Vedres István Technikum
| Szegedi SZC Vedres István Technikum | |
| Fájl:Vedres logo.svg | |
| Fájl:Vedres homlokzat 2.jpg | |
| Alapítva | 1949 |
| Névadó | Vedres István |
| Hely | Magyarország, Szeged |
| Igazgató | Tóth Zoltán |
| OM-azonosító | 203052/003 |
| Elérhetőség | |
| Cím | 6720, Szeged Horváth Mihály u. 2-6. |
| A Szegedi SZC Vedres István Technikum weboldala | |
A Szegedi SZC Vedres István Technikum Szeged egyik patinás, nagy múltra visszatekintő középiskolája.
A Szegedi SZC Vedres István Technikum Szeged belvárosában, a Horváth Mihály és Deák Ferenc utca sarkán álló, 1894-ben épült iskolaépületben működik. 1949-ben az országban elsőként városunkban indult középfokú építőipari szakemberképzés. Iskolánk az első években I. számú Építőipari Technikum néven működött, majd 1952-ben felvettük „Szeged mérnökének”, Vedres Istvánnak a nevét. Az azóta eltelt háromnegyed évszázad alatt a „Vedres” Szegeden és az egész országban fogalommá vált. Intézményünk képzési formái nagy teret nyitnak az egyéni érdeklődésnek és képességeknek, miközben hatékonyan szolgálják a technikumi képzés fő céljait: felkészítenek az érettségire, a szakképzésre és a továbbtanulásra. A 75 éves történetünk alatt kinevelt szakemberek generációinak szakmai helytállása igazolja oktató-nevelőmunkánk sikerét.
Az iskolában tanulható szakmák:
Nappali oktatásban:
- magasépítő technikus
- grafikus
- mozgókép- és animációkészítő
A felnőttek szakmai oktatásában:
- magasépítő technikus
- grafikus
- fotográfus
| Dr. Pozsonyi Zoltán | 1949-1953 |
| Dr. Giday Kálmán | 1953-1955 |
| Kedves András | 1955-1961 |
| Szabó István | 1961-1988 |
| Békei László | 1988-1999 |
| Dobó László | 1999-2013 |
| Deák Attila | 2013-2017 |
| Nagy János Miklós | 2017-2022 |
| Tóth Zoltán | 2022-től |
További hasznos linkek:
- Webres
- Vedres galéria
Az iskola építéstörténete
Az 1893-ban a Szegedre települt ítélőtábla elhelyezésére a főreáliskola Dugonics téri épületét szemelték ki, így új épület kellett az iskolának. 1893. május 18-19-én ülésezett a Vallás és Közoktatásügyi m. kir. Miniszter rendeletére összehívott bizottság, amely hivatott volt e kérdés megoldásában. Ezen már részt vett Meixner Károly is.
A miniszteri megbízottak megtekintették a város által felajánlott Horváth Mihály és a Deák Ferenc utcának sarkán, a város tulajdonát képező 1161 ?öl, összesen öt építési telket, és alkalmasnak találták a kívánt célra. Határoztak, hogy új iskolaépületet emelnek, ám kikötötték, hogy a Deák Ferenc utcára néző homlokzat ne egészen építtessék ki, hanem maradjon szabadon 4-5 méter. Továbbá, hogy a „telek valamint az azon emelendő épület a város tulajdona maradjon, arra azonban bekebeleztessék az állam azon joga miszerint az épületet egészben a főreáliskola vagy az országos törvény alapján ennek helyébe lépő más, mindig magyar tannyelvű középiskola czéljaira fordíthassa.” A város közönsége vállalta, hogy az új iskolaépületet a meghatározott normák szerint 1895. szeptember 1-ig megépíti, arra azonban nem mutatott hajlandóságot, hogy be is rendezze.
Szeged város Középítészeti Tanácsa 1893. december 14-én határozott, hogy a kért telkeket „közczélra a város közönségének ingyen és tehermentesen átengedi, illetőleg megengedi, hogy azoknak tulajdonjoga az építési alap nevéről Szeged város közönsége nevére telekkönyvileg átirattassék.” Ezt 1894. január 4-én a minisztériumban is jóváhagyták.
