Health and Physical Assessment In

Nursing 3rd Edition Damico

Full download at link:

Test bank: https://testbankpack.com/p/test-bank-for-health-

and-physical-assessment-in-nursing-3rd-edition-damico-
9780133876406/

Solution Manual: https://testbankpack.com/p/solution-

manual-for-health-and-physical-assessment-in-nursing-3rd-
edition-damico-9780133876406/
D’Amico Chapter 4
Concepts for Lecture

Resource Library

PEARSON NURSING STUDENT RESOURCES

Key Concepts

Application Through Critical Thinking Case Study

Documentation

NCLEX-RN® Review

Media Link Application

Media Links

Audio Glossary

Toolbox

©2012 by NY Times
Pearson Education, Inc.
D’Amico/Barbarito, Instructor’s Resource Manual for Health & Physical Assessment In Nursing,
2nd Edition
LEARNING OUTCOME 1
Define culture.

Concepts for Lecture

1. Culture is defined as transmitted beliefs, behaviors, values, customs, lifestyles, and ways of
thinking of a specific population.

2. Culture guides one’s view of the world and the ways decisions are made.

3. Culture is learned and generally transmitted within the family group.

4. Dress, art, and tools are components of the material culture.

5. Language, beliefs, customs, and social structure are components of the nonmaterial culture.

6. Subcultures, based on distinct identities, exist within larger cultural groups.

PowerPoint Slides

1. Culture (Figures 4.1 and 4.2)

• Definition

2. Culture Guides One’s View of the World and the Ways Decisions Are Made

3. Culture Is Learned and Generally Transmitted Within the Family Group

4. Dress, Art, and Tools Are Components of the Material Culture

5. Language, Beliefs, Customs, and Social Structure Are Components of the Nonmaterial
Culture

6. Subcultures, Based on Distinct Identities, Exist Within Larger Cultural Groups

Suggestions for Classroom Activities

©2012 by Pearson Education, Inc.

D’Amico/Barbarito, Instructor’s Resource Manual for Health & Physical Assessment In Nursing,
2nd Edition
 • Ask students to write their own definitions of culture.

Suggestions for Clinical Activities

• Have students ask another health professional to define culture.

LEARNING OUTCOME 2
Identify terms related to culture.

Concepts for Lecture

1. Race refers to the identification of individuals or groups by shared genetic heritage and
biologic or physical characteristics.

2. Ethnicity is the awareness of belonging to a group in which certain characteristics

differentiate one group from another.

3. Diversity is the state of being different.

4. Assimilation refers to the adoption and incorporation of characteristics and values of the
dominant culture.

PowerPoint Slides

1. Race—Identification of Individuals or Groups by Shared Genetic Heritage and Biologic or

Physical Characteristics

2. Ethnicity—Awareness of Belonging to a Group in Which Certain Characteristics

Differentiate One Group From Another

3. Diversity—State of Being Different

4. Assimilation—Adoption and Incorporation of Characteristics and Values of the Dominant

Culture

Suggestions for Classroom Activities

• Ask students to identify how each of the following has influenced their own cultural
beliefs: race, ethnicity, diversity, and assimilation.

©2012 by Pearson Education, Inc.

D’Amico/Barbarito, Instructor’s Resource Manual for Health & Physical Assessment In Nursing,
2nd Edition
LEARNING OUTCOME 3
Describe cultural phenomena that impact health care.

Concepts for Lecture

1. Communication refers to verbal and nonverbal methods with which individuals and groups
transmit information.

2. Cultural beliefs, customs, values, and morals are passed from generation to generation
through communication.

3. Verbal communication is essential to health care.

4. Language differences can create barriers to appropriate health care.

5. Nonverbal communication includes gestures, mannerisms, and facial expressions that

inform others of emotions, feelings, and responses that occur in interactions with others.

6. Nonverbal behaviors have personal and cultural significance.

7. Temporal relationships refer to an individual’s or group’s orientation in terms of past,

present, or future orientation and time orientation.

8. Family patterns include the roles and relationships within families that establish models for
responsibility, dominance, and decision making.

9. The types and amounts of foods included in an individual’s diet are often culturally
determined.

10. Health beliefs are categorized as magico-religious, biomedical, and holistic. Differing health
beliefs are embraced by different cultures and impact health practices.

11. Health practices include the use of Western, folk, or indigenous medicines.

12. Cultural health concerns include obesity, which has become an increasingly global health
issue according to the World Health Organization. It affects both adults and children alike.
Some of the factors contributing to this include a sedentary lifestyle, genetics, poor dietary
habits, and psychosocial and cultural factors.

PowerPoint Slides

1. Communication

©2012 by Pearson Education, Inc.

D’Amico/Barbarito, Instructor’s Resource Manual for Health & Physical Assessment In Nursing,
2nd Edition
2. Cultural Beliefs, Customs, Values, and Morals

3. Verbal Communication

4. Language

5. Nonverbal Communication (Figure 4.3)

6. Nonverbal Behaviors

7. Temporal Relationships

8. Family Patterns

9. Foods

10. Health Beliefs

11. Health Practices

12. Culture and Current Health Concerns

• Obesity

Suggestions for Classroom Activities

• Ask students to identify one example of how the following cultural phenomena may
impact health care: communication; cultural beliefs, customs, values, and morals; verbal
communication; language; nonverbal communication; nonverbal behaviors; temporal
relationships; family patterns; foods; health beliefs; and health practices.

LEARNING OUTCOME 4
Explain personal strategies that the nurse can use to develop cultural competence when assessing
clients from specific groups.

Concepts for Lecture

1. Cultural data are important in assessment because they inform the nurse about factors and
practices that impact current and future health status of clients.

2. Knowledge of cultural and language differences is essential to nursing practice.

©2012 by Pearson Education, Inc.

D’Amico/Barbarito, Instructor’s Resource Manual for Health & Physical Assessment In Nursing,
2nd Edition
Another document from Scribd.com that is
random and unrelated content:
 A megugrott nagy kutyának nem akadtak nyomára, a mit nagyon
sajnálnak és én meg vagyok győződve róla, hogy a közvélemény mai
föllendülésében a város fogadná örökbe a dögöt. Holnap lesz a temetés
és ezzel vége szakad a nagy Oceán emez ujabb miszteriumának.

Murray Minna naplója.

Augusztus 8.
Lucy egész éjjel nyugtalankodott és én sem tudtam aludni. Félelmes
volt a vihar és a mint végigsüvöltött a kéményeinken, borzongtam tőle.
Különös, hogy Lucy nem ébredt föl. De kétszer fölkelt s felöltözködött.
Szerencsére mind a kétszer idején fölébredtem és sikerült levetköztetnem
a nélkül, hogy fölébredt volna és visszafektetnem az ágyba. Sajátságos
tünemény ez az alvajárás, mert mihelyt, bármely módon gátat vetnek az
akaratának, fölhagy a szándékával, ha ugyan egyáltalán van valamely
szándéka és visszatér az élet rendes kerékvágásába.
Korán reggel fölkeltünk mind a ketten és lementünk a kikötőbe
együtt, megnézni, hogy nem történt-e valami az éjjel. Nagyon kevés
emberrel találkoztunk és noha ragyogott a nap és a levegő tiszta és fris
volt, a haragos fehér tarajos hullámok még mindig zuhogtak be a kikötő
keskeny nyilásán. Nagyon örültem a gondolatnak, hogy Jonathán nem
volt tengeren az elmult éjjel, hanem szárazföldön. De hát tulajdonképpen
szárazon van-e vagy vizen? Hol van? És mit csinál? Borzasztóan
nyugtalankodom miatta. Csak tudnám, hogy mitévő legyek és csak
tehetnék valamit!
Augusztus 10.
A szegény hajóskapitány temetése nagyon megható volt ma. Az
összes csónakok kisérték és koporsóját hajóskapitányok hozták föl a
lépcsőzeten a temetőbe. Lucy velem volt és korán elfoglaltuk rendes
ülésünket és gyönyörüen láttuk az egész processziót. A szegény embert
közel a mi rendes ülésünkhöz tették örök nyugalomra. Szegény Lucy
nagyon izgatottnak látszott. Az egész idő alatt nyugtalan volt és rosszul
nézett ki. És én nem gondolhatok egyebet, mint hogy az alvajárás
nagyon kimeriti. Egyben nagyon különös: Nem akarja belátni, hogy
okunk lenne a nyugtalankodásra. Vagy ha volna is, hát ő maga sem érti,
hogy mi. Izgatottságunkat még az én öreg barátom halálának hire is
fokozta, a kit ma korán reggel halva találtak a mi kedvenc ülésünkön tört
nyakcsigolyával. A doktor állitása szerint valamely ijedtség
következtében hátra kellett esnie a padon, mert a félelemnek és
rémületnek olyan kifejezése fagyott az arcára, a melynek láttára még a
férfiak is borzadoztak. Szegény öreg ember! Talán a halált magát látta
holdokló szemeivel! Lucy oly édes és érzékeny, hogy mindent jobban
érez, mint más emberek. Épp most egészen kikelt magából egy
csekélység miatt, a melyre én alig ügyeltem, noha én is nagyon szeretem
az állatokat. A halászok egyike, a kit gyakran láttunk ide feljönni hogy a
halászbárkák jöttét lesse, magával hozta a kutyáját is a temetésre. A
kutya máskor is rendesen vele volt. Mind a ketten nagyon csendesen
szoktak viselkedni és én soha sem láttam az embert haragudni és soha
sem hallottam a kutyát ugatni. A szertartás alatt a kutya nem akart a
gazdájához jönni, a ki velünk volt a padon, de néhány ölnyire maradt tőle
ugatva és vonitva. A gazdája először szeliden, aztán keményebben és
végre haragosan szólongatta, de a kutya sem oda nem jött, sem az
üvöltést nem hagyta abba. Valóságos dühbe esett, szemét vadul forgatta
és a szőre ágaskodott, mint a macskának a farka, mikor támadni készül.
Végre a gazdája is megharagudott, leugrott, fölrugta a kutyát, aztán
nyakon ragadta és félig vonszolta, félig lökte a sirkőre, a melyre padunk
erősitve volt. Abban a percben, hogy a követ érte, a szegény pára
elcsöndesedett és remegni kezdett. Nem próbált elmenni, de lelapult
remegve és félve és oly szánandó állapotában a rettegésnek, hogy én
noha sikertelenül, de csititgatni próbáltam. Lucy, bár szintén nagyon
sajnálta, nem próbálta megérinteni a kutyát, csak az irtózatnak egy
nemével nézte. Attól tartok, hogy tulságosan érzékeny lelkü, hogysem
baj nélkül haladjon az élet utain. Meg vagyok róla győződve, hogy erről
fog álmodni az éjjel. A dolgok csodás halmozódása – halottkéz által a
kikötőbe kormányzott hajó, a kormányrudhoz feszülettel és olvasóval a
kezében kötözött kapitány; a megható temetés; a kutya, a mely majd
dühödt, majd pedig félelemben remegő, – mindez bő anyagot fog
szolgáltatni álmainak.
Legjobb lesz, ha nem hagyom lefeküdni, mig testileg jól ki nem
fárasztom. Elviszem őt egy hosszu sétára a tenger mentén, hogy ne
legyen kedve még éjjel álmában is járni.
 VIII.

