Sandomierz
Sandomierz | |||
Városháza | |||
| |||
Közigazgatás | |||
Ország | Lengyelország | ||
Vajdaság | Szentkereszt | ||
Járás | sandomierzi | ||
Irányítószám | 27-600 | ||
Rendszám | TSA | ||
Testvérvárosok | Lista
| ||
Népesség | |||
Teljes népesség | 22 189 fő (2021. márc. 31.)[1] | ||
Népsűrűség | 770,45 fő/km² | ||
Földrajzi adatok | |||
Tszf. magasság | kb. 200 m | ||
Terület | 28,8 km² | ||
Időzóna | CET, UTC+1 | ||
Elhelyezkedése | |||
é. sz. 50° 41′, k. h. 21° 45′50.683333°N 21.750000°EKoordináták: é. sz. 50° 41′, k. h. 21° 45′50.683333°N 21.750000°E | |||
Sandomierz weboldala | |||
A Wikimédia Commons tartalmaz Sandomierz témájú médiaállományokat. |
Sandomierz (ⓘ, IPA: [sanˈdɔmjɛʂ]; németül: Sandomir; latinul: Sandomiria; jiddisül: Tsuzmir; oroszul: Сандомир; csehül: Sandoměř; magyarul: Szandomir vagy Szondamér) lengyel város a Szentkereszt vajdaság sandomierzi járásában, a Visztula partján. A város hét dombon fekszik, innen a Kis Róma becenév. Az ország egyik legrégibb városa, a középkorban részfejedelmi székhely, a történelem viharait átvészelt Óvárosa jelentős idegenforgalmi látnivaló.
Története
[szerkesztés]A Piastok fejedelmi városa
[szerkesztés]A nyugati szláv wislánok települése kiváló fekvésének köszönheti korai felvirágzását: a Visztula és San torkolatánál, az előbbi átkelőhelyénél, kereskedelmi útvonalak metszéspontjában fekszik. Először Gallus Anonymus Gestája említi a 12. század első harmadában, mint Lengyelország egyik legnagyobb városát.
III. (Ferdeszájú) Boleszláv lengyel fejedelem 1138-as végrendeletében fiai között szétosztotta országát, így Sandomierz Kis-Lengyelország keleti részének fejedelmi központja lett. A város ura először II. (Száműzött) Ulászló volt, aki Henrik öccse kiskorúsága idejére Krakkó mellett Sandomierzet is megtartotta magának. Mikor öccsei elűzték Lengyelországból, a város végre Sandomierzi Henrik kezébe kerülhetett, aki idejét leginkább keresztes hadjáratokkal töltötte (Szentföld, Kijev, Poroszország). Stílusosan a pogány poroszok elleni hadjáratban halt meg, fejedelemségét pedig sorban testvérei: IV. (Göndörhajú) Boleszláv és II. (Igazságos) Kázmér kapták.
Kázmér után fia, I. (Fehér) Leszek uralkodott Sandomierzben is. Az ő nevéhez két érdekes történet kapcsolódik: Mikor a pápa felszólította, hogy tegyen eleget ígéretének, és induljon el a Szentföldre keresztes hadjáratra, akkor azt írta neki vissza, hogy nem mehet, mert ott nincs sör. Az indoklás meggyőzte a pápát, így Leszek otthon maradhatott! De halála sem volt átlagos: a Piast-hercegek 1227-es összlengyelországi csúcstalálkozójukon éppen fürödtek, mikor merénylők támadtak rájuk. Leszek meztelenül lóra kapott, de utolérték és hátba lőtték vagy döfték. Sandomierz ezek után a rokonságban sűrűn gazdát cserélt, míg végül Leszek fiáé, V. (Szemérmes) Boleszlávé lett. Őhozzá adta lányát, (Szent) Kingát IV. Béla magyar király. A fejedelem nevéből is látszik, hogy Kinga rábeszélésére Boleszláv is a szűzi házasság (az ún. józsef-házasság) híve lett.