Meg volt tehát a telek kezdődhetett az építkezés. A terveket Meixner Károly (1853‑1895), korának legtöbbet foglalkoztatott iskolaépítője készítette, akinek Debrecenben, Győrött és Székesfehérvárott is épültek oktatási létesítményei. Szeged újjáépítésében is részt vett tervezőtársával, Ney Bélával. Őket dicséri a bíróság, a főposta és a honvédtiszti lakóház (ma az orvosegyetem gazdasági hivatala). A Horváth Mihály utcai épületszárnyat kizárólag Meixner Károly tervezte és az iratokon csak az ő aláírása szerepel. A tornaterem tervezője viszont Alpár Ignác (1855‑1928) volt. A Meixner tervezte tornatermi szárnyépületet ugyanis az építési hatóság nem engedélyezte, mert azt az utcafrontra merőlegesen, végfalával helyezte volna el. Ennek oka az volt, hogy Meixner csak így tudta megtartani a szomszédos Belvárosi kaszinó (ma Juhász Gyula Művelődési Központ) telekhatárától megkövetelt védőtávolságot. 1894 februárjától a főépület építése már folyt, amikor gyorsan át kellett tervezni a tornatermet. Alpár Ignác növelte annak magasságát, utcafrontra fordította és ezt a tekintélyével kiharcolt csökkentett védőtávolság tette lehetővé. Így városképileg előnyösebb megoldás született.
Az iskolában szeptember végén kezdődött meg a tanítás.
Milyen volt ez az épület? Erről az építéskor készült három fényképfelvétel ad hiteles tájékoztatást: a főbejárat felől, a tornatermi szárnyépületről és az udvar felől.
Ezek alapján megállapítható, hogy a szabálytalan sokszögű telek hegyesszögű sarkában álló, két épületszárny összekapcsolásával létrejött V alakú épület északi és keleti homlokzata nagyjából azonos kialakítású: mindkét oldalon teljes alápincézésű, földszint+nyeregtetővel zárt, két emelet szintelrendeződésű, csaknem azonos hosszúságú, összetett, hangsúlyosabb közép- és enyhe kiülésű sarokrizalitos, az olasz reneszánsz palotahomlokzatok rendszerét követő. A két hosszan elnyúló, majdnem 1:4 arányú homlokzatot egy rövidebb harmadik köti össze. Ezen oszlopszékes toszkán faloszloprend közötti félkör záródású ívesállás alatt nyílik a kétszárnyú, felülvilágítós, betétráccsal díszített fakapu, amely fölött a golyvázott szegmensívű párkány orommezejét növényi ornamentika közötti ívnégyszöges címerpajzs tölti ki. A főbejárat fölött mindkét emeleten azonos osztású, egyenes záródású, keretes-szemöldökös ikerablakok nyílnak, a főpárkány feletti (a Meixner-féle terven nem szereplő) saroklizénás attikával azonos szélességű rizaliton. A rizalit sarokarmírozása széles sávban, azonos tagolással fordul át a két csatlakozó hosszhomlokzatra, a golyvázott fő-, osztó- és lábazati párkányokkal együtt. Az északi homlokzat a földszinten 1+3+5+3+2, az emeleteken pedig 2+3+5+3+1 tengelyes, sarok- és középrizalitos, a rizalitok szélén és az épületsarkokon sarokarmírozással. A golyvázott övpárkány fölött a második emeleten az azonos osztású, egyenes záródású keretes-szemöldökös ablakok közötti középrizalit magasabb képszékét az ablaktengelyekben és az ablakok között diglifek osztják széles metopékra. A középrizalit hangsúlyát tovább növeli a megemelt tetőszerkezet, a második emeleten a főpárkány architrávja alatti hat pilaszter és a félkörzáródású ablakok közötti füzérdísz, az első emeleten három ablak fölötti barokk törtíves-oromzatos ablakkeretezés, a földszinten a felkörzáródású ablakok közötti négy címerpajzs. (Ezek jelenleg a füzérdísz helyén, a második emeleten vannak.) A keleti homlokzat jellegében ehhez hasonló, de a földszinten 2+4+5+4+1, az emeleteken 1+4+5+4+2 ablakaxissal épült. Az épületszárnyak mindkét végén a sarokrizalitot az első emeleten négyzet formájú keretes-szemöldökös vakablak, a második emeleten pedig keretes-szemöldökös, félköríves, kagylódísszel bélelt falfülke tagolja. Az épület mindkét homlokzatán a földszinti ablakok a vállvonalig fölfutó rusztikából kiinduló félköríves falazott-vakolt boltövmotívummal vannak keretezve, alattuk, a lábazati párkány alatt egy-egy pinceablakkal.
Az épületben fél évszázadon át eredeti körülmények között folyt az oktatás.
A második világháború az iskola történetében jelentős változásokat hozott, és így volt ez az épület műszaki állapotát tekintve is. A háború végén a tantermeket ideiglenes katonai kórháznak rendezték be. A tornatermi szárnyban hadtáp raktár volt, mennyezetig zsúfolva ruhával, takaróval. Amikor a raktárban tűz ütött ki, a tornaterem fafödéme, tetőszerkezete teljesen leégett, csak a körítő falak maradtak, belül üszkös romhalmazzal. Ekkor a főépület tetőszerkezetének egy része is tűzkárt szenvedett.