Murray Minna naplója.

Ugyanaz nap este 11 órakor. – Oh! be fáradt vagyok. Ha keményen

föl nem tettem volna, hogy mindennap följegyzem élményeimet, hát ma
ugyan ki nem nyitnám a naplómat. Remek sétát tettünk, Lucy nemsokára
egészen fölvidult, a mit egy pár jó indulatu tehénnek köszönhetek, a kik
barátságosan közeledtek felénk az egyik legelőn, de a kik elől mi
eszeveszett futásnak eredtünk ijedtünkben. Azt hiszem, hogy a gyáva
ijedelem minden egyebet kivert a fejünkből és friss jókedvvel teáztunk
meg egy ósdi kis fogadóban, jó messze a várostól. Ozsonna után hazafelé
indultunk, sokszor meg-megállva, szivünkben folytonos rettegéssel a vad
bikáktól. Lucy alaposan elfáradt és siettünk nyugalomra térni. Lucy
alszik és csöndesen szedi a lélekzetet. A rendesnél is rózsásabb szinben
van és oly csodálatosan bájos. Oly boldognak érzem magamat, mert
látom, hogy mennyire gyarapodik; azt hiszem, hogy annyira
megerősödött, hogy már az alvajárást is elhagyja. Tökéletesen boldog
volnék, ha hirem volna Jonathán felől… Az Isten tartsa és óvja meg őt.
Augusztus 11-dikén reggel 3 órakor. – Ismét a naplómmal vagyok.
Már nem bánt az álom, hát jobb, ha irok. Sokkal izgatottabb vagyok,
hogysem alhatnám. Oly borzasztó kalandunk volt, oly kétségbeejtő. Alig
fejeztem be este naplójegyzeteimet, azonnal elaludtam… Egyszer csak
hirtelen és teljesen fölébredek, felülök, nyomasztó félelemmel a
szivemen és az ürességnek, pusztaságnak sajátságos érzetével
körülöttem. A szoba sötét volt, Lucy ágyát nem láthattam, hát keresztül
lopóztam a szobán és tapogatva kerestem őt. Az ágy üres volt. Gyufát
gyujtottam és láttam, hogy Lucy nincs a szobában. Az ajtó be volt téve,
de nem volt bezárva, mint a hogy lefekvéskor hagytam. Az édes anyját
nem mertem felkölteni, mert ugyis nagyon beteges és az utóbbi
napokban a rendesnél is rosszabbul volt, hát egy két darab ruhát
kapkodtam magamra, hogy magam lássak utána. Mikor már az ajtónál
voltam eszembe jutott, hogy a ruháról, a mit felöltött, tán rájöhetnék,
hogy hol keressem, ha csak pongyolát vett, tán nem hagyta el a házat, ha
nappali ruhát, akkor a kertben lehet. Mind a kettö, a pongyola is, a
nappali ruha is helyükön lógtak. Hál’ Istennek gondoltam magamban,
nem lehet messze, mert csak a hálóruhája van rajta. Leszaladtam a
lépcsőn és benéztem a nappaliba. Ott nem volt! Sorra benéztem minden
üres szobába, folyton növekedő, dermesztő félelemmel szivemben, sehol
sem találtam. Végre az utca ajtóhoz értem és nyitva találtam. A kilincs
bámulatomra nem volt becsattanva. A cselédek pedig rendesen igen
gondosan be szokták az ajtót zárni, hát félni kezdtem, hogy Lucy ugy a
hogy volt, elhagyta a házat. Nem volt időm a megfontolásra, egy
mindent elhomályositó vad félelem kergetett. Fölkaptam egy nehéz, nagy
sálkendőt és kirohantam. Az óra egyet ütött, mikor az utcára értem és
egy lelket sem láttam. Végig futottam a villasoron a kikötőig, de nyoma
sem volt a fehér alaknak, a kit kerestem. A kikötőgátra érve, a kikötőn
keresztül, a keleti sziklamagaslat felé tekintettem, abban a reményben –
vagy félelemben – magam sem tudom, hogy melyik volt erősebb, hogy
Lucyt kedvenc helyünkön látnám meg. Ragyogó teli hold volt, nehéz
fekete futó felhőkkel, a melyek az egész tájat folyton váltakozó fény és
árnyképekkel boritották.
Egy vagy két percig semmit sem láthattam, mert egy felhő árnya a
templomot és egész környéket homályba boritotta. A mint a felhő odébb
huzódott, először is az apátság romjait láttam föltünni, aztán lassan-
lassan a régi templom és a temető is belekerültek a keskeny futó
fénysávba, a mely élesen világitott meg mindent. Bármit vártam is, nem
csalódtam, mert ott, kedvenc ülő helyünkön, a hold ezüstös fénye egy
hófehér pihenő alakra esett. A gyorsan uszó felhő nem engedte, hogy
sokat lássak, mert az árnyék majdnem nyomon követte a fényt; de mégis
ugy tetszett, az ülés mögött, a melyen a fehér alak fénylett, valami sötét
alak is föléje hajolt. Hogy mi lehetett, ember-e vagy állat, azt nem
tudtam volna megmondani; nem vesztegettem egy pillanatot sem, végig
szaladtam a kikötőn és keresztül a halpiacon a lépcsőzet följáratához,
mert ez volt a keleti sziklapart egyetlen utja. A város mintha kihalt volna,
egy lélekkel sem találkoztam, a minek nagyon megörültem, mert nem
szerettem volna, ha valaki szegény Lucyt ilyen állapotban látja. Az idő
és távolság végtelennek látszott, térdem remegett és lélekzetem
szakadozott, a mig az Apátsághoz vivő számtalan lépcsőn fölfelé
igyekeztem. Gyorsan kellett járnom, noha ugy tetszett, hogy lábaim
ólomból valók és minden forgám be van rozsdásodva. Mikor már
majdnem fölértem, jól láttam a padot és a fehér alakot rajta, mert már
elég közel voltam ahhoz, hogy a homályban is lássak. Bizonyos, hogy
állt mögötte valami, hosszu fekete, a padon félig hátra hanyatló fehér
alak fölé hajolva. Én rémületemben kiabálni kezdtem: Lucy! Lucy! és az
a valami fölemelte a fejét és onnan, a hol voltam, egy fehér arcot és
vörös lángoló szemeket láttam. Lucy nem felelt és én a temető
bejáratához szaladtam. A mint beléptem, a templom közém és a pad közé
került és egy pillanatra elvesztettem Lucyt szem elől. Mire ismét
megláttam, a felhő elhuzódott és a hold fényesen világitott, hogy egészen
jól láthattam Lucyt, a mint a padon hátrahanyatlott, a feje a pad támláján
pihent. Egészen egyedül volt és egyetlen élő lénynek nyomát sem láttam
a közelben.
Mikor föléje hajoltam, láttam, hogy még mindig alszik. Az ajka szét
volt nyitva és lélekzetét nem a nála megszokott halk, csöndes módon
szivta, hanem nehezen, mélyen zihálva szakadt föl kebléből, mintha
minden lélegzetvétellel tele akarná szivni a tüdejét levegővel. Mikor
közel értem, álmában fölemelte a kezét és hálóruhája gallérját
szorosabbra huzta a nyaka körül. A mint igy tett, kissé megrázkódott,
mintha a hideget érezné. Én rádobtam a meleg nagykendőt és jól
beleburkoltam, jó szorosra huzva a nyaka körül, nehogy meghüljön
ruhátlan állapotában. Nem mertem hirtelen fölkelteni azért, hogy a
kezeim szabadon maradjanak és támogathassam őt, a kendőt egy jó
hosszu kapcsos tüvel tüztem össze a nyakán; de ijjedtemben, vagy
siettemben aligha ügyetlenül meg nem szurtam szegényt, mert egy kis
vártatva, a mint a lélegzete kissé könnyebbült, a kezét ismét a torkához
emelte és nyögött. Mikor már jól bepólyáztam és a cipőmet is a lábára
huztam, lassan elkezdtem költögetni. Eleinte meg sem érezte, de lassan,
fokozatosan nyugtalanabb lett az álma, nyögött és közbe-közbe sóhajtott.
Végre már félni kezdtem, hát erősebben megráztam, mire fölnyitotta
szemét és teljesen fölébredt. Nem lepte meg egy csöppet sem, hogy
engem látott és nem is vette mindjárt észre, hogy hol vagyunk. Lucy
ébredése mindig igen bájos és noha ezuttal át volt fázva és megijjedt, a
mint látta, hogy ruhátlanul és a temetőben van éjnek idején, nem
vesztette el szelid kedvességét. Kissé remegett és belém kapaszkodott; a
mikor hivtam, hogy jőjjön velem haza, egy gyermek engedelmességével,
szó nélkül fölkelt. A mint elindultunk, a kavics sértette a lábamat és
Lucy észrevette, hogy fölszisszentem. Azonnal megállt és mindenáron
vissza akarta adni a cipőmet, de persze nem hagytam.
 A szerencse kedvezett és haza jutottunk, a nélkül, hogy egy lélekkel
találkoztunk volna. Csak egy izben láttunk egy nem egészen józannak
látszó embert előttünk az utcán keresztül menni; de mi elrejtőztünk egy
kapu aljában, mig ő el nem tünt egy mellékutcában.
A szivem olyan hangosan dobogott, hogy némelykor azt hittem, hogy
el kell ájulnom. Telve voltam aggodalommal Lucy miatt, nem csak az
egészségét féltettem, de a jó hirnevét is, ha kitudódnék ez a dolog. Mikor
hazaértünk és megmostuk a lábunkat és buzgón hálát adtunk az égnek,
lefektettem Lucyt. Mielőtt elaludt volna, kért, könyörgött, hogy ne
szóljak egy szót se senkinek, még az édes anyjának se ez éjjel
alvajárásáról. Eleinte haboztam igéretet tenni, de édes anyja egészségére
gondolva és hogy mennyire nyugtalanitaná ez a dolog, hát mégis csak
