Ugrás a tartalomhoz

Alvin Lee

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A lap korábbi változatát látod, amilyen Rcooley (vitalap | szerkesztései) 2018. december 15., 18:32-kor történt szerkesztése után volt. Ez a változat jelentősen eltérhet az aktuális változattól.
A lap ellenőrzött változata (ellenőrizve: 2018. december 15.) ezen a változaton alapul.
Alvin Lee
Alvin Lee 1990-ben.
Alvin Lee 1990-ben.
Életrajzi adatok
Születési névGraham Anthony Barnes
ÁlnévAlvin Lee
Született1944. december 19.
Nottingham, Egyesült Királyság
Elhunyt2013. március 6.
Estepona, Spanyolország
Pályafutás
Műfajokblues-rock, rock, blues, rockabilly
Aktív évek1960 – 2013
EgyüttesTen Years After
Hangszergitár
TevékenységZenész, zeneszerző, Producer
KiadókDecca, Deram, Columbia, Chrysalis, Polydor, RSO, Atlantic
Alvin Lee weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Alvin Lee témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Alvin Lee (eredeti nevén Graham Anthony Barnes) (Nottingham, 1944. december 19. – Estepona, 2013. március 6.) egykori gitáros/énekes, a brit Ten Years After alapítótagja és fő dalszerzője volt. Zenei karrierjét még tinédzserként kezdte az 1960-as évek legelején, számos formációban felbukkanva. Közöttük volt az "Atomites" nevű formáció, melynek tagja volt Leo Lyons is, a Ten Years After későbbi basszusgitárosa. 1967-ben vették fel a Ten Years After nevet, a nagy áttörést pedig az 1969-es Woodstocki fesztivál-on való fellépés hozta meg számukra.

Bár az utókor a korszak egyik legkiemelkedőbb gitáros/énekes egyéniségeként említi, a Ten Years After aktív évei alatt csak mérsékelt szakmai elismerésben részesült.[1]1973-ra az állandó turnézástól megfáradt az együttes, majd 1975-ben fel is oszlott. Lee ezt követően szólóalbumokat adott ki, de később is felbukkant a Ten Years After élén nem hanyagolva szólókarrierjét sem. Pályafutása során számos zenésszel dolgozott együtt, közöttük olyan legendákkal is, mint George Harrison, Steve Winwood vagy Ronnie Wood.

Életrajz

Korai évek (1960-1973)

Nottinghamben született,[2] tanulmányait pedig a Wollaton-i Margaret Glen-Bott Iskolában végezte el. Apja hatására kezdett el érdeklődni a zene iránt. Hatalmas jazz és blueslemez gyűjteménye közül legfőképpen Charlie Christian, aki Benny Goodman gitárosa volt, továbbá Scotty Moore aki egykor Elvis Presley mellett játszott, volt rá hatással. Ezek mellett nagy tisztelője volt Chuck Berry-nek is, mivel a rock and roll és a blues gyakorolta a legnagyobb hatást zenéjére.[1] 13 évesen kezdett el gitározni, az első fellépéseire pedig az 1950-es évek végén került sor. 1960-ban alapította meg az "Atomites" nevű formációt, melynek Leo Lyons is a tagja volt. Ezt követően Hamburgban játszottak együtt, majd 1962-től felvették a "Jaybirds" nevet. Ekkor csatlakozott hozzájuk Rick Lee későbbi Ten Years After dobos is. 1966-ban Londonba költöztek, ekkor találkoztak Chick Churchill billentyűssel, majd felvették a Ten Years After nevet. Ekkoriban rendszeresen felléptek a londoni Marquee klubban, megalapozva későbbi sikereiket. Alvin Lee-t ebben az időben kezdték úgy emlegetni mint a leggyorsabb kezű gitárost,[3][1] így figyelt fel rájuk Bill Graham a neves USA propagandista, aki a hallottak alapján lekötötte az együttest a Filmore Auditoriumbeli fellépésekre.

Első albumuk a Decca Deram kiadónál jelent meg 1967-ben. A kiadó akkoriban szokatlan módon rögtön kiadta a nagylemezt, nem várta meg míg egy kislemez sikeres lesz. A cím nélküli debütáló album ugyancsak mérsékelt sikereket aratott, de elindította a zenekart a siker lépcsőjén. Az áttörést a woodstocki fesztiválon való fellépés hozta meg, melynek fénypontja a 11 perces I'm Going Home volt. Ezt követően világszerte arénákban léptek fel, és nagy hatást gyakoroltak az utánuk jövő generációkra, bár akkora sikereket nem arattak mint a Cream vagy később a Led Zeppelin.[4] Lee később nehezményezte, hogy a korábbi klubkoncertek hangulatát, felváltotta a "személytelenebb" nagyobb koncertek atmoszférája.[5] Korai albumaikat a második blues hullám gyöngyszemei közé sorolják a kritikusok,[6] míg A Space in Time albumon megjelentek az elektronikus zenei hatások is.[7] Ennek ellenére a lemez USA siker lett, további turnékat vonva maga után. 1973-ig 28 amerikai turnét bonyolítottak le, amely rekordnak számított a brit zenekarok történetében.[8]

