Ugrás a tartalomhoz

Brit Hongkong

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Hongkong brit gyarmatként szócikkből átirányítva)
Brit Hongkong
Koronagyarmat
1843–1941, 1945–1981
Brit fennhatóság alatt lévő terület
1981–1997
British Hong Kong
英屬香港
18411997


A gyarmati Hongkong térképe
A gyarmati Hongkong térképe
Mottó: "Dieu et mon droit"
Nemzeti himnusz: God Save The Queen
Általános adatok
FővárosaVictoria City
Terület1848: 80,4km²
1901-1997: 1042 km²
Népesség24 000 (1848)
283 978 (1901)
750 000 (1945)
6 300 000 (1995) fő
Hivatalos nyelvekangol, kantoni
Pénznemhongkongi dollár (HKD)
Kormányzat
ÁllamformaNagy-Britannia gyarmata
UralkodóViktória brit királynő (első)
II. Erzsébet brit királynő (utolsó)
ÁllamfőHongkong kormányzója
Államfő-helyettesGyarmati főtitkár
ElődállamUtódállam
 Csing-dinasztiaHongkong japán megszállása 
 Hongkong japán megszállásaHongkong 
A Wikimédia Commons tartalmaz Brit Hongkong témájú médiaállományokat.

Brit Hongkong (British Hong Kong, 英屬香港) megnevezés arra az időszakra utal, amikor 1841 és 1997 között Hongkong előbb a korona gyarmata, majd brit fennhatóság alatt álló terület volt.

Története

[szerkesztés]

Megalakulása

[szerkesztés]

1836-ban a Csing-dinasztia kormánya felülvizsgálta az ópium kereskedelmére vonatkozó szabályokat. 1839 márciusában Lin Cö-hszü császári biztos Kantonba utazott, ahol a külföldi kereskedőktől megkísérelte elkobozni az össze ópiumot. A kereskedők ellenálltak, de Lin körbevette a külföldiek számára létrehozott (Kantoni Gyárak néven ismert) kerületet és elvágta az utánpótlási vonalaikat. Charles Elliot brit kereskedelmi főbiztos, hogy biztosítsa a brit kereskedők szabad elvonulását, beleegyezett az ópium elkobzásába és ígéretet tett a kereskedőknek, hogy a brit és a kínai kormány közösen fizetnek kárpótlást. Végül a kereskedők összesen 20 283 ládányi ópiumot szolgáltattak be, amit nyilvánosan megsemmisítettek.[1]

1839 szeptemberében azonban a brit kormány úgy döntött, hogy erővel kényszeríti a kínai kormányt az általuk megsemmisített brit áruk ellenértékének kifizetésére. Elliot és unokatestvére, George Elliot vezetésével egy expedíciós haderőt szerveztek 1840-ben. Lord Palmerston külügyminiszter közben azt hangoztatta a kínai kormánynak, hogy nem azt vitatják, hogy vajon van-e joguk betiltani az ópiumkereskedelmet, hanem ahogy ezt a döntést végrehajtották.[2] Palmerston szerint a kínai kormány csapdába csalta a külföldi kereskedőket az ópiumot betiltó rendelkezés váratlan, meglepetésszerű végrehajtásával, és a brit kereskedők utánpótlásának elvágásával halálra vagy éhezésre ítélte azokat. Az expedíciós erőt vezető Elliotokat pedig arra utasította, hogy foglaljanak el egyet a Csuszan-szigetek közül, adják át levelét a császár egyik tisztviselőjének és kínaiak ellenállása esetén vegyék blokád alá a Jangce és a Sárga-folyókon található kikötőket.[3] Palmerston levelében önálló bázist követelt a brit kereskedők számára, ahol "nem lesznek alávetve a Birodalom pekingi kormányzata, vagy a kikötőkben található helyi hatoságok egyoldalú önkényeskedéseinek".[4]

Az első ópiumháború néven ismert konfliktus végén, 1841-ben Elliot tárgyalásokat kezdett Lin utódával, Csi-sannal, Kuangtung tartomány kormányzójával és kikényszerítette tőle, hogy átadja Hongkong szigetét és kikötőjét a brit korona fennhatósága alá. 1841. január 20-án jelentette be Elliot az "előzetes megállapodások lezárását",[5] január 26-án felhúzták az Union Flag-et a sziget felett és James Bremer sorhajókapitány hivatalosan is birtokba vette a szigetet (a később Possession Point néven ismert földnyelven).[6] Elliot azért választotta Hongkongot Csuszan helyett, mert úgy vélte, hogy a keletebbre elhelyezkedő sziget elfoglalása csak az "ellenségeskedések végeláthatatlan elhúzódásához" vezetnek és Hongkongot sokkal értékesebb bázisnak tartotta a kantoni brit kereskedők szempontjából.[7] 1842. augusztus 29-én a terület bekebelezését hivatalosan is szentesítette a nankingi szerződés, amelyben "örökre (in perpetuity) átadta a területet Kína.