A Baross Gábor Gimnáziumot egyetlen tollvonással szüntették meg 1951-ben, éppen alapításának századik évfordulóján.
A tantermeket lefedő tetőt gyorsan helyreállították, de a tornaterem újjáépítésére 1953-ig kellett várni. Az 1951/52-es tanévben beköltöző Építőipari Technikum hamarosan hozzálátott a tornaterem újjáépítéséhez: a falakat vasbeton födémmel fedték, az eredetileg földszintes épületre emeletet húztak. Az épületet lépcsőházzal, raktárakkal bővítették. A tornaterem szakoktatási célt szolgáló műhely lett, az emeleten a kor szellemének megfelelően kultúrterem kapott helyet. Az épület lapostetős tömegformálása, megjelenése az akkortájt korszerű szocialista-realista építészeti stílus jegyeit viseli magán. A főépület stílusától idegen toldalék, az eklektikus utcaképbe sem illik. A háborús károk helyreállítása során a végeredményt tekintve eltűnt az Alpár Ignác tervezte művészi arányú földszintes, balusztrád díszítésű térdfallal magasított, nyeregtetős, cserép fedésű épületszárny. Ráadásul egysíkúra formálták a főépület középrizalitjait kiemelő fióktetőket, és lebontották a bejárati rész díszes attikáját.
A hatvanas évek elején megélénkülő építőipar lehetőséget adott arra, hogy a szakmai gyakorlatok oktatása a tanműhelyből valódi építéshelyekre költözzön. Az épületrészben 1962-1994 között az Építésügyi Minőségellenőrző Intézet vizsgáló állomása működött. Ezt követően a tornaterem visszakapta eredeti funkcióját a kiegészítő helyiségeket öltözővé, fürdővé alakították át. Sajnos a homlokzat helyreállítása – vélhetően pénzszűke miatt – nem történt meg, pedig a lapostető nyeregtetőre váltásával, ügyes homlokzatformálással az építészeti érték visszaadható lenne. (Ennek szellemében készült az 1998-as homlokzat-felújítási terv is.)
Az iskola homlokzatvakolatának felújítására 1977-ben került sor. A javítást foltokban végezték, a régi mészfesték megmaradt s arra kenték rá az új műanyag alapanyagú festéket. Mára a vakolat kisebb-nagyobb táblákban meglazult, helyenként lehullott. Igazán jó megoldás az lenne, ha az egész felületet tégláig letisztítanák, majd új vakolatra a legkorszerűbb anyagból hordanák fel a színes festést. Az 1998-as homlokzat-felújítási terv e szerint készült.
A második emelet feletti födém a faanyag természetes avulásának következményeként a nyolcvanas évek elejére elvesztette kellő teherbíró képességét. 1981-ben alá kellett támasztani és megszabadítani a csaknem fél méter vastag feltöltéstől. A födémet 1993-ban cserélték és az új vasbeton födém a padlástér beépítését is lehetővé teszi. 1995-ben a szilárd födém építése után a teljes fa tetőszerkezetet is kicserélték, de az eredeti fióktetős kialakítását nem állították helyre. Az új fedélszékre új cserépfedés is került.
Az iskola fűtésének története önálló fejezet az iskola múltjában. A század végén beállított öntöttvas kályhák – ahol lehetett cserépkályhával felcserélve – csaknem egy teljes évszázadon át fűtötték a tantermeket. A folyosók, szertárak, raktárak, öltözők nem voltak fűthetők. A sors iróniája, hogy a belvárosban a hatvanas évek közepén éppen az iskola környékén fektették le az első földgáz vezetéket, de az épületbe nem vezették be az új fűtőenergiát. 1971-re elkészült ugyan a központi fűtés terve, a megvalósítás azonban késett. A tervdokumentáció az iroda páncélszekrényében aludta álmát még két évtizeden át, miközben kéményeink a naponta eltüzelt húsz mázsa szén fekete füstjével borították be az akkor már tiszta levegőjű környéket. 1991-ben érkezett el a nagy pillanat: tetőtéri kazánnal megépült a gázüzemű központi fűtés. Minden helyiség fűthetővé vált, a széntároló pincékben szaktantermeket alakítottak ki. Az egész épületben egészségesebb lett a levegő, tisztábbak a falak, padlók. A fűtés korszerűsítését valóságos újjászületésként élte meg az iskola apraja-nagyja.
