Arúd

667/718

Az arúd (arab betűkkel عروض; tudományos átiratban ʿarūḍ) az arab költészettudomány (علم الشعر [ʿilm aš-šiʿr]) metrikával foglalkozó ága. (A költészettan másik ága a rímek (arabul káfija, tbsz. kaváfi) tudománya.) Komplex, többszintű rendszerét preiszlám és korabeli beduin költemények vizsgálata alapján al-Halíl ibn Ahmad al-Faráhídi alkotta meg a 8. század második felében, amely ettől kezdve a modern költői formák 19. századi megjelenéséig az arab verselés alapját képezte. Legfeltűnőbb jellegzetessége, hogy az európai hagyományban megszokott időmértékes verseléssel szemben nem a szótagok hosszán alapszik, hanem az írásban jelölt betűkön.

A középkori arab kultúra által erősen befolyásolt perzsa és török nyelvterületen is igazodni próbáltak hozzá, noha a nyelvek különbségei bizonyos változtatásokat tettek szükségessé (ld. aruz).

Az elnevezés eredete

Az arab verstani terminológia sajátossága, hogy az egyes elemeit a beduinok sátrának részeiről nevezték el; így a verssor a sátor (bajt), a félsor a sátorfüggöny (miszrá), az vers első félsora a sátor eleje (szadr), a második pedig a hátulja (adzsuz). Az arúd szó – amely szűkebb értelemben az első félsor utolsó verslábának megnevezése – eredetileg a középső sátortartó rudat jelölte. (Történetileg más, kevésbé hihető magyarázatok is születtek: kötötték szelídítendő nősténytevéhez, Mekka városának egyik jelzőjéhez vagy az analógiás építkezéshez.)

Története

A 8. században nagy lendületet vett az arab filológia és nyelvészet fejlődése, amely két dél-iraki városhoz, Kúfához és Baszrához kötődött. A tudósok költeményeket gyűjtöttek az írástudatlan nomádoktól, mivel – a nyelvjárásbeli különbségek és a poétai licenciák ellenére – ezek nyelvezetét a legtisztább, legszabályosabb arab nyelvnek tekintették. Ez a tevékenység elsősorban a klasszikus arab nyelv szabályainak megállapítására és lefektetésére irányult, de többek között a lexikográfia megjelenéséhez is alapot adott. A verseket metrikai szempontból a baszrai iskola egyik jeles nyelvésze, al-Halíl ibn Ahmad (†786 v. 791) kezdte elemezni, és az általa létrehozott rendszert (terminológiájával együtt) az összes későbbi irodalomtudós elfogadta, a költők pedig immár tudatosan igazodtak hozzá. Ibn Ahmad alapvető műve, amelynek címe „Az arúd könyve” (Kitáb al-arúd) volt, egyébként nem maradt fenn, de az összes későbbi, arúd tárgykörében készült munka rá hivatkozik.

Az arúd alapja

A Korán nyelvhasználata és a fennmaradt versek alapján látható, hogy az arúd formális kialakítását megelőzően éppúgy a szabott számú szótagok váltakozása határozta meg a vers ritmikáját, mint pl. a görög vagy magyar időmértékes verselésben. Ugyanakkor az arab nyelvészek nem ismerték a szótag fogalmát, így al-Halíl nem ebből indult ki a metrikai szabályok elemzésekor (és kutatásai során nem is alkotta meg a fogalmat). Ehelyett a versek írásképéből indult ki. Az arab írás sajátossága, hogy a rövid magánhangzókat csak mellékjelekkel (haraka) jelöli, amelyek – a mássalhangzókkal és a hosszú magánhangzókkal szemben – nem számítanak valódi betűnek (harf), és nem is kötelező kiírásuk. A magánhangzó hiányát szintén mellékjel, az ún. szukún jelöli. (A cikk a továbbiakban a félrevezető betű helyett az arab harf kifejezést használja.)