Területi terjeszkedés

[szerkesztés]

Mivel a nankingi szerződés nem teljesen elégítette ki a britek kereskedelemre és haszonra vonatkozó elvárásait, egyre nagyobb volt a nyomás a szerződés felülvizsgálatára.[8] 1856 októberében a kínai hatóságok lefoglalták a "Nyíl" (Arrow) nevű, kínai tulajdonú, Hongkongban bejegyzett, brit zászló alatt hajózó hajót. A kantoni brit konzul, Harry Smith Parkes az esetet, a brit zászló bevonását és a hajó személyzetének letartóztatását "igen súlyos természetű inzultusnak" minősítette. Parkes és John Bowring hongkongi kormányzó ürügyül használták fel az incidenst a további terjeszkedéshez. 1857 márciusában Lord Palmerston külügyminiszter teljhatalommal ruházta fel James Bruce-t, Elgin grófját, hogy egy új és a britek számára kedvezőbb szerződésről tárgyaljon a kínaiakkal. A franciák is kiküldtek egy expedíciós haderőt a britekkel együtt, hogy megbosszulják az 1856-ban kivégzett francia misszionáriust, Auguste Chapdelaine.[9] 1860-ban a Taku erőd elfoglalása és Peking eleste arra kényszerítette a kínaiakat, hogy aláírják a tiencsini szerződést és a pekingi konvenciót. A tiencsini szerződésben a kínaiak engedtek a britek követelésének, miszerint nyissanak meg több kikötőt a külföldi kereskedők előtt (az ún. Tiencsini koncessziós zónák), engedélyezzék a hajózást a Jangce folyón, legalizálják az ópiumkereskedelmet és nyithassanak egy nagykövetséget Pekingben. A háború alatt a britek elfoglalták a Kowloon félszigetet, amelynek viszonylag lapos területe értékes kiképző és pihenőhelynek bizonyult. A pekingi konvencióban a kínaiak további területeket engedtek át a briteknek.[10]

1898-ban a britek katonai megfontolások miatt igyekeztek Hongkong területét kiterjeszteni. 1898 áprilisában kezdődtek a tárgyalások a pekingi brit miniszter, Claude MacDonald és Li Hong-zsang között, amelyek végül a második pekingi konvenció aláírásához vezettek június 9-én. Az egyezmény értelmében a britek koncessziós területként 99 éves bérleti jogok kaptak Kowloon-nak a Senzen-folyótól délre elterülő részére és további 230 szigetre, amelyeket később New Territories ("Új Területek") néven ismertek.[11]

Japán megszállás alatt

[szerkesztés]
Iszogai Renszuke, Hongkong kormányzója a japán megszállás idején

1941-ben, a második világháború kitörése utána brit kormány megegyezett a Csang Kaj-sek vezetése alatt álló kínai nacionalista kormánnyal, hogy amennyiben a japánok megtámadnák Hongkongot, akkor a kínai hadsereg támadást indít a japán haderő ellen, hogy felmentse a brit helyőrséget. 1941. december 8-án kezdődött meg a hongkongi csata, amikor a Japán Császári Hadsereg bombázói lényegében megsemmisítették a Hongkongon állomásozó brit légierőt.[12] Két nappal később a japán szárazföldi csapatok áttörték az Új Területeken létesített brit védelmi vonalat (az ún. Gin Drinkers Line-t) és a brit parancsnok, Christopher Maltby vezérőrnagy belátta, hogy nem tudja megvédeni a szigetet, ha erőit a kínai szárazföldön kötik le a japánok. A brit visszavonulás ellenére december 18-án a japánok átkeltek a Victoria Harbour-on.[13] és december 25-ére a britek ellenállása megtört, csak kisebb csoportok folytatták a harcot. Maltby ekkor azt javasolta Mark Young kormányzónak, hogy adja meg magát, amit utóbbi - a további veszteségek elkerülése érdekében - meg is tett.