A lengyel állam akkori keleti határa mellett fekvő települést a 13. század folyamán a tatárok többször is feldúlták: 1241-ben, 1259-60-ban (ekkor mészároltak le 49 domonkos szerzetest) és 1287-ben. Boleszláv utóda, unokatestvére: II. (Fekete) Leszek 1280-ban Leó halicsi királlyal, majd 1282-ben az ellene fellázadt lovagokkal szemben védte meg a várost, amelynek fellendülése így csak a 13. század vége felé kezdődhetett meg, miután 1286-ban a fejedelemtől megkapta a magdeburgi városjogot.
A fénykor
[szerkesztés]I. Łokietek Ulászló Fekete Leszek féltestvére és Kujávia fejedelme volt, aki Boldog Jolán (IV. Béla lánya, Szent Kinga és Boldog Konstancia húga, Szent Margit nővére lányát vette feleségül, és 1304-ben magyar segítséggel foglalta vissza területeit az akkoriban egész Lengyelországot uraló II. Venceltől. Sandomierz először 1289-92 között volt az övé, de véglegesen csak 1305-ben szerezte meg, bár a város német polgársága 1311-ben még (sikertelenül) fel is lázadt ellene. 1314-re, majd 200 év szétesettség után sikerrel egyesítette újra Lengyelországot, amit az 1320-as krakkói királykoronázással tetőzött be. A várost a pogány litvánok támadásai után, 1362-ben Ulászló fia, Nagy Kázmér király uralkodása idején várfalakkal vették körül. Nagy Kázmér palotát is építtetett az akkoriban kb. 3000 fős Sandomierzben. Nagy Lajos magyar-lengyel király 1351-ben és 1377-ben is járt a városban.
A 14. században már fontos Visztula menti kereskedő- és iparváros volt. Takácsairól és posztókészítőiről vált híressé, de itt kanonokoskodott és építtetett házat Jan Długosz, a leghíresebb lengyel történetíró is. A lengyel „arany század”, a 16. század folyamán, a visztulai kereskedelem fénykorában Sandomierz kikötőjében egymást érték a fával, gabonával megrakott dereglyék. Az egykor itt gabonát rakodó visztulai kereskedőbárkák Gdańskig is lehajóztak. A kereskedők áruikat az Óváros alatti pincerendszerben tárolták. A főtér közepén álló gótikus városháza is ekkor kapott reneszánsz homlokzatot. A 16. századi Lengyelország a vallásszabadságáról is híres volt: a katolikusok és ortodoxok mellett a különböző protestáns felekezetek is szabadon gyakorolhatták vallásukat (ilyen akkoriban Lengyelországon kívül csak Erdélyben volt!). 1570-ben például éppen Sandomierzben egyeztek meg egymással az evangélikusok, a reformátusok és a huszita Cseh Testvérek, hogy összefognak a vallásszabadság érvényesítéséért, ami 3 év múlva már királyválasztási feltétellé is vált. Az 1602-ben épült kollégium, a legrégibb lengyelországi nemesi gimnázium volt, melyet viszont már az ellenreformáció idején a jezsuiták létesítettek a Szentháromság-tagadó eszmék visszaszorítása érdekében.
A hanyatlás
[szerkesztés]A svéd háborúkkal és a 18. századi általános hanyatlással azonban lehunyt Sandomierz szerencsecsillaga. A svédek előbb elfoglalták a várost, majd 1656-ban a lengyelek Stefan Czarniecki vezetésével, gerillaharcmodort alkalmazva, többek között itt is legyőzték őket és visszafoglalták Sandomierzt. A svédekkel szövetséges II. Rákóczi György 1657-ben erdélyi hadaival itt kelt át a Visztulán. A nagy északi háború során, 1704-ben ugyancsak itt kötötték meg a svédellenes lengyel nemesek II. (Erős) Ágost király és a vele szövetséges Nagy Péter cár támogatására az ún. sandomierzi konföderációt.
Lengyelország 1795-ös harmadik felosztása során Sandomierz és környéke Nyugat-Galícia néven Ausztria uralma alá került, de annak 1809-es veresége után (a városban is folytak harcok) már Napóleon Varsói Hercegségének határvárosa lett. Az 1815. évi bécsi kongresszust követően a Királyi Lengyelország területeként a cár uralma alá került, de lakossága ekkorra már csak 2640 főt számlált. Az 1830-31-es lengyel szabadságharc bukása után a lengyel csapatok egy része Sandomierz felé menekült, majd a Visztulán átkelve az osztrákoknak adta meg magát.