megigértem. Remélem, hogy helyesen cselekedtem. Az ajtót bezártam és
a kulcsot a kézcsuklómra kötöttem, igy talán nem fognak még egyszer
háborgatni. Lucy mélyen alszik, a hajnal rózsás pirja ömlik szerte a
tengeren…
Ugyanaz nap délben. Minden jól megy. Lucy aludt, még föl nem
keltettem. Az éjjeli kaland nem esett kárára, sőt ugy látszik, javára vált,
mert ma jobb szinben van, mint bármikor ezelőtt. Sajnálattal vettem
észre, hogy ügyetlenségemben a kapcsos tüvel megsértettem. Szerencse,
hogy nagyobb bajt nem okozott, mert a torkán egészen átlyukasztotta a
bőrt. Meg kellett valahogy csipnem és átszurnom vele a laza felsőbőrt,
mert két pici piros folt, mint a tü szurásé van rajta, a hálóinge gallérján
pedig egy csöpp vér. Mikor bocsánatot kértem tőle és aggságoskodtam
miatta, Lucy kinevetett és megcirógatott és azt mondta, hogy nem is érzi.
Szerencse, hogy oly parányi a szurás, hát sebhelyet nem hagyhat.
Ugyanaznap éjjelén. Nagyon jól töltöttük a napot. A levegő tiszta, a
nap ragyogó, a tengeri szellő kellemesen hüvös volt. Villásreggelinkkel
kirándultunk egy távoli szép erdőbe. Lucy és én gyalog, Lucy anyja
pedig kocsin. Engem egy kissé busitott a gondolat, hogy mily boldog
lehetnék, ha Jonathán is velünk lehetne. De hisz türelmesnek kell
lennem. Este kitünő zenét hallgattunk a sétatéren, aztán korán
lefeküdtünk. Lucy nyugodtabbnak látszott, mint az utóbbi napokban és
csaknem rögtön elaludt. Az ajtót ismét be fogom zárni és a kulcsot a
csuklomra kötni, mint az elmult éjjel, noha azt hiszem, hogy nyugodtan
fog telni az éjszakánk.
Augusztus 12.
 Várakozásunkban megcsalódtam, mert két izben is arra ébredtem ez
éjjel, hogy Lucy ki akart menni. Még álmában is, mintha kissé
haragudott volna, hogy zárva találja az ajtót és kelletlenül ment vissza az
ágyába. Hajnalban a madarak csiripelésére ébredtem. Lucy is fölébredt
és én örömmel láttam, hogy még jobb szinben van, mint tegnap reggel. A
régi vidámsága is mintha visszatért volna. Mellém furakodott az ágyba
és Arturjáról kezdett beszélgetni; én is elmondtam neki, hogy mennyire
aggódom Jonathan miatt és ő vigasztalni próbált. Egy kicsit mintha
sikerült volna is neki, mert noha a részvét nem változtathat az ember
baján, mégis csak elviselhetőbbé teszi.
Augusztus 13.
Egy nyugodt nappal több és lefekvés ismét csuklómra erősitett
kulcscsal. Éjjel ismét fölébredtem és Lucyt ülve találtam az ágyában,
alva, ujjával az ablakra mutatva. Én csendesen fölkeltem, félre huztam a
függönyt és kitekintettem. Ragyogó holdvilág volt, csendes szép nyugodt
éjszaka terült a földre és tengerre, kimondhatatlan szépségben. Köztem
és a holdvilág közt egy óriás denevér röpködött, nagy köröket irva le, hol
közeledve, hol távolodva. Egyszer-kétszer egészen közel jött az
ablakhoz, de valószinü, megijjedt tőlem és átrepült a kikötőn az apátság
felé. Mikor visszafordultam az ablaktól, Lucy már feküdt és csendesen
aludt. Egész éjjel nem mozdult többet.
Augusztus 14.
A régi temetőben rendes helyünkön töltöttük az egész napot, irva,
olvasva. Lucy épp ugy megszerette ezt a helyet, mint én magam, és alig
lehet hazacsalni villásreggelire és ebédre. Ma délután furcsa megjegyzést
hallottam tőle. Mikor estefelé hazajöttünk, a lépcsők tetején, mint
rendesen, most is megálltunk egy percre, a remek kilátásban
gyönyörködni. A nyugvó nap épp a hegylánc mögé csuszott és vörös
fényével elárasztotta az apátságot és a régi temetőt a padunkkal is rózsás
fénybe vonta. Egy pillanatig némán bámultunk, egyszer csak Lucy
suttogva, mintha csak magának beszélne, megszólalt:
– Ismét az ő vörös szemepárja! Most is épp ugyanaz. – Ez olyan
furcsán hangzott, minden apropos nélkül, hogy szinte megrettentett.
Kissé oldalt fordultam, hogy jól lássam Lucyt, a nélkül, hogy észrevegye
és láttam, hogy ugy áll ott, mintha félálomban volna, különös tekintettel
a szemében, a melyet nem birtam megérteni, nem szóltam, de
tekintetének irányát követtem. Mintha kedvenc helyünket nézte volna, a
melyen egy sötét alak ült egyedül. Egy kissé magam is megrettentem,
mert egy pillanatig ugy tetszett, mintha az idegennek nagy tüzes szeme
volna, de a következő pillanatban szétfoszlott az illuzió. A nyugvó nap
vérvörös fénye tükröződött a kedvenc padunk mögött levő templom
ablakaiba és a mint a nap letünt, a verőfénye épp ugy változott, mintha
bolygó tüz volna. Én Lucy figyelmét a sajátságos látványra irányoztam
és ő megrázkódva tért magához, de levert maradt; lehet, hogy az itt fönt
töltött rettenetes éjszaka jutott eszébe. Soha sem emlitettük még egymás
közt sem; hát most sem szóltam. Hazamentünk ebédelni, Lucynek fájt a
feje és korán lefeküdt. Én megvártam, mig elaludt, aztán egy kis
magányos sétára indultam, Jonathánra gondolva. Mikor hazafelé jöttem,
fényes holdvilág volt és noha a villasornak az a része, melyen laktunk,
árnyékban volt, mindent jól lehetett látni, fölnézek az ablakunkra és
Lucy fejét látom kihajolva rajta. Azt hittem, hogy engem vár, hát
kivettem a zsebkendőmet és integettem neki. Nem vette észre és nem
mozdult. A holdvilág épp ekkor került át a sarkon és fénye az ablakra
esett. Ekkor láttam, hogy Lucy feje az ablakpárkányán fekszik és a
szeme le van hunyva. Mélyen aludt és mellette, a párkányon ült valami, a
mi egy jókora madárhoz hasonlitott. Megijedtem, hogy meg talál hülni,
hát fölszaladtam a lépcsőn, de mire a szobába értem, már ballagott vissza
az ágya felé, még mindig mélyen alva és nehezen szedve a lélegzetét; a
kezét a torkán tartotta, mintha a hideg ellen akarná védeni.
Nem keltettem föl, csak jól betakartam; gondom volt rá, hogy az ajtó
és ablak jól be legyenek csukva.
Lucy oly édes, a mikor alszik, de sápadtabb mint rendesen és olyan
mélyen gyürüs a szeme, a milyennek még soha sem láttam. Félek, hogy
gyötrődik valamin, bár ki tudnám találni, hogy min.
Augusztus 15.
Később keltünk mint rendesen. Lucy nagyon kimerült és bágyadt volt
és nagyon sokáig aludt. Reggelinél kellemes meglepetés várt ránk, Artur
édesatyja jobban van és siettetni óhajtja a fiatalok esküvőjét. Lucy el van
telve boldogságával. Az édesanyja szomoru is vig is egyszerre. Később,
napközben, megvallotta nekem az okát. Busul, hogy meg kell válnia
egyetlen leányától, de másrészt örül, hogy lesz, a ki gondját viselje.
Szegény, édes öreg néni! Megvallotta nekem azt is, hogy halálra van
itélve. Lucynek nem mondta meg és velem is megigértette, hogy
megőrzöm titkát; az orvos tudtára adta, hogy napjai megszámlálvák;
szivbajos; a legjobb esetben is már csak hónapokig élhet, de bármely
hirtelen fölindulás minden pillanatban véget vethet életének. Ah, mily
okosan tettük, hogy eltitkoltuk előtte Lucy borzasztó kirándulását
alvajárása közben.
Augusztus 17. Két teljes napig egy sort sem irtam a naplómba. Nem
volt kedvem hozzá. Mintha valamely titokzatos, kisérteties lepel borulna
boldogságunkra. Semmi hir Jonathánról és Lucy mintha napról-napra
gyöngülne, mig az édes anyja szemlátomást közeledik a vég felé. Nem
értem Lucy csodálatos hervadását. Jól eszik, jól alszik és élvezi a friss
levegőt, de azért arca rózsái haloványulnak és gyöngébb és bágyadtabb
lesz napról-napra, éjjel pedig hallom, hogy csak ugy kapkod levegőért.
Az ajtó kulcsát mindig a csuklómra kötve tartom éjjel, de Lucy fölkel, a
szobában járkál és a nyitott ablakba ül. Mult éjjel, a mikor fölébredtem,
látám, hogy kihajol az ablakon és mikor föl akartam kelteni, nem ébredt
föl, el volt ájulva. Mire magához téritettem, oly gyönge volt, mint a viz
és csöndesen sirdogált, közbe-közbe keservesen zihálva és küzködve
lélegzetért. Mikor kérdeztem, hogy mint jutott az ablakba, a fejét rázta és
elfordult. Remélem, hogy nem annak a szerencsétlen kapcsos tünek a
szurásától beteg. Megnéztem a torkát, a mint aludt és láttam, hogy a
parányi sebek még most sincsenek begyógyulva. Még mindig nyitva
vannak és mintha nagyobbak volnának, mint eleinte, a szélük körül meg
sárgásfehérek. Olyanok, mint egy fehér pont, piros középponttal. Ha
egy-két nap mulva be nem gyógyulnak, nem nyugszom, mig meg nem
mutatjuk az orvosnak őket.