Egy nappal a japán invázió megkezdése után, december 9-én Csang utasítást adott Ju Han-mou tábornok parancsnoksága alatt álló három hadtestnek, hogy vonuljanak Hongkong ellen és támadják meg a japánokat. A terv szerint a kínaiak január 1-jén indították volna meg támadásukat, de a meglepően gyors japán előrenyomulás miatt a brit helyőrség még ezelőtt megadta magát. A japán támadás során a brit védők 2232 halottat és 2300 sebesültet veszítettek, a japánok vesztesége 1996 halott és 6000 sebesült.[14]

A fegyverletétel ellenére a japánok napokig dúlták-fosztogatták a várost, több tízezer kínai nőt erőszakoltak meg a japán katonák egyedül vagy csoportosan.[15] Hongkong népessége a háború előtti 1,6 millióról 750 000 főre csökkent a háború végére, olyan sokan menekültek el (többségük 1945-ben visszatért).[16]

A japánok katonai kormányzást vezettek be és első lépésként bebörtönözték a brit gyarmati közigazgatás tagjait. Emellett igyekeztek a maguk oldalára állítani a helyi, kínai nemzetiségű, kereskedőréteget, akiknek tagjait tanácsadói testületekbe és a kerületi polgárőrségbe nevezték ki. Ez kezdetben jól működött és Hongkong lakossága meglehetősen jól együttműködött a megszállókkal, sokkal kevesebb atrocitásra került sor itt, mint más megszállt kínai városokban. Lényegében annyi történt, hogy a japánok felváltották a briteket, de Hongkong gyarmati státusza megmaradt.

1943-ra azonban a Japán Birodalom súlyos ellátási gondokkal küzdött és Hongkong ellátása (elsősorban az élelmiszer terén) akadozott. A lakosság elégedetlenségével együtt nőtt a megszállók korrupciója és brutalitása és a kínaiak egyre inkább elfordultak, szembeszálltak a japánokkal.

A japán fegyverletétel után aránylag simán ment a visszatérés a brit uralom alá, mivel a kínai szárazföldön a kommunistákat és a nacionalistákat az egymás elleni harc kötötte le és nem értek rá Hongkong státuszával foglalkozni. A japán megszállás egyik öröksége volt, hogy megerősítette a háború előtt kialakult kereskedőréteg vagyonát és befolyását, illetve jelentősen aláásta a britek tekintélyét és hatalmát.[17]

A brit fennhatóság visszaállítása és a terület visszacsatolása

[szerkesztés]
Hongkong Központi kerülete 1955-ben

1945. augusztus 14-én, amikor Japán bejelentette feltétel nélküli fegyverletételét, a britek egy haditengerészeti harccsoportot hoztak létre Hongkong visszafoglalására.[18] Szeptember 1-jén Cecil Harcourt ellentengernagy saját vezetésével brit katonai kormányzást vezetett be és szeptember 16-án ünnepélyesen fogadta a japán helyőrség megadását.[19] A háború után Mark Young kormányzó politikai reformokat vezetett be, mivel úgy érezte, hogy csak a helyi lakosság rokonszenvének megszerzésével lesz képes Nagy-Britannia megtartani a szigetet a kínai kormány akaratával szemben. Ennek egyik módszere volt, hogy a helyi lakosságot egyre jobban bevonta a gyarmat politikai életébe.[20]

1983-ban a terület státusza koronagyarmatról tengerentúli terület-re változott, 1984-ben pedig az Egyesült Királyság és Kína megállapodott, hogy Hongkongot 1997-ben visszacsatolják Kínához. A brit lobogót 1997. június 30-án vonták be Hongkong felett és másnap Hongkong hivatalosan is a Kínai Népköztársaság része lett az „egy ország – két rendszer” elvének fenntartása mellett.

