Hegyi kea
A hegyi kea, más néven kea ([ˈkiː.ə]; Māori: [kɛ.a]; Nestor notabilis) a papagájalakúak (Psittaciformes) rendjébe és a bagolypapagáj-félék (Strigopoidea) öregcsaládjába tartozó faj.[1] Új-Zéland Déli-szigetének erdős és alpesi régióiban honos. Körülbelül 48 centiméter hosszú; többnyire olajzöld színű, szárnyai alatt ragyogó narancssárga színezettel. Nagy és keskeny, ívelt szürke-barna felső csőrrel rendelkezik. A kea a világ egyetlen alpesi papagája. Mindenevő, egyben dögevő,[2] de főként gyökerekkel, levelekkel, bogyókkal, nektárral és rovarokkal táplálkozik. Ma már nem gyakori, mert a keát egykor a juhtenyésztő közösség aggályai miatt jutalom ellenében ölték le; attól tartottak, hogy a madarak megtámadják az állatállományt, különösen a juhokat.[3] Teljes körű védelmet csak 1986-ban kapott.[4] A kea a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján a veszélyeztetett fajok között szerepel. A csökkenő egyedszámú fajnak kb. 4000 példánya él vadon.[5]
Hegyi kea | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Veszélyeztetett | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Tudományos név | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Nestor notabilis Gould, 1856 | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Elterjedés | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Elterjedési területe
| ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Hivatkozások | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
A Wikimédia Commons tartalmaz Hegyi kea témájú médiaállományokat és Hegyi kea témájú kategóriát. |
A kea üregekben, vagy fák gyökerei közti hasadékokban fészkel. A keák ismertek intelligenciájukról és kíváncsiságukról; mindkettő létfontosságú a zord hegyvidéki környezetben való túléléshez. A kea képes logikai rejtvények megoldására, például tárgyak eltolására és elhúzására adott sorrendben, hogy így élelemhez jusson, illetve egy bizonyos cél elérése érdekében képes az együttműködésre.[6]
Taxonómiája és elnevezése
szerkesztésA keát John Gould ornitológus írta le 1856-ban.[7] A specifikus jelzője, a latin notabilis kifejezés azt jelenti „figyelemre méltó”.[8] Közönséges neve a maoriból származik, feltehetőleg a madár sivítására utal.[9] A kea kifejezés az angol nyelvben egyes és többes számban is használatos.
A Nestor nemzetségbe négy faj tartozik: a parti kea vagy maori nevén kākā (Nestor meridionalis), a hegyi kea (N. notabilis), a 19. század közepén kihalt norfolki kea (N. productus) és a néhány évszázaddal korábban kipusztult chathami kea (N. chathamensis). Mind a négyről feltételezik, hogy egy „ős-kākā”-ból (proto-kākā) ered, amely Új-Zéland erdeiben élt ötmillió évvel ezelőtt.[10][11]
A Nestor madárnem képviselőinek legközelebbi élő (recens) rokona a világ egyik legritkább madara, az éjszakai életmódú kākāpō (Strigops habroptila).[10][11][12][13] Ezek együtt alkotják a bagolypapagáj-szerűeket (Strigopoidea), egy ősi csoportot, amely minden más papagájalakútól (Psittaciformes) elkülönült még szétterjedésük előtt.[10][11][13][14]
A keák csoportosulását, összegyűlését cirkusznak nevezik.[15]
Megjelenése
szerkesztésA kea zömök testű papagáj, testhossza mintegy 48 centiméter, testtömege pedig 0,8–1 kilogramm.[16] Szárnyfesztávolsága körülbelül 90 cm. Tollazata barna és sötétzöld. Csőre szürke színű, hosszú és keskenyen ívelt, kihegyesedő. A felnőtt madarak írisze sötétbarna; a viaszhártya és a lábak szürkések. A szárny alsó részén narancssárga-halványpiros tollakkal rendelkezik. A madár fején, oldalt lévő tollak olajzöld-barna, a háton és a farok felső részén lévők narancssárga-piros színűek; a külső szárny néhány tolla tompa kék. Farka rövid és széles, kékeszöld színű fekete heggyel. A farok csúcsán és a farok belső oldalán lévő tollak keresztirányban, sárgás-narancsos csíkozásúak.[17] A hím körülbelül 5%-kal hosszabbra nő, mint a nőstény; valamint a hím felső csőre is 12–14%-kal hosszabb, mint a nőstényé.[18] A fiatalok általában hasonlítanak felnőtt példányokra, de viaszhártyájuk (cere) és a szemük körüli rész (eyering) sárga; valamint alsó csőrük narancssárga, és lábaik szürke-sárga színűek.[17]
Megoszlása és élőhelye
szerkesztésA kea az Új-Zélandon őshonos tíz papagájfaj egyike. A többi szárazföldi fajok, a parti kea (Nestor meridionalis), a bagolypapagáj vagy kākāpō (Strigops habroptila) és három kecskepapagájfaj: az aranyfejű kecskepapagáj (Cyanoramphus auriceps) vagy maori nevén kākāriki, a pirosfejű kecskepapagáj (Cyanoramphus novaezelandiae) és a Malherbe-kecskepapagáj (Cyanoramphus malherbi).