Levél, Billington F. és fiai ügyvivők Whitby-ben Carter, Paterson

és A. uraknak Londonban.

Aug. 17.
Tisztelt uraim!
Van szerencsénk az Északi vasut vonalán utnak inditott szállitmány
jegyzékét idezárva átküldenünk. A szállitmány megérkezése után
azonnal Carfax-ba küldendő. A ház jelenleg üresen áll, idecsatolva
küldjük a kulcsokat, a melyek mind számozva vannak.
 A ládákat – szám szerint ötvenet – a melyekből a teljes szállitmány
áll, a házhoz tartozó részben romba dőlt régi kápolnában kell
elhelyeztetni, a mely az idecsatolt épület tervrajzán „A“-val van jelezve.
A szállitmányt a ma esti 9 órai vonattal inditjuk utnak, holnap délután 4
óra 30 perckor érkezik Londonba. Minthogy megbizónk sulyt fektet a
gyors szállitásra, kérjük önöket, hogy a mondott időben készen várjanak
a fuvarosok a Kings-Cross-i állomásnál, hogy azonnal rendeltetési
helyükre szállitsák a ládákat. A kulcsokat kérjük a bejárat csarnokában
hagyni, a hol is a tulajdonos, a kinek külön kulcsa van a főbejárathoz,
megtalálhatja őket.
Kitünő tisztelettel
S. F. Billington & fiai.

Levél. Carter, Paterson és t. London. Billington és fiai uraknak

Whitby-ben.

Augusztus 21.
Tisztelt uraim!
Szállitmányt átvettük és utasitásaikhoz hiven helyeztük el, a
kulcsokat meghagyásuk értelmében a főbejárat csarnokában hagytuk.
Kiváló tisztelettel
Carter, Paterson és t.

Murray Minna naplója.

Augusztus 18.
Ma boldog vagyok és itt irok a temetőben kedvenc helyünkön ülve.
Lucy sokkal jobban van. Az elmult éjjel jól aludt és egyetlen egyszer
sem zavart föl álmomból. A rozsás pir mintha vissza kezdene térni szép
arcába. Jó kedvü, telve élettel és pajkossággal. Az a beteges zárkózottság
mintha teljesen elhagyta volna és ő épp most emlékeztetett arra a
rettenetes éjszakára, a mikor itt találtam alva. A mint beszélt, tréfásan
veregette a cipője sarkát, a lapos sirkőhöz mondván:
– Szegény kis lábaim, akkor bezzeg nem csináltak ilyen zajt!
Szegény jó öreg barátunk ha élne, erre bizonyosan azt mondta volna,
hogy azért nem, mert féltem, hogy Gyuricát, a ki itt nyugszik, fölverem
álmából. Minthogy ilyen közlékeny hangulatban volt, kérdeztem tőle,
hogy álmodott-e valamit akkor éjjel. Mielőtt felelt volna, kissé tünődve
huzta össze a homlokát és azután félig álmodozó hangon, mintha csak
alig tudna rá emlékezni, kezdte:
– Nem is tudom, hogy álmodtam-e, az az egész oly igaznak tetszett.
Azt tudom, hogy nagyon vágytam ide erre a helyre jutni, azt nem tudom,
hogy miért, mert nagyon féltem valamitől, azt nem tudom, hogy mitől.
Emlékszem, noha aludnom kellett, arra, hogy az utcákon végig, a hidon
keresztül jöttem. Egy halacska vetette föl magát a vizből és én
lehajoltam, hogy jobban lássam és hallottam a kutyák vonitását, ugy
tetszett, mintha az egész város tele volna kutyákkal, a kik mind egyszerre
vonitottak, a mig én lassan fölfelé mentem a lépcsőkön. Aztán
homályosan emlékszem valami hosszu sötét alakra, vörös lángoló
szempárral, épp olyannal, a milyent naplementekor láttunk és valami
nagyon édesre és nagyon keserüre egyben ugy körülöttem; aztán mintha
mély zöld vizbe merültem volna és ugy zugott a fülem, mint a hogy
mondják, a vizbefulóké szokott; aztán mintha minden elmult volna
tőlem; a lélek mintha kiszakadt volna a testemből és a levegőben lebegett
volna. Mintha arra is emlékezném, hogy egyszer épp a világitó torony
fölött lebegtem, aztán egyszer csak hirtelen rémület fogott el, mintha
földrengésbe jutottam volna és fölébredve láttam, a mint ráztad a
vállamat. Hamarább láttalak, mintsem éreztelek volna.
Erre kacagni kezdett. Én lélegzet nélkül figyeltem, oly kisértetiesnek
tetszett az egész. Nem is láttam jónak feszegetni a dolgot, hát másra
tereltem a beszédet, és Lucy régi jó kedve azonnal visszatért. Mire
hazaértünk, a fris szellő oly rózsásra festette arcát, hogy édes anyja nem
győzött benne gyönyörködni és nagyon boldog estét töltöttünk együtt.
Aug. 13.
Öröm, öröm, öröm! Noha nem egészen tiszta öröm. Végre hirt
kaptam Jonathánról. A szegény fiu nagy beteg volt; ezért nem irhatott
maga. Hawkins ur küldte a levelet és oly kedvesen, jóságosan irt hozzá.
Holnap indulok utnak, hogy ápolni segitsem Jonathánt, ha kell és hogy
haza hozzam magammal. Hawkins ur azt irja, hogy legjobb volna, ha
mindjárt odakünn megesküdnénk. A jó ápoló testvér levelét
könnyeimmel öntöztem és a keblembe rejtettem. Az utam iránya meg
van határozva és málhám kész. Nem irok többet – a többit Jonatánnak
tartogatom – a férjemnek fogom elmondani.

Levél, Ágota testvér a budapesti szt. József kórházból Murray

Minna kisasszonynak.

Augusztus 12.
Kedves kisasszony!
Harker Jonathán ur kivánságára irok – a ki maga nem elég erős arra
hogy irjon, noha – hála érte patrónusunknak, szt. Józsefnek – a javulás
utján van. Majdnem teljes hat hete, hogy ápolás alatt van, heves
agylázban szenvedett. Kért, hogy kegyedet változatlan szerelméről
biztositsam és adjam tudtára hogy a mai postával Hawkins urnak is
iratott velem levelet, a melyben bocsánatot kér akaratlan késedelmeért és
tudtára adja, hogy rá bizott ügyét befejezte. Még néhány heti üdülésre
szorult a hegyek között levő szanatóriumunkban és csak ekkor térhet
haza. Kér, hogy azt is irjam meg, hogy nincsen elegendő pénze, pedig
hogy szeretné megfizetni az itt nyert ápolást, ne hogy egy nálánál
szegényebbet foszszon meg az esetleges istápolástól.
Fogadja kedves kisasszony őszinte rokonérzésem kifejezését és
áldásomat.
Agota nővér.
U. I. Betegem álomba merült és én fölbontom a levelet, hogy még
valamit megmondjak önnek. A betegtől tudom, hogy önök nemsokára
férj és feleség lesznek. Áldásom mindkettőjükre! A vőlegényét valamely
rettentő rázkódás érte – ezt az orvos mondja – és deliriumában az
őrjöngései borzalmasak voltak. Farkasokról, méregről, vérről,
kisértetekről, démonokról és nem is merem mondani, hogy mi mindenről
beszélt. Nagyon gondosan őrizze őt jó ideig minden efféle izgalomtól; az
ilyen betegség nyomai nem egyhamar tünnek el. Már rég irtunk volna, de
semmit sem tudtunk barátairól és semmi sem volt vele, a mi nyomra
vezethetett volna bennünket. A kolozsvári vonaton érkezett és az ottani
állomásfőnök azt mondta a kalauznak, hogy ott az állomásra rohanva,
jegyért orditozott, a melyen haza mehessen. Annyit láttak parancsoló
heves modoráról, hogy angol, hát adtak neki jegyet a legtávolabb
állomásra, a meddig az a vonat ment.
Meg lehet róla győződve, hogy jól gondját viseljük. Minden szivet
megnyert szelidsége és kedvessége által. Most már elég jól érzi magát és
nem kétlem, hogy néhány hét mulva teljes lesz a gyógyulása. De
gondosan vigyázzon rá, hogy semmi izgalom ne érje. Remélem, hogy a
jó Isten és Szt. József még sok-sok boldog évvel fogja önöket megáldani.

Seward dr. naplója.

