A Vas Szívű Ember

A visszautasítás érzése.

1.Rész

Aoi gyorsan eliszkolt a tetthelyről, hiszen Sora szívét épp kivájta, fájó szavaival.

Sora térdre rogyott, szemei kitágulnak és nem fogja fel, mi történik.

Ez csak valami vicc?! Ez csak vicc lehet ugye?! Mindjárt visszajön és mondja, hogy: Ezt bevetted mi? ~ vagy valami ilyesmit. Biztos néhány perc és itt lesz.

Sora tikkelni kezdett miközben ezekre gondolt.

Miközben Sora a földön volt, a két jó barát nem értett semmit.

Asa: Mi folyik itt? Akkor mégis igaz? Háát a tetsuról nekem csak az jut eszembe. Vá-várj haver, te sírsz?

Kosei sírt ezek láttán.

Kosei: De… mi volt már ez? Ilyen szép dolgok után, így válaszolni? Persze, hogy sírok! Sora minden bátorságát és érzését beleadta ezekbe a mondatokba, majd ő így reagált, ez nagyon szomorú!

Asa: Annyi biztos, hogy Sora egy ideig nem fog onnan felállni. Ne segítsünk neki?

Kosei abbahagyta a bőgést és válaszolt normálisan.

Kosei: Ez még kérdés volt?! És visszatérve a másik témához, szerinted, ha az igaz lenne, akkor ilyen lenne?

Asa: De akkor Aoi miért hívta tetsunak?

Kosei: Nem tudom, de most nem ez a lényeg, menjünk oda segíteni!

Egyik fiúnak se volt fogalma róla, hogy-hogyan segítsenek neki.

Asa és Kosei odamentek Sorához, majd megfogták Sora vállát.

Kosei: Haver, jól vagy?

Asa: Ezt komolyan megkérdezted?

Asa kicsit meglökte Koseit, miközben összeráncolta a homlokát.

Sora halkan motyog valamit.

Kosei: Sora, mit is mondtál?

Sora: U-ugye csak viccelt? C-csak megtréfált, ugye? M-mindjárt visszajön igaz?

Sora Aoi távozásának irányába mutatott.

Már nem csak a teste remegett, hanem már a szájánál is elkezdődött a remegés.

A szemei a sírás határán voltak.

Látni lehetett, hogy bármelyik percben ki fog törni és egy ideig nem fog megállni.

Kosei: Sajnálom haver, de szerintem nem fog visszajönni.

Aggódó arckifejezéssel mondta ezt.

Asa: Sora, tudjuk mindent bele adtál! Ilyen tökös sose voltál még! Na gyere, állj fel! Ünnepeljük meg a bátorságod!

Próbálta Asa felvidítani Sorát.

Kosei: Ja haver, gondolj bele! három éven át semmit se mertél tenni! De most megpróbáltál mindent! Még, ha nem is sikerült, legalább nem gondolkozol azon; mi lett volna, ha~. Most már tudod a választ!

Asa: Gyere, menjünk innen! Menjünk el hozzám és játszunk, mint mindig!

Sora rájuk nézett és kitört belőle, minden érzelme.

Mint egy csurig megtöltött pohár, amibe még egy cseppet akartak tenni.

Sírásban tört ki és a földet ütötte.

Sora üvölteni kezdett, ami a csöndes területet megtöltötte.

Sora: Miért…? Miért?! Pedig én mindent beleadtam!

Szipogott miközben sírt és a földet csapkodta.

Asa és Kosei nem tudták, hogy hogyan kellene megvigasztalniuk, így csak tétlenül nézték Sorát, hiszen soha nem látták még ilyennek.

Sora: Ez…Ez nem igazság! három évig szerelmes voltam belé és… és így rázzon le?

Sora hátrafordult a könnyes szemeivel.

Sora: Mi-mi a gond velem?! Miért nem mondott igent?

Asa: Jól van, jól van. Ad ki magadból!

Sora hátát ütötte gyengéden.

Kosei leguggolt Sora mellé és belenézett a szemeibe.

Kosei: Mit szólnál hozzá, ha most haza mennénk?

Asa: Ja, jó ötlet! Így amúgy se mehetnénk vissza az osztályba.

Sora: Biztos jó ötlet ez?

Már valamivel jobban lett attól, hogy kisírta a szemeit.

De a szipogásán és a szemein látszott volna az osztályba, hogy történt valami.

Asa odaadott egy papírzsebkendőt Sorának.

Kosei: És, hogyan is megyünk ki?

Asa: Ezt, hogy érted?

Kosei: Te is tudod! Ott van a kapuban mindig egy tanár. Régebben sokan szöktek ki, így minden nap választottak egy tanárt, aki felügyeli, hogy kijön és ki megy el az iskolából.

Asa: H-haver, ugye tudod, hogy az, az iskolarendőr?

Asa a homlokára csapott egyet a hír hallatán.

Kosei: Iskolarendőr?! Komolyan?! Na ne viccelj! De hát nincsenek is olyan ruhában! Nem hiszem el! Tényleg?!

Kosei össze-vissza szuggerált, és mondta.

Ez egy megszokás Koseinál, hogy vadul szuggerál, ha meglepődik.

Kosei: És akkor hogyan is fogunk kijutni?

Értetlenkedve kérdezte Kosei.

Asa: Nem lenne egyszerű, csak simán az iskolaorvosnak mondani valami hihető betegséget, amit elkapott Sora?

Kosei: Egy orvosról van szó Asa! Szerinted nem végezne el ellenőrzést? Utána kiderülne, hogy semmi baja sincs Sorának és értelmetlen lenne.

Sora, aki egész végig csendben maradt, mivel a történések után nem nagyon volt kedve beszélni, most megszólalt.

2.Rész

Sora: J-jól vagyok srácok, semmi bajom! Menjünk inkább, így is már késünk az óráról.

Sora szavaiból érezni lehetett, hogy nem szeretné, ha aggódnának érte.

Mégis mit csinálok én?! Nem csak elutasítottak, hanem még szégyen teljesen a barátaim szeme láttára is bömböltem. Pedig az volt a terv, hogy… menőnek fogok tűnni előttük.

Sora a szívét markolászta a még mindig benne lévő fájdalom miatt.

Kosei: De, biztos? Ki tudnánk találni valamit, ha szeretnéd!

Asa: Ja, Sora! Nem muszáj keménynek lenned előttünk.

Sora: Dehogy is srácok, menjünk már végre órára, különben a sensei¹ nagyon le fogja ordítani a fejünket.

Sora, már-már lágy és gyenge erőltetett mosolyt mutatott.

Gyerünk! Vegyétek be! Nem akarok erről a témáról tovább beszélni, csak le akarok ülni a padba és elfelejteni ezt az egészet.

Asa és Kosei is tudták, hogy ez nem egy igazi mosoly, de nem tudták mit reagáljanak, így végül bele mentek.

Miközben sétáltak az osztályterem felé, igazán furcsa volt nekik, hogy senki sincs a folyosón.

Általában tömve szokott lenni az a hely, telis-tele érzelmekkel, de most a sivár és nyomasztó csönd lapul e hosszú folyosó előtt.

Egyikük se mert megszólalni, mivel olyan akusztikájú a folyosó, mint egy templom belseje; visszhangos.

Féltek, hogy ki jön egy tanár, egy másik osztályból és rájuk