Wikipédia

Ming-dinasztia

kínai birodalom és korszak (1368–1644)
Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2024. augusztus 8.
 Ebben a szócikkben a mandarin nyelvű szavak pinjin és magyaros átírása között ide kattintva szabadon lehet választani.

A Ming-dinasztia (1368–1644, 明朝; pinjin: Míng Cháo) 276 éven át uralkodott Kínában, a mongol Jüan-dinasztia bukásától a mandzsu Csing-dinasztia létrejöttéig. Ez volt a hatalmas ország utolsó han kínai etnikumú császári családja.

A Ming-birodalom legnagyobb kiterjedése 1415-ben, Jung-lö császár idején

A Ming-dinasztia hosszú időn át jólétet és békét biztosított a lakosság számára, különösen uralmának első felében. A Mingek rendszerének szilárdságára jellemző, hogy az utánuk következő Csing-dinasztia jóformán semmiféle változtatást nem hajtott végre sem az államszervezeten, sem a kormányzási módszereken, sem a hivatalnokvizsgákon, egyszerűen rátelepedett a már meglévő és jól működő intézményrendszerre. Elmondható, hogy Ming Hung-vu kínai császár uralmától, vagyis a 14. század utolsó harmadától kezdve egészen a 20. század elejéig a kínai államszervezet lényegében változatlan maradt.

A korszak három szakaszra osztható. Hong-vu és Jung-lö kínai császár uralkodása belföldön a gazdaság újjáépítésének, új intézmények bevezetésének, kifelé pedig a mai Mongólia területére, Délkelet-Ázsiára, az Indiai-óceán térségére és Közép-Ázsiára kiterjedő expanziónak a korszaka volt. A 15. század közepétől, az északi „barbároktól” elszenvedett vereségektől a 16. század elejéig a visszavonulás és a védekezés évei következtek. 1520 után új fellendülés vette kezdetét, amelyben nagy gazdasági, társadalmi és szellemi változásokra került sor. Ez a fellendülés azonban a társadalmi rendszer alapvető vonásainak változatlansága miatt súlyos válságokba torkollott. Országos méretű felkelések következtek, így a mandzsuk megdönthették az elgyengült Mingek hatalmát.

A Ming-kormányzat állandó haditengerészetet és egymillió fős állandó hadsereget állított fel; hatalmas építkezéseket indított be és vitt véghez, mint a Nagy-csatorna, a kínai nagy fal és a pekingi Tiltott Város létrehozása. A lakosságának számára vonatkozó becslések 160 és 200 millió között vannak.

A dinasztiaalapítás

szerkesztés
 
Hung-vu, a dinasztia alapítója

A mongol alapítású Jüan-dinasztia hanyatlását főleg a han etnikum elleni diszkrimináció, túladóztatás, a nagy öntözőrendszerek elhanyagolása és az ezzel is összefüggő természeti katasztrófák, a korrupció és földbirtok-koncentráció fokozódása okozták. A lakosság elégedetlensége nagy felkelésekben nyilvánult meg. Az ország északi részén ilyen volt a vörösturbánosok felkelése, amit azonban a mongolok a kínai földesúri és hivatalnoki osztály egy részének támogatásával le tudtak verni.

Az ország déli részén is fellázadtak a parasztok. Itt egy Fehér Lótusz elnevezésű kínai buddhista titkos társaság állt a mozgalom élén, amely manicheista tanokat, valamint a Maitréja Buddha tiszteletét hirdette.[1] Az itteni felkelő sereg élére 1355-ben a szegényparaszti sorból származó Csu Jüan-csang került. Csu szülei a fekete himlő áldozatává váltak, ő egy ideig kolduló barátként élt, s írni-olvasni sem tanult meg soha rendesen. A parasztcsapatokat azonban tehetségesen irányította, 1356-ban bevette Nanking városát, s hat-hét év alatt, a konkurens felkelőket is legyőzve, az egész középső és alsó Jangce-völgy az ő uralma alá került.[2] Az általa elfoglalt területeken csökkentette a parasztság terheit, így sikerült ügyének megnyerni a lakosság többségét. 1367-ben sereget küldött Észak-Kína meghódítására. 1368-ban csapatai bevették a mai Peking helyén lévő Tatut, a Jüan-dinasztia fővárosát. A mongol erők maradványai elmenekültek, így Kína nagy része Csu uralma alá került. Csu még ebben az évben Hung-vu néven (magyarul "Hatalmas Harci Erény") császárnak kiáltatta ki magát, s Nanking fővárossal megalapította a Ming-dinasztiát (Míng Cháo, 明朝, „Fényes”). A dinasztia hivatalos színe a vörös lett, mint a Maitréjának, illetve a vörösturbánosoknak.[2]

Az ország teljes meghódításához még további évek harcaira volt szükség. 1369-ben az új dinasztia csapatai meghódították a belső-mongóliai Xanadu (Sangtu) városát, Kubiláj kán ősi nyári fővárosát, valamint Kajpingot. 1371-ben foglalták vissza Szecsuan, majd 1372-ben Kanszu illetve 1382-ben Jünnan tartományokat, ahol addig mongol csapatok állomásoztak. Hódításaikat az északkelet-mongóliai Bujr-tó mellett aratott hatalmas győzelemmel (1388) biztosították. 1392-ben adófizetőjükké tették az akkor alapított koreai I-dinasztia államát, Csoszont. A Ming-dinasztia terjeszkedő politikája, többek között Közép-Ázsiába és Délkelet-Ázsiába vezetett hadjáratokkal, egészen a 15. század közepéig folytatódott.[3]

A konszolidáció

szerkesztés

Hung-vu a hatalom megszerzése után azonnal nekilátott annak biztosításához. Miután Nankingot tette meg fővárosának, hatalmas falat építtetett a város körül, valamint palotákat és kormányzati épületeket emeltetett.[4] A meglehetősen jó állapotban fennmaradt fal mai hossza mintegy 33 kilométer, de a hagyomány szerint eredetileg 48 kilométer hosszú volt. A fal mai állapotában is a világ leghosszabb városfala.[5]

A mezőgazdaság helyreállítása

szerkesztés

Hung-vu császár 1368-tól 1398-ig, három évtizeden át tartó uralkodása alatt az ország politikailag és gazdaságilag egyaránt megerősödött. A mongolok uralma és a belháborúk során Észak-Kína szinte elnéptelenedett (Belső-Kína lakosságának csak mintegy 10%-a élt itt), ezért délről telepítettek ide földműveseket, emellett – mint általában a dinasztiák alapításakor – nagyszabású, egyenlősítő földosztást hajtottak végre.[2] A birodalom határvidékein a Ming-kormányzat félkatonai telepeket létesített, amelyeknek lakói egyrészt védték a határokat, másrészt földet műveltek, így a hadsereg részben önellátó lett. Az ország belső területein is elterjedt egy hasonló gyakorlat: a katonák egy része élelmiszert termelt, míg a többiek fegyveres szolgálatot teljesítettek. Ez valamelyest csökkentette a lakosság terheit. Nagyszabású gátépítésekkel növelték az árvízvédelem biztonságát, népszerűsítették a len és a gyapot termesztését, eperfák ültetését a selyemgyártás érdekében. A megművelt földterületek 1371 és 1379 között mintegy háromszorosukra, 575 ezer hektárról 1 millió 485 ezer hektárra nőttek. Csak 1395-ben összesen 41 ezer kisebb-nagyobb víztározót hoztak rendbe. A befolyt gabonaadók a mongol uralom alatti évi 12 millió shi egységről 1393-ra 33 millió shi-re nőttek.[6]