Gyarmati kormányzás

[szerkesztés]

1841 januárjában, amikor Elliot Nagy-Britanniához csatolta Hongkongot, kihirdette, hogy a terület kormányzását a helyi kereskedelmi szuperintendáns hivatala végzi. Február 1-jén kiadott egy kiáltványt a helyi lakossághoz, amelyben kijelentette, hogy a lakosoknak "őfelsége (Viktória királynő) kegyes nevében védelmet ígér, bármilyen ellenséggel szemben, és továbbá biztosítja vallási ceremóniáik, rítusaik és társadalmi szokásaik szabad gyakorlását, valamint a törvényes magánbirtokok és érdekek védelmét és élvezetét".[5] Elliot bejelentette, hogy a kínai nemzetiségű lakosokat továbbra is kínai törvények alapján bírálják el (a Kínában továbbra is használt halálbüntetés mellőzésével), míg a brit és külföldi állampolgárokra a brit törvények vonatkoznak.[5] Ezt azonban a brit kormány felülvizsgálta és a terület összes lakosára a brit törvények vonatkoztak a későbbiekben.[21]

Az 1843. április 5-én kiadott királyi rendelet (Letters Patent) határozta meg Hongkong alkotmányos berendezkedését és kormányzati struktúráját. A terület ekkor kapta a koronagyarmati státuszt, a kormányzat fejének az uralkodót képviselő kormányzót jelölte meg, míg a hongkongi törvényhozó tanács és végrehajtó tanács a kormányzó mellett tanácsadói szerepet töltöttek be.[22] A gyarmati közigazgatást az gyarmati titkár (később főtitkár) hivatala végezte, aki egyben a kormányzó helyettese volt.

1861-ben Hercules Robinson kormányzó létrehozta a Hongkongi Gyakornokságot, amely fiatal végzősöket toborzott Nagy-Britanniában és két évig a kantoni nyelvjárást, illetve az írott kínait tanította nekik. Később ezek a kadétok alkották a hongkongi brit adminisztráció gerincét - csak a második világháború után engedték meg, hogy helyi kínaiak is közigazgatási pályára lépjenek. A kadétokat az 1950-es években közigazgatási tisztviselőnek nevezték át, és egészen a brit fennhatóság végéig nagy szerepet játszottak a helyi közigazgatásban.[23]

Gyarmati gazdaság

[szerkesztés]

A brit uralom alatt tapasztalt biztonság, stabilitás és a brit törvények kiszámíthatósága jelentős mértékben hozzájárult, hogy Hongkong a nemzetközi kereskedelem egyik legfontosabb központjává fejlődött.[24] A kolónia fennállásának első évtizedében az ópiumkereskedelemből származó vámok és illetékek voltak a kormány legfontosabb bevételi forrásai. Az ópium jelentősége idővel csökkent, de jelentős bevételi forrásnak számított egészen 1941-ig, a japán megszállásig.

A gyarmat fennállásának kezdetén a legnagyobb kereskedelmi cégeket britek, amerikaiak és más külföldiek üzemeltették, de idővel a helyi családok is jelentős érdekeltségeket szereztek, ami jelentősen felgyorsult 1941-1945 között. A manuális munkaerő nagy részét hongkongi és a szárazföldről érkező kínai munkások adták.[25]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. Tsang 2004 9–10. o.
  2. Tsang 2004 9–10. o.
  3. Tsang 2004 11. o.
  4. Tsang 2004 21. o.
  5. a b c The Chinese Repository. Volume 10. pp. 63–64.
  6. Belcher, Edward (1843). Narrative of a Voyage Round the World. Volume 2. p. 148.
  7. Tsang 2004 11., 21. o.
  8. Tsang 2004 29. o.
  9. Tsang 2004 32–33. o.
  10. Tsang 2004 33., 35. o.
  11. Tsang 2004đ 38–41. o.
  12. Tsang 2004 121. o.
  13. Tsang 2004 122. o.
  14. Tsang 2004 123-124. o.
  15. Philip Snow. The Fall Of Hong Kong: Britain, China and the Japanese Occupation. Yale U.P., 81. o. (2004) 
  16. Jung-Fang Tsai, "Wartime Experience, Collective Memories and Hong Kong Identity, China Review International (2005) 12#1 pp 229+ online Archiválva 2008. március 31-i dátummal a Wayback Machine-ben
  17. Wei-Bin Zhang. Hong Kong: The Pearl Made of British Mastery And Chinese Docile-Diligence. Nova Publishers, 109. o. (2006) 
  18. Tsang, 2004 133. o.
  19. Tsang 2004 138. o.
  20. Tsang 2004 143–144. o.
  21. Tsang 2004 23. o.
  22. Tsang 2004 18–19. o.
  23. Tsang 2004 25–26. o.
  24. Tsang 2004 57. o.
  25. Tsang 2004 58. o.

Források

[szerkesztés]
  • Tsang, 2004: Tsang, Steve. A Modern History of Hong Kong. I. B. Tauris (2004). ISBN 1845114191 

Fordítás

[szerkesztés]
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a British Hong Kong című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.