Augusztus 19.
Különösen és hirtelen változás Renfieldben az elmult éjjel. Nyolc óra
tájban kezdett izgatott lenni és körül szaglászni mint egy vadat csapászó
kopó. A segédorvost meglepte a modora és tudva, hogy mennyire
érdeklődöm iránta, beszélgetésbe akart vele eredni. Betegem rendesen
nagyon tiszteletteljes, néha szinte alázatos még az ápoló iránt is; de az
éjjel azt mondja emberem, hogy roppant gőgösen viselkedett. Szóba sem
akart vele állni. Mindössze annyit mondott neki: – Nem akarok magával
beszélni: maga most már számba sem jöhet. A mester közeledik.
Az orvos azt hiszi, hogy a vallásos rajongás egy neme lepte meg. Ha
ez igaz, ekkor résen kell lennünk, mert egy izmos, erős férfiu – egyesült
emberölő és vallásos mániával – nagyon veszedelmessé válhatnék. Az
összetétel rettenetes. Este kilenc órakor magam is meglátogattam. Velem
szemben is épp ugy viselkedett, mint az ápolóval. Fönséges nagyzásában
nem birt semmi különbséget sem tenni köztünk. Csakugyan, mintha
vallásos őrület lepte volna meg, nemsokára azt fogja hinni, hogy ő az
Atyauristen. Egy félórán keresztül, ha nem tovább, Renfield mind
izgatottabb lett. Én nem árultam el, hogy figyelem, de azért szorosan
szemmel tartottam. Egyszer csak hirtelen azt a ravasz kifejezést láttam a
szemében, a mely mindig elárulja, hogy az őrültnek valamely uj ötlete
támadt és vele a fej- és hátnak azt az alamuszi tartását, a melyet az
őrülteket ápolók oly jól ismernek. Egészen megnyugodott, ment és az
ágya szélére ült, az ürbe bámulva fénytelen szemével. Én tudni szerettem
volna, hogy közönye tetetett-e, vagy igazi és a kedvenceit hoztam szóba,
olyan tárgy, a mely rendesen azonnal felköltötte érdeklődését. Eleinte
nem is felelt, végre türelmetlenül csak annyit mondott:
– A fránya hordja el őket! Egy szikrányit sem törődöm velük!
– Micsoda? – mondtam én – csak nem akarja velem elhitetni, hogy
nem törődik a pókjaival. (Mert most ismét a pókok a kedvencei.) Erre ő
rejtélyesen felelt:
– A menyasszonyt várók szeme is a nyoszolyó lányokban
gyönyörködik; de mihelyt megjelent a menyasszony, minden szem csak
ő vele telik meg.
Nem akarta magát kimagyarázni és csökönyösen az ágya szélén
maradt ülve mindaddig, a mig nála voltam.
Nagyon fáradt vagyok az éjjel és levert. Mindig csak Lucyra
gondolok és arra, hogy milyen másképpen lehetett volna minden. Ha
nem fogok elaludni, chloral – a modern Morpheus segitsen rajtam. De
vigyáznom kell, nehogy szokássá váljék nálam. Nem, ma éjjel nem
fogom használni! Lucyra gondolok és nem akarom azzal
megbecsteleniteni, hogy ezzel kapcsolatba hozzam. Ha kell, hát inkább
álmatlanul fogom tölteni az éjszakát.
Örülök az elhatározásnak; még jobban örülök annak, hogy meg is
maradtam mellette. Egy darabig forgolódtam az ágyban, kétszer
Hallottam az órát ütni, a mikor a fölügyelő azzal küldte hozzám az éjjeli
őrt, hogy Renfield megszökött. Magamra kapkodtam a ruhámat és
rohantam le – betegem sokkal veszedelmesebb egyén, hogysem sokáig
kószálni hagyjuk. Sajátságos ötletei veszedelembe dönthetnék azokat, a
kiket sorsa utjába sodor. Az ápoló már várt. Azt mondta, hogy alig tiz
perce még látszólag nyugodtan látta őt aludni az ágyában, a mikor az
ajtón alkalmazott figyelőn keresztül benézett. Figyelmét az ablakráma
kifeszitésének zaja vonta ismét vissza. Mire az ajtóhoz ért, már csak a
lábait látta az ablakon eltünni és azonnal értem küldött.
A beteg nem mehetett messze, mert csak hálóruha volt rajta. Az
ápoló azt gondolta, jobb lesz az ablakból meglesni, merre veszi utját a
szökevény, mert mire az ajtónak kerülne, eltévesztené szem elől, annál
sokkal vastagabb ember volt, hogysem az ablakon keresztül mászhatott
volna utána. Én elég vékony vagyok, hát az ápoló segitségével
kimásztam az ablakon és lábbal lefelé ereszkedtem le. Minthogy csak
néhány lábnyira voltam a talajtól, baj nélkül értem le. Az ápoló
mondotta, hogy betegünk balra fordult, aztán egyenes irányt vett, hát oly
gyorsan, a hogy csak birtam, szaladtam arrafelé. A mint a kert fáin kivül
jutottam, egy fehér alakot láttam a magas falat megmászni, mely
kertünket a szomszédos elhagyott épülettől elválasztja.
Rögtön visszafutottam megmondani a fölügyelőnek, hogy három-
négy jó markos legényt inditson azonnal utánam Carfax udvarára, arra az
esetre, ha barátunk veszedelmessé válnék. Magam létrát fogtam és a falra
mászva leugrottam a tulsó oldalon. Láttam Renfieldet épp a ház tulsó
szögletén eltünni, hát utána iramodtam. A házat megkerülve, ismét
láttam őt, az ódon kápolna vaspántos tölgyfa ajtajához lapulva. Mintha
valakinek beszélt volna, de nem mertem olyan közel menni, hogy
halljam, hogy mit mond, ne hogy elriaszszam és elillanjon.
Mert rajzó megvadult méheket könnyebb üldözőbe venni, mint egy
csupasz őrültet, a kire ráért a szökés mániája! Néhány perc mulva
azonban észrevettem, hogy ő nem vesz tudomást semmiről sem, a mi
körülötte történik, hát megpróbáltam közelebb huzódni hozzá, annál
inkább, mert embereim is átjöttek már a falon és elzárták az utját.
Hallottam a mint a következőket mondta:
– Itt vagyok, hogy a parancsolatod szerint cselekedjem Mester. A
rabszolgád vagyok és te meg fogsz engem jutalmazni, mert hiven foglak
szolgálni. Imádtalak régóta a nagy távolban. Most hogy közel vagy,
várom a parancsaid és te nem fogsz engem mellőzni drága Mester, a
mikor a jó dolgok fölosztásának kerited sorát – ugy-e nem?
Mégis csak önző egy vén koldus a fickó. Az osztalékra gondol akkor
is, a mikor az Ur jelenlétében képzeli magát. Mikor körülfogtuk,
verekedett mint egy tigris. Iszonyu ereje van és igazán sokkal jobban
hasonlitott vadállathoz, mint emberhez. Soha eddig nem láttam őrültet a
dühödtségnek ilyen fokozatában; és remélem, hogy azután sem fogok.
Szerencse, hogy ilyen jókor kitapasztaltuk az erejét és veszedelmességét.
Ilyen erővel és elszántsággal rettenetes dolgokat müvelhetett volna, ha
szerencsésen el nem fogjuk. Most már jó helyen van. Még Lucifer maga
sem igen tudna kiszabadulni abból a kényszer zubbonyból, a mit
ráhuztunk és a kárpitozott szoba falához is hozzá láncoltuk. Az üvöltése
néha borzadalmas, de még szörnyüségesebb az elhallgatása, mert minden
mozdulata és nézése halált jelent.
 Épp most ejtette ki az első összefüggő szavakat:
– Türelmes leszek Mester. Már jön, jön, jön!
De már erre én is eljöttem. Izgatottabb voltam, hogy sem alhattam
volna, de ez a napló lecsillapitott és érzem, hogy most már fogok aludni.
 IX.

Levél Harkerné Minna Westenra Lucy-nek.

Budapest, aug. 24.

Legédesebb Lucym. Tudom, hogy alig várod, hogy hirül adjam a
velem történteket, a mióta a Whitby vasutállomástól elváltunk
egymástól. Az utamról csak annyit irhatok édes, hogy szerencsésen
ideérkeztem. Nem emlékszem semmire sem, mert mindig csak
Jonathánra gondoltam és arra, hogy mentül hamarabb ide érjek. Az én
drágámat nagyon gyöngének, sápadtnak és megfogyottnak találtam.
Szeméből kihalt a határozottság és a fény és arcából kiveszett a nyugodt
méltóság, a melyet annyira szerettem benne. Csak romja annak, a mi volt
és nem emlékszik semmire sem, a mi jó ideje történt vele. Agata nővér, a
ki egy áldott jó teremtés és született betegápoló, azt mondja, hogy
iszonyu dolgokról beszélt, a mig magán kivül volt. Nagyon szerettem
volna tudni, hogy miről, de a jó lélek csak keresztett vetett és azt mondta,
hogy soha sem fogná elárulni, mert a mit a beteg félre beszél, az az Ur
Isten titka és ha az ápolónő hivatásánál fogva meg is hallja, tiszteletben
kell tartania a titkot. Most is a betegem ágya mellett ülök, hogy az arcát
láthassam, a mig alszik. Most ébredez!… Alig ébredt a kabátját kérte
tőlem, hogy a zsebjéből szeretne valamit kivenni. Agáta nővér kérésemre
előhozta, minden holmiját. Köztük volt a jegyző könyve és én éppen el
akartam kérni tőle, gondolva, hogy abban nyomára akadok betegsége
okának, midőn ő nagyon komolyan igy szólt hozzám.
– Minna maga tudja édes az én fölfogásomat a férj és feleség közti
bizalomra vonatkozólag. Nem szabad, hogy titok legyen közöttük. Én
igen nagy megrázkodáson mentem keresztül és ha rá probálok
emlékezni, hogy mi is volt tulajdonképpen, érzem, hogy a fejem szédül
és nem tudom, hogy igaz volt-e mindaz, vagy csak egy őrült ember álma.
Maga tudja, hogy agyvelő lázam volt és ez annyit tesz, mint őrültnek
lenni. A titkomat ez a könyv őrzi, de én nem akarok bele nézni. Ujra
akarom az életet kezdeni, az esküvőnkkel. Itt a könyv Minna, fogja és
tegye el, ha akarja, elolvashatja, de nekem soha se szóljon róla, ha csak
valamikor a kötelesség nem parancsolja, hogy visszatérjünk azokhoz a
keserü órákhoz, a melyeket akár őrülten, akár józanon ide bejegyeztem.
Ezzel kimerülten dült vissza és én a vánkosa alá dugtam a könyvet és
megcsókoltam őt. Agata nővért a fejedelem asszonyhoz küldtem, azzal a
kérelemmel, hogy esküvőnket délután megtarthassuk, várom a feleletet.
A nővér visszajött és hirül hozta, hogy elküldtek az angol egyház
papjáért. Egy óra mulva lesz az esküvő.
Lucy az idő érkezett és elmult. A hangulatom nagyon ünnepi, de
nagyon-nagyon boldog. Jonathán felült az ágyban, vánkosokkal
megtámogatva. Hanem azért az igent szilárdan és erősen mondta ki. Én
alig birtam szólni, a szivem annyira tele volt, hogy még az az egypár szó
is fojtogatta a torkomat. Az apácák oly kedvesek voltak soha, sohasem
fogom elfelejteni. Midőn a pap és az apácák egyedül hagytak a
férjemmel – a Lucy először irom le ezt a szót „férjem“ – egyedül
hagytak férjemmel, kivettem naplóját vánkosa alól, fehér papirosba
burkoltam, egy kis kék szalaggal, a mit a nyakamon szoktam viselni,
átkötöttem és a kötést a mátkagyürümmel pecsételtem le. Azután
megcsókoltam, megmutattam a férjemnek és azt mondtam neki, hogy
ugy fogom tartani, mint külső s látható jelét annak, hogy teljes
életünkben megbizunk egymásba. És hogy soha sem fogom kinyitni, ha
csak ő vagy a kötelesség nem parancsolja. Ekkor ő kezébe fogta a
kezemet és Lucy először fogta meg a felesége kezét és azt mondta, hegy
én a legdrágább asszonyka vagyok a világon és hogy szivesen átélné
még egyszer a multat, ha engemet kellene vele megnyerni.
Nos drágám, mit felelhettem volna minderre? Csak azt mondhattam
neki, hogy én vagyok a világ legboldogabb asszonya és hogy semmit
sem adhatok neki, magamon, az életemen és bizodalmamon kivül és
hogy ezekkel együtt szerelmemet és hüségemet életem hátralévő
napjaira. És édesem, mikor ő megcsókolt és magához vont gyönge
kezeivel, ugy éreztem, mintha igazán csak most esküdtünk volna meg.
– Lucy édes, tudod-e, hogy miért mondom el mindezt neked? Nem
csak azért, mert jól esik elmondanom, hanem mert téged mindig nagyon
szerettelek és most is szeretlek. Nekem esett osztályrészül, hogy a te
barátod és vezetőd legyek, mikor az iskolából az életre készültél.
Drágám, adja a jó Isten, hogy az életed mindig olyan legyen, a
milyennek most igérkezik, tele napfénynyel, zord szelek nélkül.
Remélem, hogy mindig oly boldog lész, a milyen boldog vagyok én
most. Isten veled drágám, nem irok tovább, mert Jonathán ébredez és
nekem a férjemhez kell sietnem. A te szeretö
Harkerné Minnád.