Végtelenül központosított módon nekiláttak az ország újraerdősítésének. Nanking környékén egy tengeri flotta későbbi felépítésének szándékával néhány év alatt több mint 50 millió japán olajfát, pálmafát és lakkfát ültettek. 1392-ben minden Anhuj tartománybeli, állami birtokon élő családnak 200 eperfát, 200 jujubafát és 200 datolyaszilvafát kellett ültetnie. Később hasonló rendeleteket hoztak az egész birodalomra. Egyes becslések szerint Hung-vu császár uralkodása alatt több mint egymilliárd facsemetét ültettek.[6]

A lakosság ellenőrzése

szerkesztés

Hung-vu császár idején a lakosságot foglalkozásuk alapján három csoportra osztották: az egyének születésük alapján a parasztok, katonák vagy a kézművesek csoportjába tartozhattak, és ezekből a kategóriákból nem léphettek ki sem ők, sem utódaik. A három lakossági csoporttal három külön hivatal foglalkozott: a gazdasági „minisztérium” (hupu), amely az adóbevételek oroszlánrészét adó parasztság ügyeiben volt illetékes, a hadügyminisztérium (pingpu), és a közmunkák minisztériuma (kungpu). A katonacsaládok főleg a határvidékeken éltek, a kézművesek pedig a nagyobb városok környékén összpontosultak.[7]

A mezőgazdasági adóbevételek biztosítása és növelése érdekében általános jegyzéket készítettek a birodalom összes földterületéről és a lakosságáról. A Hung-vu uralkodói ciklus első felmérése 20 évig készült, 1387-re lett készen. Ez volt a külalakjáról Halpikkelyes jegyzéknek nevezett dokumentum. A népszámlálási összefoglalót, az úgynevezett Sárga jegyzéket 1381-82-ben készítették el.[6]

Az 1393. évi összeírás 16 millió családot, mintegy 60 millió embert vett nyilvántartásba az ország területén. Pontosan rögzítették a városi iparosok robotterheit: havi tíz napot, illetve három évente három hónapot kellett a császár, azaz az állam javára dolgozniuk.[8]

Az adórendszer alapja a licsia rendszer volt, amely szerint a lakosságot tíz családonként csoportokba osztották, amelyek közösen voltak felelősek a rend fenntartásáért, az adók befizetéséért, a közmunkák elvégzéséért. Ezeken a csoportokon belül hamar megindult a differenciálódás: a gazdagabb, befolyásosabb tagjaik a maguk javára fordították a közös ügyek intézését, közvetítők lettek a többi család és a császári közigazgatás között.[6]

A minden dinasztia során, a kezdeti egyenlősítő földosztás után törvényszerűen meginduló birtokkoncentráció nyomán fokozatosan eltűnt a kisbirtokos parasztok osztálya, a legszegényebb családok függő helyzetbe kerültek a földbirtokosoktól. Nőtt a földjüket bérlők és a vándorló parasztok, illetve a termelésből teljesen kiszorult nincstelenek aránya. Ez utóbbiak zsoldosok lehettek, esetleg titkos bányákban találtak keserves megélhetést, illetve ők alkották a rablóbandák és kalózcsapatok utánpótlását is.[9]

A Ming-dinasztia idején az adórendszer és a közigazgatás terén a helyi szokásoknak végig nagy szerep jutott. A központosítás erőteljes kiterjesztése ellenére a nagy birodalomban meghatározóak maradtak a helyi hagyományok, szokások. Nem volt elegendő központi tisztviselő, ezért az igazgatás terén a helyi földbirtokos rétegre kellett támaszkodni. A 16. században és a 17. század elején is összesen csak 10-15 ezer hivatalnok szolgált az egész birodalomban. A legalacsonyabb szintű közigazgatási egységeket (hszian), a járásokat egy-egy központi hivatalnok vezette, helyi stáb élén. Ezekben átlagosan 50 000 ember élt.[10]

A vizsgarendszer helyreállítása, a hivatali nemesség helyzete

szerkesztés

A hivatalnokokat újra versenyvizsgákon választották ki, ezeken elvileg szinte mindenki indulhatott. Visszaállították a Jüan-dinasztia alatt részben megszüntetett vizsgarendszert, méghozzá a Déli Szung-dinasztia alatt kidolgozott formában és tananyaggal: a vizsgákon a Négy könyv-ből vagy az Öt klasszikus-ból kiragadott egy-egy mondatot kellett a Szung-kori neokonfuciánus Csu Hszi szellemében értelmezni, mindezt meghatározott formában (ún. „nyolcrészes esszében”).[8] Ez természetesen nem segítette a jelölteket gyakorlati tudáshoz, de az írástudást és egy bizonyos műveltség, tanulási készség meglétét azonban bizonyította. A megyei székhelyeken rendezett alapfokú vizsgákon a jelöltek a hsziucaj fokozatot („virágzó tehetség”) szerezhették meg, ami a középkori Európában nagyjából a baccalaureátusnak felelt volna meg. A tartományi székhelyeken a következő, a csüzsen fokozatot („ajánlott férfiú”, „magiszter”), a fővárosi, császári vizsgán pedig a csinsi („bejutott tudós”, „doktor”) szerezhették meg. Hivatalt csak a két felsőbb fokozattal lehetett szerezni. Minden évben csak egy-egy fokozatra lehetett pályázni, így a különböző fokozatú vizsgák három évente ismétlődtek. A fővárosi vizsgákon egyszerre általában öt-hatezer aspiráns vett részt, közülük 2-300 szerezte meg a doktori fokozatot.[8]

Bár Hung-vu császár személyesen felügyelte a vizsgarendszer helyreállítását, nem volt töretlen a bizalma az új hivatalnokokban sem. 1373-tól 1384-ig szüneteltette a vizsgákat, mert 120 csinsi fokozatú hivatalnokot inkompetensnek talált. 1384 után kivégeztette a fő vizsgabiztost, mert kiderült, hogy csak a déli származású jelöltek vizsgamunkáját fogadta el.[11]

A sajátos kínai központosított társadalomra jellemző módon a hivatali tisztségek nemcsak nem voltak örökletesek, de szülőföldjén senki nem viselhetett hivatalt, illetve a hivatalviselése helyén nem vásárolhatott földet.[12] Ezzel a központi hatalom a helyi, tartományi elitek megerősödését, meggyökerezését, és ennek révén a hatalmas birodalomban a centrifugális erők megjelenését kívánta megakadályozni.

