Egy lepk’ember feljegyzései: Vallomások, reflexiók, reflexiósorozatok és nyögések

Láng Csaba

Egy lepk’ember feljegyzései

Vallomások, reflexiók, reflexiósorozatok és nyögések

Impresszum

Kalota Művészeti Közhasznú Alapítvány

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: (1) 787-5889

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [email protected]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Szűcs Anna Emília

A Szerkesztő a Petőfi Irodalmi Múzeum

Oláh János-ösztöndíjasa.

Szöveggondozó: Kütsön Nikolett

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

© Láng Csaba, 2023

© Napkút Kiadó, 2023

ISBN 978 615 6555 91 5

Drága társam emlékére

„I want to hear the scream of a butterfly"

(Jim Morrison)

Vallomások

A val­lo­más egy költő-mar­szü­asz utol­só bőre,

és nem vé­let­len, hogy a ben­ne lévő Apol­lón nyúz­za meg.

Egy költő ön­val­lo­má­sá­ban az a vissza­ta­szí­tó, hogy mint­ha élve nyúz­ná meg ön­ma­gát, ab­ban a re­mény­ben, hogy leg­alább eb­ben az ak­tus­ban ér­té­kes­sé vá­lik az éle­te. Fényt lob­bant az üres­ség­ben, és arra kér ben­nün­ket, hogy pil­la­nat­nyi szen­ve­dé­lyé­nek gyu­fa­láng­ját lás­suk, és ne a kö­rü­löt­te tá­ton­gó sö­tét­sé­get. De nem me­gyek messzi­re. Va­la­hány­szor ki­ve­tet­tem ma­gam­ból egy ön­val­lo­más bal­laszt­ját, ab­ban a pil­la­nat­ban az egek­be szö­kött a lel­kem. Mint­ha épp a szen­ve­dély, a költői val­lo­más ten­ne naggyá. A benső­sé­ges­ség­be me­ne­kül­tem, mint­ha ott még ta­lál­hat­tam vol­na va­la­mit, mint­ha el­fe­lejt­kez­het­tem vol­na ar­ról, hogy kitől is, mitől is me­ne­kül­tem ide. Üres va­gyok. A lel­kem bar­lang­ban el­ve­szett ki­ál­tás. A val­lo­más egy költő-mar­szü­asz utol­só bőre, és nem vé­let­len, hogy a ben­ne lévő Apol­lón nyúz­za meg.

Min­dig is azt gon­dol­tam, hogy a költő val­lo­má­sá­nak ere­jé­ben, in­ten­zi­tá­sá­ban, igen, ár­tat­lan­sá­gá­ban mu­tat­ko­zik meg a szen­vedő nagy­ság. Arra pe­dig még gon­dol­ni sem mer­tem, hogy a nagy­ság­nak ta­lán sem­mi köze a szen­ve­dés­hez. Arra pe­dig még ke­vés­bé, hogy nem a nagy­sá­got, ha­nem az alá­za­tot kel­le­ne ke­res­nem. És erről Nietz­sche is te­het. Ha nem is ő ve­ze­tett fél­re – ép­pen­ség­gel én csap­tam be ön­ma­gam –, még­is ő volt az, aki a leg­hi­te­le­seb­ben meg­erő­sí­tett eb­bé­li né­ze­tem­ben. A ro­man­ti­ka ezen végső bál­vá­nyát ne­héz le­dön­te­ni ben­nem, mert csak­ugyan ez az asz­ké­zis és fa­na­tiz­mus se­gí­tett élni, ez adott célt, te­hát erőt is.

Szen­ve­dés és ki­vá­lasz­tott­ság­tu­dat szi­go­rú össze­tar­to­zá­sa. Ve­szé­lyes ke­ve­rék. A zsi­dó mé­reg, amely élni se­gít. Élni? Mit be­szé­lek, ha­tal­mat akar­ni! Sa­ját néző­pon­to­dat rá­kény­sze­rí­te­ni min­den­ki más­ra!¹ Mi­köz­ben a lel­ked oda­ad­tad vol­na, hogy el­fo­gad­ja­nak.

Nem cso­da hát, ha Ru­dolf Kass­ner köny­vét ol­vas­va (Az em­be­ri nagy­ság ele­mei) épp ez­zel a prob­lé­má­val kell a leg­ke­serűb­ben szem­be­sül­nöm. Úgy ér­zem, egye­ne­sen ró­lam be­szél, ami­kor ko­rá­nak (1910) mo­dern em­be­réről azt írja: „Ál­lan­dó fé­le­lem­ben él, hogy benső­je a külső va­ló­ság pré­dá­já­vá vá­lik, és azt hi­szi ma­gá­ról, hogy mély, va­la­hány­szor ma­gá­ba száll, és val­lo­más­ra szán­ja ma­gát."² Kass­ner vi­lá­go­san tud­tunk­ra adja, hogy sze­rin­te már­pe­dig a szen­ve­dé­lyes em­ber, az ön­ma­gát meg­ha­lad­ni aka­ró költői lé­lek, ez a túl­buz­gó lá­za­dó egy­ál­ta­lán nem nagy. A nagy­sá­got más­hol kell ke­res­ni, és úgy lá­tom, ar­ról szól a könyv, hogy hol. „Az óko­ri ér­te­lem­ben vett nagy­ság ve­le­szü­le­tett tu­laj­don­ság, s ha va­la­ki egy em­ber nagy­sá­gát akar­ja fel­mér­ni, az ne ku­ta­kod­jon val­lo­má­sok­ban, mert az em­be­ri nagy­ság mér­té­ke nem az ér­ze­lem­ben ke­re­sendő, amint azt az örök val­lo­más­tevők gon­dol­ják, ha­nem a csil­la­gok­ban, és épp ez az, ami a nagy em­be­re­ket oly cso­dá­la­tos hall­ga­tás­ba bur­kol­ja."³

Te­hát nem a meg­nyi­lat­ko­zás, meg­nyí­lás gyö­nyörű spon­ta­ne­i­tá­sa nagy, ahogy min­dig is gon­dol­tam, mely­ben nagy em­ber­nek len­ni annyi, mint bő­kezű­nek len­ni, túl­li­ci­tál­ni a fényt, meg­előz­ni az­zal, hogy ki­mon­dod, mit gon­dolsz, s sza­vad arany­pén­ze ha­ma­rabb csen­dül, mint a nap­su­gár.

»«

Nem va­gyok más, mint fé­le­lem és aka­rat. Ez ma ki­de­rült a park­ban. Vég­te­len fa­gyos­ság. Egy aka­rat­szi­lánk, szál­ka, amely az élet bőre alá ke­rült, saj­gok ön­ma­gam­nak. Egy éh­ség rozs­dás si­ko­lya, ír­tam va­la­mi­kor. Mez­te­len szi­lánk va­gyok, be­le­tör­tem az élet­be, és csak azon cso­dál­ko­zom, hogy sze­ret­nek. Egy vég­te­len be­széd ron­gya­i­ba gön­gyö­löm az éles éh­sé­get, hogy ne fáj­jon. Mit ke­re­sel még itt? Mi­ért nem törsz már el, mint egy fog­pisz­ká­ló? Egyéb­ként is úgy né­zel ki. Igen, ma dél­után nem Láng Csa­ba, ha­nem egy szi­lánk me­redt ki a pad­ból, mint­ha maga is a pad