Levél, Westenra Lucy, Harkerné Minnának.

Whithy, aug. 30.

Szeretett Minnám!
Tenger ölelést és millió csókot és minél hamarébb siessetek vissza
férjeddel az édes hazába. Szeretném, ha ugy jöhetnétek meg, hogy még
velünk lehetnétek itt egy ideig. Ez a jó levegő épp oly gyorsan
helyreállitaná férjedet, mint a hogy engem helyreállitott, Olyan étvágyam
van, mint egy saskeselyünek, tele vagyok élettel és kitünően alszom.
Örülni fogsz, ha megirom, hogy teljesen abba hagytam az alvajárást. Egy
hét óta ki nem mozdultam az ágyamból reggelig, ha egyszer lefeküdtem.
Artur azt állitja, hogy hizom. Igaz el is felejtettem megmondani, hogy
Artur itt van. Nagyszerüeket kocsikázunk, sétálunk, lovagolunk,
evezünk, teniszezünk és halászunk együtt. És én jobban szeretem őt,
mint valaha. Ő is azt mondja, hogy jobban szeret, mint akkor, de ezt nem
hiszem el neki, mert akkor azt mondta, hogy annyira szeret, hogy már
jobban nem is szerethetne. De hát ez ostobaság. Már megint itt van és
hiv, hogy menjek vele. Hát nem irhat többet a te szerető
Lucyd.
P. S. A mama csókoltat, mintha egy kicsit jobban volna szegény.
P. P. S. Igaz, szeptember 28-án lesz az esküvőnk.

Seward doktor naplója.

Augusztus 20.
 Renfield esete mind érdekesebb lesz. Most már annyira le
csöndesedett, hogy kitörései közben pihenőket tart. A kitörését követő
egész héten folyton dühöngött. Aztán egyik éjjelen épp hold feljöttekor
elcsöndesedett és csak magában mormogta: – Most már várhatok; Most
már várhatok. Az ápoló feljött jelenteni és én azonnal lesiettem hozzá.
Még mindig a kényszerzubbonyban és a kipárnázott szobában volt, de
elborult arca kissé megenyhült és a szemei visszanyerték régi, könyörgő,
majdnem azt mondhatnám, hizelgő szelidségüket. Én meg voltam
elégedve az állapotával és meghagytam, hogy szabaditsák föl. Az ápolók
haboztak, de végül ellenkezés nélkül engedtek az akaratomnak.
Sajátságos, hogy a betegnek észre kellett venni bizalmatlanságukat, mert
egészen közel lépve hozzám suttogva mondta, mialatt lopva mindig
szemmel tartotta őket.
– Azok azt hiszik, hogy én bánthatnám magát! Képzelje, hogy én
bánthatnám magát. A bolondok!
Valóban szinte jól esett, hogy még ennek a szegény embernek az
elméjében is előnyben voltam a többiek fölött. De azért nem értettem
meg egészen a gondolatai menetét: Vajjon ugy vegyem-e, hogy magához
tart hasonlónak és hogy igy mint egy összetartozónak vél bennünket,
vagy pedig valami oly nagy jót vár tőlem, hogy okvetetlen szüksége van
az én jólétemre. Majd máskor kitalálom. Ma este betegen nem akar
beszélni. Még csak egy kis cica vagy egy jó nagy macskának az ajánlata
sem csábitotta szóra. Csak annyit mondott, mit bánom én a macskákat.
Most egészen más gondom van. Most már várhatok. Várhatok.
Egy kis idő mulva magára hagytam. Az ápoló azt mondja, hogy
csöndesen viselkedett egész hajnal előttig, de ekkor nyugtalankodni
kezdett, mind izgatottabb lett és végre annyira dühöngött, hogy ennek
következtében ájulásba esett.
Három éjjel egymásután ugyan igy történt. Izgatott és dühöng egész
nap, aztán a hold keltétől nap keltéig csöndes. Bárcsak a nyomára tudnék
akadni az oknak. Majdnem ugy látszik, mintha valamely muló befolyás
alatt állna. Szerencsés gondolat. Ma éjjel a józan ész fogjon ki az
őrültön. Egyszer már megszökött a segitségünk nélkül. Ma éjjel hadd
szökjék meg a segitségünkkel. Módot adunk neki a szükésre és készen
tartjuk az embereinket, hogy szükség esetén nyomon kövessék.
Augusztus 23.
 Mindig a váratlan történik. Madarunk mihelyt nyitva látta a kalitot,
nem akart röpülni, ugy, hogy minden készülődésünk kárba veszett. De
annyit legalább mégis megtudtunk, hogy a nyugodtsága egy bizonyos
ideig eltart, legalább ezután néhány órára föloldozhatjuk a kötelékeit.
Meghagytam az éjjeli felügyelőnek, hogy a mint elcsöndesedik, csak
zárják a kipárnázott szobába, de kényszerzubbony nélkül és hagyják ugy
napkelte előtt egy óráig. A szegény ördög teste élvezni fogja a
megkönnyebbülést, ha az elméje nem képes is méltányolni. Hallga! Mi
történt! A váratlan ismét! Hivnak; Betegem ismét megszökött.
Később. – Még egy éjjeli kaland. Renfield szépen megvárta, mikor az
inspekciós orvos a szobába lépett. Ekkor mellette hirtelen kirobant és
végig a folyóson, az ápolókért küldtem, hogy kövessük. Ismét az
elhagyott ház udvarára ment és ugyanazon a helyen találtuk meg az ódon
kápolna ajtajához lapulva. Mikor engem meglátott, dühbe esett és ha az
ápolók idején meg nem ragadják, bizony Isten megölt volna. A mint
megfogtuk, különös dolog történt, először kétszeres erővel küzködött, de
egyszerre csak teljesen lecsillapult. Én ösztönszerüleg körülnéztem, de
semmit sem láthattam. Ekkor a beteg szemének pillantását fogtam föl és
követtem, de semmit sem láttam, a mint a holdvilág sütötte levegő égbe
bámult, kivéve egy óriás denevért, a mely kisérteties csöndben lebegett
nyugat felé. A denevér rendesen körben repked és csapkodja a szárnyait,
de ez az egy egyenes irányt tartott, mintha tudná, hogy hová és hogy
miért igyekszik. A betegem mind nyugodtabb lett és egyszer csak azt
mondta:
– Nem szükséges, hogy megkötöztessem. Megyek magamtól
csöndesen. – Minden baj nélkül visszajöttünk a házba, de én érzem,
mintha valami veszedelmet rejtne ez a nyugalom és nem egyhamar
fogom elfelejteni ezt az éjszakát.

Westenra Lucy naplója.

Hillingham, aug. 24.

Utánozni fogom Minnát és én is naplót irok. Akkor aztán
megbeszélhetünk mindent, ha ismét találkozunk. Vajjon mikor
találkozunk ujra. Bár csak velem lehetne most is, én olyan
boldogtalannak érzem magamat. Mult éjjel, mintha ismét épp ugy
álmodtam volna, mint Whitbyben szoktam. Talán a levegőváltozás teszi,
vagy az, hogy ismét itthon vagyunk. Mindez oly homályos és borzalmas
nekem, mert semmire sem birok emlékezni. De telve vagyok egy
bizonytalan félelemmel s olyan gyöngének és kimerültnek érzem
magamat. Mikor Artur ma villásreggelire jött, szinte elbusulta magát, a
mikor meglátott és én sem birtam jókedvet mutatni. Vajjon nem
alhatnám anyám szobájában, ez éjjel megpróbálom, tán megengedi.
Aug. 26.
Ismét egy rossz éjszaka. A mama nem igen hajlott a kérésemre. Ő
maga sem jól érzi magát és nyilván attól fél, hogy megzavarná az
álmomat. Ébren próbáltam maradni és egy darabig sikerült is. De mikor
az óra éjfélt ütött, fölriadtam a neszre, hát ugylátszik, mégis
elszunyadtam. Valami kaparást és csapkodást hallottam az ablakomon,
de nem törődtem vele és minthogy egyébre nem emlékszem, valószinü,
hogy rögtön ismét elaludtam. Ismét rossz álmaim voltak. De csak
emlékezni tudnék rájuk. Ma reggel szörnyü gyönge vagyok, az arcom
kisértetiesen sápadt és a torkom fáj, valami baja lehet a tüdőmnek, mert
valahogy mintha soha sem birnék elég levegőt kapni. Iparkodnom kell jó
kedvünek lennem, mire Artur jön, különben tudom, hogy kétségbe esik
sápadt, rossz szinem miatt.

Levél Helmwood Artur Seward drnak.

Albemarle hotel aug. 31.