A hatalom végletes központosítása, állami terror

szerkesztés

A császár féltékenyen őrizte a hatalmát, rendkívül gyanakvó volt környezetével szemben. 1380-ban, 62 éves korában leszámolt régi fegyvertárásával, Hu Vej-jung főminiszterrel, aki érzése szerint túl nagy hatalomra tett szert. Azzal vádolta, hogy felkelést szított, és titkos kapcsolatban állt a mongolokkal és a japánokkal. A perben 15 000 embert vádoltak meg, és végül Hu Vej-jungot sok más vádlottal együtt kivégezték.[13] A császár ezután közvetlenül a saját kezébe vette a kormányzást. Megszüntette az egyfajta miniszterelnökségnek megfelelő Központi Titkárságot és közvetlen felügyelete alá vonta a hat minisztériumot (közigazgatás, hadügy, adózás, szertartások, igazságügy, közmunkák). Átalakította és kemény kézzel irányította a hadsereg vezetését is. Létrehozta a Csinji Vej titkosrendőrséget a testőrsége tagjaiból. Az új belső titkosszolgálat a császár uralkodásának végéig mintegy 100 000 embert likvidált tisztogatásai során.[14]

Hung-vu császár idején – egyes történészek szerint a megelőző mongol uralom, a Jüan-dinasztia hatására is – nagyon megerősödött a végletes központosítás, az állami önkény rendszere. A Szung-dinasztia idején még léteztek egymást is ellenőrző, független hivatali szervezetek, a császároknak lehetőségük volt sokféle, különböző forrásokból származó információkat figyelembe venni, és a döntések az ellentétes vélemények ütköztetése után születtek meg. A Ming-kormányzatban azonban minden hatalom a császár kezében összpontosult, és a kormányzás titkosszolgálati eszközökkel folyt. A dinasztiaalapítót ugyanakkor hősként tisztelték, hiszen újra megteremtette a Mennyei Birodalom függetlenségét és viszonylagos anyagi jólétét a mongol uralom után. Ezért kormányzati módszerei is, minden negatívumukkal együtt, évszázadokon át példaként szolgáltak utódai számára.[15]

Jung-lö császár hatalomra jutása, a dinasztia „újraalapítása”

szerkesztés
 
Jung-lö császár

Hiába uralkodott vaskézzel Hung-vu császár, saját utódlását mégsem sikerült zökkenőmentesre megszerveznie. Három idősebb fiának halála után Csu Jün-ven nevű unokáját nevezte meg utódjának, aki trónra is lépett 1398-ban Csianven császár (1398–1402) néven. Negyedik fia azonban, Csu Ti, aki a mai Peking környékén hercegeskedett, nem fogadta el apja döntését, hanem híveire támaszkodva trónkövetelőként lépett fel. Polgárháború bontakozott ki, ami három évig tartott.[16] Csu Ti végül elfoglalta Nankingot, porig égette a császári palotát unokaöccsével és annak családjával, udvarával együtt. Ezután maga lépett a trónra Jung-lö kínai császár (永樂, „Örök Boldogság”) néven (1402–1424),[17] és apjának egy sor döntését megmásítva kezdte meg uralkodását, amit ezért a történészek a Ming-dinasztia „második alapításának” is neveznek.

Jung-lö nagy építkezésekbe kezdett Tatuban, a Jüan-dinasztia volt fővárosában, saját korábbi hercegi székhelyén, majd 1421-ben Nankingból ide helyezte át a császári fővárost, és azt Pekingnek (Běijīng, 北京), „Északi Fővárosnak” nevezte el.[18] Nanking, a „Déli Főváros” ezután csak kiegészítő, rituális fővárosként funkcionált.

Pekingben ekkor épült a ma is látható (a következő, a Csing-dinasztia idején kissé átépített formájában) császári palota, a Tiltott Város, és ekkor alakult ki a város magjának mai szerkezete. Az utóbbi évtizedekben ugyan lebontották a Ming-kori városfalakat, de a városkapuk egy részét meghagyták, s a körutak is a volt városfalak nyomvonalát követik. Peking közelében ma is látható tizenhárom Ming császár sírja.[19]

Jung-lö hódító politikája

szerkesztés
 
Zsiráf kínai ábrázolása

A dinasztiaalapító gazdasági sikerei nyomán az ország megerősödött, és a rövid polgárháború után Jung-lö császár folytatni tudta nagy elődje hódító politikáját. Öt nagy hadjáratot is vezetett személyesen az északi szomszéd mongol törzsek ellen és 1410-ben nagy győzelmet aratott az Onon folyónál.[20] Északkeleten hadserege eljutott egészen az Amur torkolatvidékéig, 1409-ben főkormányzóságot alapítottak a tajgavidéki Nurgan vidékén, az Amur alsó folyása és Csendes-óceán között, a mai Szihote-Aliny hegység környékén. Ez csak 1435-ig állt fenn, de még a 20. század 60-as éveiben is hivatkozási alapul szolgált a szovjet-kínai határvitában.

1406-ban a birodalom déli határán, az Amurtól 5000 kilométerre, 200 000 fős hadsereg támadt a mai Vietnám északi részén elterülő Đại Việt államra és megsemmisítette a Trần dinasztia uralmát, hogy visszaállítsa a korábbi kínai fennhatóságot.[21] Ezt a hódítást sem sikerült azonban megtartani. 1418-ban felszabadító mozgalom indult, ami 1427-re kiűzte a hódítókat a Vörös-folyó medencéjéből és vezetője megalapította a vietnámi Lê dinasztiát.[22]

A hadjáratok mellett Kína intenzív diplomáciai tevékenységet is folytatott ebben az időszakban Közép-Ázsiától Indokínáig és Japántól Jáváig. A követjárások közül kiemelkedett Csen Cseng közép-ázsiai tevékenysége, valamint Cseng Ho nagyszabású tengeri expedíciói. Ő a császár megbízása alapján 1405 és 1433 között hét tengeri expedíciót vezetett nyugatra, amelyek során többek között Afrika keleti partjait is elérte. Ezek az expedíciók a későbbi európai felfedő utaktól eltérően egész flottákból álltak, 50-60 hajóval, 20-30 ezer emberrel, és a hatalmas hajókkal általában a partok mentén haladtak. Cseng Ho admirális útjai során több mint 30 országba jutott el, amelyeket beszámolója szerint „meghódoltatott” (valójában kölcsönös ajándékcseréről lehetett szó az adott ország uralkodójával – egy afrikai király például egy zsiráfot küldött a kínai császárnak). A kínaiak ma többek között ezen utakra hivatkozással tartanak igényt a Dél-kínai-tenger szigeteire.

Bezárkózás és a hanyatlás kezdetei

szerkesztés

Jung-lö (1424) halála és az utolsó tengeri expedíció hazatérése (1433) után fordulat történt a kínai külpolitikában. A terjeszkedő politika súlyos költségei gazdasági nehézségeket okoztak. Kína tengeri expedíciói megmutatták az ország hatalmát Dél-Ázsia, sőt Afrika partmenti lakói számára, de számottevő gazdasági hasznot nem hoztak. Míg a – kissé későbbi – európai felfedezők nagyrészt „egyéni vállalkozásban”, legfeljebb az uralkodók által kisebb-nagyobb mértékben „szponzorálva” indították el vakmerő vállalkozásaikat, és végső soron, közvetve vagy közvetlenül, hatalmas anyagi hasznot hoztak hazájuknak, Kína vagyonokat költött a szimbolikus erőfitogtatásra, ami a kereskedelmi hajózás fejlődésétől teljesen függetlenül zajlott le. A kínai haditengerészet hamarosan újra hanyatlásnak indult.[23]