Végül röviden néhány további műszaki eseményről, amelyek kisebb-nagyobb mértékben hozzá járultak az iskola arculatának alakulásához. 1980-ban a földszinten lévő igazgatói lakást megszüntették, tanteremmé, szertárrá alakították át. 1981 nyarán kitűnő minőségű aszfaltburkolatú kézilabda pálya készült az udvaron. 1983-ban az elektromos vezetékeket kicserélték, a helyiségek korszerű fénycsöves világítást kaptak. 1990-ben a tanulók nagy örömére önálló büfével gazdagodott az ellátás. Ebben az időszakban épült fel az iskola udvarán, a Vörösmarty u. 7. sz. telek határvonalán egy új raktárépület.
Az épület homlokzatait négy emléktábla díszíti. Babits Mihály, a Baross Gimnázium egykori tanárának domborműve, Borsos Miklós alkotása. 1972 májusában került a Horváth Mihály utcai falra, de csak 1973. szeptember 30-án avatták fel. Czógler Kálmán biológus emléktábláját 1984-ben a MTESZ helyezte el a Deák Ferenc utcai sarokrizalitra. Mellette helyezte el a Baross Öregdiákok Szövetsége Dr Firbás Oszkár, a Baross Gimnázium igazgatójának emléktábláját 1994. márciusában, majd 1995. májusában Dr Vajtai István irodalomtörténész emléktábláját.
Mára épületszerkezeteiben megújult, épületgépészetében korszerűsödött az almamáter. A homlokzat-felújítási tervek 1998-ban elkészültek és talán hamarosan minden szegedi polgár frissen festett új köntösben láthatja a belváros egy régi iskoláját.
Iskolánk névadója: Vedres István
A nemes és dicséretes cselekedeteket sem az üdő, sem azoknak
száma meg nem határozza; azértis mindenkor helyes azokat tenni
és csak ugyan, jobb valaha azoknak végére járni, mint soha sem.”
(Vedres István)
Szeged a török hódoltság előtt igen lakott és kulturált, 9000 lakosú város volt. De a török idők alatt virágzó mezőgazdasága, fejlett ipara és gazdag kereskedelme megsemmisült, pompás épületei romba dőltek vagy megrongálódtak. Az 1686. évben várát visszafoglalták, de lakossága akkor még az 5000 lelket sem érte el. Szeged 1715-ben szabad királyi város jellegét is visszakapta egykori földbirtokaival együtt, ami nagymértékben hozzájárult gazdasági alapjainak megszilárdulásához. 1711-re újból az ország egyik legfontosabb sóraktára lett, és fejlett hajógyártó ipara is kibontakozott. Ezek azok a körülmények, amelyek magukban hordozták a város több évtizedes gyors és szabad fejlődésének lehetőségeit. A török kiűzése után a Délvidéken egészen a Dunáig rengeteg lakatlan terület maradt vissza. Ezt a területet svábokkal és Európa legkülönfélébb országaiból való lakosokkal telepítették be, így a század folyamán Szeged népessége is rohamosan szaporodott. Természetesen Magyarország más részeiből is jöttek magyarok és Horvátországból horvátok is.
Velük érkezett Vedrits György horvát származású szűrszabó mester is, Glogocz községből Szegedre. Vedrits György 1764. október 20-án kapta meg a szegedi polgárjogot, és feleségül vette Sári Rózát, egy szegedi magyar polgár lányát. A Tabán (latinosan Tobany) városrészben, egy, a Tisza partjára néző házban éltek. A család a városi iratokban Vödrös, Vödrits, Vödrics, Vedritsch, Vedresch néven is szerepel.
István a Felsővároson született – ahol 1740-ben későbbi tanítómestere, Dugonics András is. Ifjúságáról keveset tudunk. Műveltsége később kifejezetten világi és természettudományos irányban teljesedett ki. Tizenhét évesen, 1782-ben apja a pesti egyetemre íratta a bölcsészeti és a mérnöki tudományok elsajátíttatására. Fiatalsága éppen azokba a forrongó időkbe esett, amikor Európa-szerte a felvilágosodás bontogatta szárnyait, és amikor Mária Terézia nyugodt uralmát a modernizáló II. József váltotta fel. Az ő fülét is megüthették a közgazdaság és nemzetgazdaság szavak, amelyek újak és tetszetősek voltak számára. A tudományszomjas ifjú határozatlanul csapongott a filozófia és a reális tudományok között, és végezetül mindkettőt elvégezte, mégpedig nagyon szép eredménnyel. 1786-ban Pesten az Institutum Geometricum hallgatójaként az elsők között szerzett mérnöki oklevelet. Ekkor 21 éves volt.