A további új-zélandi papagájfajok a Chatham-szigeteken őshonos Chathami kecskepapagáj (Cyanoramphus forbesi) és a kihalt chathami kea (Nestor chathamensis); valamint az Ellenlábas-szigeteken élő Antipodes-kecskepapagáj (Cyanoramphus unicolor) és a Hochstetter-kecskepapagáj (Cyanoramphus hochstetteri). Egy máig besorolatlan kecskepapagáj is élt a Campbell-szigeten, de 1840-ben kihalt.[19]
A kea élőhelye az alföldi folyóvölgyek, a nyugati part part menti erdejei és a Déli-sziget alpesi régiói – mint például az Artúr-szoros és az Aoraki/Mount Cook Nemzeti Park – között terül el; szoros kapcsolatban maradva a délibükk (Nothofagus) erdőkkel az alpesi gerincen. Eltekintve az alkalmi csavargóktól, a kea nem található meg az Északi-szigeten, bár fosszilis bizonyítékok azt sugallják, hogy több mint 10 000 évvel ezelőtt élt ott egy populáció.[20]
A populáció méretét 1986-ban 1000 és 5000 példány közöttire becsülték,[21] összehasonlításképpen egy 1992-es becslés 15 000 egyeddel számolt.[22] Mindkét becslés erősen függ a megtett feltételezésektől.[22] A kea széleskörűen elterjedt, nagyrészt megközelíthetetlen területeken, ez akadályozza meg a pontos becslést.[23][24]
Kapcsolata az emberekkel
szerkesztésA kea hírhedt vizsgálási és manipulálási vágyáról, amely a madarat kártevővé avanzsálja az állandó lakosok körében, és látnivalóvá teszi a turisták számára. A „hegyek bohóca”[25] megvizsgálja a hátizsákokat, a csizmákat vagy akár az autókat, gyakran okozva bennük kárt, vagy repülve el kisebb tárgyakkal.
Az emberek gyakran találkoznak vad keákkal a Déli-sziget síparadicsomaiban. A keát vonzza az élelmiszer-maradékok felkutatásának lehetősége. A kíváncsiság vezeti rá őket, hogy megcsipegessék és elvigyék a nem őrzött ruhákat, vagy szétfeszítsék az autók gumi alkatrészeit – az emberi megfigyelők szórakoztatására és bosszúságára. Gyakran írják le őket „szemtelennek”. Beszámoltak egy keáról, amelyik elemelte egy skót férfi útlevelét, míg ő meglátogatta a Fiordland Nemzeti Parkot.[26]
Vannak, akik úgy vélik, hogy a kea etetése hátrányos hatással van a madarak egészségére, és hogy a még kalóriadúsabb étrend miatt időt takarítanak meg, így több szabadidejük marad az autók, házak és egyéb emberi vagyontárgyak vandalizálására.[27] Az elképzelés az, hogy minél több időt töltenek a madarak táplálékszerzéssel, annál kevesebb idejük marad ellopni az ablaktörlőket. A másik elképzelés, miszerint az emberi élelmiszer ártalmas a madarak egészségére, azon a feltételezésen alapul, hogy a keát olyan élelmiszerekkel etetik, amelyek egészségtelenek az emberre nézve, és ily módon az egyedülálló mindenevő papagájokra is.