Északon is kudarcok következtek a mongolok elleni harcokban. A mongolok egyik csoportja, az ojrátok, akik ekkor a mai Mongólia területétől keletre éltek, egyre erősödtek. A császári hatalom erre azzal válaszolt, hogy további erősödésük megakadályozása érdekében korlátozta a kereskedelmet velük, bezáratta azokat a határmenti vásárhelyeket, elsősorban lópiacokat, amelyek az ojrátok gazdaságának egyik alapját képezték. Ez a lépés csak kiélezte az ellentéteket, szaporította az ojrát betöréseket. 1449-ben egy csatában a kínai hadakat maga Csengtung császár vezette, és az ojrátok foglyul ejtették Tumu erődjénél. Csak kilenc év után engedték szabadon súlyos váltságdíj fejében.[24]

A kínai császári intézmény szinte hihetetlen súlyos csapást, arcvesztést szenvedett el. A belpolitikai válság nyomán hatalomra került udvari klikk mindebből azt a következtetést vonta le, hogy befelé kell fordulni, a határokat le kell zárni. Már 1403 és 1435 között megújították a kínai nagy fal 6. században épült, Hopej és Sanhszi tartományok közötti részét, majd 1436-49 között, Csengtung császár idején szükségessé vált egy második védelmi vonal, a „belső nagy fal” létrehozása. A Ming-korban épült, helyenként két- vagy háromsoros falak hossza csaknem 5000 kilométer.[25]

Az eunuchok hatalma

szerkesztés

Kínában, hasonlóan más ősi társadalmakhoz, korán kialakult a hadifoglyok kasztrálásának a gyakorlata.[26] Az eunuchokat különböző rabszolgamunkákra alkalmazták, és idővel szokássá vált, hogy bizalmi feladatokat is kaptak a császári udvarban. Ennek nyomán a szegény családok is gyakran felajánlották „fölös” fiúgyermekeiket eunuchnak a számukra biztosítandó jobb élet reményében. Az eunuchok – családjuk nem lévén – elméletileg kizárólag a császár iránt lehettek hűségesek, nem voltak családi vagy klán-érdekeik, így számos uralkodó legfőbb bizalmasaivá válhattak.

A gyakorlatnak azonban hátulütői is voltak, mivel az eunuchok befolyásának növekedése tendenciaszerűen önmagát erősítő folyamattá vált, és nagy hatalommal rendelkező klikkek alakultak ki soraikból. A hárem őrzésének klasszikus feladata közel hozta őket a császár személyéhez. Ők lettek a testőrség vezetői, ami utat nyitott számukra a további magas katonai posztokhoz. Ők foglalkoztak a luxuscikkek beszerzésével vagy legyártatásával az udvar számára, ami a gazdasági pozícióikat erősítette.[27]

Túlzott befolyásukat látva a dinasztiaalapító Hung-vu császár megtiltotta, hogy az eunuchok megtanuljanak olvasni, és halálbüntetés terhe mellett tilos volt beavatkozniuk a politikába. Jung-lö császár azonban újra lehetővé tette felemelkedésüket, és néhány évtized múlva gyakorlatilag ők irányították a közigazgatást. Példa nélkül álló hatalmuk elsősorban annak volt köszönhető, hogy korán megszerezték a titkosszolgálat, a Csinji Vej és annak későbbi különböző alakváltozatai irányítását. Az eunuchok túlhatalma kiváltotta a többi császári hivatalnok gyűlöletét. Ezt erősítette az is, hogy míg az eunuchok jórészt Észak-Kínából, alacsony sorból származtak, a többi hivatalnok rendszerint Kína központi és déli részeiről, írástudó családokból érkezett, a császári vizsgák letétele után.[28]

Társadalmi átalakulás

szerkesztés

A katonacsaládok és a hadsereg

szerkesztés

Hung-vu császár a dinasztia alapításakor a hadsereget nagyrészt önellátóvá kívánta tenni. A katonai kolóniák földjein 10 emberből három katonai feladatokat kapott, hétnek pedig a mindannyiuk számára szükséges élelmiszert kellett megtermelnie. Hasonló rendszer korábban is előfordult a határvidékeken, ekkor azonban a birodalom egészére kiterjesztették. A rendszer gyorsan meggyökerezett, a földnélküli parasztok hamarosan önként jelentkeztek ezekbe a kolóniákba.

Ebben a korban öt hadsereget különböztettek meg:[29]

1. A Liaoning és Csöcsiang tartományok közötti partvidék őrzésével megbízott csapatok;

2. A Kanszu tartománytól Pekingig terjedő északi határzóna védői a kínai nagy fal két oldalán letelepítve;

3. A délnyugati tartományokban (Kuangtung, (Kuanghszi-Csuang Autonóm Terület, Jünnan, Kujcsou, Hunan) élő különböző őslakos etnikumok felkeléseit leverni hivatott csapatok;

4. Az északi és déli fővárosok - Peking és Nanking - védelmével megbízott csapatok;

5. A legfontosabb mezőgazdasági termőterületeken és az onnan történő szállítást lebonyolító Nagy-csatorna mentén állomásozó csapatok.

A katonacsaládok helyzete azonban fokozatosan rosszabbodott. A minden dinasztiára jellemző földkoncentráció ezúttal is megindult. A gazdagabb parasztok a jobb termőterületeket a törvényeket kijátszva felvásárolták, a katonai kolóniáknak egyre kevesebb és rosszabb föld maradt. A kolóniákból megindult a parasztok szökése. A csapatok állományát elítéltekkel kezdték feltölteni. Végül a Ming-császároknak vissza kellett térni a zsoldoshadseregek Szung-kori gyakorlatához, annak minden káros gazdasági hatásával.

A kézműves családok

szerkesztés

A Ming-dinasztia alapítója a mongolok korábbi gyakorlatához hasonlóan különleges státusba helyezte a kézműveseket. Egyik részük a közmunkaügyi minisztériumhoz tartozó állami műhelyek szervezetében élt és dolgozott, a másik csoport tagjait pedig arra kötelezték, hogy évente bizonyos számú napot a császári műhelyekben dolgozzon. A gazdasági fellendülés nyomán növekedett a kereslet a kézművesek munkája iránt, ami erősítette önállósulási törekvéseiket. A pénzgazdaság térhódítása révén mind a központi kormányzat, mind maguk a kézművesek érdekeltté váltak a kötelezettségek pénzbeli megváltásában, így 1485-től a kézművesek már pénzben válthatták meg közmunka-kötelezettségüket. Ez a gyakorlat 1562-re vált általánossá. Párhuzamosan a császári manufaktúrákban élő kézművesek száma is csökkent. Jung-lö császár idején 27 000 mesterember élt a császári műhelyekben, mindegyikük alá további 3-5 segéd tartozott. 1615-re számuk 15 319-re csökkent, majd a dinasztia végére nyilvántartásaik teljesen eltűntek, azaz a mesterek felszabadultak ezek alól a feudálishoz hasonló jellegű kötöttségek alól.[30]

A parasztság helyzete – társadalmi feszültségek

szerkesztés

A földkoncentráció leginkább a parasztok széles tömegeit sújtotta. Közülük, akik földnélkülivé váltak, rablásra, kalózkodásra, csempészetre vagy illegális bányászatra adták a fejüket. Ők alkották a Kína történetében szinte mindig előforduló, de a hanyatló időszakokban gyakorivá váló parasztfelkelések tömegeit is. Az ezekkel párhuzamos kalóztevékenység valamint a bányamunkások megmozdulásai azonban már a Ming-korszak újdonságai voltak. A vas- és rézércbányákat helyenként csak az állam, máshol viszont magánemberek is működtethették. A következetlen gyakorlat számos összetűzéshez vezetett.[31]

Egyes esetekben a bányászok összefogtak a lázadó parasztokkal, mint 1448-49-ben, Csöcsiang és Fucsien tartományok határán. A Teng Mao-csi vezette parasztfelkelők csatlakoztak a Je Cung-liu által irányított felkelő ezüstbányászok csapataihoz. Amint az általában lenni szokott, utópikus célokat tűztek maguk elé – Teng Mao-csi az „egyenlősítők királyának” nevezte magát – de az átlagosnál lényegesen nagyobb sikereket értek el: városokat, fegyverraktárakat foglaltak el, tudatosan szervezték harcukat és jelentős ideig sikerült kitartaniuk a túlerővel szemben.[32][33] A felkelések minden bukás után újra kezdődtek. A 15. és a 16. század szinte minden évtizedére jutott egy vagy több jelentős paraszt- és/vagy bányász-felkelés.