1786. augusztus 1-i hatállyal városi főmérnök lett Szegeden, éppen akkor, amikor a város – a kedvező anyagi körülmények tudatában, a felvilágosodás és polgárosodás eszméitől áthatva – elérkezettnek látta az időt, hogy régóta húzódó árvédelmi, városrendezési és építkezési problémáit megoldja.
A Levéltárnak Szeged város számvevőségére vonatkozó irataiból kitűnik, hogy a következő év februárjában utalták ki Vedres István első fizetését, amikor 300 forintot kapott. A nem sokra becsült és gyengén fizetett állás, valamint a nehéz körülmények nem szegték kedvét, mert nemcsak tanult és olvasott ember volt – életrajzírói szerint hat nyelven beszélt – , hanem tág látókörével, maga és munkatársai iránti igényességével messze előre tekintett a reformkorba, amely elsőként jelentett fejlődést Szegednek hidak, gátak, középületek, utak, magánpaloták építésével. Nevét 1790-ben változtatta Vedresre.
Az akkor kialakuló megyei és városi mérnöki munkakör még nagyon szerteágazó és differenciálatlan volt: a földmérések, parcellázások, településrendezés mellett idetartoztak az újonnan jelentkező közegészségügyi mérnöki feladatok is. Így Vedres első teendői a földmérések, épülettervek, töltések, hidak és malmok vizsgálata volt, amelyek mind ügyköréhez tartoztak. Ezek elég sok munkát adtak, mert hiszen egyedüli városi mérnök volt, de mégis maradt ideje arra is, hogy vasszorgalommal továbbképezze magát.
1792. július 16-án kapta meg a szegedi polgárjogot, amikor 4 forintot fizetett a főbíró kezébe. Az év november 15-én kötött házasságot Rózsa Teréziával, a tanácsbéli Rózsa Sándor úr leányával. Házasságukból hat gyermek született: négy leány és két fiú, sorrendben István, Rozália, Terézia, Ágnes, Erzsébet és János. Legidősebb fia, szintén István, jogásznak tanult, és a városnak ügyésze, majd vicispánja lett.
Szeged a századforduló idején rohamosan nőtt, újabb és újabb területekre terjeszkedett, központi irányítása feltétlenül szükséges volt. A városi tanács 1804-ben utasította Vedrest, hogy vizsgálja meg a rókusi területet, a házhelyeket mérje fel, s ellenőrizze, hogy azok megfeleljenek a „város irányának”. A gyakori járványok ellen a csatornázást és a posványos területek kiszárítását tartották a leghatásosabbnak. A XIX. század első éveiben bontakozott ki a városvezetőségnek az utcák és terek rendezésére, az utak és járdák fejlesztésére irányuló programja. Ennek kigondolója és irányítója is Vedres volt. Mindennemű házépítést, átalakítást, javítást a városi mérnökség engedélyezéséhez kötöttek. 1806-ban két ízben is hirdették, hogy „a Tanács engedelme és a városi földmérész kijelölése nélkül senki házat építeni ne merészeljen, az afféle épületek eldöntésének büntetése alatt.”
Vedres kezdte meg a város közvilágítását 125 utcai lámpa kihelyezésével, és az ő városrendezési és közegészségügyi mérnöki munkásságával kapcsolatosak a város legrégebbi vízminőség-közegészségügyi intézkedései.
Az 1816. évi nagy árvíz után a feladatok megújulnak és megsokasodnak. Vedres 1817-ben részletes javaslatot nyújtott be: „mi módon lehetne a városnak némely utcáit és piacait kövekkel kipadolni, és szép, azonkívül hasznos fákat ültetni és az erdőt is abból szaporítani”. Vedres István kiváló vízépítő szakember és mezőgazda volt, s joggal tekinthető a magyar kultúra élharcosának is.
Vedres építészeti alkotásaival a XIX. század elejének politikai-gazdasági föllendülésébe kapcsolódott, és szembefordulva a barokk és a rokokó túlburjánzásával, új stílusirányzatot honosított meg Szegeden: ez a klasszicizmus volt. Az antik építészet nyugalmát, egyszerűségét, kiegyensúlyozottságát vallotta magáénak, s mindezeket épületein uralkodóvá tette. E stílusváltásnak hazánkban különös jelentőséget biztosított az a körülmény, hogy az erősödő nemzeti öntudat éppen a klasszicista építészetben találta meg egyik sajátos eszmei tartalmát. Így vált a hazai klasszicista építészet a reformkor látható hátterévé, monumentális kifejező eszközévé. (Gondoljunk csak a Magyar Tudományos Akadémia szegedi székházára a Dóm mögött, a Széchenyi téri Zsótér-házra vagy a régi zsinagógára.)