Meg kell jegyezni azonban, hogy a pótlólagos szabadidő, ami a táplálékszerzés idejének csökkenéséből ered, igen nehezen bizonyítható. Természetesen nem vizsgálták, és nem bizonyították be. A különböző emberi élelmiszerek feltételezett tápértéke még emberek esetén sem bizonyított, és még kevésbé bizonyított a mindenevő papagáj esetében. A kea gyomortartalmának vagy az emberi etetések élettartam korrelált gyakoriságának hosszú távú vizsgálata, illetve más egészségügyi intézkedés lenne az első szükséges lépés annak érdekében, hogy a kiegészítő táplálékforrás állítólagos káros hatására vonatkozó állításokat lehessen tenni. Az egyes, általában a madarak etetésére használt élelmiszerekre vonatkozó feltételezések teljesen spekulatívak. Ha bármilyen kea mortalitás az élelmiszerhiányt mutatná ki, akkor a kea étrendjének kiegészítése emberi táplálékkal még előnyösnek is bizonyulhat e rendkívül veszélyeztetett faj túléléséhez. Az a tény, hogy síterepek kea populációja növekedni látszik, azt jelezheti, hogy ezek az intelligens madarak hisznek az emberi táplálék hasznosságában a túlélésük érdekében. A madarak emberekkel szembeni természetesen bizakodó magatartása közrejátszó tényezőként merült fel, számos közelmúltbeli, népszerű turisztikai helyen történt eseménykor, amikor a keát szándékosan ölték meg.[28][29]
Élettartama
szerkesztésA halandóság magas a fiatal keák körében, kevesebb mint 40%-uk éli túl az első évet.[30] Egy vad, serdülő kea medián élettartama a becslések szerint 5 év, amely becslést az Artúr-szoroshoz egymást követő évszakokban visszatérő keák arányára és a környező területekre történő kivándorlás lehetővé tételére alapoztak. A helyi populáció mintegy 10%-a fogja várhatóan meghaladni a 20 éves életkort.[22] A legöregebb ismert, fogságban tartott kea 2008-ban 50 éves volt.[30]
Szaporodása
szerkesztésLegalább egy megfigyelő számolt be arról, hogy a kea poligám, egy hím több nőstényhez csatlakozik. Ugyanez a forrás azt is megjegyezi, hogy a nőstények többségben vannak.[31]
A keák szociálisak, és akár 13 madárból álló csoportokban is élhetnek.[32] Az elszigetelt példányok rosszul viselik a fogságot, de jól reagálnak a tükörképeikre.[33]
Egy vizsgálatban, a fészkelőhelyek előfordulási gyakorisága 1/4,4 km².[24] Költőhelyeik leggyakrabban dél bükk (Nothofagus) erdőkben, meredek hegyoldalakon található. A fészkelőhelyek 1600 méterrel a tengerszint feletti, vagy még magasabban helyezkednek, ezzel a kea egyike azon kevés papagájfajnak a világon, amelyek rendszeresen töltenek időt a fahatár felett. A fészkelőhelyek általában a talajon, nagy bükkfák kőhasadékaiban, vagy gyökerek közt ásott üregekben, odúkban található. Ezekben 1–6 méter hosszúságú alagút vezet el egy nagyobb kamrába, amely zuzmókkal, mohákkal, páfrányokkal és korhadó fával van berendezve. A kea az ivarérettséget legkorábban 3 éves korában éri el. A költési időszak júliusban kezdődik, és januárig eltart.[34] Fészekalja 2–5 fehér tojásból áll, amelyeken 21 napig kotlik. A fiatal keák 13–14 hét, más forrás szerint 94 nap, vagy ennél hosszabb idő után repülnek ki.[35]
Étrendje
szerkesztésA kea mindenevő, több mint negyven növényfajjal, bogárlárvával, más szárnyasokkal (beleértve a vészmadárfiókát) és emlősökkel (beleértve a juhot és nyulat) táplálkozik.[6][32] Azt is megfigyelték, hogy feltöri a vészmadár fészkét, és elfogyasztja a fiókákat, miután meghallja őket a fészkükben.[36] A kea előnyére fordította az emberi szemetet és az ételajándékot.[37] Fogságban a madár kedveli a vajat, a diót, az almát, a sárgarépát, a szőlőt, a mangót, a fügét, a kenyeret, a tejtermékeket, a darált húst és a tésztát is.
