Ugrás a tartalomhoz

Joseph Caillaux

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Joseph Caillaux
Franciaország miniszterelnöke és belügyminisztere
Hivatali idő
1911. június 27. – 1912. január 14.
ElnökArmand Fallières
ElődErnest Monis
UtódRaymond Poincaré
Franciaország pénzügyminisztere
Hivatali idő
1926. június 23. – 1926. július 17.
ElnökGaston Doumergue

Született1863. március 30.
Le Mans
Elhunyt1944. november 21. (81 évesen)
Mamers
SírhelyGrave of Caillaux
PártARD (18981911)
PRRRS (19111919)
PRRRS (19251944)

SzüleiEugène Caillaux
HázastársaBerthe Gueydan
Henriette Raynouard
Foglalkozásjogász
IskoláiLycée Condorcet
A Wikimédia Commons tartalmaz Joseph Caillaux témájú médiaállományokat.
Henriette Caillaux halálosan megsebesíti Gaston Calmette-et, a Le Figaro főszerkesztőjét

Joseph-Marie-Auguste Caillaux (Le Mans, 1863. március 30.Mamers, 1944. november 21.) francia politikus, a Harmadik Köztársaság 43. miniszterelnöke.

Pályafutása

[szerkesztés]

Apja Sarthe parlamenti képviselője, 1877-ben a 3. Broglie-kormány pénzügyminisztere Patrice de Mac-Mahon elnöksége idején. Caillaux-t államigazgatási pénzügyi ellenőrré nevezték ki 1888-ban. Liberális elveket vallott, és az igazságtalanul vádolt Alfred Dreyfus mellé állt. A per hatására csatlakozott a baloldali radikális republikánus párthoz 1895-ben. Francia-Algériában járt ellenőrző körúton, amikor Sarthe megye nemzetgyűlési képviselőjévé választották 1898-ban. Mandátumát 1919-ig megtartotta.

Caillaux intenzíven foglalkozott a közpénzügyekkel, kapcsolatba került Paul Deschanellel, Gaston Doumergue-gel, Raymond Poincaréval, Louis Barthou-val, Maurice Rouvier-vel, Théophile Delcassével és Pierre Waldeck-Rousseau-val, aki 1899. június 22-én a pénzügyminiszteri posztra hívta kormányában.

1906 októbere és 1909 júliusa között pénzügyminiszter volt Georges Clemenceau kormányában. Tervezetet nyújtott be a személyi jövedelemadó bevezetéséről, ami helyettesítette volna a francia forradalom alatt bevezetett ún. négy közvetlen adót. Javaslata hosszú alkudozás tárgya lett a parlamenti jobboldallal és a középballal.

1911. június 27-én miniszterelnökké nevezték ki, és a belügyi tárcát is megkapta. Július 1-jén szembe kellett néznie a második marokkói válsággal. Világosan látta, hogy a Marokkó körül kialakult konfliktus Németország és Franciaország között háborúhoz fog vezetni, ami súlyosan érintené Európát. A külügyminisztériumot megkerülve a közvetlen diplomáciát, a titkos tárgyalásokat választotta a francia nagyköveten keresztül. Sikerült kompromisszumos megállapodást, a Marokkó–Kongó-szerződést megkötni Németországgal, amely Marokkóért cserébe területet kapott Francia Egyenlítői-Afrikában, a Neukamerunt. A politikusok nagy része szégyenletesnek ítélte Caillaux közeledését Németországhoz.

1912. január 14-én Raymond Poincaré alakított kormányt, és elkezdte felkészíteni az országot egy esetleges fegyveres konfliktusra. Javaslatot nyújtott be, hogy a katonai szolgálat idejét három évre emeljék, amelyet az ellenzék élén Caillaux visszautasított. 1913 januárjában Poincaré köztársasági elnökként szavazásra vitte a hároméves katonai szolgálat bevezetését, de a radikális és szocialista baloldal Caillaux-val és Jean Jaurès-szel az élen hevesen ellenezte. Poincaré kompromisszumot keresett, Gaston Doumergue-et hívta a kormány élére, és Caillaux újra pénzügyminiszter lett.

Pályafutása alatt Caillaux számos ellenséget szerzett. A Le Figaro rágalmazó hadjáratot indított ellene. Leveleket tett közzé, melyeket Caillaux válása előtt, nős emberként írt második feleségének, Henriette-nek. Az asszony féltette férje jó hírnevét és karrierjét, ezért 1914. március 16-án rálőtt Gaston Calmette-re az újság szerkesztőségében. A főszerkesztő belehalt sérüléseibe. Caillaux lemondott és felkészült felesége védelmére, akit végül felmentett a bíróság.

1914 júliusában René Viviani kormányzása alatt elfogadták a Caillaux által kidolgozott személyi jövedelemadót, a baloldal viszonzásként hozzájárult a katonai szolgálat meghosszabbításához.

Az első világháború elején hosszú utazásokat tett feleségével külföldön, amelyeknek nem csak turizmus volt a célja. Meggyőződéses békepártiként kapcsolatokat keresett, hogy meggyorsítsa a kompromisszumos békekötést. 1918 januárjában Clemenceau letartóztatta az ellenséggel folytatott levelezés vádjával. 27 hónapot töltött váltakozva a párizsi La Santé börtönben és kórházban. A szenátus pedig három év szabadságvesztésre ítélte 1920 februárjában. Az ítélet felháborította a politikusokat és az emberi jogok francia ligája is tiltakozott.

1924-ben a baloldal került hatalomra, Caillaux-t rehabilitálták, és visszatérhetett a politikai életbe. 1925-ben a szenátus tagja lett egészen 1944-ig. 1926-ban pénzügyminiszterré nevezték ki Aristide Briand rövid életű kormányában. Egyezményt kötött Winston Churchill pénzügyminiszterrel Franciaország háborús adósságának visszafizetéséről. 1932 és 1940 között a szenátus pénzügyi bizottságának élén állt, és nagyban befolyásolta az ország költségvetési politikáját. 1937-ben része volt Léon Blum népfrontkormányának megbuktatásában. 1938–39-ben támogatta Édouard Daladier tárgyalási kísérleteit a nemzetiszocialista Németországgal. 1940-ben ő is arra szavazott, hogy Pétain teljhatalommal rendelkezzen. A Vichy-kormánynak nem sikerült maga mellé állítania, végleg visszavonult a politikai életből.

Munkái

[szerkesztés]
  • Les Impôts en France. Traité technique, 1896-1904, 2 vol.
  • Les Finances de la France, 1901.
  • Guide à l'usage des cultivateurs de la Sarthe qui veulent distiller leurs produits, 1904.
  • Les Réformes fiscales, 1905.
  • L'Impôt sur le revenu, projet de loi de M. Caillaux, 1909.
  • L'Impôt sur le revenu, 1910.
  • L'Action réformatrice, 1911.
  • La Guerre, 1916.
  • La Guerre et la République, un discours de M. Joseph Caillaux, 1916.
  • Agadir: ma politique extérieure, 1919.
  • Devant l'histoire: mes prisons, 1920.
  • Où va la France, où va l'Europe?, 1922.
  • Ma doctrine, 1926.
  • La France aux prises avec la crise mondiale, 1932.
  • D'Agadir à la grande pénitence, 1933.
  • Mes Mémoires, (1942., 1943., 1947.) 3 vol.

Források

[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikk

[szerkesztés]


Elődje:
Ernest Monis
Franciaország
kormányfője

1911. június 27. – 1912. január 14.
Francia Köztársaság címere
Utódja:
Raymond Poincaré