Gazdasági változások

szerkesztés

A dinasztia alapításakor az adókat még természetben, túlnyomórészt gabonában szedték be és a legtöbb gazdasági ügylet is árucserével bonyolódott. Később a császári hivatalok igyekeztek újra elterjeszteni a már a 11. század óta ismert papírpénz-rendszert. Ez nem volt könnyű, mert a közgazdasági ismeretek hiánya, a túl sok pénz kibocsátása miatt a papírpénz korábban többször is értékét vesztette. 1403-ban megtiltották az üzleti tranzakciókban az arany és az ezüst használatát, a hivatalnokok is váltókban kapták a fizetésüket. A papírpénz azonban ezúttal is gyorsan elértéktelenedett, le kellett mondani a kibocsátásáról. A Ming-dinasztia későbbi szakaszában még néhányszor rákényszerültek papírpénz nyomtatására, de csak súlyos válságok idején. Ezzel azonban megerősödött az a felfogás, hogy a papírpénz megjelenése a rossz gazdálkodás jele, ezért aztán használata a következő, a Csing-dinasztia idejére teljesen megszűnt – egészen a modern papírpénz megjelenéséig.[34]

A 15. század elején Kuangtung tartományban megjelent az öntött ezüst fémrudak fizetőeszközként való használata. A 15. század második felére ez a gyakorlat egész Kínában meghonosodott, az adókat is ebben fizették, és a közmunkákat is meg lehetett váltani ezüst befizetésével. Gyorsan nőtt az ezüsttermelés és az import, Japánból illetve a Fülöp-szigeteken keresztül az amerikai kontinensről.[35]

1520-tól kezdve a tőke, ami addig főleg a mezőgazdaságba, konkrétan föld vásárlásába áramlott, kezdett a kereskedelem és a kézműipar felé mozogni, különösen a déli tengerpart tartományaiban, ahol az importált ezüstön alapuló pénzgazdaság a leggyorsabban fejlődött. Ez a tendencia a földárak csökkenéséhez vezetett. A partvidéken a császári tiltás és az intenzív kalóztevékenység ellenére megélénkült a csempészkereskedelem, hiszen abban óriási profitlehetőségek voltak. Japánban a kínai selymet a beszerzési ár öt-hatszorosáért lehetett értékesíteni.[36]

A hagyományos kézművesműhelyekből egyre nagyobb, akár több száz főt is foglalkoztató vállalkozások alakultak ki a textiliparban (pamut- selyem- és gyapjúgyártás, -feldolgozás), porcelánkészítésben, vasgyártásban. A kapitalizálódás további jeleként kialakult egy korai munkaerőpiac: a képzett munkások viszonylag jelentős fizetségért dolgoztak, a képzetlen segéderők pedig tömegesen vártak alkalmazásukra az üzemek környékén. A 16. század végén például a papírgyártás Csianghszi tartományban koncentrálódott: itt mintegy 30 üzemben közel 50 000 ember dolgozott.[37]

A külkereskedelem megélénkülése és hanyatlása

szerkesztés

A külkereskedelem rövid fellendülés után gyorsan hanyatlásnak indult, elsősorban politikai okokból. Az erősen központosított Ming-kormányzat nem nézte jó szemmel a gazdagodó, egyre nehezebben ellenőrizhető partvidék függetlenedését, ezért hamarosan még a part menti hajózást is megtiltotta a kínaiaknak; a hivatalos expedíciókat magas költségük és alacsony hasznuk miatt beszüntették; fémre átválthatatlan papírpénzt vezettek be, amely a külkereskedelemben használhatatlannak bizonyult; a kínai partoknál japán kalózok jelentek meg, az ellenük való védekezés is szükségessé tette a tengeri kereskedelem korlátozását; északon pedig újra megerősödtek a mongolok, ezért a birodalomnak minden erejét a szárazföldi határok védelmére kellett összpontosítania. 1436-ban a külföldi követeket hazaküldték Kínából, így a Ming-birodalom lényegében bezárkózott – éppen abban a korban, amikor az európaiak intenzifikálták a világ felfedezését és gyarmatosítását. A külkereskedelem hanyatlásával párhuzamosan a belső gazdaság fejlődése is megtorpant. Az eddig a fejlődés központjának számító déli területek megteltek, s a feltöretlen területek és a feltáratlan erőforrások elfogytával megszűntek a fejlődést éltető erők. Másrészt a Ming-kormányzat – hogy a földkoncentráció miatt csökkenő bevételeit pótolja – minden eddigi hatalomnál jobban „rátelepedett” a kereskedelemre és a kézműiparra, s állami monopóliumaival, adóival, illetékeivel, minden részletre kiterjedő szabályozásával megbénította e két – eleddig dinamikusan növekvő – gazdasági terület fejlődését, s ezzel megakadályozta, hogy Kínában az ígéretes kezdetek ellenére kibontakozhasson a tőkés fejlődés. A stagnáláshoz hozzájárulhatott két más, már említett tényező is: a kínai szellemi elit gondolkodásának gúzsba kötése a hivatalnokvizsgák anyagának rögzítésével, valamint a kereskedők azon szokása, hogy a felhalmozott kereskedelmi tőkét nem a termelésbe, hanem földvásárlásba, gyerekeik hivatalnoki taníttatásába fektették. Mindez hosszú távon Kína lemaradásához vezetett a globális gazdasági fejlődésben.

Technológiai fejlődés

szerkesztés

A Ming-kor végére komoly műszaki irodalom is kialakult, ezek a tanulmányok is tanúskodnak a kor technológiai fejlődéséről. Megújultak a selyem- és gyapotszövő gépek. Kifejlődött a három, négy, majd ötszínű fa nyomódúcos nyomtatás, feltalálták a réz és ólom ötvözetéből készült cserélhető fém nyomódúcokat. Az élelmiszeripar terén létrejöttek a fehér cukor és a porcukor gyártásának eljárásai. A Ming-kori kerámiagyártás több különböző „műfajban” világraszóló eredményeket ért el, amiről számos értékes kiállítási tárgy tanúskodik a világ nagy múzeumaiban.