Kedves Jack! Egy szivességre akarlak kérni. Lucy beteg; vagyis
nincs valami különös baja, de borzasztó rossz szinben van és minden nap
rosszabbul lesz. Én kérdeztem tőle, hogy nincs-e valami baja; nem
merem az édesanyját kérdezni, mert nem akarom az öreg asszonyt, a ki
szintén nagyon beteg, a leánya miatt nyugtalanitani. Westenráné
megvallotta nekem, hogy napjai megszámlálvák (szivbajos) noha
szegény Lucy mit sem tud erről. Meg vagyok róla győződve, hogy
valami bántja az én kedves kis menyasszonyomat. Félőrülté tesz, ha
rágondolok; és elszorul a szivem, ha rá nézek; én megmondtam neki,
hogy téged meg foglak kérni, hogy nézd meg és noha eleinte vonakodott
– tudom is, hogy miért szegény pajtás – végre is beleegyezett. Tudom,
hogy fájdalmas föladat lesz neked kedves jó barátom, de az ő kedvéért
történik és nem szabad haboznom a kéréssel, sem neked a cselekvéssel.
Holnap déli két órakor eredj villásreggelire Hillinghamba, nehogy
Westenráné gyanut kapjon és villásreggeli után Lucy módját fogja ejteni,
hogy egyedül lehessetek. Én benézek teára és aztán együtt távozhatunk.
Én roppant tele vagyok aggodalommal és tanácskozni szeretnék veled,
mihelyt csak lehet azután, hogy Lucyt láttad. Kérlek, el ne maradj!
Artur.

Távirat Helmwood Artur Seward drnak.

Szeptember 1.
Atyámhoz hivtak, a ki rosszabbul van. Levél megy. Irj kimeritőn ma
esti postával Ringbe. Ha kell, táviratoz.

Levél Seward dr. Helmwood Arturnak

Szeptember 2.
Kedves öreg pajtás!
A mi Westenra kisasszony egészségét illeti, sietek veled azonnal
tudatni, hogy véleményem szerint semmiféle általam ismert betegségben
nem szenved. Hanem azért meg kell mondanom, hogy egyáltalán nem
vagyok megelégedve a kinézésével: Fájdalom, de nagyon különböző
attól, a mi volt, mikor utoljára láttam. Természetesen, nem szabad
felejtened, hogy nem volt alkalmam olyan alapos vizsgálatra, a milyet
szerettem volna. Kölcsönös barátságunk mintegy akadálya ennek, a
melyet sem az orvosi tudomány, sem a szokás nem tud leküzdeni.
Legjobb tán, ha elmondom neked pontosan, mi történt, rád bizva, hogy
egy bizonyos mértékig levon belőle a következtetéseid. Végül majd
megmondom, hogy mit tettem és hogy még mit szándékozom tenni.
Westenra kisasszonyt látszólagos jókedvben találtam. Az édesanyja
jelen volt és én pár pillanat alatt rájöttem, hogy minden igyekezete oda
irányul, hogy édesanyját megnyugtassa és ne engedje aggságoskodni.
Valószinüleg kitalálja, ha nem tudja is bizonyosan, hogy anyja a
legnagyobb kiméletre szorul. Együtt villásreggeliztünk és minthogy
mind a hárman becsületesen igyekeztünk, hát sikerült is végre egy kis
igazi jókedvre szert tenni. Reggeli után Westenráné lepihent és Lucy
egyedül maradt velem. A mig a cselédek jöttek-mentek, Lucy jókedve
nem változott, de mihelyt az ajtó becsukódott mögöttük, lehullott róla az
álarc és ő mély sóhajjal egy székre dülve, szemét befogta a kezével.
Mihelyt láttam, hogy elkomolyodott, azonnal megragadtam az alkalmat,
hogy kikérdezzem. Nagyon szeliden mondott ennyit:
– Nem mondhatom magának, hogy mennyire utálok magamról
beszélni. Én figyelmeztettem őt, hogy az orvos titoktartásra van ugyan
kötelezve, de hogy te nagyon komolyan aggódol az egészsége miatt Ő
azonnal megértette szándékomat és egy szóval elintézte a dolgot.
Megmondhat Arturnak mindent, a mit akar. Én nem törődöm
magammal, csupán csak vele! Igy hát teljesen szabad vagyok. Azt
könnyen láthattam, hogy kissé vértelen, de egyáltalán nem láttam a
sápkórnak a rendes jeleit és véletlenül csakugyan módomban volt
vérének a minemüségéről meggyőződni, mert ablaknyitás közben a
nehezen nyiló ablak kitört és megvágta az ujját. A sebzés csekély volt
magában véve, de én fölhasználva az alkalmat, fölfogtam néhány csöpp
vérét és analizáltam. A vér minősége tökéletesen rendes és magában
véve erős egészségre enged következtetni. Egyébként is teljesen
meggyőződtem róla, hogy testileg semmi ok nincs az agodalomra. De
minthogy rossz kinézése nem lehet ok nélküli, arra a következtetésre
jutottam, hogy lelkében, vagyis elméjében kell az oknak rejleni.
Panaszkodik, hogy néha alig tud lélegzetet venni, – hogy mélyen,
kábultan alszik, – hogy rossz álmok gyötrik, de a melyeknek a lényegére
nem bir visszaemlékezni. Azt mondja, hogy gyermek korában álmában
gyakran járkálni szokott és hogy mig Whitbyben tartózkodtak,
visszaesett ebbe a gyermekkori rossz szokásába és hogy egy izben egész
a keleti sziklacsucson levő temetőig elsétált éjjel álmában és hogy
Murray kisasszony találta meg ott és hozta haza, de azt állitja, hogy
mostanában nem vett erőt rajta ez a szokása. Én nem vagyok tisztában az
esettel és igy azt tettem, a mit legjobbnak véltem; irtam öreg
mesteremnek és barátomnak, Van Helsing professzornak Amsterdamba,
a ki többet tud az ilyen rejtélyes betegségekhez, mint bárki más a
világon. Megkértem őt, hogy jőjjön át és minthogy azt mondtad, hogy
minden a te költségedre menjen, hát megirtam neki, hogy ki vagy és
milyen viszonyban Westenra kisasszonynyal. Van Helsing látszólag igen
önkényes ember, de ez csak onnan ered, mert tudja, hogy a miről beszél,
azt jobban tudja bárki másnál. Ő nagy filozófus és metafizikus és egyik
legelőrehaladottabb tudósa korának; e mellett azt hiszem, a legnyiltabb
jellemü ember. Mindez kapcsolatban vas idegzetével, jéghideg
nyugalommal, legyőzhetetlen akarattal, önuralommal és türelemmel – és
a legjobb szivvel, a mely valaha dobogott – teszi őt képessé arra a nemes
föladatra, az emberiség szolgálatában, a melynek teóriában és praxisban
egyaránt megfelel, mert nézetei épp oly tág körüek, mint mindent
fölölelő szimpatiája. Ezért mondom el mindezt neked, hogy lásd, hogy
miért van benne oly nagy bizodalmam. Tudom, hogy Van Helsing
valamely személyes oknál fogva bármit is megtenne a kedvemért.
Kértem, hogy azonnal jöjjön. Holnap ismét látni fogom Westenra
kisasszonyt. Stoveéknál fogunk találkozni, nehogy anyját nyugtalanitsa
ismételt látogatásom.
Hived és barátod
Seward John.

Levél, Van Helsing Ábrahám dr. Seward dr.-nak.

Szept. 2.
Kedves jó barátom!
Mikor megkaptam levelét, már megyek is barátomhoz. Jó
szerencsében elhagyhatok épp most, a nélkül, hogy baj lenne nekik, a kik
biztak bennem. Ha jó szerencse más volna, akkor rossz volna azoknak, a
kik biztak, mert én jövök barátomhoz, a mikor hiv segiteni azokat, a
kiket drágára tart. Mondja barátjának, hogy mikor akkor oly gyorsan
kiszopta sebemből mérget, mit üszkös kés, mit másik barátunk, nagyon
nervózus, elejtett, vágott, maga többet tett neki, mikor segitségem
szükséges és maga hiv segitségre, mint sok minden nagy vagyonu
tehetné. De öröm több tenni érte, maga barátjáért, az maga, a kihez én
megyek. Kapjon szobákat nekem nagy Hotelben, hogy közel lehessek
kezéhez és tessék ugy rendezni, hogy mi láthassuk az ifju hölgyet, nem
nagyon későn holnap, mert meglehet, vissza kell ide fordulni még az
éjjel. De ha szükség van, jövök megint három nap mulva és maradok
hosszabban, ha muszáj. Addig Isten vele barátom John.
Van Helsing.
 Levél. Seward dr., nagyságos Helmwood Arturnak.