A régi jelentőségét már elvesztett Sandomierz 1918-ban az újjáalakuló Lengyelországhoz került. A harmincas évek végén a várost a létrehozandó Sandomierzi Vajdaság és az ún. Központi Ipari Körzet székhelyévé akarták fejleszteni, de a háború megakadályozta a tervek megvalósulását. Az 1939-ben támadó németek szeptember 9-én már el is foglalták a várost, hogy az az általuk kreált bábállam, a Lengyel Főkormányzóság részeként 5 évig az uralmuk alatt álljon. A város zsidó lakosságát (kb. 2500 főt) Bełżec és Treblinka megsemmisítőtáboraiba hurcolták. 1944 nyarán errefelé zajlott az ún. Lemberg–Sandomierz offenzíva (a Bagratyion hadművelet része), ennek eredményeként a szovjet Vörös Hadsereg (magyar csapatokat is legyőzve) Baranów Sandomierskinél átkelt a Visztulán, kiépített és megtartott egy hídfőállást, majd elfoglalta Sandomierzt. A támadást irányító Vaszilij Szkopenko szovjet alezredesnek úgy megtetszett a műemlékváros, hogy nem engedte tüzérséggel lövetni, s parancsára a szovjet csapatok kézifegyverekkel verték ki a németeket. Amikor Szkopenko alezredes az Odera menti harcokban elesett, kívánsága szerint és hálából a sandomierzi temetőben temették el.
-
Opatówi-kapu
-
Vár
-
Angyalka szobra a katedrálisnál
-
Orgona és keresztboltozatok a katedrálisban
-
Karol de Prevot festménye az állítólagos rituális gyilkosságról
Látnivalók
[szerkesztés]- Mihály arkangyal-templom (egykor bencés rendi, barokk, 17. század)
- Szent József-templom (egykor obszerváns ferences, barokk, 17. század)
- Opatówi-kapu (gótikus-reneszánsz, 14-16. század)
- Az egykori Szentlélek-templom és kórház (1292-ben alapították, épült a 14. században - az egyik legrégibb kórházépület Lengyelországban)
- Az egykori 17-18. századi zsinagóga, ma levéltár
- Oleśnicki-ház: középkori eredetű, jelenlegi formájában 18. századi
- Földalatti Turistaút: a főtér házai alatt húzódó, kereskedők által kialakított, 500 m hosszú, legmélyebb pontján 12 m mély pincerendszer a 15-17. századból
- Városháza (gótikus, 14. század, 1523-as reneszánsz pártázattal)
- Faoszlopos kútház a főtéren
- Katedrális: az elpusztult román templom helyén a 14. században épült, gótikus stílusban. Később átépítették és barokkosították. Belül háromhajós csarnoktemplom, falain 15. századi, bizánci-orosz hatást mutató freskókkal, barokk festményekkel, síremlékekkel. Külön harangtorony, a közelben püspöki palota.
- Dominikánus-erőd és a városfalak maradványai
- Długosz-ház: a híres történetíró által 1476-ban építtetett gótikus ház, benne Egyházi Múzeum
- Collegium Gostomianum: 1602-ben, késő reneszánsz stílusban építették a jezsuiták nemesi gimnáziumnak
- Magtár a 17. századból
- Vár: az első fejedelmi palota a 11. században volt itt, ennek helyén Nagy Kázmér építtetett királyi várat, amelyet Öreg Zsigmond építtetett át reneszánsz stílusban. Sokáig börtön volt, ma múzeum működik benne.
- Szent Jakab-templom és domonkos kolostor: 1226-ban építtette Igazságos Kázmér fejedelem lánya, Adelajda, késő román stílusban. Kapuzatán kerámia királyfejek láthatók, kápolnája a tatárok által 1260-ban legyilkolt 49 szerzetesnek állít emléket. Adelajda szarkofágját egyetlen tölgyfa törzséből faragták 1676-ban.
Testvérvárosok
[szerkesztés]Irodalom
[szerkesztés]- Bács Gyula: Lengyelország (útikönyv). Panoráma, Bp. 1980.