Volt egy hosszú ideje tartó vita arról, hogy a juh prédája-e a keának. Egy évtizeden belül, hogy a juhtenyésztők a magas országba költöztek, az 1860-as évek közepén szokatlan sebeket észleltek a juhok oldalán vagy a karajnál. Habár néhányan azt feltételezték, hogy ennek oka egy új betegség, de a gyanú árnyéka csakhamar a keára esett. James MacDonald, a Wanaka Station főpásztora szemtanúja volt annak, hogy egy kea 1868-ban megtámadott egy juhot; ehhez hasonló beszámolók széles körben elterjedtek voltak.[2] A tudományos közösség kiemelkedő tagjai elfogadták, hogy a kea birkára támad, és Alfred Wallace 1889-es, darwinizmusról szóló könyvében (Darwinism) hivatkozott is erre, mint a viselkedésbeli változások jó példája. A támadások számottevő anekdotikus bizonyítékai ellenére[2][38] mások továbbra sem voltak meggyőződve erről, különösen a későbbi években. Például 1962-ben, az állatspecialista J.R. Jackson arra a következtetésre jutott, hogy bár a madár megtámadhat beteg vagy sérült juhot – különösen akkor, ha összetévesztette őket elhullott példányokkal – nem jelentős ragadozó.[39] Azonban 1993-ban videóra vették egy éjszakai támadását,[6] amely igazolja, hogy legalább néhány kea megtámad, és táplálkozik egészséges juhokból. A videó megerősítette azt, amit sok tudós már régóta gyanított, hogy a kea erőteljes, ívelt csőrét és karmait felhasználva felszakítja a gyapjúréteget, majd az állat hátának zsírjából táplálkozik. Bár a madár közvetlenül nem öli meg a juhot, vérmérgezés által, vagy a szenvedő állat menekülése során bekövetkező balesetből akár halál is származhat.
Voltak anekdotikus jelentések arról, hogy a kea megtámad nyulakat, kutyákat, sőt még lovakat is.[38]
Fenyegetettsége és védelme
szerkesztésA helyi tanácsokkal és a juhtenyésztőkkel együtt az új-zélandi kormány fejpénzt fizetett a megölt keákért, mert a madár fosztogatta az állatállományt, főként a juhokat.[38][40] Úgy gondolták, hogy a vadászok csak a gazdaságokban és a tanács területein fogják megölni a keákat, ahol a jutalmat kapják, de néhányan a nemzeti parkokban és Westlandban is vadásztak rájuk, ahol hivatalosan védett volt. A fejpénz 1970-es eltörléséig az azt megelőző száz évben több mint 150 000 példánnyal végeztek.[41] Az 1970-es években, a kea részleges védelmet kapott, miután egy összeírás 5000 madarat számlált. A kormány beleegyezett abba, hogy kivizsgál minden problémás madárról szóló jelentést, és a madarakat eltávolítják a földekről.[23] Teljes körű védelmet csak 1986-ban kapott, amit a Wildlife Act 1953 nevű rendelkezés biztosított számára.
Egy tanulmány, amely a kea elterjedését vizsgálta a Nelson Lakes Nemzeti Parkban, a populáció jelentős csökkenését mutatta 1999 és 2009 között, aminek oka elsősorban a keatojások és fiókák zsákmányolása.[42] A keafészkek megfigyelése céljából videokamerákat állítottak fel Dél-Westlandben, amelyek megerősítették, hogy az erszényesek megölik a kea fiókákat.[43]
Az ólommérgezés (többnyire építőanyagokból) is jelentős oka a keák korai halálozásának.[44][45] Az Aoraki/Mount Cook Nemzeti Parkban élő keákon végzett ólomtoxicitási vizsgálat azt találta, hogy a megvizsgált 38 példány mindegyikében kimutatható a vér ólomszintje, közülük 26 példány esetében ez veszélyesen magas volt.[45] Egy további, a Massey Egyetem által, 15 halott keán 1991 és 1997 között végzett diagnosztikai patológiai vizsgálat megállapította, hogy kilenc madár esetében a vér ólomszintje okozhatta annak halálát.[46] A Victoria Egyetem által 2008-ban végzett kutatások megerősítették, hogy a kea természetes kíváncsisága, ami lehetővé tette, hogy a faj képes legyen alkalmazkodni az extrém környezethez, megnövelheti az ólom megemésztése által bekövetkező mérgezés valószínűségét, azaz minél inkább vizsgálódó a madár viselkedése, a vér ólomszintje valószínűleg annál nagyobb.[47]