  • Ming-kori porcelánok a British Museumban
  •  
    Egy Bódhiszattva ábrázolása
  •  
    Pávadíszes borosedény
  •  
    Sárkányos borosflaskák
  •  
    Arab kalligráfia a császári udvar moszlim hívői számára
  •  
    Sárkányos tál
  •  
    Perzsa figurák és holland motívumok - exportra
  •  
    Út a halhatatlanok szigete felé
  •  
    Sárkányok lángoló gyöngyszemet kergetnek
  •  
    Boroskancsó táncoló nő formájában

A mezőgazdaságban is új eljárások, növényfajták és egyszerű gépek jelentek meg. Az Újvilágból érkező spanyolok és portugálok ismertették meg a kínaiakkal a 16. században például a földimogyorót, ami a 19. századra népélelmezési cikké vált. Még gyorsabban terjedt el az édesburgonya, ami helyenként ugyanolyan fontossá vált a 18. századra, mint a rizs. A kukorica viszont csak később és lassabban terjedt el.[38]

A lakosság számának és szerkezetének alakulása

szerkesztés

Hongwu császár uralkodása után a népszámlálások (adózási okok miatt) elvesztették megbízhatóságukat. Modern kutatások szerint azonban a népesség a 14. század végétől a 17. század közepéig folyamatosan növekedett. Egyes számítások szerint a Ming-kor elején 70, végén 130 millió lehetett a népesség.[39]

A városias fejlődés megélénkülése nyomán kialakult egy munkásréteg és egy városi középosztály a városi kereskedőkből és üzletemberekből. A kapitalista fejlődés csírái azonban alapvetően különböztek a hasonló európai fejleményektől, mivel Kínában a leggazdagabb kereskedők az állami megrendeléseknek, a hadiszállításoknak köszönhették vagyonukat, ellentétben Európával, ahol gyakran inkább a királyi udvarok függtek a gazdag kereskedőktől, mint fordítva.[40]

Erősödő külső fenyegetések

szerkesztés

Északi nomádok

szerkesztés

A dinasztia alapításakor a mongolokkal szemben elért fölény az 1438-49 közötti mongol támadások révén megszűnt. Bizonyos egyensúlyi állapot alakult ki, majd a 16. század közepén az északi támadók látszottak felülkerekedni. Altan mongol nagykán ősei nyomdokaiba lépve mind nagyobb erőkkel tört be Kína északi tartományaiba. 1550-ben három napig ostromolta Pekinget is, majd Közép-Ázsiában, Tibetben folytatta hódításait. 1570-ben végül elfogadta a kínaiak által ajánlott békeszerződést és így újra kialakult egyfajta modus vivendi Kína és a mongolok között. Északkeleten azonban újabb veszélyek jelentkeztek: a japánok partra szálltak Koreában, a dzsürcsik pedig felvették a mandzsu nevet és új hatalmat hoztak létre a Mandzsúriának elnevezett térségben.[41]

Kalózok

szerkesztés

A partvidékre korábban is jellemző kalózkodás a 16. század közepén minden addiginál hevesebbé vált. A wokou néven nevezett japán kalózok (a wó törpét jelent kínaiul) támadásai már az invázió jellegét öltötték. A „japán kalózok” terminus azonban tulajdonképpen egy változatos nemzetiségekből álló csoportot takart, voltak közöttük koreaiak, vietnámiak, malájok, szumátraiak és a partvidéken élő kínaiak is.[42]

A kalóztevékenység megélénkülése paradox módon Kína bezárkózásával, az akkoriban egyébként a kelet-ázsiai térségben erősen élénkülő tengeri kereskedelem betiltásával is összefüggött. A több ezer kilométeres partvidéket felügyelni ugyanis szinte lehetetlen volt, a tiltás az illegalitásba szorította és a kalóztevékenység felé terelte a korábbi kereskedőket.[43]

Kapcsolatok Japánnal

szerkesztés

Az erősödő Japánnak elemi gazdasági érdeke volt a kínai kereskedelem. A kínai kormányzat e kapcsolatok engedélyezése és tiltása között ingadozott. A kereskedelmi kapcsolatok formailag japán „delegációk” érkezésével valósultak meg. A Jung-lö-korszaktól kezdve ezeket a japán „követjárásokat” szigorúan korlátozták, egy delegációt engedélyeztek tíz évente, maximum két hajóval és kétszáz fővel. 1432-től ezeket a kereteket 3 hajóra és 300 főre emelték, de a gyakorlatban ennél sokkal gyakrabban és nagyobb létszámú küldöttségek érkeztek. Japánból általában kardokat és ként, rezet, különleges faanyagokat, legyezőket hoztak Kínába, míg a kínai export főleg selyemből, könyvekből, festményekből és rézpénzekből állt.[44]

E küldöttségek a vallási és kulturális kapcsolatok részét is alkották, mivel a japán delegációkban sok buddhista szerzetes is helyet kapott. Ők nem csak a kínai buddhizmus, hanem a kultúra más területei, főleg az irodalom és a filozófia iránt is érdeklődtek. 1403-ig teljesen szabadon mozoghattak a birodalom egész területén. Később azonban rájuk vonatkozóan is egyre szigorúbb korlátozások léptek életbe. Kínai buddhista szerzetesek is gyakran utaztak Japánba, és elősegítették a Japánban hagyományosan nagyra becsült kínai kultúra további terjedését.[45]

A delegációk alapvetően kereskedelmi, de egyúttal diplomáciai, kulturális és hírszerző tevékenységével párhuzamosan tovább folytatódott a japán kalózkodás is. Ez végül ahhoz vezetett, hogy a kínai kormányzat tovább szigorította a delegációk beutazását. 1523-ban két japán küldöttség között alakult ki konfliktus; Kína csak az egyiket ismerte el hivatalosnak, a másik így erőszakosan lépett fel és kifosztotta a delegációk hagyományos fogadó városát, Ningpót. Ezután a kínai kormányzat teljesen betiltotta a delegációk beutazását, ami a kalózkodás további erősödéséhez vezetett, ami 1553-55-re már rablóhadjáratok és tömeges mészárlás formáját öltötte.[46]

A kínai kormánynak végül formális háborút kellett indítania a kalózok ellen. A Hu Cung-jian tábornok vezette hadjárat 1556-tól helyreállította a rendet a Csöcsiang tartomány partjain, majd fokozatosan, Jü Ta-ju, és a népi emlékezetben a Ming-korszak egyik nemzeti hőseként továbbélő Csi Csi-kuang tábornokok vezetésével 1560 és 1570 között az egész partvidékről sikerült elűzni a kalózokat és megteremteni a biztonságot. Ez azonban egyúttal a kínai bezárkózás, a külvilágtól való elszigetelődés erősödését is jelentette.[47]

A Ming-dinasztia hanyatlása és bukása

szerkesztés

Az északi nomádok és a tengeri kalózok támadásainak visszaverés után, a 16. század közepétől átmeneti javulás következett be az ország helyzetében. Lungcsing császár (1567–1573) felvilágosult uralkodó volt, pártolta a társadalmi igazságosságot és a haladást szolgáló reformokat. Az ő idején elkezdett ilyen politika Vanli (萬曆) császár (1673–1619) uralkodása kezdetén is folytatódott, hiszen az új császár gyermekként lépett a trónra és nagykorúvá válásáig Csang Csü-cseng (1525–1582) kancellár irányította az országot. Ekkoriban folytatódott az udvar kiadásainak csökkentése, a kisparasztok védelme a földkoncentrációtól, a nagyszabású folyószabályozási munkálatok. A folyók és a Nagy-csatorna gátjainak főfelügyelője például 29 évig Pan Csi-hszün (1521–1595) volt, aki nagyon hatékonyan és becsületesen tevékenykedett.[48]

Csang Csü-cseng halála után azonban az eunuchok klikkje visszaszerezte a hatalmat. A császár uralkodásának hátralévő 38 évében teljesen elhanyagolta az államügyeket. Az udvarban frakcióharcok dúltak, az ország hatékony ellenőrzés nélkül maradt, az állami bevételek gyorsan fogyatkozni kezdtek.[48] A korszak hanyatlását plasztikusan ábrázolja a 16. század második felében keletkezett híres erotikus regény, a Szép asszonyok egy gazdag házban is.

