Alvin Lee
| Alvin Lee | |
 | |
| Alvin Lee 1990-ben. | |
| Életrajzi adatok | |
| Születési név | Graham Anthony Barnes |
| Álnév | Alvin Lee |
| Született | 1944. december 19. Nottingham, Egyesült Királyság |
| Elhunyt | 2013. március 6. Estepona, Spanyolország |
| Pályafutás | |
| Műfajok | blues-rock, rock, blues, rockabilly |
| Aktív évek | 1960 – 2013 |
| Együttes | Ten Years After |
| Hangszer | gitár |
| Tevékenység | Zenész, zeneszerző, Producer |
| Kiadók | Decca, Deram, Columbia, Chrysalis, Polydor, RSO, Atlantic |
| Alvin Lee weboldala | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Alvin Lee témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Alvin Lee (eredeti nevén Graham Anthony Barnes) (Nottingham, 1944. december 19. – Estepona, 2013. március 6.) egykori gitáros/énekes, a brit Ten Years After alapítótagja és fő dalszerzője volt. Zenei karrierjét még tinédzserként kezdte az 1960-as évek legelején, számos formációban felbukkanva. Közöttük volt az "Atomites" nevű formáció, melynek tagja volt Leo Lyons is, a Ten Years After későbbi basszusgitárosa. 1967-ben vették fel a Ten Years After nevet, a nagy áttörést pedig az 1969-es Woodstocki fesztivál-on való fellépés hozta meg számukra.
Bár az utókor a korszak egyik legkiemelkedőbb gitáros/énekes egyéniségeként említi, a Ten Years After aktív évei alatt csak mérsékelt szakmai elismerésben részesült.[1]1973-ra az állandó turnézástól megfáradt az együttes, majd 1975-ben fel is oszlott. Lee ezt követően szólóalbumokat adott ki, de később is felbukkant a Ten Years After élén nem hanyagolva szólókarrierjét sem. Pályafutása során számos zenésszel dolgozott együtt, közöttük olyan legendákkal is, mint George Harrison, Steve Winwood vagy Ronnie Wood.
Életrajz
Korai évek (1960-1973)
Nottinghamben született,[2] tanulmányait pedig a Wollaton-i Margaret Glen-Bott Iskolában végezte el. Apja hatására kezdett el érdeklődni a zene iránt. Hatalmas jazz és blueslemez gyűjteménye közül legfőképpen Charlie Christian, aki Benny Goodman gitárosa volt, továbbá Scotty Moore aki egykor Elvis Presley mellett játszott, volt rá hatással. Ezek mellett nagy tisztelője volt Chuck Berry-nek is, mivel a rock and roll és a blues gyakorolta a legnagyobb hatást zenéjére.[1] 13 évesen kezdett el gitározni, az első fellépéseire pedig az 1950-es évek végén került sor. 1960-ban alapította meg az "Atomites" nevű formációt, melynek Leo Lyons is a tagja volt. Ezt követően Hamburgban játszottak együtt, majd 1962-től felvették a "Jaybirds" nevet. Ekkor csatlakozott hozzájuk Rick Lee későbbi Ten Years After dobos is. 1966-ban Londonba költöztek, ekkor találkoztak Chick Churchill billentyűssel, majd felvették a Ten Years After nevet. Ekkoriban rendszeresen felléptek a londoni Marquee klubban, megalapozva későbbi sikereiket. Alvin Lee-t ebben az időben kezdték úgy emlegetni mint a leggyorsabb kezű gitárost,[3][1] így figyelt fel rájuk Bill Graham a neves USA propagandista, aki a hallottak alapján lekötötte az együttest a Filmore Auditoriumbeli fellépésekre.
Első albumuk a Decca Deram kiadónál jelent meg 1967-ben. A kiadó akkoriban szokatlan módon rögtön kiadta a nagylemezt, nem várta meg míg egy kislemez sikeres lesz. A cím nélküli debütáló album ugyancsak mérsékelt sikereket aratott, de elindította a zenekart a siker lépcsőjén. Az áttörést a woodstocki fesztiválon való fellépés hozta meg, melynek fénypontja a 11 perces I'm Going Home volt. Ezt követően világszerte arénákban léptek fel, és nagy hatást gyakoroltak az utánuk jövő generációkra, bár akkora sikereket nem arattak mint a Cream vagy később a Led Zeppelin.[4] Lee később nehezményezte, hogy a korábbi klubkoncertek hangulatát, felváltotta a "személytelenebb" nagyobb koncertek atmoszférája.[5] Korai albumaikat a második blues hullám gyöngyszemei közé sorolják a kritikusok,[6] míg A Space in Time albumon megjelentek az elektronikus zenei hatások is.[7] Ennek ellenére a lemez USA siker lett, további turnékat vonva maga után. 1973-ig 28 amerikai turnét bonyolítottak le, amely rekordnak számított a brit zenekarok történetében.[8]
A turnézástól megfáradva "vándorvurlicernek"[7] nevezte az együttest, majd bejelentette távozását. Döntésében nagy szerepet játszott az is, hogy zeneileg korlátozva érezte magát a zenekarban.[8] A Columbia Records által 1971-ben kiadott I'd Love to Change the World populáris hangvétele szintén nagyban hozzájárult döntéséhez, mivel Lee a hagyományosabb blues-rock hangzást preferálta.
Szólóban (1973-)
Diszkográfia
Ten Years After
Szólóalbumok
- Pump Iron! (1975)
- Let It Rock (1978)
- Rocket Fuel (1978)
- Ride On (1979)
- Free Fall (1980)
- RX5 (1981)
- Detroit Diesel (1986)
- Zoom (1992)
- Nineteen Ninety-Four (1994)
- In Tennessee (2004)
- Saguitar (2007)
- Still on the Road to Freedom (2012)
Koncertlemezek
- In Flight (1974) Live at the Rainbow Theatre, 1974
- Live at Rockpalast (1978) Grugahalle Essen, Németország, 1978 szeptember
- Live In Vienna (1994) / Kiadó: International House Of Hits
- The Last Show (2013) 2012, május 28. - Raalte, Hollandia
Együttműködés más zenészekkel
- On the Road to Freedom (Mylon LeFevre, 1973)
Jegyzetek
- ↑ a b c Alvin Lee életrajz a literatura.hu oldalon. (magyar nyelven). literatura.hu. (Hozzáférés: 2018. december 15.)
- ↑ Alvin Lee, rock guitarist in the band Ten Years After, dies at 68. BBC News, 2013. március 6.
- ↑ Cricklewood Green – Ten Years After : Songs, Reviews, Credits, Awards. AllMusic. (Hozzáférés: 2013. július 3.)
- ↑ MEGHALT ALVIN LEE (magyar nyelven). lángologitárok.blog.hu. (Hozzáférés: 2018. december 15.)
- ↑ Woodstock: Three Days That Rocked the World. New York: Sterling Publishing Co, 193. o. (2009). ISBN 978-1-4027-6623-7
- ↑ A Rock története 2.. Jávorszky Béla Szilárd -Sebők János, 426. o. (2007). ISBN 978-963-9283-74-9
- ↑ a b Új képes rockenciklopédia. Mike Clifford, 171. o. (1992). ISBN 963-85435-0-7
- ↑ a b Alvin Lee cikk a koncert.hu oldalon. (magyar nyelven). koncert.hu. (Hozzáférés: 2018. december 15.)