Al-Halíl ezért alapegységül a harfokat tette meg, amelyeknek két fajtáját különböztette meg: magánhangzó által követett (harf mutaharrik, azaz „harakás/mozgó harf”) és magánhangzó által nem követett (harf szákin, azaz „szukúnos/álló harf”). A mássalhangzók hosszabbodását és a nyelvtani esetvégződéseket szintén mellékjelek jelölik, ám ezekkel kivételt tett: a geminációt két mássalhangzónak, a nunáció során ejtett, de le nem írt n hangot pedig a többi mássalhangzóval azonos értékűnek tekinti. A hosszú magánhangzók, bár írásban nem kapnak szukúnt, magánhangzóval nem követett harfnak számítanak (mivel mássalhangzót is jelölhetnek).

A metrum két szintje

Szabab és vatid

A magánhangzós és magánhangzótlan betűk kombinációiból állnak össze a metrika első szintjének egységei, a két harfot tartalmazó szabab (sátorkötél) és három harfból álló vatid (sátorcölöp). Mindkettőnek két variánsa létezik.

• A szabab lehet „könnyű” (hafíf), ami egy harakás harfból és az azt követő harakátlan harfból áll; illetve lehet „nehéz” (szakíl), amikor két harakás harf alkotja. Pl. (a harfok kivastagításával) lam ʾara (leírva لَمْ أَرَ): la+m (könnyű) és ʾa+ra (nehéz).
• A vatidok két fajtáját „összegyűjtöttnek” (madzsmú) és „szétválasztottnak” (mafrúk) nevezik: előbbi két harakás és egy szukúnos, utóbbi egy harakás, egy szukúnos és egy újabb harakás harf kombinációjából áll. Pl. ʾilā (leírva إِلَى): ʾi+la+ā (összegyűjtött); ḫalfa (leírva خَلْفَ): ḫa+l+fa (szétválasztott).

A verslábak

A szababok és vatidok kombinációja alkotja a verslábnak nevezhető, második szintű egységeket. Ezeket a „rész/darab” (dzsuz) névvel szokás illetni. A nyolc versláb „neve” tulajdonképpen a más nyelvtani példák esetében is használt f-ʿ-l gyökökből kialakított példaszó az adott verslábra, így, ha adott esetben van is jelentésük, ez irreleváns. Egyes verslábak különböző szababok és vatidok kombinációiként is értelmezhetők. A nyolc versláb a harfok kivastagításával:

• mafāʿīlun (összegyűjtött vatid + könnyű szabab + könnyű szabab)
• fāʿilātun (elválasztott vatid + könnyű szabab + könnyű szabab) vagy (könnyű szabab + összegyűjtött vatid + könnyű szabab)
• mustafʿilun (könnyű szabab + könnyű szabab + összegyűjtött vatid)
• mufāʿalatun (összegyűjtött vatid + nehéz szabab + könnyű szabab)
• mutafāʿilun (nehéz szabab + könnyű szabab + összegyűjtött vatid)
• mafʿūlātu (könnyű szabab + könnyű szabab + elválasztott vatid)
• faʿūlun (összegyűjtött vatid + könnyű szabab)
• fāʿilun (elválaszott vatid + könnyű szabab) vagy (könnyű szabab + összegyűjtött vatid)

A versmértékek

A nyolc verslábból 16 versmérték áll össze. A versmértékeket általában és elméletileg beszélve a bahr („tenger”) szóval jelölik. A versmértékek elnevezései értelmes szavak. Az alábbi lista a hagyományos, még al-Halíl által összeállított sorrendjüket követi:

• tavíl („hosszú”) – faúlun, mafáílun, faúlun, mafáílun
• baszít („lapos, kiterjedt”) – musztafilun, fáilun, musztafilun, fáilun
• madíd („elnyújtott”) – fáilatun, fáilun, fáilatun
• kámil („tökéletes”) – mutafáilun, mutafáilun, mutafáilun
• váfir („bőséges”) – mufáalatun, mufáalatun, faúlun
• hazadzs („trillázó”) – mafáílun, mafáílun
• radzsaz („remegő”) – musztafilun, musztafilun, musztafilun
• ramal („futó”) – fáilátun, fáilátun, fáilun
• szarí („gyors”) – musztafilun, musztafilun, fáilun
• munszarih („folyó”) – musztafilun, fáilát, muftailun
• hafíf („könnyű”) – fáilátun, musztafilun, fáilátun
• mudári („hasonló”) – mafáílu, fáilátun
• muktadab („rövidített, nyesett”) – fáilátu, muftailun
• mudzstassz („megnyirbált, amputált”) – musztafilun, fáilátun
• mutadárik („folyamatos”) – failun, failun, failun, failun
• mutakárib („botladozó, kicsiket lépő”) – faúlun, faúlun, faúlun, faúl(un)