A szőregi uradalom zálogba vétele a várost kiváló erőkifejtésre képesítette sőt késztette. Vedres számára a századforduló két évtizede három nagyobb építkezésnek, a Városházának, a piarista gimnáziumnak, valamint a rókusi kórháznak irányítási és ellenőrzési munkálataival telt:
Vedres 1790-ben a Templom (ma Dóm) tér egységes beépítésére a piaristák temploma mellé egységes épületet tervezett. Ezeknek a Szent Dömötör templomot körülfogó iskolai és egyházi épületeknek a felépítése kisebb-nagyobb megszakításokkal 1793-tól 1812-ig folyt. Ez a több utcára és térre terjeszkedő, a városképben oly lényeges épülettömb hosszú évtizedeken keresztül Szeged s az egész Délvidék legfontosabb művelődési központja volt.
Ez idő tájt a Piatz(a későbbi Széchenyi)-tér még rendezetlen és fátlan térség volt. A téren számos új épület emelkedett, de ekkor még hézagos és rendezetlen frontsorral. A városi ünnepségeket már itt rendezték, és a polgárőrség alakulatai is itt vonultak fel. Általános óhaj volt azonban, hogy a nagyobb társadalmi igények szolgálatára a város méltóságának mindenben megfelelő épület állíttassék.
A Városháza átépítése a városfejlődés szempontjából rendkívül fontos eltolódást eredményezett: az új épület monumentális hangsúlyt adott a térnek, s nyitánya volt annak a folyamatnak, amelynek során nemcsak a város új központjává alakult, de egyben az ország legszebb városi tereinek sorába emelkedett. Az első tervek és költségvetés 1792-ben készült, de sok módosítás után az új épület alapkőletételére csak 1799. augusztus 30-án kerülhetett sor, és a munkálatok csak 1805. májusában fejeződtek be. Ez a mű a barokkból a klasszicizmusba egyszerűsödő, dunántúli kastélyok modorában készült. Az új, szép vonalazású tornyos Városháza és vele szemközt a hosszan elterjeszkedő várfal, az akkori tér két legjelentősebb eleme volt. 1805 májusában avatták fel és 47 918 korabeli forintba került.
Később az egykori magas épület a talaj fokozatos emelkedése miatt igen lesüllyedtnek tűnt, kibővítése és átalakítása már az árvíz előtt is tervben volt. Mivel a nagy árvíz után falaira teljesen új épületet emeltek, így ma már csak tervekről és fényképekről alkothatunk róla képet.
Vedres a népegészségügy szolgálatára, a gyakori járványos betegségek felszámolására készítette el Szeged első komolyabb kórházának tervét. A rókusi kórház főként Posonyi Ignác módos szegedi polgár adományából 1802-1813 között épült fel, s főhomlokzatával a rókusi templomra nézett. A homlokzaton a copffal vegyes korai klasszicizmus stílusa érvényesült.
Az épület alapkövét 1802. októberében tették le, de az ács- és lakatos mesterek visszaadták a munkát a fokozódó pénzromlás miatt. Így a város az építkezést kénytelen volt teljesen a hatáskörében folytatni, ami elsősorban Vedresnek jelentett sok fáradsággal járó munkatöbbletet. A homlokzatot csak 1829-ben vakolták be.
Az eredeti tervrajzok nem maradtak ránk. Az épületet 1875—77-ben új szárnnyal bővítették és részben átalakították. Az árvíz 1879-ben erősen megrongálta, de miután nem dőlt össze, így restaurálták. A későbbi évtizedek bővítései és átépítései következtében alig maradt meg valami eredeti állapotából.
Vedres tervezte Grünn Orbán házát is, a Széchenyi tér 13. szám alatt. A klasszicista stílusú, szerény hatású homlokzatot egytagú, jellegzetes klasszicista főpárkány zárja. Emeleti ablakai vízszintes záródásúak, egyszerűen keretezettek, könyöklővel, szemöldökpárkánnyal. A középaxis erkélyajtaját lizénák keretezik kis kiülésű párkányzattal. Kőkonzolon emelt erkélyének kovácsoltvas kivitelezése mesteri munka, itt kapott helyet az „Attila-fej” dombormű. Az egész ház két utcára néz, de az épület hátsó, Feketesas utcai homlokzata jóval egyszerűbb. Udvara igen szerencsés arányú, kőkonzolos folyosóval övezett. Az épületben 1801-ben nyílt nyomdában adták ki Vedres több munkáját.