Az invazív kártevő emlősök – mint amilyen a hermelin és a közönséges rókakuzu – szabályozására használt toxinokat is összefüggésbe hozták a kea halálozásával. Például, hét keát találtak holtan egy légi oposszumirtási műveletet követően Fox Glacierben, 2008 júliusában,[48] és további hetet 2011 augusztusában, az Ōkārito Erdőben végzett légi irtást követően.[49] A csapdákat szintén kockázatosnak tartják a keára nézve. 2011 szeptemberében rejtett kamerák felvették, ahogy keák csalis hermelincsapdákat törnek fel a Matukituki völgyben. A csapdák több mint 75%-a lecsapott.[50]
Annak ellenére, hogy a faj az Új-zélandi Fenyegetettség-osztályozási Rendszerben (New Zealand Threat Classification System) nemzetileg fenyegetettként (nationally endangered) van besorolva;[51] valamint, hogy az IUCN Vörös Listáján veszélyeztetett státuszú és törvény által védett, a keát még mindig lövik ki szándékosan. Például az 1990-es években egy Fox Glacier-i illetőségű lakos 33 keát ölt meg a gleccser parkolójában,[52] valamint 2008-ban két keát lőttek le és tűztek fel egy jelzőtáblára Arthur Passban.[28]
Összehangolt tenyésztéssel próbálják meg megmenteni a fajt a teljes kipusztulástól. Európában az Európai Állatkertek és Akváriumok Szövetsége felügyelete alá tartozó Európai Veszélyeztetett Fajok Programja (EEP) keretében tenyésztik a faj egyedeit.
Magyarországon a Budapesti Állatkertben, a Szegedi Vadasparkban és a Jászberényi Állatkertben láthatók.
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ Oláh György, Bankovics Attila (2022). „A papagájalakúak (Psittaciformes) rendjéhez tartozó fajok magyar nevei”. Állattani Közlemények 107 (1-2), 109–174. o. DOI:10.20331/AllKoz.2022.107.1-2.5.
- ↑ a b c Benham, W. B. (1906). Notes on the Flesh-eating Propensity of the Kea (Nestor notabilis). Transactions of the Royal Society of New Zealand, 39, 71–89.
- ↑ Kea Conservation Trust Kea Conservation Status Archiválva 2011. október 9-i dátummal a Wayback Machine-ben.
- ↑ Lindsey, T., Morris, R. (2000) Field Guide To New Zealand Wildlife. Auckland: Harper Collins. (ISBN 1-86950-300-7)
- ↑ BirdLife International: 'Nestor notabilis'. IUCN Red List of Threatened Species. Version 2012.1. International Union for Conservation of Nature, 2012. (Hozzáférés: 2012. július 5.)
- ↑ a b c Kea – Mountain Parrot Archiválva 2011. július 20-i dátummal a Wayback Machine-ben, NHNZ. (1 hour documentary)
- ↑ Gould, J. (1856). On two new species of birds (Nestor notabilis and Spatula variegata) from the collection of Walter Mantell, Esq. Proceedings of the Zoological Society of London, 94–95.
- ↑ Simpson DP. Cassell's Latin Dictionary, 5, London: Cassell Ltd., 883. o. (1979). ISBN 0-304-52257-0
- ↑ Ngā manu – birds, Te Ara - the Encyclopedia of New Zealand. Updated 1 March 2009. Hozzáférés ideje: 21 January 2010.
- ↑ a b c Wright, T.F., Schirtzinger E. E., Matsumoto T., Eberhard J. R., Graves G. R., Sanchez J. J., Capelli S., Muller H., Scharpegge J., Chambers G. K. & Fleischer R. C. (2008). „A Multilocus Molecular Phylogeny of the Parrots (Psittaciformes): Support for a Gondwanan Origin during the Cretaceous”. Mol Biol Evol 25 (10), 2141–2156. o. DOI:10.1093/molbev/msn160. PMID 18653733. PMC 2727385.
- ↑ a b c Grant-Mackie, E.J., J.A. Grant-Mackie, W.M. Boon & G.K. Chambers (2003). „Evolution of New Zealand Parrots”. NZ Science Teacher 103.