Az ország pénzügyi helyzete rohamosan hanyatlott, de a pazarlás egyre elképesztőbb méreteket öltött. Vanli császár síremléke számára sok száz kilométeres távolságból szállították a cédrust, a terméskövet és a különleges téglát.[48] Már Hung-vu császár kialakította azt a rendszert, ami szerint huszonnégy fiának a hatalomtól való távoltartásuk érdekében csillagászati juttatásokat biztosítottak. A szélesebb császári család a többnejűség révén a generációk során exponenciálisan bővült; Csingcseng hercegének például 94 leszármazottja volt. Vanli idején 45 császári herceg kapta a legmagasabb évjáradékot, ami 600 tonna gabona árának felelt meg. Mellettük még 23 000 császári családtagról gondoskodott a kincstár.[48]

A pénzügyi nehézségek adóemeléseket követeltek, ami pedig a társadalmi elégedetlenség fokozódását eredményezte. A „hagyományos” parasztfelkelések mellett megszaporodtak a városi munkásság lázadásai, még az olyan központokban is, mint Szucsou, Hangcsou, Peking. A szinte évente ismétlődő zavargások 1621 és 1644 között már hatalmas felkelésekbe folytak össze.[49]

Politikai válság

szerkesztés

A 16-17. század fordulóján az egyik oldalon a becsületes közhivatalnokok és a császárhű értelmiség, a másik oldalon pedig az eunuchoknak a hatalmat bitorló klikkje között feszültek a legerősebb társadalmi-politikai ellentétek. Az ellenzéki összefogás kristályosodási pontja a Tung-lin Akadémia lett, amelyet még a 12. században alapítottak értelmiségiek irodalmi és politikai viták céljára.[50] Az újjászületett akadémia hamarosan párttá szerveződött, amely szerette volna megreformálni az egész birodalmat, megerősíteni a központi (császári) hatalmat, szabadabb véleménynyilvánítási jogot biztosítani a hivatalnokoknak és csökkenteni az adóterheket. Reformjaik útjában azonban ott álltak az eunuchok. E két párt küzdelme határozta meg a Ming-dinasztia utolsó évtizedeinek politikai életét.

A Tung-lin párt egy időre a hatalom közelébe került, de az utókor által különösen ördögi manipulátorként értékelt eunuch, a gyűlölt Vej Csung-hszien a titkosszolgálat segítségével magához ragadta a hatalmat a bábcsászár mellett, és betiltotta az akadémiákat, leszámolt a reformerekkel – maga és klientúrája számára viszont országszerte templomokat emeltetett az „élők temploma” néven.[50] Az utolsó Ming császár trónra lépése után, 1628-ban, Vej merénylet áldozata lett, és egy rövid időre ismét a reformerők kerekedtek felül, de ezután nemsokára megint az eunuchok korszaka jött el. Ez a küzdelem érthetően az egész kormányzatot megbénította.

A végső felkelések

szerkesztés

1627-28-ban a nagy aszály miatt éhínség tört ki, ami kezdetben tartományi, majd országos méretű felkeléshez vezetett. A császári csapatok képtelenek voltak leverni a lázadást, legfeljebb annyit értek el, hogy az egyik tartományból a másikba hajtották át a felkelők seregeit. A kezdeti anarchia és rivalizálás után 1636-ra már tekintélyes vezetői is lett a parasztcsapatoknak. Észak-Kínában Li Ce-cseng, a juhászból lett császári postai alkalmazott lett egyszemélyi vezetőjük, a Jangcétól északra lévő területeket Csang Hszien-csung tartotta ellenőrzése alatt. 1641-től az észak-kínai vezető már dinasztikus célokat tűzött maga elé. Jól szervezett seregével sorra foglalta el a városokat, 1643-ban bevette Hsziant, (a Nyugati Han- és a Tang-dinasztia fővárosát), ahol császárnak kiáltotta ki magát. Ezután 1644-ben Peking ellen indult. A főváros védői megadták magukat, a védelem nélkül maradt császár – a hagyomány szerint – a pekingi Szén-hegyen felakasztotta magát, ezzel a Ming-dinasztia uralma véget ért. Egy hónappal később azonban külső támadók, a mandzsuk – a császári csapatok maradékának támogatásával – legyőzték a felkelőket, akiknek vezetőjét végül parasztok ölték meg menekülése közben.[51]

Csang Hszien-csung eközben visszahúzódott Szecsuan tartományba, és ott kiáltotta ki magát a „Nagy Nyugati Királyság” uralkodójává, de a mandzsuk 1647-re őt is leverték.[52] A Mingek birodalma szinte ellenállás nélkül került a következő, a Csing-dinasztia-dinasztia birtokába.

A Ming-kor szellemi élete

szerkesztés
 
Ming-kori kalligráfia legyezőn

A modern sinológiai kutatások elején sokáig az a nézet tartotta magát, hogy a Ming-kor a kínai történelem korábbi „aranykorához” (Tang-dinasztia) és „ezüstkorához” (Szung-dinasztia) képest a szellemi alkotások terén a terméketlenség és a szolgai utánzás jellemezte. Kétségtelen, hogy a mongol hódítás megtörte a korábbi fejlődést az utána hatalomra került új kínai dinasztia szegényparaszti származása is sokáig rányomta a bélyegét a szellemi színvonalra. A 16. századtól kezdve, a városok növekedésének nyomán viszont újra megélénkült a szellemi élet, a filozófiai gondolkodás. Ötvöződött a népi és a „magaskultúra”, lendületet kapott a színjátszás, a szépirodalom fejlődése. Virágkorát élte a könyvnyomtatás, kitűnő minőségű kiadványok születtek, terjedt a bibliofilia, a ritka könyvek iránti rajongás és a könyvgyűjtés szenvedélye.[53]

A Ming-kor tehát távolról sem volt a stagnálás korszaka, sőt az időszak végén megjelenő irányzatok már világosan jelezték a modern kor kezdetét. A szellemi élet fejlődése is megerősíti azt, ami a társadalom- és gazdaságtörténet alapján már világossá válhatott: a Ming-kor végén Kína belépett az újkorba. Természetesen ennek megállapításakor nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Kína egész történetét végigkísérik olyan sajátosságok, amelyek megnehezítik az Európa-centrikus gondolkodás körében kialakult fogalmak használatát.