Szintén Vedres tervezte a Tolnából Szegedre telepedett német nemesi származású jómódú vaskereskedő, Schäffer Ádám házát egyemeletesre 1809—11 között. Az egykori Halpiacon állt ház (a későbbi Roosevelt tér 9.), a copfból a klasszicizmusba hajló stílusban épült. A gazdagon, ízlésesen berendezett, értékes műtárgyakban bővelkedő ház a korabeli polgárság egyik találkozó helye is volt. Czímer Károly: A Szeged-belvárosi kaszinó (1883) c. munkájából is ismerjük az épület külső és belső leírását. Az egész épület kiképzése a mester legjobb alkotásai közül való volt, amit egyébként nevezhetnénk szegedi Nobel-díjas háznak is, mert Szent-Györgyi Albert 1937-ben itt lakott, amikor a díjat elnyerte. E házat 1969-ben bontották le, helyén ma modern lakóépület áll.
A Városháza újjáépítése előtt a Belváros szíve az ősi Palánkban, az Oskola utcán volt. Ma is álló biedermeier atmoszférájú házai még elárulnak valamit az egykori életstílusból: műhely és raktár az udvaron, a család lakóhelyiségei az emeleten, a földszintet viszont a bolthelyiség foglalja el. Az utca 13. számú épületét is Vedres tervezte, a Szerbiából származó Béró József számára. A Béró-ház Szeged első kétemeletes lakóháza, amely a XIX. századi városábrázolások szerint környezetéből jellegzetesen kiemelkedett. A copf stílusú házat Schwörtz János építette fel, és 1810-ben lett kész. Lépcsőházának szép klasszicista kovácsoltvas rácsa 1826-ból való, kapuja felett feliratos kő, 1810-es évszámmal. Utcai homlokzata 5 tengelyes, bár ezen ma már nem ismerhető fel az eredeti stílus. A nagy árvíz előtti fényképe alapján rekonstruálható lett volna, de az 1968-as felújításkor nem restaurálták hűen. Ebben és a mellette lévő épületben alakították ki az Alabárdos éttermet. Műemlék jellegű, védett épület.
Vedres saját házát az 1800-as évek elején építette a Kígyó u. 2. sz. alá, és ebben tartotta azokat a neves művelődési diskurzusokat, amelyek talán a későbbi Dugonics Társaságnak alapjait megvetették. (1892) Árvíz előtti fényképről és rajzokról megállapítható, hogy a Klauzál tér és Kígyó utca sarkán, a Kárász-ház melletti földszintes épület homlokzatát háromszögű timpanonnal lezárt rizalit, s azon belül kosáríves kapu hangsúlyozta. A kapu nyílása igen magasra emelkedett, ami a termények behordását tette lehetővé. Az árvíz után az „Oroszlán kávéház” (jelenleg bank) épült a helyére. A kávéház elnevezésében valószínűleg a Vedres István egykori házán volt oroszlánfej vagy dombormű emléke élt tovább.
Szintén Vedres tervezte 1820 körül vejének, Korda János táblabírónak a házát. Az épület a Dugonics tér sarkán áll. Később Vedres unokája férjének, Dáni Ferencnek a birtokába került, innen ered a „Dáni-ház” elnevezés. A késői copf stílusú épület emeletén kör alaprajzú, zárt sarokerkély van, melyet faragott kő oroszlán konzolszerűen támaszt alá. Olyan, amilyen Vedres házán is volt. A nyílások a földszinten és az emeleten átmenő mély fülkében vannak, vízszintesen erőteljes háromtagú kőpárkány koronázza, egyszerű osztópárkánya van az emeleti födém magasságában. A ház ablakai keretezetlenek, a kapu nyílása íves záródású. A vízszintes tagozódást a földszinti nyílások fölötti szemöldök, amely a falfülkék kihagyásával végigmegy az egész homlokzaton, azonkívül az emeleti ablakok végigmenő könyöklőpárkánya hangsúlyozza, lábazata nincs. A sarokerkély íves, kupolaszerű sisakja bádogfedésű, magas fedélszéke és néhány eredeti kéménye is barokk jellegű. A barokk ízlés továbbéléséről tanúskodnak az udvari tornác boltívei is; a ház fényes berendezésének emlékezete az utókorra is rámaradt. Az épület 1957-es helyreállítása a szegedi tervezőiroda kitűnő ízlését dicséri.