Szept. 3.
Kedves Art, –
Van Helsing jött és ment. Eljött velem Hillinghamba és
szerencsénkre Lucy gondoskodott róla, hogy anyja másutt
villásreggelizzen és mi egyedül lehettünk vele. Van Helsing nagyon
gondosan megvizsgálta a pacienst. Ő nekem fogja megmondani és én
fogok neked tanácsolni, mert természetesen nem voltam végig jelen a
vizsgálaton. Ő, attól tartok, hogy nagyon aggódik, de azt mondja, hogy
gondolkoznia kell. Mikor barátságunkról szólottam neki és arról, hogy te
teljesen megbizol a dologban, azt mondta: – Mondjon meg neki mindent,
a mit maga gondol. Mondja meg neki, a mit én gondolok, ha maga ki
tudja azt találni és ha akarja, nem én, nem tréfálok. Ez nem tréfa, de élet
és halál, talán még több – kérdeztem, hogy mit akar ezzel, mondani, mert
igen komolynak láttam, ez akkor volt, mikor vissza jöttünk a városba és
ő egy csésze teát ivott, mielőtt visszaindult volna Amsterdamba.
De nem volt hajlandó többet mondani. Azért nem kell rá haragudni
Artur, mert épp a zárkózottsága mutatja, hogy elméje minden erejét Lucy
érdekében szedi össze. Meg lehetsz róla győződve, hogy elég világosan
fog róla szólni, ha itt lesz ideje. Azt mondtam neki, hogy egész
egyszerüen le fogom a számodra irni a betegnél tett látogatásunkat. De
erre már alig figyelt, csak azt az észrevételt tette, hogy a korom
Londonban most nem olyan alkalmatlan, mint az ő diákkorában volt.
De hogy a látogatásunkra térjek. Lucy jobb kedvü volt, mint a mikor
először láttam és mindenesetre jobb szinben, mint akkor. Veszitett
valamit kisérteties sápadtságából, a mi téged annyira megijesztett és a
lélegzetvétele is rendes volt. Nagyon kedves volt az öreg professzor iránt
(kedves, mint rendesen), noha én jól láthattam, hogy a szegény
gyermeknek igen nagy megerőltetésébe kerül. Azt hiszem, Van Helsing
is látta, mert észre vettem, azzal a szurós, éles pillantással figyelte, a
melyet oly régóta ismertem. Aztán elkezdett mindenféléről beszélgetni,
ki vévén magunkat és betegségeket és oly végtelen zsenialitással beszélt,
hogy szegény Lucy tettetett élénksége valódivá változott. Azután minden
látszólagos változás nélkül a beszélgetést a látogatására terelte és
barátságosan kezdte:
 Kedves fiatal kisasszony! Nekem azért van szerencsém látni, mert
önt nagyon szeretik. Ez sok kedvesem, még akkor is, ha az volna, a mit
én látok. Ők azt mondták nekem, hogy ön lent van jó kedvben és hogy
krétaszin sápadt. Nekik azt mondtam én, püff neki! – ezzel az ujját
csettintette rám és folytatta. De ön és én megmutatjuk nekik, hogy
mekkorát tévedtek. Hogy tudna ő – és ezzel rám mutatott csontos ujjával
– valamit fiatal hölgyekről? Ő csak az ő őrültjeit tudja, azokat hozza
vissza boldogságra és azoknak, a kik szeretik őket. Az is nagyon sok és
nagyon nagy dolog, ha ilyen boldogságot adunk valakinek. De az ifju
hölgyek! Neki nincs felesége, nincs lánya és a fiatalok nem mondják
meg magukat a fiatalnak, hanem csak az öregnek, mint én, a ki ismertem
annyi szomoruságot és szomoruságoknak okait. Ugy drágám, el fogjuk
őt küldeni szivni cigarettát a kertben, mig maga és én kicsit beszélgetünk
csak magunknak. Én elértettem az intést és kint járkáltam föl és alá, mig
nemsokára a professzor az ablakhoz jött és behivott. Nagyon komolynak
látszott, de ezeket mondta: Én gondos vizsgálatot csináltam, de nem
találtam betegség okát. Megegyezek magával, hogy nagyon sok vér
elveszett, de ez volt, de nem most. De állapota semmit sem sápkóros.
Kértem, küldje ide szobalányát, hogy egyet vagy kettőt kérdezzek, hogy
véletlenül semmit se hagyjak ki. Nagyon jól tudom, mit fog mondani. És
mégis van ok; mindig van oka mindennek. Muszáj haza menni és
gondolkozni. Ön küld hozzám táviratot minden nap és ha van ok, ismét
jövök. A betegség, mert nem egész jól lenni, betegség, engem érdekel és
a kedves fiatal leány, ő is érdekel. Ő megbüvölt engem és érette, ha nem
is magáért vagy betegségért, én jövök.
A mint már mondtam neked, ennél többet nem akart mondani, még
akkor sem, mikor magunkra maradtunk. És igy kedves Artur, te is annyit
tudsz, mint én magam. Én szigoruan fogok figyelni. Remélem, hogy
szegény atyád jobban van. Borzasztó lehet, szegény barátom, a helyzeted
két lény között, a ki mind a kettő drága szivednek. Tudom, hogy
kötelességérzeted atyád mellett tart és helyes, hogy ott maradsz. Ha
szükségesnek látnám, egy üzenettel azonnal Lucyhoz hivlak: azért ne
aggódjál tulságosan, a mig nem hallasz felőlem.

Seward dr. naplója.

Szept. 4.
 Zoophagous betegem még folyton ébrentartja érdeklődésünket. Azóta
csak egy kitörése volt és ez tegnap, még pedig igen szokatlan időben.
Épp mielőtt a delet elütötte volna, nyugtalankodni kezdett. Az ápoló
ismerte a szimptomákat és azonnal segitséget hivott. Szerencséjére az
emberek futva jöttek és épp jókor értek, mert a mint a 12-őt elütötte, a
beteg oly dühödt lett, hogy minden erejüket megfeszitve, alig birták
lefogni. De alig öt perc mulva csöndesedni kezdett és végül egészen
mélabus hangulatba csapott át, a melybe mindezideig megmaradt. Az
ápoló azt mondja, hogy a visitásai, mig a kitörése tartott, valósággal
borzalmat keltők voltak. Én alig győztem a többi betegeket
megnyugtatni, a kiket üvöltéseivel megriasztott. De nem csodálom, hogy
a betegekre ilyen hatással volt, mert azok a hangok még engem is
izgattak, noha jó távol voltam tőlük. Most az ebéd utáni órája van az
intézetnek és az én betegem egy sarokba huzódott, levert, bánatos arccal,
tünődve valamin, a mit nem tudtunk belőle kivenni.
Később. – Ismét változás a betegemben. Öt órakor még egyszer
benéztem hozzá és látszólag oly boldognak és elégedettnek találtam,
mint azelőtt szokott lenni. Legyeket fogdosott és megette őket, pontosan
számon tartva fogásait, egy, a körmével az ajtószárfán a párnázott
falközeiben tett jegyzéssel. Mikor meglátott, elejbém jött, bocsánatot
kért rossz magaviseletéért és alázatos, hizelgő modorban könyörgött,
hogy engedjem vissza menni a szobájába és adassam neki vissza a
jegyzőkönyvét. Én jónak láttam a kedvében járni, most hát ismét a
szobájában van, nyitott ablak mellett. A teájába való cukrot az
ablakdeszkára szórta és a legyek csak ugy tódulnak be hozzá. De most
nem eszi meg őket, hanem skatulyába rakja, mint azelőtt szokta és már
fürkészi a szobája sarkait, hogy pókokat találjon. Én beszéltetni
próbáltam az elmult napokról, mert roppant nagy hasznát venném, ha
gondolatának a fonalát valahogy megkaphatnám. De nem sikerült. Egy
vagy két percig nagyon busan nézett, aztán különös hangon, mintha
inkább magának, mint nekem beszélne, igy szólt:
– Vége mindennek! Vége mindennek, ő elhagyott engem. Most már
semmi reményem, hacsak magam meg nem tudom tenni!
Aztán hirtelen felém fordulva, határozott hangon mondta: Doktor,
nem volna szives nekem kissé több cukrot adatni? Én azt hiszem, hogy
az nagyon jól esnék nekem.
Igen és a legyeknek? – kérdeztem én.
 Igen! A legyek is szeretik, én pedig szeretem a legyeket; ennél fogva
nekem esik jól. – És még vannak emberek, a kik azt mondják, hogy az
őrültek nem tudnak következtetni. Dupla porció cukrot rendeltem neki, a
mi oly boldoggá tette, hogy tán senkivel sem cserélt volna a világon.
Csak nyitját tudnám lelni az elméjének.
Éjfél. – Ujabb változás a betegemben. Westenra kisasszonyt
látogattam meg, a kit sokkal jobb szinben találtam és onnan
visszaérkezve, a kapunkban álltam meg, a napnyugtát bámulva, mikor
ujra hallottam a beteg üvöltését. Minthogy szobája a háznak ezen az
oldalán van, sokkal jobban hallottam, mint reggel. Épp akkor értem a
szobájába, mikor a nap lement és ablakából láttam, vörös korongját
letünni. Minél lejebb ért a nap, betegem izgatottsága gyöngébb lett és a
mint végképp letünt, kicsuszott az ápolók kezei közül és élettelen tömeg
gyanánt terült el a földön. Igazán bámulatos, hogy mily gyorsan szedi
össze magát néha az ilyen őrült, mert néhány pillanat mulva egészen
nyugodtan kelt föl és nézett maga körül. Én intettem az ápolóknak, hogy
huzódjanak vissza, mert kiváncsi voltam, mit fog tenni. Ő egyenesen az
ablakhoz ment, lesöpörte a cukrot, azután fogta a legyes skatulyát,
kinyitotta és kidobta az ablakon, azután gondosan bezárta az ablakát,
átment az ágyához és leült.
Mindez nagyon meglepett és kérdeztem tőle: Hát már nem akar
többet legyeket tartani?
– Nem, felelt ő. Meguntam ezt a sok ostobaságot!
Igazán érdekes tanulmány. Vajjon mi lehetett az oka annak, hogy
kitörése ma délben és napnyugtakor lepte meg. Vajjon lehet-e a napnak is
bizonyos időszakokban káros befolyása némely természetekre, mint a
milyen rendesen a holdnak szokott lenni? Majd meglássuk.
Távirat, Seward dr. London – Van Helsing drnak Amsterdamban.
Szept. 4. – Betegünk ma is még jobban van.
Távirat, Seward dr. London – Van Helsing drnak Amsterdamban.
Szept. 5. – Betegünk sokkal jobban van. Jó étvágy. Nyugodt álom. Jó
kedv. Kitünő szin.
Távirat, Seward dr. London – Van Helsing drnak Amsterdam. Szept.
6. – Iszonyu változás rosszabbra. Pillanatnyi késedelem nélkül, azonnal
jőjjön. Helmwoodot nem értesitem, mig nem beszéltem önnel.
 X.

Levél Seward dr. nagys. Helmwood Arturnak.

Szept. 6.
Kedves Artur!
Ma nem mondhatok jó ujságot. Lucy ma reggel kissé vissza esett. De
ebből legalább ez az egy jó következett, hogy édes anyja nyugtalankodni
kezdett miatta. Megragadtam az alkalmat arra, hogy megmondjam neki,
hogy öreg tanárom Van Helsing, a nagy specialista hosszabb látogatással
szándékozik engem megtisztelni és hogy ha megengedi, tanácsul hivom
és vele egyetértve fogok Lucy bajának kezeléséhez, igy aztán most már
szabadon jöhetünk-mehetünk a nélkül, hogy tulságos aggodalomba
ejtsük az öreg asszonyt, a kit egy hirtelen ijjedtség vagy rázkódás sirba
dönthetne, a mi viszont Lucyra nézve válhatnék veszedelmessé, jelenlegi
elgyengült állapotában. Látod, kedves öreg pajtás, hogy mily
nehézségekkel vagyunk körülvéve; de Isten segitségével le fogjuk
valamennyit győzni. Ha kell, ismét irok, ha nem kapsz tőlem levelet,
tudni fogod, hogy nincs fontosabb mondani valóm. Sietve a te hü barátod
Seward John.

Seward dr. naplója.

Szept. 7.
Az első, a mit Van Helsing tőlem kérdezett, mikor a vasuti kocsiból
kiszállott, ez volt:
– Mondott maga valamit a mi fiatal barátunknak, az ő vőlegényének?