- ↑ Juniper, T., Parr, M. (1998) Parrots: A guide to parrots of the world. New Haven, CT: Yale University Press (ISBN 0-300-07453-0)
- ↑ a b (2005. September) „The evolution of the spindlin gene in birds: sequence analysis of an intron of the spindlin W and Z gene reveals four major divisions of the Psittaciformes”. Mol. Phylogenet. Evol. 36 (3), 706–21. o. DOI:10.1016/j.ympev.2005.03.013. PMID 16099384.
- ↑ Schweizer, M., Seehausen O, Güntert M and Hertwig ST (2009). „The evolutionary diversification of parrots supports a taxon pulse model with multiple trans-oceanic dispersal events and local radiations”. Molecular Phylogenetics and Evolution 54 (3), 984–94. o. DOI:10.1016/j.ympev.2009.08.021. PMID 19699808.
- ↑ New Zealand Birds | Collective Nouns for birds (the K’s). nzbirds.com, 2011 [last update]. (Hozzáférés: 2011. május 11.)
- ↑ CRC Handbook of Avian Body Masses by John B. Dunning Jr. (Editor). CRC Press (1992), ISBN 978-0-8493-4258-5.
- ↑ a b Forshaw, Joseph M.. Parrots of the World; an Identification Guide, Illustrated by Frank Knight (művész), Princeton University Press (2006). ISBN 0-691-09251-6
- ↑ Bond, A. B.; Wilson, K. J. and Diamond, J. (1991). Sexual Dimorphism in the Kea Nestor notabilis, Emu 91(1), 12–19. doi:10.1071/MU9910012.
- ↑ One of world's rarest birds flourishing after DOC work, press release by Chris Carter, Minister of Conservation, 20 January 2006. Hozzáférés ideje: 22 January 2010.
- ↑ R.N. Holdaway and T.H. Worthy (1993). First North Island fossil record of kea, and morphological and morphometric comparison of kea and kaka Archiválva 2020. november 24-i dátummal a Wayback Machine-ben, Notornis, 40(2), 95–108
- ↑ Anderson, R. (1986) Keas for keeps. Forest and Bird, 17, 2–5
- ↑ a b c Bond, A. and Diamond, J. (1992). Population Estimates of kea in Arthur’s Pass National Park, Notornis 39, 151–160.
- ↑ a b Diamond, J., Bond, A. (1999) Kea. Bird of paradox. The evolution and behavior of a New Zealand Parrot. Berkeley; Los Angeles, CA: University of California Press. (ISBN 0-520-21339-4)
- ↑ a b Elliott, G., Kemp, J. (1999) Conservation ecology of Kea (Nestor notabilis) Archiválva 2010. május 13-i dátummal a Wayback Machine-ben. Report. WWF New Zealand.
- ↑ Clever clown of the mountains. University of Vienna - Faculty of Life Sciences, Department of Cognitive Biology. [2011. november 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. október 28.)
- ↑ Cheeky parrot steals tourist's passport, ABC News, 30 May 2009. Hozzáférés ideje: 22 January 2010.
- ↑ DOC's work with kea. Department of Conservation. [2009. október 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. augusztus 23.)
- ↑ a b „Arthurs Pass neighbours at odds”, The Press, 2008. február 2. (Hozzáférés: 2011. október 8.)
- ↑ Dead kea dumped at Arthur's Pass were shot. Department of Conservation media release
- ↑ a b Akers, Kate and Orr-Walker, Tamsin. Kea Factsheet Archiválva 2010. június 2-i dátummal a Wayback Machine-ben, Kea Conservation Trust, April 2009. Hozzáférés ideje: 22 January 2010.
- ↑ Jackson, J. R. (1962). The life of the Kea. Canterbury Mountaineer 31, 120–123.
- ↑ a b Clark, C.M.H. (1970) Observations on population, movements and food of the kea, Nestor notabilis Archiválva 2020. november 24-i dátummal a Wayback Machine-ben, Notornis, 17, 105–114.
- ↑ Diamond, J & A. Bond (1989) Note on the lasting responsiveness of a kea Nestor notabilis toward its mirror image Archiválva 2011. október 2-i dátummal a Wayback Machine-ben, Avicultural Magazine 95(2):92–94.
- ↑ Jackson, J. R. (1960). Keas at Arthur's Pass Archiválva 2022. október 9-i dátummal a Wayback Machine-ben.. Notornis 9, 39–58.