A szőregi katolikus templom 1811-15 között, 13 358 forint költséggel épült fel a város pénzéből. Az építéshez 240 000 égetett téglát használtak fel, a Tiszán szállították a 188 darab fenyőfát. Az eredeti tervrajzok nem maradtak fenn, de a Szegedi Levéltár őrzi Vedres eredeti és saját kézírású költségvetését és jelentését. A templom eredeti állapotában maradt ránk. Külső megjelenésében, tömeghatásában, arányaiban, zömök, széles tornyával, valamint alaprajzi elrendezésében, belső, széles pillérekre támaszkodó, nyomott ívű bolthajtásos szerkezetével a falusi templomépítészet évszázados hagyományait őrzi. Hiányzik róla nemcsak a barokknak, de még a copfnak is minden részletező, díszítő eleme. Tornyának félkörös, magas, egyszerű, illetőleg a felső traktusban romános szalagkeretezésű ablakai, az óra feletti, félkörösen megtört párkánya, éppen úgy, mint a homlokzat koronázó párkánya, a lábazatokkal és fejezetekkel enyhén hangsúlyozott, a toronyfalak keretéül szolgáló lizénák általános motívumai a barokkból és copfból kivetkőzött korai klasszicizmusnak. Belső díszítésében, a pillérek, a boltívek, a párkányok finom metszésű profiljaiban is a század elején általánosan használt, sőt olykor még az érett klasszicizmusban is előforduló elemeit alkalmazza. A főoltár antik, illetőleg reneszánsz előképekre emlékeztető timpanonja s pilléreinek füzérdísz-szerű fejezete empire hatást keltenek. Efféle, bár díszesebb oltárokat láthatott Vedres Szegeden a XVIII. század közepén épült, de már a század végén felszerelt minorita templomban is. A főoltár kerete és a szószék formájában és díszítő elemeiben is empire jellegű. Szentélykorlátjának nyúlánk, görögös amforákra emlékeztető orsós bábjaiban pedig immár az érett klasszicizmus ígéretét érezzük.
Midőn a hatóság 1805-ben a rókusi plébániát alapította, egyúttal kijelentette, hogy rövid idő múlva nemcsak a templomot bővíti ki, hanem iskolát is állít. Az iskolagyarapítás sorában tehát a tanács megbízta Vedrest, készítse el a rókusi népiskola tervét, amit 1821-ben be is mutatott a költségvetéssel együtt. Hosszú huzavona után az építésre vonatkozó rendelet 1827 júliusában megérkezett, de az építkezés csak 1830 nyarán kezdődött el és 1832-ben fejeződött be.
A várra tervezett raktárról saját rajzával illusztrált tervet is készített: „a képzelhetés végett kimetszettem a szegedi várnak azon tekintetét, ha az egy közönséges kereskedői tárházzá változtatódna által.” A romladozó vár falára emelné tehát, s ez a hatalmas épület lenne az első magyar közraktár.
Még egy momentum Vedres munkásságából, amelyről szintén nem feledkezhetünk meg. Amikor a XVIII. század végén a gazdasági fejlődés fokozott terheléssel hárult a hajóhídra is, a tanács foglalkozott az állandó híd felépítésének gondolatával. 1787-ben említik először a Tisza felett építendő új hidat. A következő évekből tudomásunk van Vedres e tárgyban készült latin nyelvű felterjesztéseiről. Felépítésének azonban sok akadálya volt, így csak jóval később, vedresházi vállalkozásával kapcsolatban, a saját költségén valósulhatott meg. A fahíd 700 öl hosszúságban (kb. másfél kilométer), az akkor még mocsaras újszegedi részen ívelt át, Szőreg és a Tisza között. Ez az alkotása 1870-ig állt, és jelentős mértékben mozdította elő a Tiszántúl mezőgazdasági javainak a városba jutását, az árucserét és később a nagy árvíz alatti menekülést is.
Vedres 35 évi városi szolgálat után nyugodni kívánt. Állását 1821. május 3-ig töltötte be, nyugodni azonban ezután sem tudott: dolgozott, írt, propagált a város megmentése és az Alföld kihasználása érdekében. Magánemberként haláláig dolgozott vedresházi bérletén.
A klasszicista ízlés jegyében kibontakozó rendkívül sokoldalú munkásságával a polgári haladás gyakorlati célkitűzéseit szolgálta a felvilágosodás és a reformkor közötti időszakban. Kimagasló képviselője volt a haladó szellemű, sokoldalúan képzett, széles látókörű, gazdasági érdeklődésű magyar mérnök típusának, és a több életre is elegendő aktivitásnak ragyogó példája. Célkitűzéseit nem forradalmi úton, hanem tudatos közgazdasági szakmunkák közreadásával, fejlesztéssel, reformokkal, a mesterségek s általában a tudás terjesztésével igyekezett elérni.