Filozófia, irodalom

szerkesztés

A filozófia terén a Ming-dinasztia kezdete a neokonfuciánus ortodoxia megerősödésének időszaka is volt. 1415-ben kiadtak egy antológiát a Szung-kori filozófusokról Az emberi természetről és a rend elvéről gondolkodók summázata címmel, ezen kívül két irodalmi összefoglalót, „hivatalos” kommentárokkal Öt klasszikus és Négy könyv címmel. Ezek egészen a 18. századig a klasszikus tanulmányok alapjául szolgáltak. A hivatalnoki vizsgák során azonban nem volt feltétlenül kötelező a klasszikus, hivatalos értelmezések követése, gyakran a vizsgaművek nem tartalmaztak egyetlen „ortodox” gondolatot sem.[54]

A tudományos forrás- és szövegkritika is megindult ebben a korban. A kínai írásjegyeket először Mej Jing-cu rendezte, összesen 214 fogalmi kulcs alá az által szerkesztett szótárban, amely 33 179 írásjegyet tartalmaz. Csu Caj-jü herceg a matematikai és a zeneelmélet összekapcsolásával foglalkozott és a 16. század végén meghatározta a temperált hangsort, néhány évvel azelőtt, hogy az megjelent volna Európában.[55]

A szépirodalomban a korábbi századokban Kajfengben és Hangcsouban, a szórakoztató negyedekben kialakult felolvasó irodalomból kialakult az igazi regény, első példái a Nyugati utazás és Szép asszonyok egy gazdag házban. A színház népszerűsége is nagyot nőtt ebben az időszakban.[56]

Az alkalmazott tudományok forradalma

szerkesztés

A Ming-kor tudományossága elsősorban a gyakorlati életben alkalmazható tudás terén nyújtott újat. Sorban jelentek meg a „műszaki-tudományos” jellegű könyvek a legkülönbözőbb témaközökben (például gyógyszerészet, orvoslás, mezőgazdaság és botanika, kézműves technológiák és földrajz). Itt már észrevehető a misszionáriusok hatása, a nyugati eredmények átvételére irányuló törekvések is. Vang Zseng (1571-1644) Johann Schreck német jezsuita segítségével összeállította A távoli nyugat furcsa szerkezeteinek képes magyarázata című könyvet.[55]

  • Egy 1637-es kínai szakkönyv technológiai illusztrációi
  •  
    Vetőgép
  •  
    Malom
  •  
    Cérnagombolyító eszköz
  •  
    Fazekasműhely

Kapcsolatok a Nyugattal

szerkesztés
 
Matteo Ricci (1552-1610)

Az első európai (portugál) hajó 1516-ban érkezett Kínába. 1517-ben kérvényezték a központi kormánynál, hogy egy portugál kereskedelmi telepet létesíthessenek kínai földön, de a kínaiak a kérést elutasították. Ezután számos európai hajó érkezett a kínai partokhoz, amelyek legénységét teljesen lenyűgözte az óriási, jól szervezett, virágzó birodalom. A tengerészek beszámolói felkeltették az európai érdeklődést Kína iránt. A portugálok végül a helyi hivatalnokok lefizetésével 1557-ben megvetették lábukat a dél-kínai Makaón, amely kereskedelmi centrum mellett a távol-keleti keresztény hittérítő tevékenység központjává is vált.[57]

A hittérítők közül a legjelentősebb Matteo Ricci (kínai nevén: 利玛窦, Lì Mǎdòu) olasz jezsuita volt, aki 1581-ben érkezett Kantonba. E korai misszionáriusok először a főhivatalnokok és az uralkodó udvarába igyekeztek bejutni, hogy őket megnyerve ügyüknek megkönnyítsék a hit terjesztését a birodalomban. Az udvarban a misszionáriusok ugyan fontos szerephez jutottak, de a kínaiak megtérítése terén a több ezer éves szilárd hagyományok miatt nem értek el sok sikert. A kínaiakat az új hit nemigen érdekelte, de az európai tudomány annál inkább: így aztán a hittérítők elsősorban a naptárkészítés, csillagászat, térképészet stb. korabeli európai eredményeivel ismertették meg őket, s csak másodsorban, mintegy ennek révén a kereszténységgel.[57]

Jegyzetek

szerkesztés
  1. ↑ Ebrey et al 2006 270. oldal
  2. ↑ a b c Polonyi 1988 70. oldal
  3. ↑ Gernet 2001 307. oldal
  4. ↑ Ebrey 1999 191. oldal
  5. ↑ Polonyi 1986 377. oldal
  6. ↑ a b c d Gernet 2001 308. oldal
  7. ↑ Gernet 2001 309. oldal
  8. ↑ a b c Polonyi 1988 71. oldal
  9. ↑ Gernet 2001 309. oldal
  10. ↑ Gernet 2001 310. oldal
  11. ↑ Ebrey 1999 192. oldal
  12. ↑ Polonyi 1988 71. oldal
  13. ↑ Gernet 2001 310. oldal
  14. ↑ Ebrey 1999 192. oldal
  15. ↑ Gernet 2001 311. oldal
  16. ↑ Polonyi 1988 72. oldal
  17. ↑ Bai 1982 332. oldal
  18. ↑ Polonyi 1988 72. oldal
  19. ↑ Polonyi 1986 170. oldal
  20. ↑ Gernet 2001 311. oldal
  21. ↑ Gernet 2001 311. oldal
  22. ↑ Gernet 2001 312. oldal
  23. ↑ Gernet 2001 315. oldal
  24. ↑ Gernet 2001 317. oldal
  25. ↑ Gernet 2001 317. oldal
  26. ↑ Gwyn Campbell, Suzanne Miers, Joseph Calder Miller. Children in slavery through the ages. Ohio University Press, 136. o. (2009). ISBN 0-8214-1877-7. Hozzáférés ideje: 2011. január 11. 
  27. ↑ Gernet 2001 318. oldal
  28. ↑ Gernet 2001 319. oldal
  29. ↑ Gernet 2001 321. oldal
  30. ↑ Gernet 2001 322. oldal
  31. ↑ Gernet 2001 323. oldal
  32. ↑ Bai 1982 342. oldal
  33. ↑ Gernet 2001 324. oldal
  34. ↑ Gernet 2001 324. oldal
  35. ↑ Gernet 2001 325. oldal
  36. ↑ Gernet 2001 332. oldal
  37. ↑ Gernet 2001 332. oldal
  38. ↑ Gernet 2001 333. oldal
  39. ↑ Gernet 2001 333. oldal
  40. ↑ Gernet 2001 334. oldal
  41. ↑ Gernet 2001 326. oldal
  42. ↑ Gernet 2001 326. oldal
  43. ↑ Gernet 2001 328. oldal
  44. ↑ Gernet 2001 328. oldal
  45. ↑ Gernet 2001 329. oldal
  46. ↑ Gernet 2001 329. oldal
  47. ↑ Gernet 2001 329. oldal
  48. ↑ a b c d Gernet 2001 334. oldal
  49. ↑ Gernet 2001 335. oldal
  50. ↑ a b Gernet 2001 336. oldal
  51. ↑ Gernet 2001 337. oldal
  52. ↑ Gernet 2001 338. oldal
  53. ↑ Gernet 2001 340. oldal
  54. ↑ Gernet 2001 341. oldal
  55. ↑ a b Gernet 2001 343. oldal
  56. ↑ Gernet 2001 347. oldal
  57. ↑ a b Gernet 2001 350. oldal

Források

szerkesztés

További információk

szerkesztés

Kapcsolódó szócikkek

szerkesztés
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Ming-dinasztia&oldid=27350724”