A turnézástól megfáradva "vándorvurlicernek"[7] nevezte az együttest, majd bejelentette távozását. Döntésében nagy szerepet játszott az is, hogy zeneileg korlátozva érezte magát a zenekarban.[8] A Columbia Records által 1971-ben kiadott I'd Love to Change the World populáris hangvétele szintén nagyban hozzájárult döntéséhez, mivel Lee a hagyományosabb blues-rock hangzást preferálta.

Szólóban (1973-)

Kiválását követően visszavonult XV. sz-i házába és felépítette saját stúdióját. 1973-ban a gospel énekes Mylon LeFevre társaságában adott ki egy lemezt. Az On the Road to Freedom határozott elmozdulás a country irányába, megtartva a rockos jelleget is. A lemezen olyan sztárok vendégeskedtek, mint George Harrison, Steve Winwood, Jim Capaldi, Ron Wood vagy Mick Fleetwood. A lemez pozitív kritikákat kapott, több helyen is kiemelve Lee és LeFevre hatékony együttműködését[9]. Szintén 1973-ban szerepelt Jerry Lee Lewis dupla albumán a The Session...Recorded in London with Great Artist címűn, melyen olyan zenészek vendégeskedtek, mint például Mick Jones, Peter Frampton vagy Rory Gallagher. 1974 tavaszán a londoni Rainbow színházban lépett fel, sebtében összerakott 9 fős zenekarával. A tagok között két King Crimson muzsikus is volt Mel Collins és Ian Wallace személyében. Az előadást rögzítették és In Flight címmel dupla albumként adta ki a Columbia Records. Lee ezen visszatért a blues-rock hangzáshoz, ismét sikert aratva. Szerződéses kötelezettségeiknek eleget téve a Ten Years After is adott koncerteket, utolsó brit fellépésük a londoni Rainbow színpadán volt, teltház előtt. Ezt követően Lee világturnéra indult Alvin Lee And Co. néven. 1975-ben jelent meg első önálló albuma, mely a Pump Iron! címet kapta. Ugyan nagy feltűnést nem keltett az anyag, de csalódást sem okozott a rajongóknak, mégha a Ten Years After albumaival nem is említhető egy lapon.[10]

Alvin Lee 1974-ben.

Diszkográfia

Ten Years After

Bővebben: Ten Years After

Szólóalbumok

Koncertlemezek

  • In Flight (1974) Live at the Rainbow Theatre, 1974
  • Live at Rockpalast (1978) Grugahalle Essen, Németország, 1978 szeptember
  • Live In Vienna (1994) / Kiadó: International House Of Hits
  • The Last Show (2013) 2012, május 28. - Raalte, Hollandia

Együttműködés más zenészekkel

Jegyzetek

  1. ↑ a b c Alvin Lee életrajz a literatura.hu oldalon. (magyar nyelven). literatura.hu. (Hozzáférés: 2018. december 15.)
  2. ↑ Alvin Lee, rock guitarist in the band Ten Years After, dies at 68. BBC News, 2013. március 6.
  3. ↑ Cricklewood Green – Ten Years After : Songs, Reviews, Credits, Awards. AllMusic. (Hozzáférés: 2013. július 3.)
  4. ↑ MEGHALT ALVIN LEE (magyar nyelven). lángologitárok.blog.hu. (Hozzáférés: 2018. december 15.)
  5. ↑ Woodstock: Three Days That Rocked the World. New York: Sterling Publishing Co, 193. o. (2009). ISBN 978-1-4027-6623-7 
  6. ↑ A Rock története 2.. Jávorszky Béla Szilárd -Sebők János, 426. o. (2007). ISBN 978-963-9283-74-9 
  7. ↑ a b Új képes rockenciklopédia. Mike Clifford, 171. o. (1992). ISBN 963-85435-0-7 
  8. ↑ a b Alvin Lee cikk a koncert.hu oldalon. (magyar nyelven). koncert.hu. (Hozzáférés: 2018. december 15.)
  9. ↑ Marsh, Dave; Swenson, John (eds). The New Rolling Stone Record Guide. New York, NY: Random House/Rolling Stone Press, 292, 293. o. (1983. november 2.). ISBN 0-394-72107-1 
  10. ↑ Alvin Lee: Pump Iron lemezkritika (német nyelven). musikreviews.de. (Hozzáférés: 2018. december 15.)
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Alvin_Lee&oldid=20783145”