A klasszikus arab költészetben messze a tavíl versforma számított a legnépszerűbbnek, ezeken kívül viszonylag gyakran készültek kámil, váfir, baszít, hafíf és mutakárib mértékű költemények is. A madíd, a hazadzs és a munszarih ellenben kifejezetten ritkának számít. A radzsaz szintén viszonylag gyakran fordult elő, azonban ezt nem csak versmértéknek, hanem önálló műfajnak tekintették, így az ilyen mértékű költeményeket nem sorolták az igazi versek (azaz kaszídák) közé.

A körök

Al-Halíl ibn Ahmad megfigyelte, hogy amennyiben végtelenítjük az egyes versmértékeket, különböző tagolással más versmértékekké alakíthatjuk őket. Bár ennek gyakorlati jelentősége nincs, Ibn Ahmad és követői öt ún. kört (dáira, tbsz. daváir) alkottak meg, ahol az egyes körökhöz az ilyen módon azonos elemekből építkező versmértékek tartoznak. (A versmértékek hagyományos sorrendje is azért a fentebbi, hogy az azonos körbe tartozó mértékek egymás mellett legyenek.)

1. kör: tavíl, baszít és madíd
2. kör: váfir és kámil
3. kör: hazadzs, radzsaz és ramal
4. kör: szarí, munszarih, hafíf, mudári, muktadab és mudzstassz
5. kör: mutakárib és mutadárik

Eltérések a versmértékektől

Fontos megjegyezni, hogy az al-Halíl által vázolt, ideális versmértékeket (az ún. „gyökerek”, arabul uszúl) a költők gyakorta többé-kevésbé módosítottan használták (az ún. „ágak”, furú). Ilyenkor, konkrét esetekre vonatkoztatva a verslábat a vazn („súly, mérték”) szó jelöli. A nyolc ideális mértékből 37 módosított mérték hozható létre; ezek is mind rendelkeznek egy f-ʿ-l gyökökből létrehozott névvel.

Betűszintű eltérések

Attól függően, hogy a sor melyik részén tér el a költő az ideálistól, az eltérő formáknak kétféle neve van. Az első félsor utolsó verslábát (arúd) és a sor utolsó verslábát (darb) érintő eltérések az ún. „betegségek” (illa, tbsz. ilal), míg a többi verslábat (összefoglaló nevük: hasv) csupán „lazításnak” (ziháfa, tbsz. ziháfát) nevezik. Míg előbbiek mind a szababokat, mind a vatidokat érintik, és egyaránt jelentkezhetnek hiányként és többletként, az utóbbiak csupán a szababok második harfjának hiányát jelenthetik. (Az arúd részletesen kimunkált rendszerében külön neve van minden egyes elhagyásnak és bővítésnek attól függően, hogy az adott versláb melyik harfját érintik.)

Ebből fakadóan a lazítások nem változtatnak jelentősen a vers ritmikáján, így felbukkanásuk esetleges – ellenben a betegségeknek változatlan formában végig kell vonulniuk a versen, hiszen jelentős mértékben befolyásolják a ritmikát. A betegségek elsősorban a sor utolsó verslábát érintik, így a darboknak jóval több (67) változata lehet, mint az arúdoknak (36).

Verslábak elhagyása

Gyakori jelenség, hogy az egyes sorokban nem a teljes versmérték fordul elő, hanem bizonyos verslábak hiányoznak. Az elhagyás mértéke szerint három kategóriába sorolhatók a sorok:

• madzszú – a sor utolsó harmada hiányzik
• mastúr – a második félsor hiányzik
• manhúk – a sor kétharmada hiányzik