingujját is, hogy szabad és erős kézzel
adhassa meg a halálos lándzsadöfést.
Cziblesen egy ellene rohant medvét ejtett el s a bölény-vadászaton
csak Balassa ügyességének köszönhette a felbőszített fenevadtól,
melylyel szembeszállt, szerencsés menekvését.
Ily koczkáztató mulatságok csak a gyakorlott lovagnak valók voltak,
s Izabella, ki Mátyás király palotájában az olasz költők rimein
ábrándozott, s a szemkápráztató fény mellett a csendélet homálya után
epedt: a gyulafehérvári küzdelmes évek alatt büszke lenézéssel tekintett
vissza azon urakra, kik a veszélyes merevényeken, hol egy botlás a halál
volt, kikelt arczczal száguldottak utána.
A lóról egy ügyetlen lebukás a kegyelemből is kiejtette udvaronczait.
Palotahölgyei is, kivévén a renegát nejét, ki iránt határtalan
gyöngédséggel viseltetett, kénytelenek voltak amazonokká alakulni, ha
az elüzetést nem szégyellék, s gyakran megtörtént, hogy a gyöngébb
természetűek egészségökkel fizették meg tanulmányaikat.
A sok törődés, a sok gond, a fáradhatlan tevékenység, a rögeszméig
vitt uralkodási szomj, az éhes nagyravágyás és a Martinuzzi ellen mindig
növekedő és soha pihenni nem tudó ingerültség, a bosszútervek, s az
azokat meghiusító államférfiúi bölcseség vagy a föllobbant
nagylelkűség, melyet Izabella soha egészen nem vetkezhetett le, –
mindezek együtt oly erős és a létrendszert megrendítő indulatok,
szenvedélyek, küzdelmek voltak, melyek a női szépségnek nem
kedvezhettek és az egészséget is, a fiatal kor daczára, alá kellett ásniok.
A királyné most is lóháton utazott, s hintójában a vén udvarmesterné
és ha elfáradt, a renegát neje ült.
Zsigmond a király, kit anyja a szív sajátságos ellentmondásánál fogva
kényeztetett, s még a szellőtől is oltalmaz, tanítóival egy külön kocsiban
ült, s nem törődve a Kolozsvárott hagyott koronán, a szabálytalan latin
igék hajlításain és a hiteszméken vitatkozott. A vén bölcs és beteges
testalkotású gyerek gondolkodó arczát, csodálatos ötleteit és mélabús
kedélyét még a tiszta ég, a gazdag növényzet, a ragyogó nap és a tarka
úti jelenetek sem birták változtatni. Izabella, ki nyugtalan természeténél
fogva többnyire elől lovagolt, s követőit néha messze hátrahagyta, midőn
gyereke eszébe jutott, száguldva tért a kocsihoz vissza, s míg a kis
Zsigmonddal beszélt, tekintete nyájas, részvétteljes és valóban megnyerő
volt.
Ilyenkor fiatalnak is látszott, s a régi igézet és bűbáj a szigorú és dúlt
vonásokon föléledt.
Termete bár szikár, sőt majdnem sovány, minden mozdulataiban
kellemes, de büszke tartású és az előkelőség követeléseit élesen kifejező.
Arcza ideges, élénk, azonban a kora hervadás nyomaival, s azon
egészségtelen pírral, mely a mellkór előjelének sejtethetik.
Izabella vállán egy dömöszki igen ékes, azonban nem könnyű puskát
hordott, oldalán drágaköves hüvelyű hosszú tőr volt, mellén pedig kis
fekete csontkereszt függött.
S minthogy nem szereté szabad mozdulatait korlátozni, s többször
szökelt le lováról és árnyas hegyi ösvényeken ment; nem öltött magára
uszályos ruhát s öltözéke majdnem egészen a török nőkéhez hasonlított,
csakhogy fátyolát soha arczára le nem ereszté s picziny lábán magas
sarkú kordován topánt és rendkívül vékony kezén selyemmel hímzett
zergebőr keztyűt viselt.
Midőn állomásról állomáshoz érve, s mindig apadó kisérettel Erdély
határszéleihez közelítének, a magas hölgy zártabb, sötétebb kedélyűvé
lőn, s az egyenként bucsúzó országnagyok és úrinők általa hideg, rövid
szavakkal bocsáttattak el.
– Frankensteini udvarunkban, szólt a renegátnéhoz, – kevés
kényelmes szoba lehet, s ennélfogva a hizelgők és élődik látogatásától
föl leszünk mentve. A sagani, friebusi és naumburgi herczegségek,
melyekből fiam új birodalma alakult, párthiveim zsebét még lengyel
forintokkal sem tölthetnék meg, pedig mint tudod, azok csekély
értékűek. Palotahölgyeimnek sem tudnék herczegségünk lovagai közül
gazdag férjeket választani. Ennélfogva még az sem fog meglepni, ha
csak fiammal és veled érkezem híres várunkba, Frankensteinba.
– Én az ellenkezőjét hiszem, – válaszolá a renegátné. Talán sokan is
fogjuk felséged nemeslelkűségét igénybe venni. A közszeretet, mely
királynénkat környezte, félek, igen költségessé teendi az udvartartást.
– A közszeretetről beszélsz? De melyik évre gondoltál? 1540-re,
vagy 1551-re? – szólt Izabella ajkszegletén finom gúnynyal. Budán nő
voltam, Gyulafehérvárott uralkodtam. Ez a multból és a jelenből sokat
fejt meg.
A királyné ostorával lova nyakát megcsapva, elvágtatott, hogy
könnyének senki tanúja ne legyen.
Közel voltak már Erdély határszéleihez.
A renegátné, kit Izabella magára hagyott és a lovászmester, ki
hivatalos kötelességének tartotta minden veszélytől oltalmazni
uralkodónőjét, midőn látták, hogy az a kisérettől messze távozott, s
egyedül maradván, talán még megtámadásnak is mehet elébe, szintén
gyorsan vágtattak utána. De a királyné már eltünt a szem elől, s lova a
legnemesebb vérű lévén, a versenyben, ha a többivel egyszerre indult
volna is el, csak győztes lehetne.
– Isten őrizzen a nőtől, ha férfi akar lenni – zsémbelődék a vén
lovászmester, paripáját sarkantyújával ösztönözvén.
– Mekkora gondatlanság! Hisz e vidék zsiványoktól hemzseg! –
sóhajtotta a renegátné, míg ostorával folyvást csapkodá almásszürkéjét.
Midőn egy hegynyereghez értek, mely két egyenlő magasság közé
zárta a keskeny völgyet, meglátták a királyné arab lovát, mely az
útszélen lépdelve a zablát szájából ki akarta tolni, hogy a zöld fűből
kedve szerint legelhessen.
Szerencsétlenségnek kelle történni, gondolá a palotahölgy és a
lovászmester, s mindent koczkáztatva nyargaltak le a meredeken.
Ezalatt Izabella királyné, azon ponton, mely Erdélyt Magyarországtól
elválasztja, egy terebélyes, egy testvértelen hárshoz lépett.
Itt, mint a druidák papnője térdre borult és imádkozott.
Áhítatosságát befejezve, kivonta tokjából tőrét, s a hársba, mely
hűvös árnyával körül fogá, bevéste nevét, e szavakkal együtt: Sic fata
volunt. (Így akarja a végzet.)
Ekkor ismét lóra ült és szótlanul, mozdulatlanul bevárta, míg az
egész kiséret megérkezik.
– Urak és nemes hölgyek, szólt, itt válik el útunk azokétól, kik tőlünk
elváltak. Kiséretem menjen előre; a haza távozóktól búcsút veszek.