- ↑ Falla RA, Sibson RB & Turbot EG (1966) A Field guide to the birds of New Zealand. Collins, London (ISBN 0-00-212022-4)
- ↑ Christina Troup. Birds of open country – kea digging out a shearwater chick Archiválva 2012. október 17-i dátummal a Wayback Machine-ben, Te Ara – the Encyclopedia of New Zealand, Ministry of Culture and Heritage. Updated 20 November 2009. Accessed 22 January 2010.
- ↑ Gajdon, G.K., Fijn, N., Huber, L. (2006) Limited spread of innovation in a wild parrot, the kea (Nestor notabilis)[halott link]. Animal Cognition, 9, 173–181. doi:10.1007/s10071-006-0018-7
- ↑ a b c Marriner, G. R. (1906) Notes on the Natural History of the Kea, with Special Reference to its Reputed Sheep-killing Propensities. Transactions of the Royal Society of New Zealand, 39, 271–305.
- ↑ Jackson, J.R. (1962). Do kea attack sheep? Archiválva 2021. február 18-i dátummal a Wayback Machine-ben Notornis 10, 33–38.
- ↑ Marriner, G. R. (1907) Additional Notes on the Kea. Transactions of the Royal Society of New Zealand, 40, 534–537 and Plates XXXII-XXXIV.
- ↑ Temple, P. (1996) The Book of the Kea. Auckland: Hodder Moa Beckett. (ISBN 0-340-600039)
- ↑ Bloomberg, Simon. „Possums take toll on kea at Nelson Lakes”, The Nelson Mail, 2009. február 21. (Hozzáférés: 2011. október 8.)
- ↑ „Nest cameras catch attacks on keas”, Fairfax New Zealand, NZPA, 2010. november 18. (Hozzáférés: 2010. november 18.)
- ↑ Lead Poisoning. Kea Conservation Trust. [2010. szeptember 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. október 8.)
- ↑ a b McLelland, J.M. et al: Kea (Nestor notabilis) Captive Management Plan and Husbandry Manual. Threatened Species Occasional Publication No. 9. Department of Conservation (New Zealand), 1996. április 1. (Hozzáférés: 2011. október 8.)
- ↑ Youl, Jennifer: Lead exposure in free-ranging Kea (Nestor Notabilis), Takahe (Porphyrio Hochstetteri) and Australasian Harriers (Circus Approximans) in New Zealand. Massey University, 2009. [2012. április 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. október 8.)
- ↑ „Curiosity kills the kea, study shows”, The Dominion Post, 2009. április 22. (Hozzáférés: 2011. október 8.)
- ↑ „DOC reviews 1080 use after endangered kea die”, The Dominion Post, 2008. július 30. (Hozzáférés: 2011. október 8.)
- ↑ „Seven keas dead in wake of 1080 work”, Otago Daily Times, 2011. szeptember 12. (Hozzáférés: 2011. október 8.)
- ↑ Ibbotson, Lucy. „Kea 'gangs' breaking into Doc predator control traps”, Otago Daily Times, 2011. szeptember 20. (Hozzáférés: 2011. október 8.)
- ↑ New Zealand Threat Classification System lists 2005. Wellington: Department of Conservation (2007). ISBN 0-478-14128-9
- ↑ Human-kea conflict. Kea Conservation Trust website. [2011. szeptember 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. szeptember 23.)
Források
szerkesztés- Papagájok hivatalos magyar neve, természetvédelmi státusza és bejelentési kötelezettsége Magyarországon
- A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2018. május 13.)
- Jboyd.net szerinti rendszerbesorolása. (Hozzáférés: 2010. október 9.)
- Integrated Taxonomic Information System besorolása szerint a papagájfélék családjába tartozó nesztorpapagáj-formák Nestorinae alcsaládba sorolják. (Hozzáférés: 2010. október 9.)
- Csodálatos állatvilág, (Wildlife Fact-File). Budapest: Mester Kiadó (2000). ISBN 963-86092-0-6
- http://www.zoobudapest.com/ezt-latnod-kell/hirek/rosszcsont-papagajok-a-vilag-tulso-oldalarol
- https://web.archive.org/web/20170710182643/http://www.jaszberenyzoo.hu/?q=lak%C3%B3ink-0
- https://web.archive.org/web/20160715083432/http://www.zooszeged.hu/szeged-vadasparkja/allataink/kea-nestor-notabilis
Fordítás
szerkesztés- Ez a szócikk részben vagy egészben a Kea című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.